Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
19S6. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK PEST MEGYEI HÍRLAP 13 Tavaszi utazás Bálint Ildikó műve Fodor András: Béke Ma olyan, mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásimultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől hangfalak recés vályújából, a zene öblögő moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibognak, csak az evező bogarak, lombok, — akárha önnön gyönyörére, mégis, miattunk játszódnék az idő. Csorba Győző: Megint tavasz Megint tavasz. Nem tud meghatni többé: a kell, a kell — csábító mezbe bújva, a kell, a kell — a törvény masinája, azt hallom én kattogni újra s újra. Mandula-, kajszi-, meggyvirág s a fűben ibolya-foltocskák. Holnaputánra hervadás, majd gyümölcs (ha jól megy), aztán megint az ősz s a tél kálváriája. Szabály, ismétlődés, nagyon meguntam. S ki örvendeztem a törvénynek egykor, ma fázom tőle, s félek; azt szeretném, ha kizökkenne a rend a szokottból. Akkor még ... akkor még talán ... De lelkem (poros hasonlat) elfáradt madár már, s ha villám vág is mellette a fába, csak odanéz, bólint, s tovább se száll már. römpöltek platóján az acélhuzalok. Őrült, gondolta, de elharapta rosszallását. Helyette megerősítette éjszakai esküjét: nem szólok hozzá. Ha kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól, akkor sem kérdezem meg, mit csinált éjjel. Az eső kitartóan szórta tűhegyes kis ördögeit, nyöszörögve hajlongott az ablaktörlő. HOSSZÚ lábú jegenyék, majd vadgesztenyefák szaladtak mellettük az út két oldalán, bomló avar és esőszag lódult be a fülkébe, s amikor tócsába hajtottak, felszökkent a vízsugár, szétterült, mint két fényes angyalszárny. Az elmúlás eme sejtelmes szomorúságát robbantotta széjjel Kunszabó rekedtes hangja. — Ha minden jól megy, délre otthon vagyunk ... — Hogyan? — pottyant az anyag- beszerző a sem álom, sem valóság világból Kunszabó mellé. — Délre? Valahol meg kell állnunk . .. Aztán csak legyen meg az a napidíj, az is pénz. Maga nem éhes? — Én otthon eszek. Ki kell mennem délután a házhoz — mondja a sofőr, és Bárányra néz. — Miféle házhoz? — Építkezem. A cserepet kell rakni, áznak a falak. — No lám... Hol építkezik? — A Tómalomnál. Tavaly parcelláztak . .. Ott. — Nem rossz hely. Már a cserepet rakják? Ki építi? — Ki más? Magam. Meg a család. A gyerekek is dolgoznak ... — Maga ért hozzá? — Amennyit kell, megtanultam. Tavaly ősszel kiástuk az alapot, az idén nyáron felhúztuk a falakat. Villany, víz benn van. A külső vakolás jövőre marad. Megnézheti majd-, ha készen lesz... — fordul a sofőr Bárány felé azzal az éjszakai piru'ássál az arcán. — És mibe kerül ez magának? — Úgy kétszázezer, saját rezsiben persze minden. Vettünk fel kölcsönt, volt is egy kis pénzünk. — Kétszáz? És lesz egy háza. Tudja, ma mibe kerül egy ház? — Nekem ez kerül a legtöbbe. Évekig gyűjtöttünk, évekig nyögjük. — Én a lakásfelújításért fizettem nyolcvanat. Gondolja meg, nyolcvanezer ugrott a zsebemből, a lakás nem is az enyém. Tanácsi... Hol van nekem kertem, gyümölcsfám, zöldségesem? Mondja meg, hol... — Ki lakik a lakásban? Maga lakik. Ha valami történik, jön a tanács, megcsinálja. Ha nagyobb dolog, adnak helyette másikat... — Mi történhetne? * — Sok minden. Csőrepedéstől a földrengésig, minden — mondja a sofőr, s az ülésnek dől, oldalról sandít az anyagbeszerző felé. — Menjen már, miért lenne földrengés ? — A Bakony környékén volt. Tudja, hány ház dőlt össze? — Nem sok. Az egészen kis földrengés volt, a Bakony környéki... — Az nem volt nagy. De a mexikói? Hány ház dűlt össze? — Élői van ide Mexikó? Százezer kilométer, egymillió — A Bakony? Az nincsen mesz- sze... — A Bakony nincsen. Mondom, egészen kis földrengés volt... — Magának. Mert semmi baja nem lett tőle. Nem a maga háza dőlt össze, nem igaz? Azt mondják, a föld minden törésvonala mozgásban van. Maga tudja, mi az a törésvonal? — Hát... törésvonal. — A Bakonytól Japánig minden törésvonal. Azt is olvastam, hogy a mexikói epicentruma a Csendesóceán térségében volt, közel a helyhez. ahol a franciák atombomba- kísérletei folynak. — A földrengés mije? — Fészke. Rengésközpontja. — Honnan veszi, hogy atom ... — Olvassa csak az újságokat... Azt is írják, a víz-, a földgáz- és olajkiemelések is előmozdítják a földkéreg alatti kőzetek mozgását. Aztán ettől megmozdulhatnak a törésvonalak ... — Meleg van itt. Minek fűt any- nyira? — Bárány leveszi sapkáját, kigombolja kabátját. — Egyáltalán nem fűtök. Ügy látszik, a törésvonal olyasmi... — Minek olvas annyit? Látja, egészen belegabalyodik a törésvonalaiba. A földrengésekbe. — Magát ez nem érdekli, igaz? Van lakása, s ha összedől, kap másikat .. . — Ha összedől, alatta leszek én is. Holtan. Nem kell megijedni, mi az istennek rémüldözik? Harmincévenként van nálunk földrengés. Nemrégen volt, akkor mitől fél. Én is olvasok újságot, nézek tévét, a Bakony vidékén egészen kis földrengés volt. — Ez sem így van. Azelőtt nem volt... Kérdezze meg az öregembereket, mikor volt ebben az országban földrengés? Soha. Most meg van. Az atom az oka, higgye el nekem. Meg is mondják az újságok, csak nem nyíltan. A sorok közt kell olvasni, abban, amit le sem írnak ... — Maga csak ne okoskodjon, mert nem tudós. .. Nem kell félni, ha mondom, nem kell — neveti el magát Bárány. Megdöccen hájjal redőzött gyomra, s éppen úgy nevetgél, mint ahogy tegnap reggel, mindjárt indulás után lett volna kedve. Aztán így végig, egész nap. — Nem? — mosolyodik el a sofőr, s ismét előredől, két nagy kezét az kormányra tapasztja, figyelmét az esőtől fénylő útra. — Azt mondja, nem? — Nekem elhiheti. Nem... A szó felszökken a szélvédő bal sarkaba, s ott döngicsél sokáig, mint egy láthatatlan darázs. Több szó nem esett köztük az egész úton. Elmozduló emberek L ehet-e, kell-e ma munkást ábrázolni az irodalomban? Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk. sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás” előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő munkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hogy a műszakiak jelentős része kevesebbet keres, mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen részesei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérvadó? Ebbe az irányba elindulni még nehezebb. Fel kellene tételezni az osztálytudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folytatók — autószerelők, egyes szállítók, szobafestők, kőművesek stb. — olyan jövedelmekre tehetnek és tesznek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Azt mondhatja valaki: ez mindig is így volt. Valóban. De az osztálytársadalmakban a „leggazdagabb” munkás is szegény egy kórházi főorvoshoz, mint közép- osztálybelihez képest, nem is beszélve a termelőeszközök tulajdonosairól. A kizsákmányoló társadalmi rendben a legdifferenciáltabb munkásosztályt is osztálytudattal jelöli meg helyzete. Milyen munkást ábrázoljon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemutatni? Akkor cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demokratikus fórumokon sürög, hallatja hangját? Minden más mozzanat, mozdulás érdektelen, ábrázolásra méltatlan? Ügy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott kép éppúgy a társadalom minőségét jellemzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megcsillannia. A társadalmi létnek. Csak az összefüggések teszik belát- hatóvá, hoigy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. S amit fájlalnak, miért, mitől fájlalják. De az öröm is csak akkor érthető tartalma szerint, ha viszonyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy részeges értelmiségi is örül, ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? A tisztességes, szorgos munkás örül, ha keserves munkával, áldozatok árán lakáshoz jut. A „szocialista vállalkozó” is örül, ha elkészül az új háza. Milyen áron és árért jutott hozzá az egyik, s miként, milyen értékek teremtése — vagy nem teremtése — révén a másik? Milyen az egyiké, és milyen a másiké? Például az ilyen alaphelyzetek konkrét ábrázolata nem csupán az adott állapotokra vet fényt, hanem a mélyebb üzenetekben, a kiolvasható összefüggésekben a társadalmi közállapotokra is. Én az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek. A főorvosnak szenet trógeroló munkás, aki borravalót vár és kér, s a szénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vár és kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban az összefüggésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szénhordó munkás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudhatunk az erkölcsökről és közerkölcsökről, egy társadalom önismeretéről, jelene, jövője minőségéről. Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozdul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált arculatú munkásság is, amelyet nem a bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az ellentmondásvilág, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy olyan munkásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol nincs, vagy nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz, illetve nem vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializmus mint eszme, mmt filozófia, mit ígért a munkásnak, s mit tudott adni neki konkrét testet öltése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok mindennapiságából. Azt hihetne bárki, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen valamennyien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír, azt látnia, tapasztalnia is kell, különben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele De na szétszaggatott a mai munkásság, szétszaggatott a mai író is. A létviszonyok őt is áthatják és meggyötrik. Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a teremtéstől vonja el. Drasztikusan fogalmazva. valahogy úgy van, hogy vagy tapasztalatot gyűjt valaki, vagy alkot. A kettő egyre nehezebben egyeztethető össze. A tapasztalatszerzés „költséges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is. hogy mire jut a tapasztaltakkal, ha azok nem akarnak művé összeállni. Vagy ha összeálltak, túlságosan ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rögös útra jut. S ha mindez: végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a munkája azokhoz, akiknek szánta? M ert a legelső kérdés idáig vezet! Csak akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az író számára a valóságnak ez az összetettebb, „rizikósabb” tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik — mások mellett — meghatározó szereplői az alkotásnak: a munkások. De hát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségiek is. a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről beszélünk. A ma munkását ábrázolni, e nagy egész figyelembevétele nélkül, éppoly reménytelen vállalkozás, mint bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él. Asperján György
