Pest Megyei Hírlap, 1986. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-15 / 63. szám

1986. MÁRCIUS 15., SZOMBAT MVT % MEGYEI] Vécsi Gabriella: Haz(ár)abeszélő persze így könnyű pitypang záporok csakhogy hó hull barátom téledik ugyan látni szeretnénk „hajnali szép csillag”-ot reméljük lehet tavasz ki is zászlóztuk mindenütt a felhők és a madarak továbbállhatnak maradunk te is maradj barátom néha még záporoz de mégis ITTHON Pintér Lajos: Sanzon Milyen világ ez, ' micsoda világ, a kés élét próbálom: ujjam bögyét, na vágd. Futva jön a kerten át anyám, kisfiam, kiáltja, mit csinálsz. A kertkapu, mint ingnyak, nyitva áll, befut egy csibe, hangja cérnaszál. Követ kapok föl, tompa puffanás, a gyönge csibe-hát úgy dong, akár a föld. Biciklijén a postás szellőcske tovaszáll. Nem hozott ma hirt, esőt, sem levelet. Milyen világ ez, micsoda világ, lapjára tedd a kést, az ujjad meg ne vágd. Flamm János: Bankett helyett Emlékszel a Báróra? — kérdez­te már az öltözőben Pozsi, miután vörösre dörzsölte testét és nagyo­kat szuszogva lehuppant a padra. — Hogyne emlékeznék — Vála­szolta P. még jókedvűen, és lopva végigpillantott Pozsin. Van vagy ti­zenöt kiló rajta, állapította meg nem kis elégtétellel. Persze a Bá­ró! Mikor is? Plusz?!... A fenét! Nemsokára harminc éve lesz. Ná­la rendezték az első házibulikat, s mintha csak próbára akarta volna tenni Pozsit, eszébe jut-e a hajda­ni egyezményes rövidítés, kibukott belőle: — A hábék! Azok az igazi jó hábék! És ebben a pillanatban egyszerre látta maga előtt Bárót, a magas, ha­nyag tartású srácot, az hírlett róla, valóban nemesi ivadék ... Verpe- léty volt a rendes neve, a többie­ket, mind a hetüket és Gigit és Ilust, a barátnőket, akiket ő szállí­tott a hábékre, Ilust, aki vele járt, és akit. Levi az első alkalommal le­csapott a kezéről, mert Levi baro­mi jól zongorázott, és Báróéknál, mi furcsa, zongora is volt, és egy­szerre halottá Paul Anka rekedt hangját, és a többi számot, ahogy egymást követték a magnószalagon. — Te népi táncos voltál, igaz, olyan művészféle? Pozsi már a haját szárította- Fel­öltözve alig látszott rajta a súlyfe­lesleg. Minőségi angol szövet, nem gyűrődött meg a szekrényben — nézte végig Pozsit P. A nagy szemű aranyláncot a vízben sem vette le, lapos, elegáns óráját, súlyos pecsét­gyűrűjét zakójából halászta elő. P. jókedve kezdett alábbhagyni. — Az, olyan művészféle — felel­te kelletlenül, és belegyűrte puló­verét farmerjába. Pozsi nem jött el a húszéves találkozóra, mondták, valahol a Közel-Keleten jár kikül­detésben. — Szóval a Báró — folytatta Po­zsi, és bekrémezte kezét —, tudod, hol futottam vele össze, nem fogod elhinni, a Maxim ajtajában. Ele­gáns öltönyben feszített... portás, vagy olyan kidobóféle! Kész rönej, mi? A Báró, az úrifiú?!... — Az — válaszolta P. A gumipa­pucs után törölközőjét, úszónadrág­ját is belegyömöszölte sportszatyrá­ba. Hirtelen elment a kedve, hogy Pozsival fölemlegessék a régi, szép időket, még attól is, hogy együtt menjenek ki a fürdőből. Elképzelte, amint a ruhatárban kezébe kapja téliesített ballonját, amiben persze már az ötödik tele fázott, és min­den évben csak halogatta, hogy vég­re vesz egy valódi télikabátot, és sejtette: minél inkább visszanyerik civil formájukat, annál nagyobb lesz a távolság közöttük. Azt is bán­ta, hogy egyáltalán felismerték egy­mást Pozsival a zuhanyozóban. Az úszás azon kevesek egyike volt, ami még maradéktalan örömmel töltöt­te el. Az elmúlt télen szokott rá megint, rátalált egy feladatra, egy célra, aminek teljesítésébe nem szól­hatott bele senki. Eleinte húsz hosszt úszott le, aztán növelte a tá­vot, mellről át-átváltott sprintre, mérte ez időt, míg nem kialakított egy általa ideálisnak tartott edzés­adagot, 1500 métert 50 percen be­lül. A művelődési házban gyakran osztották be esti ügyeletre, és eze­ken a napokon a délelőttök bizonyos óráiban zavartalanul róhatta a hosz- szofcat. Eddig még nem látta itt Pó­zait, iga-z, nem is figyelt másokra, élvezte a tökéletes magányt, a vi­zet, a hosszak végét jelző medence­falat, a levegővételek megnyugtató ritmusát, a forró tust és az első lé­legzetet az uszoda kapuján kilépve. Bízott benne, Pozsi tekintélyes súly- feleslegét látva, ez volt a valószínű, hogy összetalálkozásuk véletlen és Pozsi csak alkalmi vendég. Gyere! Meghívlak egy kávéra! — intett Pozsi a büfé felé — és ehe­tünk is valamit — nézett végig az üveg mögött sorakozó süteménye­ken. — Ez csábító, de hát ledolgoz­tuk, igaz, öregfiú?! — és P. vállá­ra csapott. Nekem juthatott volna eszembe, dühöngött P., most már tényleg úgy néz ki, mint a gazdag nagybácsi a szegény rokongyerekkel. Fanyarul elmosolyodott, úgy néz ki? Úgy is van. • Pozsi rágyújtott a kávéhoz, őt is kínálta, először elhárította, hogy majd csak egy óra múlva, aztán végképp kizökkenve megszokott rendjéből, cigarettáért nyúlt. — m te?... Mondd,’te mit csi­nálsz? — kérdezte Pozsi és leverte zakójáról a túrós táskáról ráhullott porcukrot. P.-nek már az öltözőben is az járt a fejében, mit válaszoljon erre a kérdésre majd. Hazudni kel­lene valamit, amivel magyarázható lenne szegényes öltözete, amitől Po­zsi elájulna és nem úgy beszélne róla másokkal, mint most ővele Bá­róról. hanem félelmetesen eredeti­nek találná, aki csak hóbortból — tudjátok, olyan művészféle — öltöz­ködik úgy, mint egy lyukas zsebű egyetemista. Nem tudott hazudni. Rákönyökölt az asztalra, egészen kö­zel hajolt Pozsihoz, és mintha tit­kot mondana el, odasúgta: — Népművelő vagyok. — Állá... — kínlódta ki Pozsi —, az szép ... és izgalmas lehet, és ko­moly — tette még hozzá, és nem tudott mit kezdeni a szelíden ráme­redő tekintettel. P. változatlanul ott könyökölt Pozsival szemben, és hall­gatott. Végre élvezte egy kicsit a helyzetet, bár tudta, a lépéselőny csak pillanatokig tarthat. Nem be­szélek neki — határozta el — izgal­mas és komoly munkámról, a be- ázott mosdókról, a zsúfolt „előadói” szobáról, ahol egymást váltják a széken, készülő verseskötetemről sem, amiről befutott az első pozitív lektori vélemény. Azt is eldöntötte, hogyha Pozsi a családja felől ér­deklődik, azt hazudja majd, hogy öt gyermeke van, így igazi a bal­fácán. Látta Pozsi arcán, hogy feszeng és azt latolgatja, hogyan lehetne fel­tűnés nélkül befejezni a beszélge­tést. Valóban, banális megoldáshoz folyamodott. Teátrális mozdulattal az órájára pillantott, szabadkozott. — Ne haragudj, öregem, rohanok, mindig csak rohanok, az ilyen ki­ruccanás nekem luxus! — irattár­cájából névkártyát vett elő. — Hívj fel, otthon vagy bent... és egyszer fel is ugorhatnál hozzánk, örömmel látlak. P. bólintott. Megvárta, amíg Po­zsi kilép az uszoda lengőajtaján és a parkoló felé indul. Csak akkor nézte meg a névkártyát. Nem ol­vasta végig a címlistát. Apró da­rabokra tépte, és beleszórta a pa­pírfecniket a hamutartóba. Felállt és dühösen helyére lökte a széket, pedig igazán nem volt oka hara­gudni Pozsira. Németh Miklós metszete Zsirai László: A diósdi kertben ágakon gyöngyöző gyümölcs, útmenti rózsa, eperbokor ... teremtésben boldogul a bölcs, nem ölni így tanul e kor — termőrefordult fák körül sugarak veteményre dőlnek, izzasztó munkának örülsz s kibontod értelmét a földnek. Iszlai Zoltán: Lehetetlen atyatársak N emcsak a magam nevében el­mélkedem alább. Századunk harmincas évei során világra szerencsétienkedett férfitársaimat is képviselem, amikor ecsetelni kez­dem felnőtt lányainkkal kapcsolatos helyzetünket. Közelebbről azt, hogy miként kell viselnünk magunkat, ha óhajtjuk, hogy ránk figyeljenek. Akadnak persze közülünk — ó, boldog együgyűség, illetve sajnála­tos beképzeltség — oly atyák, kik érezni kezdték úgy a felső általános iskolai matektanulás bekövetkezte idején, hogy tudományaikkal valami nem stimmel. Ettől kezdve aztán en­gesztelhetetlenül szorgalmazták, hogy leányuk, s általában ki-ki tisztelje a tekintélyüket. Vagyis azt, amiért senki nem sü­vegei meg senkit. Kivéve, ha ma­ga is a tekintélytisztelők ostoba és álszent csoportjához szeretne tar­tozni; minél hamarább. Ezekkel az atyákkal nem tudnék mit kezdeni. Én a lehetetlen, vagy­is a tekintélyre köpő apákat szeret­ném pártolni eszmefuttatásom alatt. A félelemből-szeretés msgkívánása, valamint a kicsikart alázat — me­lyek a takintélytisztelet rögös útját szegélyező vizesárkok — különben és egyszeriben ismét lázadó fiatallá tesz. Ami pedig se barázdált koromhoz, se tisztes homlokomhoz nem illene. Megy viszont az a javaslatom, hogy őrizzük meg fiatalosan köny- nyed tartásunkat. Többféle értelem­ben. Én bár — például — rendel­kezem úgynevezett teniszkönyökkel, noha sem teniszező, sem pedig egyéb dobó-, ütő- vagy pofozóatléta nem voltam, életem útját emelt fővel já­rom. Hisz a könyökízületek kopása könnyebben leplezhető, mint mond­juk egy gerincporcé, mitől bármi fiatalos is lélekben valaki, mint mi, barátaim, testében alkalmasint hét­rét görnyed. Illik ezenfelül, töretlen kortalan- ságunkat bebizonyítandó, folyama­tosan megőriznünk, sőt gyarapíta- nunk előző korszakainkból ránk ma­radt szerelmeink számát. Jó időbe­osztással ez sem kifejezetten bo­szorkányos konzerváló cselekmény­sorozat. Legfeljebb olykor időt ra­bol. A tervszerűen beosztott hoz­zám illő nőkkel nemcsak randevúz­ni. hanem beszélgetni is kell. Lévén mióla csak úgy szabadon megismer­kedtünk velük tizenkét-huszonkét- harmincegy éve, ők is megértek egyet s mást férjeikkel, gyermekeik­kel, és hangsúlyoznám: kisunokáik- kal életükben. Amiről bennünket föltétlenül (helyesebben ismeretsé­günk, barátságunk folytatásának föl­tételeként), úgy tetszik, tudósítaniok kell. Valljuk be: ők választják a megerőltetőbb dinamikát kellemes találkozásainkon. iemelkedően elengedhetetlen továbbá, hogy rugalmasságunk tanúsítandó, ne maradjak el — igen, igen, kedves laheteílen atyatársaim, ne maradjatok el ti se — munkálkodni szókincsetek föl­frissítésén. Ha valaki olyan szava­kat használ közületek beszéde közben,- mint mondjuk — a vé­gén kezdve — cinterem, porkoláb, lajbi, pendely, regruta, górcső, bod­nár és még sorolhatnám, az önkén­telenül elárulja valódi korát. Hiába vesz föl hozzá egyujjnyi széles bőr nyakkendőt, ami pillanatnyilag a di­vat. Nem rí ellenben ki annyira a len­tibb évjáratúak közül, ha szókész­letét onnan eleveníti föl. Teszem azt klímába jár, de ott sem lencsével fizet, mert nem hagyja malvinra venni magát, inkább még ő az ófir- nyák, akkor is, ha ptankol, de akkor pláne, ha hébe-hóba eléri a pléh, amitől bizony oda lesz a sápi, és hiába minden szalmázás. Fiatal fiatal lányos apának marad­ni nem könnyű hát. Még nehezebb, ha az ember sajnálatosan politizál is! Csínján kell bánni, különösen reggelizés közben az olyan fejtege­tésekkel, amelyek netán a görög helyzetre vonatkoznak. Fontoljuk meg, mit adunk elő hideg tejét zacs­kóból szívó leányainknak, amikor mellékesen kifejtjük, hogy Görög­országban azért bontakozott ki erő­teljes sztrájkmozgalom, mert And- reasz Papandreu leértékelte a drach­mát, hogy ily módon megállítsa a rohamosan növekvő inflációt Eny­hén fejezem ki magamat, ha hígto- jás-evés közben ilyesmikről társalog­va a reám vetett tekintetből a .„sze­gény agyalágyult” összetett jelzőt vélem kiolvasni. Egy fiatalos külsejét és szellemét megőrző, lehetetlen, ám igyekvő apának ügyelnie kell arra is, hogy fiatal leánya kortársaival miként közlekedik. A sportpályákon és uszo­dákban a találkozást mellőznie kell, különösen a leány fiú kortársaival, mert ott ugye akkor az is kiderül, hogy mi a helyzet az állóképesség­gel, ha állaga csendes kocogásban változatlannak mutatkozik. Leány kortársakkal is jobb, ha zárt helyen elegyedik szóba az em­ber. A virágos rétek s a kies lige­tek -tudniillik tágasak. Ha egy ifjú leánycsapat megiramodik jókedvé­ben, akkor is illendő azon utolérni őket. S akkor is gyalog, ha lent az erdei úton készen áll az autó, mely- lyel a három csivitelő barátnőt gá­lánsán elvitted kirándulni. A tavaszi gólyahír szapora sze­dése a másfél mgredek órányira ta­lálható várrom alatt úgyszintén nem ajánlott foglalatosság, atyatársaim. Mit is ajánlhatnék hát magam­nak, tisztelt lehetetlen (mert az idő megállítására spekuláló) atyatársak, itt a vénség s fiatalság mezsgyéjén lébecolva, amikor még egy darabig, vagy csak addig a kis örökkévaló­ságig egyenlő partnerei akartok len­ni lányaitoknak, sudáran rezgő nyár- fácskáitoknak? Elsőbben megint azt, hogy ne baj- molcdjatok a méltóságotokkal! Ha törődtök vele, a lányok menthetet­lenül kiröhögnek, és első látásra le­mondanak rólatok, akárhogy akar­tok nekik imponálni. M ásodjára én a helyetekben megkockáztatnám, hogy föl­kapaszkodjatok a rom alá, ta­vaszi gólyahírt kergetni, a hőiétől még mindig harmatos hegyoldala­kon. Ha közben elcsúsztok, és bordát törtök ott, garantálom, hogy a fi­gyelem tartósan reátok irányul. A bordatörés tünetei eléggé ha­sonlítanak az infarktuséra, és arra olykor még a fiatalok is fölkapják a fejüket.

Next

/
Thumbnails
Contents