Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-24 / 96. szám

Löte Attila Zokszó nélkül Gáspár Róbert szép ered­ményt ért el tavaly a cseh­szlovákiai V. Usti Nad Labem-i nemzetközi zongoraversenyen: a kilencéves dunakeszi kis­fiú különdíjat kapott. Négy esztendeje tanul zon­gorázni a dunakeszi zeneis­kolában, Domoszlay Erzsébet tanárnőnél. Ó azon kevesek közé tartozik, aki hajlandó akár négy-öt éves gyerekek­kel foglalkozni. Ilyenkor még rendkívül fogékonyak és re­mekül csiszolható a hallásuk is. Robi szülei korán felismer­ték. hogy a kisfiút érdekli a zene. Komolyan vették, hogy magától odaül a zongorához, és megpróbál harmóniákat elővarázsolni. Pedagógus édes­anyja Domoszlay tanárnő gondjaira bízta, aki mindig a gyerekek képességeihez, szor­galmához és karakteréhez szabja az anyagot. Gáspár Ró­bert zokszó nélkül gyakorol napi négy-öt órát is. Bár még fiatal, gyakran szerepel itt­hon. ünnepi hangversenyeken. A keszthelyi koncerten is si­kert aratott. Az országos zon­goraversenyen ugyancsak részt vett. Szülei minden áldozatot meghoznak azért, hogy Robi álmai valóra váljanak: Zon­goraművész legyen. Ma már a Zeneakadémia növendéke. Majd premier után — A kötet, amit a kezem­ben tartok, olyan költő leg­újabb műve, akit ismerek, nagyra becsülök. Hétköznapi intenhozzád a mű címe. Igyekeztem olyan verseket válogatni belőle, amelyek az embert mutatják be, Bárányt Ferencet, szerzőjüket, kinek leikéből születtek. Az ember? Igen. Egész eddigi pályámon — a főiskola elvégzése óta a Madách Színházban — lénye­gében az ember érdekelt, azt igyekeztem megformálni ala­kításaimban. amint a hús-vér ember viselkedik, él, feszeng, lubickol, vagy szenved a rá­szabott szerepben. Szerencsés­nek vallom magam, mert nem kényszerültem sohasem skatu­lyába. Az, hogy mostanában a televízió képernyőjén is — színházamban is — gyakran vígjátékban jelenek meg, nem jelent egyfajta szerep­kört számomra Szívesen ve­szek részt a műsorra tűzött darabokban. Egyik este — a rádiót hallgatva a kocsiban — eszembe jutott: a riport­ban szereplő témát, amit Családi ágy címen a Thália játszik kitűnő kollégáim köz­reműködésével. idestova har­minc esztendeje mutatta be a Madách Kamara. Tolnai Klári és Gábor Miklós sze­replésével A hetvenes évek­ben a Madáchban — a darab musicalváltozatában — ma­gam játszottam a felejthetet­len Dómján Edittel. A dara­bok újraélednek. S ebben is — mint annyi másban — maximálisan egyetértek szín­házam törekvéseivel. A szán­dék, amit képviselünk, mély­ségesen humanista, ugyanak­kor széles tömegek megérté­A Magyar Sajtó Házában, egy sorozat keretében, a megyei lapok szerkesz­tőségei rendszeresen bemutatják pát­riájukat. Április 25-én, holnap a Magyar Új­ságírók Országos Szövetségében Pest me­gye mutatkozik be. Ezen a seregszemlén olyan együttesek, művészek szerepelnek, akik ezer szállal kötődnek szőkébb hazájukhoz. Ki azért, mert itt született, ki csak a későbbi években költözött ide, de azóta ez a vidék vált igazi otthonává. Mások meg pihenni, kikapcsolód­ni, feltöltődni járnak szép tájainkra. Egy do­log azonban mindannyiukban közös: szíve­sen, szeretettel vállalták a fellépést, mert ma­gukénak érzik a megyét és lakóit. Őket mu­tatjuk be összeállításunkban. Birinyi József sére apellál, ötvözve a szóra­koztatás óhajával. Sokszínű skálán játszunk, miközben a színház vezetői — joggal — igen magasra teszik a mércét. Ez — véleményem szerint — mindannyiunkat arra ösztö­nöz, hogy magunkból mindig a legtöbbet adjuk. Holnap premier — annak a napnak estéjén, amikor egy kellemes­nek ígérkező délutánon segít­hetek Pest megyének bemu­tatkozni, az említett Baranyi- kötettel. A színházban vala­mely költői angol vígjáték­ban — Maud és Harold cím­mel — egy pszichiátert ját­szom. Erről? Majd a premier után... jütí lélegző A váci Bartók Béla Zeneis­kola sokak által irigyelt szép orgonája előtt valamiféle méltóságot sugárzón áll a két üstdob, a gördülő xilofon, a kis- és nagydobok, a cintá­nyérok a hatalmas gong mel­lett, s olj'kor — letakarva odakerül a meglepetés is, egy kredenc, egy nagy asztal, s egy nagyanyáink konyháinak emlékét idéző sparherd, raj­ta konyhai edények sorával. Valahányszor, amikor a váci ütőhangszeres együttes Ottó Ferenc a húszas évek elején komponált Konyhakoncert cí­mű művét játssza. Természe­tesen sok mai kortárs zene­szerző társaságában. Fazekas Lászlónak, a váci zeneiskola ütőhangszertanárá­nak, az együttes létrehozójá­nak a titka minden bizonnyal abban van, hogy tanítványai­ból együtt lélegző, együtt gon­dolkodó muzsikusközösséget hozzon létre, akik a megala­kulás után nagyon röviddel már nemcsak itthon, hanem, külföldön is sikereket aratnak. Az egyik váci koncertjükön a karzaton ült Patachich Iván is, akinek „Percussioni con machina” — Ütők géppel — című munkáját is előadták — a szerző megelégedésére. Bártfai Zoltán, ifjú Fazekas László, Fehér Gyula, Kovács Péter, Nagy István Zoltán, Pálinkás Levente és a művé­szeti vezető, idősebb Fazekas, mára „rendes” tagjává vált a híres váci zenei együttesek — a Vox Humana, a KlSZ-kó- rus, a Musica Humana zene­kar és a váci szimfonikus ze­nekar — családjának. Nem hagynák ki... Solymár országszerte neve­zetes pezsgő zenei életéről, ki­váló kórusairól. Éppen ez a tény vonzotta a községbe majdnem egy évtizede Szoko- lay Bálintot, aki rögtön oda- költözése után megalakította a gyermekkórust, majd négy esztendővel később a női kart Az ország egyik, vagy talán legidősebb karnagya, a nyolc­vanesztendős Szokolay Bálint, aki kitűnő partnerekre talált a solymári dalosokban. Kislányok és édesanyák énekelnek itt együtt, össze­tartja őket a sok szép dal. A kórustagok közül nem egy Budapestről jár le Soly­márra próbálni, akárcsak Blazsek Andrea másodkar­nagy, a budapesti Május 1. úti zeneiskola tanára és a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskola karvezetője. Hat éve dolgozik együtt Szo­kolay Bálinttal, aki korát te­kintve a dédapja lehetne, ám kitartásban, lelkesedésben, hitben sokszor túlszárnyalja Blazsek Andreát is. A fiatal pedagógusnőt természetesen magával ragadja tanítómeste­re hihetetlen akaratereje. S vele együtt a kórustagokat is, akik ki nem hagynának egyet­len próbát, egyetlen közös fel­lépést sem. Családi koncert Bogányi Gergely tavaly har­madszor vett részt a csehszlo­vákiai V. Usti nad Labem-i hemzetközi zongoraversenyen. A döntőbe jutott tizenkettő között volt. Chopin- és Bar- tók-darabokat játszott — és harmadik díjat kapott. A váci Hámán Kató Zenei Általános Iskola diákja. Ott ta­nítanak a szülei is; mindket­ten zenepedagógusok. Gergő pillanatnyilag a Ze­neakadémia rendkívüli tehet­ségek előkészítő osztályába jár. Esztó Zsuzsa tanárnő nö­vendéke. Családjukban négy gyerek van. Mindannyian örökölték szüleik muzikalitását és zene- szeretetét. A Bogányi testvé­rek közül a nagylány zongo­rán ‘és fuvolán játszik, Gergő gordonkázik is, az öccse az ütőhangszereket kedveli. Így, ha idejük engedi, és történe­tesen mindenki otthon van. a szülők és gyerekek együtt házimuzsikálnak. Ára nem külsőséggel Doromb, citera, tárogató, nádsíp, duda, tekerőlant, tö­röksíp és még ki tudja, hány népi hangszer avatott meste­re, Birinyi József, aki a nép­zene megszerettetésére teile föl az életét. Nemcsak bemu­tatja és megszólaltatja népi hangszereinket, hanem be­avat eredetük történetebe is. Gyűjti a népi hangszereket, amelyekből már csaknem száz darabot mondhat magáé­nak. Az a célja, hogy vala­Legéndi Gábor mennyi magyar népi hangszer minden változata meglegyen. Az idős népművészektől hang­szerkészítést, dalokat, népi játékokat tanul. Szülőfalujában, Táborfalván is továbbadja a felnőttekből é? — egy másik — gyerekek­ből álló csoportnak tudását. A citerazenekar több nívódí­jat kapott. Nevüket ismeri az ország. Birinyi József hivatásáról így fogalmazott: A népmű­vész környezetének alakítója. Föl kell tárni a népi kultúra igazi arcát, az én saját szű­rőmön keresztül, visszaadva a népzene stílusát, ám nem kül­sőségekkel, hanem belső tar­talommal. Ötéves lehettem Sok más társával együtt Dunakesziről nap mint nap egy kedves arcú, nyurga diák utazik Budapestre, tanulni. Tizennyolc esztendős és a Ze­neakadémia negyedéves, zon­gora szakos hallgatója: Le- géndi Gábor, Bücher Mihály tanítványa. A rövid beszélgetésre, amelyre az egyik emeleti tan­teremben — épp üres lévén — sok kerülhetett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, készségesen vállalkozott. — ötéves lehettem, kedvvel énekelgettem. Anyuék fölfi­gyeltek erre, elvittek a duna­keszi zeneiskolába, öteszten­dősen kezdtem zongorázni és negyedikes, ötödikes lehettem, amikor rájöttem, hogy az ala­pos gyakorlással eredményt tudok elérni. Tanárnőm, Do- moszlai Erzsébet sokat segí­tett ebben. Legéndi Gábor tizenöt éves volt, amikor felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főisko­lára. Ezzel párhuzamosan a budapesti zenei szakközépis­kolában tanult, tavaly érett­ségizett. A családban ő lesz az első, aki zenei pályán in­dul. Chopin a kedvence, sze­reti a romantikusokat, a klasz- szikusokat, Bartók, Kodály zenéjét. Sikeres beugrás Még főiskolai hallgató volt Kocsis Judit, a József Attila Színház művésznője, amikor írtunk róla. Azóta eltelt né­hány esztendő. A József At­tila Színházba tanára, Iglódi István hívta. Annak idején arról beszélt, hogy nincsenek különösebb szerepálmai; gyakorlatilag mindegy, mit játszik, ha a figura közel áll hozzá. Játszott a Kis herceg, a Kikapós pa- tikárius, a Félkegyelmű, a Régi nyár. A hölgy fecseg és nyomoz című darabokban. Eddigi legnagyobb sikerélmé­nye egy beugrás — és talán éppen ezért a legkedvesebb szerepe — Bródy Tanítónője volt. A ceglédi kislányból idő­Váci ütőhangszeres együttes közben dunakeszi fiatalasz- szony lett. Férje, Józsa Imre, ugyancsak a József Attila Színház tagja'. Kétszeresen is Pest megyei. — Fölléptem szülővárosom gyönyörű színházában Ceglé­den a közelmúltban — mond­ja —, a Régi nyárban. Min­dig lámpalázas vagyok, ha ki­állók a színpadra, de ennyire még sohasem féltem. Régi tanáraim, osztálytársaim,' az ismerősök ültek a nézőtéren. Egyszerre volt borzasztó és csodálatos... Tanár a tanuló Életét kisgyermekkora óta kitölti a zene. Furulyázni, fu- volázni, később zongorázni tanult. Mindegyikben különös tehetségnek bizonyult, így a pályaválasztásnál nem kis gondjuk volt a szülőknek Is a tanároknak, hogy melyiket javasolják a ceglédi zeneisko­la akkori növendékének, Pa- latinusz Ibolyának. Végül Palatinusz Ibolya maga döntött a fuvola mel­lett. Kiválóan vizsgázott a szegedi konzervatóriumban, ahol kedvet kapott az ének­léshez is. S miközben szomba­tonként mint fuvolatanár a valamikori önmagához ha­sonló kis növendékeket oktat­ja a ceglédi zeneiskolában, a hét többi napján izguló diák a Zeneművészeti Főiskolán, ahová rögtön másodévre vet­ték föl. az ének tanszakra. — Két példaképem van — mondja. — Pedagógusként, emberként olyan szeretnék lenni, mint az édesanyám. Ami az éneklést illeti, nagyon bízom tanáromban, Keönch Boldizsárban. Talán az ő se­gítségével elérhetem, hogy egyszer úgy tudjak énekelni, mint Komlóssy Erzsébet... Mindmáig világosan emlék­szem arra a két operaelőadás­ra. amelyre kislánykoromban először vittek a szüleim. Az egyik a Trubadúr volt, a má­sik a Bánk bán. Akkor csak nagyon tetszett Komlóssy Er­zsébet. Ma már tudom, hogy számomra ő a mérce. Kocsis Judit Gáspár Róbert Palatinusz Ibolya Bogányi Gergely AZ OLDALT ÍRTAK: Bálint Ibolya, Bányász Hédi, Eszes Ka­talin, Körmendi Zsuzsa és Nagy Emőke. FOTÓK: Barcza Zsolt, Erdősi Agnes. Hancsovszki János és Veress Jenő. BEMUTATKOZNAK Solymári kamarakórus

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents