Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
1986. FEBRUÄR 8., SZOMBAT 7 Csontos Gábor: Tóbiás 1— Látsz valamit? — Nem... Elmászkált valahová. — És ha még alszik? — Ilyenkor már nem alszik. Március van, emlékezhetsz ... Az asszony nem válaszolt. Az emlékeit élesztgette magában. A férfi is utánagondolt, jóllehet ő teljesen biztos volt a dolgában. Aztán elmosolyodott. — Én már látom Tóbiást. — Hol?! — Az asszony közelebb lépett a kerítéshez, régimódi cérna- kesztyűbe bújtatott apró kezével belekapaszkodott a piszkos dróthálóba. Hunyorgott, majd a fekete bőrreti- külben kezdett kotorászni. — Mit keresel? — A tévészemüvegemet. Véletlenül nem te...? — De már meg is volt, feltette az orrára a félszárú ócskaságot. A férfi kis fintorral nézte az asszony igyekezetét, majd az ujját beállította egy bizonyos irányba. — Ott, ahol mutatom. Ahol az a nagy kavics vagy mi hever, a víz mellett...! — Az nem Tóbiás! Az egy másik kavics. — Ejnye, hogy nem látod! Olyan lapos kavics nem létezik. Látom a lábát is...! Az asszony erőlködött, feljebb nyomta a csúszni kezdő szemüveget, majd ismét csak rossz irányba nézve, picit, sikoltott. — Látom... Megy! Most indult el...! — Hiszen egészen másfelé nézel! — dühösködött a férfi. — Mindig mondom, hogy. írass újat. Közben az asszony arcára átszellemült mosoly telepedett. Picit megnedvesítette az ajkát, még közelebb vitte arcát a drótokhoz, s alig hallhatóan nyögdécselt. Hirtelen a férfi is meglátta, amit az asszony. — Egy Tóbiás! De az a másik is ott van. Arrébb vagy másfél méterrel. — Nekem egy is elég — suttogta az asszony. Aztán, hogy arrébb vitte a tekintetét, megrezzent. — Csakugyan ! Ott a másik. Az a nagyobb ... Ö is megy. Látod? — Látom — dünnyögte a férfi. — Most meg mind a kettő áll. — Méláznak. — így szokták. Némán bámultak a drótok hálókockáin befelé. A férfi nekitámasztotta tenyerét nagy óvatosan a piszkos kerítésnek, aztán cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében. — Rá ne gyújts itt nekem! — szólalt meg az asszony, anélkül, hogy ránézett volna. — Honnan veszed, hogy rá akartam gyújtani? — Ez a másik, ez teljesen olyan, mint a mi Tóbiásunk... — S nem törődött a férfi bizonytalanná vált mozdulatával, ahogy a zsebéből előszedett gyújtót a levegőben tartotta, teljesen célját tévesztetten. A tollakat libegtető vizet nézte, s a rajta átvezető, apró hidat. Amolyan kacsa méretű és teknőc méretű híd volt. A kacsák ricsajoztak, egy mandarin- réce éppen lebukott a víz alá, csak kúpos hátsó része állt ki a mocskos léből. — Piszkos a víz — állapította meg. _ Nálunk Tóbiás a kádban lubickolt. — Jó kis helye volt — sóhajtott mélyer. az. asszony, de a szemét le nem vette a két rhozdulatlanná vált teknöcről. — Ez a sok liba vasv mi, ezek biztosan zavarják őket. Tóbiás nem volt ilyen ricsajhoz szokva. — Csak a Zsuzsi háborgatását kellett elviselnie. — Persze. De őt szerette ... Istenem! — Elhomályosodotc a tekintete. mnszatos'á vált kesztyűjével a szeméhez nyúlt. — Vigyázz, a kesztvűd ...! Piszkos lett — mondta a férfi. _ Mindegy...! Emlékszel, amikor Zs uzsi rá akart állni Tóbiás hátára? Az meg tűrte. — Hát el nem szaladhatott... Ezen elgondolkoztak egy csöo«"t. Nézték a kÄt moccanatlan teknőst, a homokos, baromfitrácvás kis tisztásokat, a köveket, a rönköket, és a re. icsúrozó Kacsákat. Nagyon szerették volna, h.a az a kettő megv m^g egv kicsit. Jó sokára az asszony sóhajtott. — Nem moccan. — Mélázik. Soká tart, amíg abb«n a kicsi fejben megterem valamiféle gondolat. — Napozik. A férfi felnézett az égre, a csupasz ágak fölött tejfehér párák vibrállak, épp csak sejtetni engedték, hogy valahol odafönl süt a nap. Felemelkedés Cantata Profana — Hiszen nem is süt — állapította meg végre. — Csak ellenkedj! Tudom, azt szereted a legjobban, hogy énvelem ellenkedj. — Igaz — lett engedékeny a férfi —, az ■ infrásugarak átjöntlek az ilyen vékonyka felhőn. így tavasszal az infra a fontos. — Hova pakoltad el? — fordult hirtelen feléje az asszony. Ö nem értette, mit akar tőle, csak pislogott. — Hiába beszélek én neked, te mindig csak pakolsz! Aztán, ha kell, hiába keressük. — De hát mit pakoltam el már megint, az istenért?! — Az infralámpát! És ha jön Zsuzsi? Hogy egy kicsit felkapcsoljam neki? Kereshetem! Mert te el mél- tóztattál felejteni, hova raktad. A férfi nagyot nyelt, pislogott, majd kínosan megkereste pillantásával Tóbiást. Nézte mereven, bűvölte, hogy meginduljon. Aztán nem bírta mellében a keserűséget. — Te is tudod, hogy Zsuzsi nem jön ...! — Hallgass! — sziszegett rá hevesen az asszony. — Egyelőre legalábbis — próbálta menteni a helyzetet. Sajnálta nagyon, hogy eljárt a szája, de az sem lehet, hogy mindig mindent magába nyeljen. Áz ábrándvilágnak is vannak határai, aminél beljebb nem szabad merészkedni. — öt év. hisz tudod ... Már csak három, persze. De addig nem jöhetnek. — Akkor is! Kibírhatatlan, hogy mindent elpakolsz. — Menjünk? — kérdezte a férfi később csüggedten. Az asszony nem felelt, dacosan nézett befelé a dróthálón. A férfi vigasztalni kezdte: — Nyugodj meg, ott infralámpájuk is van. Van nekik mindenük, ne féltsd te őket. Zsuzsi akkor napozik, amikor akar. Ott, már van ez a szolárium is, vagy minek mondják. Majd levélben megkérdezzük, van-e már nekik. Mérget veszek rá, hogy van ... — Nézd. megiramodott! Azt nézd meg! Csak beszélsz itt, ahelyett, hogy Tóbiást figyelnéd. A teknőc valóban nekilendült. Furcsán kalimpált böte lábaival, a páncélja billegett. — Hogv kopogott a hasa a parkettán! Emlékszel? Ha járt-kelt, hallottuk, hova igyekszik. — Mit hülyéskedsz?! — Várd ki a végét! Tudod, az alsó fiókban ott van az a sok papiros ... Elővettem egy omniászacskót, előbb abba, aztán egy nagy Arany mokká- sat... Szóval, ahogy Attilát: előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba. — Aha — derült boldogság az asz- szony arcára —, előbb ezüst-, áfctán aranykoporsóba. Igazán rendes volt tőled. Nem is értem, miért nem mondtad el soha ... — Nem akartam feleslegesen fáj- dítani a szíved. — Kedves vagy ... Igazán kedves ... Később aztán, ráncos kis arcát a másikra emelve, átszellemült mosoly kíséretében mondta: — Ugye, abból a zacskóból kimászhatott...? Szépen kiballagott a Szigetre, mert hallotta, hogy ott van a családja, a többi Tóbiás... Jobb neki így. Mi meg akkor mehetünk ki meglátogatni, amikor éppen kedvünk tartja. Igaz? — Igaz — motyogta a férfi, és magához szorította a másik súlytalan karját. De akkor már a házukhoz értek, otthon voltak. Miért kell neked a hamis lépték gyanakvása, lám tiéd lett a végletek megannyi szomorúsága. Ne kívánkozz hát valótlanul kék messzeségbe, az a sziklaszirt — a végtelenség azúrkékje... Ha befejezhetnénk a befcjezhctctlen mondatot, a hangtalan sikoly is szíveket remegtetne, szeretetünk színes reszketőse, szívdobogása nem kívánkozna egy új, más, szélesebb világba. Ha már itt kell maradnunk e csöndet nem ismerő, évet-nem-számláló, élet-kölcsönző örök bizonytalanságban, hol a bánat és öröm hétköznapjait magunk számláljuk, legalább okosan éljünk, ne herdálva vélt vagyont! Adonyi Nagy Mária: Európa elrablása Aztán sebeinkben is csönd lesz, fényesség fárad csontjainkba. Elejti a kéz a kilincset, elvérzik attól, ahogy fogta. És nincs düh, már szomorúság sincsen. < Csak ez a nézés, megsokszorozva s meghalva felejtéseinkben. És ver, és vér, vér mindenütt, Csak ez az Androméda-ködben homok nyelvén írt levelek. fölhabzó, elsüllyedő ló. Évezredek homálya jön fel, aztán belül is este lesz. Európa, Európa mind biztosabban elrabolínak nyilvánítható. A végtelen pusztán úMMMm Eőry Emil műve Már csak magukban beszéltek. Egymásnak minek mondták volna? Érezték, hiábavaló itt minden szó. Már elhagyták a Szigetbejárót, a híd dübörgőit alattuk, amikor az asszony megszorította a férfi karját. — Sose kérdeztem ... Nem akartam tudni... Megmondanád, mit csináltál vele? — Kivel mit csináltam? — Tóbiással. — Mikor? — tette az értetlent, de tudta, mire kíváncsi a felesége. — Amikor meghalt... Várt egy kicsit, nem tudta, hogyan mondja. Amikor felfedezték, hogy téli álmából nem akar feléledni Tóbiás, megpiszkálták a ládát, aztán a fűkockába fúrt üreg száját, majd ő egy pálcikával elkaparta Tóbiásról a rögöket. Szinte teljesen ki volt száradva a teste. A felesége felzokogott, és szédülve kiment a fürdőszobából. Ő akkor óvatosan egy nyaláb újságba bugyo- lálta a könnyű kis szaru maradványt, leóvakodott a lépcsőn, és valami kába szédületben belesüllyesztette a csomagot a kukába. — Hova temetted el? — sürgette az asszony. Hirtelen ingerültség fogta el. — Hova? Hát a kukába! — A kukába? Tóbiást!? Csak úgy fogtad, és egyszerűen ...? — Az asz- szony Szemébe mélységes bánat és csalódottság telepedett. Ö hirtelen elrestellte magát. — Ugyan! Csak nem képzeled, hogy csak úgy?! — s közben belül rettentően égette a szégyen, hogy bizony: csak úgy. — Először is — kutatott kínos igyekezettel valami kegyes hazugság után —, mivelhogy nem állt módomban gödröt ásni a körúti flaszterba, de még a lépcsőházban sem... Boszin Endre szobra Krémer József ■■ Parainézis — Megkülönböztető jelzéseket használt — mosolyodott el a férfi. — A fiad szerint legalábbis. — A te fiad is — hümmögött enyhe szemrehányással a hangjában az asszony. Már kiégett a keménység a sokszor elpattintott szónyíl hegyéből. Ahányszor ők ezt az .egymásvádolást már végigcsinálták! A íe fiad elment! A te fiad elvitte az unokát! Éppen, hogy a te. fiad! Én nem mondtam neki, hogy elvigye! — Ehh, semmi cnelme ... Erdős Péter festménye
