Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. Április 4., péntek Jörő István} Tavaszi este Fényszikrákkal a szemünkben megáldásra gyülekezünk, de arcunk eltorzítja az áldók ernyedt keze, s a halálig gyönge fény, mely bennük hunyorog, megvagdalják e rongyos estét, s paplanvirágot gyűjtenek, szélnek eresztett szavuk bennünk lebeg, hát erre valók e szellemek? az ég fakó, szívünk sajog, vérzenek benne a csillagok, jósolták, kik e földre léptek, hogy e nagy kerekség mindenre elég, de most este van, léptünket kihalt utcák cipelik tova, s egy falnak koppanó cserebogár rádöbbent mily kicsinyek vagyunk, csak a nagy tüzek izzítanak, Kazinczyk, Martinovicsok, az elvérző nap vörös rózsája behunyt szemünk alatt is lebeg, most e hatalmas élet ott pezseg a fák friss levelében, s a jövő bujkál gyerekek tekintetében, látta Csokonai s Petőfi üzente — tavaszt hintett az este, aranyköldökét nyújtja a Hold, s táplálja a szerelmet, most térdepelnek bennünk a szavak, kibocsátásért könyörögnek, a város pállott füstjét ránkboritja, s lerogyaszt szemrehányások zuhataga; virraszt bennünk egy kinyílt sziromlevél, keserű piruláját ' lenyeltük a napnak, s őrült perceit visszaböfögjük, lebegni sem tudunk, testünk fáklyái fellobbantotta a pillanat. A termés Farkas 'Adam szódra Tóth István fotói A kispadon Szakortyi Károly: Szentendrei séta ' , , ,, évszázadra, réEvszazadrol tegről rétegre vajon hányféle nép keze nyomát őrzi e mai város? Minden, amit munkás cselekvés, szépre törő mozdulat teremtett, ott rejtezkedik a talajba temetve, vagy onnan már kitakarva- kiásva, s a napvilágon is évezredeken át vagy évezredek elteltével megmaradva, habár történelemtől, esőtől, fagytól veretve. Még a pusztító indulatok is alakítottak itt köveken, falakon, utak kígyóin, sírok kertjein s egyebeken, ugyan a régi vesztét siettetve, ám az új hamarabb jöttét is serkentve. Ahogy a Mithras isten kultusza a perzsáktól a rómaiakon át a kereszténységbe indázott — egy Szentendrén nemrég előkerült oltárkép kínálja a szimbólumot —, úgy jussoltak minden itthagyottból, úgy használták fel még az előttük élt népek síremlékeit is az újabbak és más hitűek, s ugyanúgy örökölték meg az itteni hazáért, családi tűzhelyért való küzdelmet is. Eraviszku- szok, rómaiak, hunok, germánok, honfoglaló magyarok, ide menekült szerbek, görögök, dalmátok, bosnyá- kok, de a hódító törökök is mennyi szokást, vallást, hitet, kultúrát tápláltak e tájba — itt van az mind, még az elsorvadtak is; bizony azok is úgy vesztek bele a humuszba, hogy erősítsék a tovább élőt vagy az újonnan születőt. Anyagi és szellemi bűvkörök tartották meg az ember helyét itt akkor is, amikor háborúk és más csapások romboltak, s kergették el majd egy szálig a lakosságot. Ezek a fundamentumok mindig alkalmasnak bizonyultak, hogy rájuk építve az új jövendők kezdeteit a népek itt megint és megint nekiveselkedjenek az életnek. A környező szép hegyek és a folyó kisebbik ága: a Kis-Duna ölelésében Szentendre a történelem eleven tanúja. A látogatónak, aki mit sem vagy csak keveset tud a históriáról, s nem is sejti, hogy Kelet-Európa, a Balkán múltja hever előtte, elég végigjárni a hegyre fel, völgybe le kacskaringozó utcákat, megállni a tereken vagy a dombokon: a Szamárhegyen, a Kálvárián, a Római tábor dombján vagy a szép Templom-dombon, s máris szinte sorról sorra olvassa ennek a tájnak, ennek a településnek a történetét. Az elnevezések: Rab Ráby tér, Gőzhajó utca, Tobako- sok keresztje, ízbég vagy a templomok neve: PreobrazsensZka, Pozsa- revacska, Belgrádszka — e soknemzetiségű város nacionáléját terítik elébe. Szentendre persze nemcsak régiségtárs, sőt korántsem az: eleven, lüktető hétköznapokat él. Ahogy az elmúlt századokban is a gyakorlatiasság — ma is a szükségszerűség ösztönzi környezete kialakításában az embert. Am a szentendreiek mostanság már tudatosan vigyázni akarnak környezetükre. Talán nemcsak a múlt iránti puszta tisztelet táplálja ezt az igyekezetei, hanem az a felismerés is, hogy Szentendrét nem szabad odadobni annak a Minótau- rosznak, amit urbanizációnak nevezünk. Maradjon ez csak kisváros, persze nem csökötten, a fejlődés útjáról félreállva. Néhány éve finnországi filmesek kérték rá, hogy kalauzoljam őket a városban; celluloidszalagra vették Szentendrét. De nem a régi — elsősorban a mai élet érdekelte őket. A készítendő film egy volt azok sorában, amiket a világ kisvárosairól forgattak. Ezeknek a még felismerhető humánus karaktereit keresték mindenütt. A mostanában mindinkább kivesző közvetlenséget, környezeti békét, harmóniát lakóhely és ember, táj és közösség között. Szentendrét nemcsak szépnek, otthonosnak is találták. Ezt az otthonosságot kell védeni, ezt a jelleget kell megőrizni. A gigantizmus a sS£ fékezhetetlennek látszik. A szükség parancsára terjeszkedik — ellenszegülésünk hát eredményes lehet-e? Nem ostobaság-e szembefordulni egy törvényszerű civilizációs folyamattal? Ám tekintsünk másfelé; éppen s megint csak a szükség most már megállítaná ezt a folyamatot. A monumentalitásba belefáradt ember a természet egyszerűségét és csendjét állítja; otthonát, városát a maga képére formálná, gyalog járná az utcákat, ismerni akarja szomszédait, társalogna a boltban, szeretné áttekinteni környezetét. Szentendre úgy szolgálhatja a kort, úgy illeszkedhet be a világ harmóniájába, ha megőrzi karakterét. Csak annyi alakítást, javítást kíván, amennyit egészsége megkövetel. Bárányi Ferenci Rekviem a jövőért 1. Mit érünk a lobogókkal, ba egyik-másik zászlónk selyme már csak bosszúságból vörösödik, amiért lengeni kénytelen tavaszok szelében, holott kevélyen rázott rongy is lehetne? Mit érünk a dobogókkal, ha csupán elemezzük rajtuk a hősiességet, anélkül, hogy egyszer is nevén neveznénk? (Csoda-e, ha a fa — amelyből a dobogó megácsoltatott — visszavágyik a megműveletien rengetegbe, ahol legalább tartalmas madárcsicsergéshez szolgáltak szószékül az ágai?) És mit érünk a hősiességgel, ha indulattalan és óvatos fontolgatások biztosítják nekünk a mindennapi békét, ahelyett, hogy szenvedélyes és merész I meggondolások friss szelei lehelnék életre a Béke mindennapjait? Egyáltalán: mit érünk önmagunkkal, ha a lobogó és a dobogó úgynevezett újraértelmezése értelmetlenné teszi hajdani hőseink fontolatlan meggondolásait s csírájában fojtja el a mai hős-jelöltek amúgy sem egyértelmű váilalkozókedvét? Miért korszerűtlen nekünk a lobogókban a lobogás, a dobogókon a szívdobogás, a hősiességben a tudatos vakmerőség? Jó lenne olykor újra elolvasni múzeumokban porosodó, rongyos zászlaink feliratát: PRO (és folytassuk szótagolva, hogy a köznép — miután jó ideje birtokolja — meg is tanulja végre) LIBERTATEPRO LIBERTATE, PRO LIBERTATE, PRO LIBERTATE Igen, a szabadságért fogytak el azok, akik bőkezűen tékozolták emberségüket, akik a halálon is átmentették reménységüket, akik az életért nem adtak mást, csak életet, azok, akiktől a világ arca fényesebb — felemeli szívvel vonulnak el most előttetek.
