Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-03 / 78. szám

1986. Április 3., csütörtök ^£úían 5 A kultúra kitüntetettjei TV-FIGYELŐ ÖZC. Keveset nyilatkozott, Igazi barátai alig akadtak, így hát a zárkózottság védő­pajzsa mögött gyúrta, formál­ta hasonlíthatatlanul egyéni karakterét a Nemzeti Színház korán elhunyt nagy színésze, Őze Lajos. Hogy micsoda szel­lem lakozott benne s hogy milyen hatalmas feladatok megoldására tette alkalmassá magát, azt tehát csak masz­kos, jelmezes állapotában ad­ta tudtuk Szerencsére sokat és sokfélét játszott: folyama­tosan filmezett, és anyaszín­házában is rendre megkapta az igazán neki való parádés szerepeket. Súlyos betegségének legvé­gén pedig az a díj is kijárt neki, hogy bemutassa: íme, így sorvad el, így lobogtatja mind kisebb lángon élete fü­zét — ő mondogatta így — egy színjátékos. Nyilván Bacsó Péter, a Hány az óra, Vekker úr? cí­mű film rendezője sem re­ménykedett abban, hogy le tudja forgatni özével ezt a második világháborús tragiko­médiát, de azért mégis meg­szállta népes csapatával Kő­szeget, s elkezdték a jelenete- zést. Mégpedig kétszeresen. Egyfelől tényleg a forgató- könyv nyomán dolgoztak, másfelől viszont ezt az egész snittel és t, csapózást külön is rögzítették — középpontjában a már súlyos állapotú színész- szél. Ebből a mozgóképes nap­lóféléből kerekedett ki aztán Az utolsó tangó, ez a szokat- lanságában oly pompás rek­viem, amihez foghatót aligha ismer a magyar — s talán az egyetemes — filmtörténet. Aki végigszorongta, köny- nyeit nyeldesve megszemlélte ezt a sírba tántorgást, az lát­hatta, hogy a rendkívüli fel­adat milyen rendkívüli telje­sítményre ösztökélte Halász Gábor operatőrt és Tolmás Tamás rendezőt. Mindvégig tapintatosan közeledtek ugyan a már-már mozdulni sem ké­pes, egy lakókocsi cellájából elő-előhívott, -hozott fősze­replőhöz, ám mégis annyi pompás portrét festettek meg róla, hogy akár egy kiállítási termet is meg tudnának töl­teni a karakteresnél karakte­resebb felvételek. Megeshet, talán éppen ez a tárgyias felfogású háttér kel­lett ahhoz, hogy olyan tragi­kusan törődöttnek, széthul- lóan emberinek lássuk, saj­náljuk öze Lajost. Akácz László A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG kivalö művésze KITÜNTETŐ CIMET KAPOTT: Almási Éva, a Madách Színház Jászai Mari-díjas színművésze, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, Béres Ferenc népdal­énekes, az Országos Filharmónia Liszt Ferenc-díjas és SZOT-díjas szólistája, a Magyar Népköztársa­ság érdemes művésze, Csányi Ár­pád, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas díszlettervezője, a Ma­gyar Népköztársaság érdemes mű­vésze, Dömöiky János, a Magyar Televízió Balázs Béla-díjas film­rendezője, a Magyar Népköztársa­ság érdemes művésze, Gáti József színművész, a Színház- és Film- művészeti Főiskola nyugalmazott egyetemi tanára, a Magyar Nép- köztársaság érdemes művésze, Il­lés Gyula Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, a Magyar Nép­köztársaság érdemes művésze, Kass János Munkácsy Mihály-dí­jas grafikusművész, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, Kevehází Gábor, a Magyar Álla­mi Operaház Nizsinszki-díjas és Liszt Ferenc-díjas magántáncosa, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, Petress Zsuzsa, a Fő­városi Operettszínház Jászai Ma­ri-díjas színművésze, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, Redő Ferenc SZOT-díjas festőmű­vész, a Magyar Népköztársaság ér­demes művésze, Székely Gábor, a Katona József Színház Jászai Ma­ri-díjas igazgatórendezője, a Ma­gyar Népköztársaság érdemes mű­vésze, Szokolay Sándor Kossuth- díjas, Erkel Ferenc-díjas zeneszer­ző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára, a Ma­gyar Népköztársaság érdemes mű­vésze. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG ÉRDEMES MŰVÉSZE KITÜNTETŐ CIMET KAPOTT: Blaskó Péter, a Miskolci Nem­zeti Színház Jászai Mari-díjas szín­művésze, Csala Zsuzsa, a Vidám Színpad Jászai Mari-díjas színmű­vésze, Cserhalmi György, a Kato­na József Színház Balázs Béla- díjas színművésze, Czigány Tamás, a Magyar Filmgyártó Vállalat Ba­lázs Béla-díjas filmrendezője, De- csényi János Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, a Magyar Rádió osz­tályvezetője, Demján Éva Jászai Mari-díjas előadóművész, Drahota Andrea, a Thália Színház Jászai Mari-díjas színművésze, Fehér György, a Magyar Televízió Ba­lázs Béla-díjas filmrendezője, Gyurkó Henrik, az Állami Báb­színház Jászai Mari-díjas bábmű­vésze, Hegedű« István Munkácsy Mihály-díjas karikaturista, Hor­kai János, a Nemzeti Színház Já­szai Mari-díjas színművésze, Hor­váth Zoltán, a Fővárosi Operett­színház Erkel Ferenc-díjas művé­szeti vezetője, Iglódi István, a Jó­zsef Attila Színház Jászai Mari­díjas főrendezője, Janzer Frigyes Munkácsy Mihály-díjas szobrász­művész, Jordán Tamás, a kapos­vári Csiky Gergely Színház Jászai Mari-díjas színművésze. Káló Fló­rián, a József Attila Színház Já­szai Mari-díjas színművésze. Ka­szás Ildikó táncművész,' a Magyar Állami Operaház balettmestere, Király Levente, a Szegedi Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas és Ju­hász Gyula-díjas színművésze, Ko­csis Sándor, a Magyar Televízió Balázs Béla-díjas operatőre, Kő Pál Munkácsy Mihály-díjas szob­rászművész, Lőcsei Jenő, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc­díjas magántáncosa. Lugossy Lász­ló, a Magyar Filmgyártó Vállalat Balázs Béla-díjas filmrendezője, Matuz István Liszt Ferenc-díjas fuvolaművész, a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola debreceni tagozata főiskolai docense, Onczay Csaba Liszt Ferenc-díjas cselló- művész, az Országos Filharmónia szólistája, a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskola egyetemi docen­se, Pákozdi János, a Népszínház Jászai Mari-díjas színművésze, Pásztor Gábor Munkácsy Mihály- díjas képgrafikus, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ta­nára, Pege Aladár Liszt Ferenc- díjas gordonművész, a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola egye­temi adjunktusa, Polgár László, a Magyar Állami Operaház Liszt Fe­renc-díjas magánénekese, Révész László, a Vándor Sándor kórus SZOT-díjas és Liszt Ferenc-díjas vezető karnagya, a Magyar Rádió osztályvezető-helyettese, Richly Zsolt, a Pannónia Filmstúdió Ba­lázs Béla-díjas rajzfilmrendezője, Simon Albert karmester, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi docense, Szegedi Erika, a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze, Szemethy Imre Munkácsy Mihály-díjas képgrafi­kus, Szenes Zsuzsa Munkácsy Mi­hály-díjas iparművész, Tóih Ist­ván Balázs Béla-díjas és SZOT- díjas fotóművész, Württ Ádám Munkácsy Mihály-díjas grafikus­művész, Zoinay Pál, a Magyar Filmgyártó Vállalat Balázs Béla- díjas filmrendezője. JÁSZAI MARI-DIJAT KAPOTT: Eperjes Károly, a Katona Jó­zsef Színház színművésze, Gallai Judit, a Fővárosi Operettszínház magánénekese, Gáspár Sándor, a Katona József Színház színművé­sze, Gáti Oszkár, a Madách Szín­ház színművésze, Hernádi Judit, a Vígszínház színművésze, Kos Lajos, a pécsi Nemzeti Színház- Bóbita Bábszínház művészeti ve­zetője, Kubik Anna, a Nemzeti Színház színművésze. Lázár Ka­talin, a kaposvári Csiky Gergely Színház színművésze, Ő. Szabó István, a debreceni Csokonai Szín­ház színművésze, Reviczky Gá­bor, a Vígszínház színművésze, Sallai Mihály, a MACIVA artis­tája, Sunyovszky Szilvia, a Ma­dách Színház színművésze, Straub Dezső, a Vidám Színpad színmű­vésze, Szakács Gyöngyvér, a mis­kolci Nemzeti Színház jelmezter­vezője. Szersén Gyula, a Nemzeti Színház színművésze, Tiboldi Má­ria, a Fővárosi Operettszínház színművésze. JÓZSEF ATTILA-DIJAT KAPOTT: Bella István író, dr. Bécsy Ta­más kritikus, az ELTE BTK egye­temi tanára, Bodor Ádám író, Esterházy Péter író, Karig Sára műfordító, az Európa Könyvki­adó szerkesztője. Tarján Tamás kritikus, irodalomtörténész, az ELTE BTK adjunktusa, Tóth Bé­la író," a -Somogyi Könyvtárigaz­gatója, Vathy Zsuzsa író. LISZT FERENC-DlJAT KAPOTT: A Budapesti Rézfúvós Együttes. Tagjai: Farkas István, Magyari Imre, Palotai István, Petz Pál, Szabó László, Berkes Kálmán fu­volaművész, a Magyar Állami Operaház zenekari művésze, Dra- hos Béla, fuvolaművész, a Ma­gyar Rádió és Televízió Szimfoni­kus Zenekarának tagja. Kovács Kati előadóművész, Ladányi And­rea, a Győri Balett magántánco* sa. Szenthelyi Miklós hegedűmű­vész, az Országos Filharmónia szólistája, a Liszt Ferenc Zene­művészen Főiskola egyetemi ad­junktusa. ÉUAI.LL FERENC-DlJAT KAPOTT: Csemiczky Mikios zeneszerző, a Bartók Béla Zeneművészed bzaK- Kuzépiskoia tanara, Erkel fluor zenei rendező, a Magyar Radio zenei főosztálya vezetője, Fóiues Imre zeneesztéta, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi docense, Ruinier Sándor zenei szerkesztő, a Magyar Televízió fomunkatarsa, Variíonyi Mátyás zeneszerző, a Rock Színház mb. igazgatója. BALAZa ÜÉLA-DÍJAT KAPOTT: Böszörményi Géza, a Mariim filmrendezője, Drégelyné Witz Éva, a Magyar Televízió díszlet- tervezője, f oiuessy Margit, a Pan­nónia Filmstúdió filmszínészé, Karú os Santior, a MAFILM ope­ratőre, Létay Vera, a Filmvilág főszerkesztője, Marko vies Ferenc, a MA FILM állófotósa, Rak József, a MAFILivl operatőre, Róna Pé­ter, a MA Film filmrendezője, Szabó Attila, a Magyar Televízió rendezője, Szabó Szabolcs, a Pan­nónia Filmstúdió rajzfilmrendező­je, szeredás András, a Pannónda Filmstúdió szinkrondramaturgja, Szomjas György, a MAFILM filmrendezője. MUNKÁCSY MIHÁLY-DÍJAT KAPOTT: Cziráki Lajos festőművész, Györii Sándor szobrászművész, Hideg György né Tankó Judit iparművész, a Hungarotex ruhá­zati formatervezője, Janáky Vik­tor keramikus, Kovalovszky Már­ia, a Fejér Megyei • Múzeumok Igazgatósága művészettörténésze, Lelkes Péter ipari formatervező, Móré Miklós restaurátor, Nádier István festőművész, Széchenyi Lenke, az Iparművészeti Vállalat textiltervező iparművésze, Takács Erzsébet szobrászművész, Váll De­zső festőművész. EÖTVÖS LORÁND-DIJ A díjat több évtizedes kiemel­kedő műszaki és tudományos al­kotó munkája, illetve irányító- tevékenysége elismeréseként kap­ta meg Berecz Frigyes, a BHG Híradástechnikai Vállalat vezér- igazgatója, Farkas Sándor, a Ko­hászati Gyárépítő Vállalat vezér- igazgatója, Fekete György, a Kő­bányai Gyógyszerárugyár tudo­mányos igazgatója, Földes Imréné, a Gardénia Csipkefüggönygyár igazgatója, Götz Sándor, a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár fő­osztályvezetője, Grabovszky Ka­mill, az Erőmű- és Hálózatterve­ző Vállalat főosztályvezetője, Győ- ry József, az Április 4. Gépipari Művek gépipari kutató-fejlesztő leányvállalatának igazgatója, Hor­váth Róbert, a Magyar Optikai Művek műszaki igazgatója, Kor­mos Ernő, a Balaton Bútorgyár igazgatója, Kovács Gábor, a Ve­gyiműveket Tervező Vállalat fő­osztályvezetője, Kusztos Ferenc, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt igazgatója, Pál László, az Országos Műszaki Fejlesztési Bi­zottság főosztályvezetője, Pera Fe­renc, a Veszprémi Szénbányák igazgatója, Solymár Károly, az Alumíniumipari Tervező és Ku­tató Intézet tudományos osztály- vezetője, Tóth B. Zoltán, a Vá­ci Kötöttárugyár vezérigazgatója, Zalka Lajos, a Nitroil vegyipari termelő-fejlesztő közös vállalat igazgatója és Zupán Péter, a Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár műszaki-gazdasági ta­nácsadója. Korszerű közművelődési elképzelések A hagyományostól a kísérletig Éppen öt esztendővel ezelőtt nyitotta meg kapuit a gödöl­lői Petőfi Sándor Művelődési Központ. A szép új épidet — a kastély szomszédságában, ősparkkal övezve — már a megjelenésével is csalogatja a látogatókat Nem beszélve arról, hogy könnyen elérhető, minden érdeklődő megtalálja azt, amit keres. A ház gazdái itt mindig a mindennapokra készültek: a kiemelkedő rendezvényekre, a csendes, sokféle elképze­lést megvalósító foglalkozá­sokra. Nyugodtan fogalmaz­hatunk úgy, hogy a nyolcva­nas esztendők közművelődési tendenciájának vonulatát ér­hetjük tetten Gödöllőn. Vágyálom maradt — Két esztendő állt ren­delkezésünkre, hogy felké­szüljünk — kezdi az emléke­zés fonalát göngyölíteni Kecs­kés József, a művelődési köz­pont igazgatója. — Szeren­csésnek hihettük magunkat, hiszen amíg épült a hóz, a háttérben már a tartalmi munkára gondolhattunk. Ez idő alatt jött össze a szakmai gárda. Mondhatnám úgy is: számomra ez volt a partner- keresés időszak*. Az épület beosztásán akkor már változ­tatni nem lehetett. Időközben sikerült megvalósítani azt, hogy a tartalmi munkához igazítsuk a tereket — ameny- nyire lehetett. Így például a nagy fogadótér mára benépe­sült Tulajdonképpen ez a te­rület az 'információs központ A táncteremből lett a kiállító­szoba, mögötte rendeztük be a mozgáshelyiséget. A hagyományos közművelő­dési formáktól a mára érett kísérletekig nagy az íve a munkának. Reprezentatív épü­letnek tervezték a házat Má­ra a kreatív műhelyek leg­jellegzetesebb színtere. Ter­mészetesen az épület jellege sok mindent meghatároz. A hangos és csendes övezetek megteremtése vágyálom ma­rad, az épület ellenáll ezek­nek az elképzeléseknek. — A különböző munkaterü­letek sajátossága kialakult nálunk — folytatja a ház igazgatója. — Bár ez nem je­lenti azt, hogy menet közben ne változtathatnánk elképze­léseinken. Egy-egy ötlet ál­landóan továbbfejleszthető. Ügy érzem, hogy manapság ez a közművelődési tevékeny­ség alapja. Az. hogy rugalma­sak legyünk, hogy ne ragad­junk le a régi elképzelések mellett. Egyszóval: elébe men­jünk és egyúttal alkalmazkod­junk az igényekhez. Nem kell csalogatni A nyolcvanas évek közepé­től ez az érzékenység viszi előbbre a művelődési intéz­mények ügyét. Ott, ahol gon­dolkodva tudnak előrelépni, nem kell csalogatni a látogató­kat. Példa erre a színházi előadások rendszere. A kapos­vári műhely bemutatkozásai­hoz nem szükséges a hírverés. Igaz, sokan azt mondogatják, hogy a fővárosiak töltik meg ilyenkor a nézőteret. Minden­esetre a helybéliek számára is fontos, hogy a vidéki szín­házi előadások és a budapes­tiek közül is a legrangosab- baikat sikerült Gödöllőre hoz­ni. Ez a minőségi törekvés fi­gyelhető meg a többi tevé­kenységnél is. Minderre pél­daként sorolhatnánk a zenei összeállításokat, a klubfoglal­kozásokat, a gyerekeknek szánt nyári táborokat, a kiál­lításokat. — Változatlanul hármas funkcióban gondolkodunk. A mindennapi kultúra területei­nek megszervezésénél Gödöl­lő infrastrukturális hiányait vettük f igyelembe. Ehhez kap­csolódnak a szolgáltatások a kezdeti kenyérárusítástól a mai zenebutikig, a Dunatours információs központjáig, a Csiribiri bolt létrehívásáig. Ezen a területen a legnagyobb gond: alaptőke hiányában meglehetősen lassan lépeget­hetünk. Ezért szeretnénk vál­toztatni a Csiribiri jellegen is. A jövőben nem csupán az iparművészeti termékek kíná­latát nyújtjuk, hanem a nagy­ipar minőségi termékeit is. Nemrégen beindult a házi nyomda, amely szintén hiány­pótló szerepet tölt be. A má­sik funkció a kimondottan közművelődési formák sokszí­nűségének megvalósítása. A harmadik — s ez sem el­hanyagolható — a gazdasági tevékenység. Mondanom sem kell, hogy egyre nehezebb a feltételeket megteremteni. Ál­landóan azon gondolkozunk, hogy a saját bevételied vala­hogyan pótoljuk az állami tá­mogatást. Ugyanakkor a ren­deletek tükrében a belső ér­dekeltség rendszerét is ki kell dolgoznunk. A gödöllői művelődési köz­pont munkáját évek óta fi­gyelve, a legkorszerűbb, mo­bil kezdeményezéseknek lehe­tünk tanúi. Néha kényszer­ből, máskor a kor igényéből fakadóan teszik ezt. Így van épp felfutóban a számítógép- program, így alakult ki jó kapcsolat az iskolákkal. Űjabb toezdeiményezés: javaslat szü­letett a művelődési intézmé­nyek egyfajta társulására, együttműködésére. Feladatra koncentrált, szakmailag át­gondolt, egy-egy területet súlypontozó munkastílus ala­kult ki Gödöllőn. Nincs megállás — Nincsen megállás. Soha­sem mondhatjuk azt, hogy va­lamit kitaláltunk, mehet a maga útján. A mai közműve­lődés nemigen tűri a stagná­lást. Ezért szeretnénk a jövő­ben még inkább lépni. Jó len­ne a videoprogramot fejlesz­teni, a Gödöllő Press tisztább profilját úgy kialakítani, hogy a helyi közélet fórumává nő­je ki magát. A helybeli érté­kek felkutatása, folyamatos jelenléte is fontos számunkra. Hosszú sora lenne a gödöllői művelődési központ sokirányú tevékenységét felsorakoztatni. Mindenesetre egyre inkább azt a társadalmi igényt töltik be. hogy a ház a város, a környék információs központ­ja is legyen. Keresik a lehe­tőségeket, az új módszereket. Ez a fajta mobilitás határozza meg létüket, jövőjüket. Erdősi Katalin hHeti FIEMTEGYZETH Jöjj és lásd! Jelenet a Jöjj és lásd! című filmből A II. világháború esemé­nyeit témául választó újabb filmek kapcsán megannyiszor fel kell tenni a kérdést^ bő négy évtizeddel e háború be­fejezte után mit lehet még el­mondani róla. amit eddig nem mondtak volna el? Van-e még „szufla” ebben a téma­körben? S mindannyiszor, amikor e kérdés felmerül, azt kell rá válaszolni, amit most is, Elen Klimov 1985-ös moszk­vai fesztiválnagydíjas film­jéről szólva: minden azon múlik, ki és hogyan nyúl eh­hez a témához. Klimov — akitől legutóbb a hatalmas ívű Agónia című filmet láthattuk — ma ötve­nes évei elején járó ember. Tehát nagyjából annyi idős, amennyi filmjének tizenéves hőse, Fljora lehetett a törté­net idején. Azaz: olyan vala­ki, akinek a háború a szen­vedések, gyötrelmek mellett természetes gyerekkori közeg is volt, úgyszólván játéktér és kaland. Ez a Fljora is a film első kockáin még kisgyerek, aki pajtásával fegyverek után kutat az elhagyott lövészár­kokban — olyanformán, aho­gyan békésebb időkben mond­juk ürgét keresnének. S aztán egy váratlan pillanatban el­jön érte a háború a partizá­nok szervezői alakjában, akik magukkal viszik a fiút, s et­től kezdve az ő szemével lát­juk, az ő énjével éljük át azo­kat a szörnyűségeket, amelyek végül is koravén, megörege­dett, összetört lelkű, meggyö­tört testű férfivá érlelik ezt a gyereket. Persze azt is mondhatnánk erre: jó, de ilyen már volt. A Ballada a katonáról szinte gyerek hőse is ilyen volt. Ilyen volt — bár néhány évvel idő­sebb — a Szállnak a darvak ifjú, gyerekember katonája is. No igen. Csakhogy azokban a filmekben a gyerekhősök iga­zi csatákban, súlyos küzdel­mekben edződtek, harcoltak, s estek el, vagy lettek hőssé. Klimov filmjében viszont iga­zi háború gyakorlatilag nin­csen. A küzdelmeknek hosszú­hosszú ideig nincs valódi harc­jellegük. Egyszerűen nem is látjuk az ellenséget, a néme­teket. De amikor a film má­sodik felében megjelennek, ak­kor visszaigazolják mindazt, amit az előzőekben csak tá­voli jelenlétükkel és fenyege­tő, de közelről át nem élhe­tő támadásaikkal jelentettek: az embertelenséget, az eszte­len és már-már az állati ösz­tönöket is megcsúfoló gyilko­lást, pusztítást, a teljesen el­vadult, ésszel alig felfogható indulatokat. Fljora, ez a nem túl eszes, nem túlságosan érett, a világot nem ismerő (mert még nem is ismerhető) ka­masz úgy kínlódja végig a fel­ismerés útját, úgy jön rá a fasizmus lényegére, hogy di- rektben sosem találkozik a né­metekkel. S amikor végre er­re is sor kerül, már túlvan mindenen, már ő is majdnem annyira elfásult a szenvedé­sektől, az embertelen, szinte elviselhetetlen kínoktól, mint azok az idősebb emberek, akik őt körülveszik. Meg kell élnie a családja elpusztítását, végig kell csinálnia egy iszonyatos menekülést a mocsaras-erdős vidéken, látnia kell, mi törté­nik azzal a lánnyal, aki iránt az első kamaszszerelem érzé­seit táplálta, meg kell tapasz­talnia egy egészen fantaszti­kus taláiKozast a mocsarakba meneKÜit-ekitei, s át kell élni a egy a pokol legmélyebb bugy­rait idéző tömeggy ilkolast, amikor a németek rágyújtják a pajtát több száz emberre. Mindezt végig kell csinálnia, meg kell tapasztalnia, hogy odáig eljusson: elhatalmasod­jon benne is a bosszú, a gyil- koiás, a pusztítás vágya. Ek­kor lő rá egy sárban heverő Hitler-kepre. S ekkor kezdődik a film egyik legbravúrosabb képsora. A lövés, s az ismét­lődő lövések elindítják a Hit- ler-éietrajz filmjét — vissza­felé. És amikor az utolsó ké­pen ez a fenevad az anyja karján ülő kisgyermekként je­lenik meg, a megöregedett ar­cú, a szenvedésbe belerokkant Fljora erre a képre már nem tud rálőni. A gyermekre még így sem képes lőni — pedig végig kellett néznie, mint pusztítják el a csecsemőket is épp azok a nácik, akiket ez a hajdani karonülő fanatizált bele a népirtásba. Olyan mély jelképű mozzanat ez, amelybe alapvető világnézeti, szemlé­letbeli, humanitárius és erköl­csi értékeket és tulajdonságo­kat képes sűríteni Klimov. A film — mely címével vi­lágosan utal rá: mementóakar lenni, felhívás arra, hogy so­ha ne feledjük a borzalmakat — elsősorban tehát nem a lát­ványos harci jelenetek, a hő­si tettek, az áldozatvállalás, f más hasonló igaz, de mára ki­csit elkopott — mert elkop­tatott — motívumait használ­ja fel. A háború itt gyakor­latilag nem más, mint szen­vedés, kínlódás, halál, mene­külés, pusztítás, gyilkolás, bosszú, rémség és pokol. S nem is reguláris egységekről van szó, hanem partizánokról, akik még súlyosabb körülmé­nyek közt harcoltak, mint a szabályos csapatok —, s akik talán közvetlenebbül látták a háború legborzasztóbb olda­lát, a front mögötti kegyet­lenkedéseket, vagy az éppen az ő tevékenységük miatt lét­rehozott terroregységek ak­cióit. Köztudott, hogy a hábo­rúban csak Belorusszia terü­letén a németek 628 falut éget­tek fel, s irtották ki lakossá­gát az utolsó szálig. A film forgatókönyve annak a visz- szaemlékezés- és dokumen­tumregénynek az alapján ké­szült, melyet nálunk is jól is­mernek. Alesz Adamovics Ha- tinyi harangok című könyvé­ről van szó. Ez azonban csak kiindulópont volt. A Jöjj és lásd! kitágítja Adamovics könyvének körét (azaz: az író teszi ezt, hiszen Klimovval együtt ő írta a forgatóköny­vet). Többről van itt szó, mint csak a belorusz falvak pusz­tulásáról. Emlékezés kíván lenni ez a film. s emtékeztetés. A hábo­rúnak azt az oldalát akarja megmutatni, amelyről eddig kevés szó esett. Arról beszél, amiről Larisza Sepityko nagy­szerű Kálvária című filmje is annak idején: a nagy honvé­dő háború nemcsak heroikus küzdelem volt, hanem harcra nem termett emberek küzdel­me is, és ezek gyakran hősie­sebben viselkedtek, mint a hi­vatásos hősök, pedig nekik többnyire még nehezebb volt helytállni. Az ő mementójuk (is) ez a film. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents