Pest Megyei Hírlap, 1986. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-04 / 53. szám

mrvr , MKurei 1986. MÁRCIUS 4., KEDD WfCTP Emlékezés Mesterházi Lajosra Egy író közéletisége (Folytatás az I. oldalról.) Raffay Béla mondott ünnepi beszédet Mesterházi Lajos műveiből. Az ünnepség befejezéseként a párt-, a tanács, a tömegszer­vezetek, a család, a vállala­tok és téeszek, valamint az is­kolák képviselői elhelyezték az író emlékművénél koszo­rúikat. Lassan kiürült a tér, ám a hóból messzire virítot­tak a vörös szegfűcsokrok. ★ Mesterházi Lajos Kossuth- és József Attila-díjas író szü­letésének évfordulója alkal­mából a budapesti Mező Imre úti temetőben is koszorúzás! ünnepségre került sor. Sírját a Magyar Szocialista Munkás­párt Budapesti Bizottsága, a Művelődési Minisztérium, a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Rádió képviselői ko- szorúzták meg. A tisztelet, a kegyelet virágait helyezték el családtagjai, hozzátartozói, tisztelői is. m Rád i ó figyelőm táborfalvai népzené­SZEK. A vasárnapi ebéd után bizonyára sokan kapcsolják be készülékeiket. A Népdalkörök pódiuma éppen a zenére vá­gyók igénye szerint válogatja meg összeállításának tárgyát. Ezúttal a csaknem félórás mű­sor java részben a táborfal- vaiak színes összeállítását él­vezhettük. A községben éppen tíz esztendeje kezdték tobo­rozni a zenét kedvelőket. Elő­ször megalakult a citerazene- kar. Majd szívesen jöttek az énekesek is. Birinyi József személyében pedig szenvedé­lyes vezetőre találtak. Repertoárjuk összeállítása­kor a tiszta forrásból merítet­tek. Legelőször a környékbeli dallamokat kutatták fel, majd igyekeztek birtokba venni a magyar népművészet teljes kincstárát. Az éter hullámain keresztül átfogó képet nyújtottak a tíz esztendő eredményeiről. ÉDES ANYANYELVŰNK. Lőrincze Lajos műsorát évti­zedek óta hallgatják. Lehet kedvelni és lehet legyinteni, amikor az Édes anyanyelvűnk kerül szóba. Ám vitathatatlan: a néhány perc alatt valamilyen jelenségre mindig oda kell fi­gyelni. Lőrincze ezúttal kilé­pett a nyelvi formulák magya­rázatának köréből. Az anya­nyelv hetének beharangozása­képpen mindennapi jelensé­gekről szólott. Arról, hogy ki­fejezőkészség híján miként szürkül, miként szegényesedik el mindennapi eszköztárunk. KINEK SZÖL? Nem vélet­lenül tette fel a kérdést Kon­dor Katalin a Gondolat-jel legutóbbi előadásában. A Ta­vaszi Fesztivál előzeteseként nem érdemtelen elgondolkod­ni: vajon a világhírű előadó- művészekkel fémjelzett ese­mények csak a külföldieknek szólnak? A hazai közönség csupán sóhajtozhat utána? Még mindig nem ült el a vi­har a legutóbbi esemény, a Pavarotti-fellépés körül. Tud­valevő, hogy a jegyek java ré­sze valutáért kelt el, a másik fele pedig szakmai berkekben talált gazdára. így aztán nem véletlen érezte rászedettnek magát a nagyközönség. Hiába vállalkoztak sokan még arra is, hogy az éjszakát a jegy­pénztár előtt töltsék. Az eszmefuttatás jogos: ha Budapesten tekinthető meg, hallgatható meg egy-egy vi­lághíresség produkciója, sem­miképpen sem zárathatik ki a hazai közönség. Gyenge vigasz, hogy a televíziós, rádiós köz­vetítés mindenkinek úgymond otthonába viszi a kiemelkedő produkciót! Er. K. I] ár man sem bírnátok sú- * * lyos buzogányát, / Pa­rittyaköveit, öklelő kopjáját; / Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát, / És kit a csizmáján viselt, sarkantyúját. Ki ne emlékeznék gyermekkora ked­ves Toldijára, amelyet — ki­vételesen — valamennyien szívesen tanultunk meg kí­vülről, s amelyet, hiába tel­nek fölöttünk az évek, mégis mindannyian gördülékenyen citálunk? A hős vitéz fegy­verei, sarkantyúja pedig minden kisfiú képzeletét, fan­táziáját megmozgatja, s nem sok tanári ösztönzés kell hoz­zá, hogy mindezt rajzban is megörökítse. A lovag fegyverzetében, öl­tözékében a mai ember szá­mára talán a sarkantyú tűnik a legkevésbé lényegesnek, pe­dig fontos volt, hiszen ezzel tudták a lovak mozgását be­folyásolni, illetve gyors irány- változtatásra ösztökélni. Nem minden nép használta. A hon­foglalás idején például a ma­gyaroknak sem volt. Csak ké­sőbb kezdték el viselni, ami­kor a harcosok páncélt öltöt­tek. A nehéz fegyverzetű lo­vagok már nagyobb testű lo­vakra ültek. A Magyar Nemzeti Múzeum egyik pinceraktárában hatal­mas, megközelítőleg 2500 da­rabot számláló gyűjtemény van a különféle sarkantyúk­ból. A legrégebbi a 8—9. szá­zadból, egy Karoling-kori sír­ból való. Gazdag a választék a 10. századból, mert ebben Amiről a sarkantyúk mesélnek az időben még a férfiakkal együtt eltemették a fegyver­zetet is. Mivel a keresztény­ség elterjedésével megszűntek a pogány temetkezési szoká­sok, a későbbiek már csak várromok föltárása során, vagy dunai leletként, esetleg szemétgödrökből kerültek elő. Sokfélék a sarkantyúk. Le­hetnek tüskében, gúlában, gömbben vagy kerékben vég- ződőek, valahogy mindig köl­tészet van bennük, s kifejezik a kor divatját, gondolkodás- módját. A 16. században pél­dául nagyon megnövekszenek a méretei. Ekkor a sarkantyú nyaki része egymaga eléri a 40 centimétert. Ennek oka a nehéz fegyverzetben keresen­dő, hiszen csak a páncél kö­zel fél mázsa volt. A rene­szánsz korban a legszebbek ezek a hasznos és díszes fé­mek, amelyek egyúttal rangot is hivatottak kifejezni. A fegy­verzet, a lószerszám gyakran készül ezüstből, aranyból, bő­ségesen kirakva ékkövekkel. Apor Péter írja egy főúri öl­tözék kapcsán: „Annak dísz­ben használt sarkantyúi gyé­mánttal, smaragddal és ru­binnal voltak kirakva." Eber- gényi magyar generális a csá­szár fiának 1699-ben. Becsben tartott lakodalmán olyan sar­kantyúkat hordott a csizmá­ján, amelyek ezer aranyba ke­rültek. Akkora becsülete volt a sarkantyúnak, hogy VI. Pius pápa az 1500-as évek közepe táján aranysarkantyú rendet alapított. A kitüntető címet és jelvényt igen kevesen kapták meg. Azoknak adományozta, akik sokat tettek a pápaságért. A sarkantyú a mai napig is használatos, hiszen viselik a táncosok, s viselik azok, akik lovagolnak. A ló és az ember kapcsolata majdnem olyan régi, mint az emberi­ség történelme. S amíg ez a kapcsolat megmarad, addig élni fog a sarkantyú is. Körmendi Zsuzsa A képeken a cím fölött, bal­ról jobbra: a 16. században 40 centiméteres is lehetett a sar­kantyú nyaka. A 15. században kezdtek nőni a méretek. Ez a lószerszám az 1500-as évekből való. Ezt a sarkantyút a postá­sok viselték a 15. században. (Barcza Zsolt felvételei) Fesztivált előzetes Emberek, lovak, tájak A negyedízben megrende zésre kerülő Budapesti Tava­szi Fesztivál igazi pezsgést hoz művészeti életünkbe. A múzeumok, kis és nagy galé riák, hangversenytermek, uta­zási irodák bőséges, közel 120 féle programmal várják a ha­zánkba érkező külföldi vendé­geket. A kínálatok között tal­lózva figyelmet érdemel a bu­dai Gulácsy Galéria kiállítása, amely a magyar Alföldet és az ott élőket mutatja be két művész munkáin keresztül. A szobrászok nagy doyenje Szabó Iván, aki korai éveiben Szentendrén is alkotott, ezen a tárlaton a régebbi és újabb munkái közül azokat mutatja be, melyeket különös szeretet­tel a lovakról készített. A kö­zel fél évszázada kiállító mű­vész a szobrászat minden mű­fajában virtuóz, sokoldalú al­kotó. Szemléletmódja realista és emberközpontú, előadás­módja a klasszikus hagyomá­nyok korszerűsítésén alapszik. Gondosan megmunkált for­máiban a szépség, az érzés és a gondolat egyensúlyát keresi. Kisplasztikáit az emberhez közeli méretben és témában, lírai érzékenységgel és hu­Magyar expedíció Mexikóban (3.) A Tollas Kígyó földjén Eleinte a döngölt agyagpadlón aludtunk, gumimatracainkon, háló­zsákban, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy újabb lakóként vagy ideiglenes látogatóként, fel-fel- tűnik egy mauquita nevű mérgeskí­gyó. Az első naipokban még csak a tenyérnyi nagyságú csótányok za­vartak, később a patkányokat fi- gyelgettük némi ellenszenvvel, de amikor a kígyó megjelent, már ve­lük nem is törődtünk. A házigazda megnyugtatott: nem kell félni tőle, különben is minden házban előfor­dulhat, csak ne feküdjünk a földre, mert éjszaka mindig a melegbe bú­jik és halálos a marása. Nosza, asz­talszerű fekvőhelyeket eszkábáltunk magunknak és felköltöztünk rájuk. Sajnos azonban egy embernek nem jutott hely fönt és ezért egymást váltva, valakinek mindig a földön kellett aludnia. Védekezésül égő mécsesekkel raktuk körül a lent al­vót, hátha elriasztja a hüllőt. Házi­gazdánk, Francisci még egy nagy fóliát is felszerelt a tetőgerendára, nehogy reáfik essen a kígvó, amikor fönt a patkányokat üldözi. Éjszakánként aztán arra riadtunk föl, hogy valamelyik patkány vagy a halálsikolyát hallatta vagy pedig kétségbeesett menekülése közben le­zuhant a gerendáról a fölöttünk le­vő, kifeszített fóliára. Ahogyan tel­tek a napok, úgy szoktuk meg szo­katlan környezetünket. Fáradtsá­gunk növekedésével párhuzamosan egyre gyorsabban aludtunk el es­ténként. A totonákok nagyon szorgalmas emberek; a férfiak már korán reg­gel, öt óra körül sietve, szinte sza­ladva mennek az erdőben található földjeik felé, ahová egyeseknek két- három órát is kell gyalogolniuk. Amikor ott voltunk, éppen a kávé betakarítása volt a legfontosabb munka a faluban. Egész nap kint dolgoznak a földeken és csak söté­tedéskor/ — itt általában hat óra után kezdődik — indulnak hazafelé. Az asszonyok, amikor nincs na­gyobb közösségi munka, általában otthon dolgoznak a ház körül. Leg­fontosabb feladataik közé tartozik a vízhordás. A vödröt vagy kerámia­korsót a fejükön hordják. Magukkal viszik a kislányokat is, akiket már igen korán tanítani kezdenek a há­zimunkákra. A kisfiúk már hatéves kortól kezdve járnak apjukkal a földekre és elsősorban a betakarítás­ban segédkeznek. A fiúk gondoskod­nak tűzifáról is a család számára, homlokukra erősített pánttal szállít­ják a hátukon a tekintélyes meny- nyiségű faágat. A ház körül ellátják az állatokat: öszvért, disznót, puly­kát. Számunkra meglepő volt, amikor megtudtuk és ottlétünk alatt ta­pasztalhattuk is, hogy a totonák családokban nem szokták verni a gyerekeket. A fegyelmezés helyett a gondosan őrzött hagyomány tisz­telete neveli példásan az új nemze­dékeket. Komplex kutatómunkánkat úgy osztottuk föl, hogy a régészeti ku­tatást Gyarmati János végezte el­sősorban. A település alatt húzódó Necaxa folyó völgyében, a folyó két oldalán mintegy 10 km hosszan fe­dezett fel új régészeti objektumokat, összesen hét új lelőhely lokalizálása, felmérése és feltérképezése történt meg. A felmérésben és a felszíni régészetben leletgyűjésben a csoport és más tagjai is segédkeztek. E régé­szeti kutatómunkának a jelentősé­ge abban rejlik, hogy a jelenlegi mexikói régészet számára ez a terü­let fehér folt volt, egyáltalán nem ismerték az itt felfedezett klasszi­kus és posztklasszikus kori régésze­ti objektumokat, lelőhelyeket és le­letanyagukat. Gyarmati János úttö­rő munkája komoly segítséget je­lentett a mexikói régészeti kutatás számára, hiszen a totonák nép korai történetében igen sok még a kérdő­jel. E Sörök írója a régészeti munka egy fázisában vett részt, amikor egy olyan romvárost tanulmányoztunk két alkalommal is, amelyet 1930-ban fedezett föl két mexikói régész és azóta egyetlen kutató sem járt fönn. Így mi voltunk az elsők a felfedezés óta. Sajnos, akkor sem és azóta sem készült megfelelő feldolgozás, mind­össze egy rövid ismeretterjesztő cikk őrzi a felfedezés emlékét. Így ennek fényében, munkánk igen fontossá vált Tuzapanban. aho­vá rendkívül nehéz feljutni. A hegy­re nem vezet ösvény, csak a közel­ben levő totonák falu lakói ismerik ide a járást. A nagyon meredek hegyoldalon egy órányi kapaszko­dás után egy két négyzetkilométer­nyi fennsík tárul a szemünk elé. En­nek ellenkező oldalán emelkednek ki a piramisszerű épületek. Megfigyel­hettünk pelotepályát (labdajátéktér), kutakat és vízelvezető csatornákat. Mindkét alkalommal tekintélyes mennyiségű régészeti leletanyagot gyűjtöttünk össze; kerámiatöredé- kekt, agyagszobor fejeket, töredéke­ket, obszidiánpengéket, metatát (őr­lőké) stb. Rengeteg fényképfelvé­telt készítettünk az épületekről, ame­lyek igen jó állapotban voltak. Tete­jükön, amelyet föld borított, a falu­ból feljáró indiánok kukoricát és babot termesztettek. A leletanyag vizsgálata alapján posztklasszikus kori (i. sz. 1200—1400 körül) város­ban jártunk és reméljük, megkez­dett régészeti kutatómunkánkat ha­marosan folytatni tudjuk. Kézdi Nagy Géza (Jövő kedden folytatjuk.) ' Klasszikus kori totonák romváros. mánus tartalommal telítetten készíti. A megújulást és a na­gyon sok örömet a hozzá oly közelálló, s napi élményt adó lovak jelentik. Vágtatnak itt lipicaiak, ágaskodnak gyönyö­rű telivérek, melyek a bronz kisplasztikákban is a valós arányokat és a természetes mozgást követik. / Az alföldi születésű Fejér Csaba érzelmi világában szü­lőföldje tájai, házai, a falusi élet jelenetei tartós élménye­ket ébresztettek. Ez az élet­hez és a természethez oly sok szállal fűződő érzelmi kapcso­lat teszi munkáit líraivá. Ké­peinek jelentése világos, ér­telmüket nem a közérthetőség igazolja, hanem az életszerű­ség meggyőző ereje. Festmé­nyei a Hortobágy tágas terei­nek, a puszta embereinek megfigyeléséből születnék. A látványból indul ki, a látott jelenségek indítják képi meg­fogalmazásra, a színskáláról a szürke-barna számtalan va­riációjával színesíti képeit. Az egyszerű témákban, a hétköz­napi látványokban Fejér Csa­ba megtalálta azokat az él­ményforrásokat, melyek fest­ményein új életre kelve hite­lesítik a valóságot, elénk tár­ják környezetünk ismeretlen szépségeit, tolmácsolják a művész őszinte szándékát, az egyszerű érzelmeket, a har­móniát és az emberséget. Sza­bó Iván szobrai, Fejér Csaba festményei március 26-ig te­kinthetők meg a Gulácsy Ga­lériában. Pellionisz Valéria

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents