Pest Megyei Hírlap, 1986. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-24 / 46. szám
1986. FEBRUÁR 24., HÉTFŐ PEST MEUTEí A kóló a testvériség tánca Bármelyik városnak dicsőségére válna egy olyan művelődési ház, amilyennel Százhalombatta dicsekedhet. A főtér keleti végét uraló épület több szintjén és számos termében rendezvények sora követi egymást. Ilyen is, olyan is. Már megszokottnak nevezhető vagy újdonságnak számító — egyaránt. A ház dolgozói, vezetők, népművelők az átadás óta ízlelgetik, próbálják az intézményt. Vajon mire képes ez az épület, ez a gárda ebben a városban? Milyenek azok a programok, amelyek becsalogatják a lakosságot, s a hétköznapok hagyományossá vált életébe valami újat, eddig még nem látottat csempésznek? A barátság szimbóluma Az utóbbiakhoz lehet sorolni azt a művészeti szemlét, amelyre szombat délután került sor a művelődési központban. Ugyanis ez alkalommal rendeztek először olyan találkozót, amelyen egyszerre léptek fel a megyénkben működő délszláv amatőr művész- együttesek. Eljöttek a pomázi, a lórévi táncosok, s a tököli zenészek. A találkozó résztvevőit Szekeres József, a városi tanács elnöke üdvözölte, s egyúttal örömét fejezte ki, hogy épp Százíhalombatta adhat otthont egy ilyen megyei rendezvénynek. Ezután Mándity Marin, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára nyitotta meg a seregszemlét. — A különböző mentalitású, a más nyelven beszélő emberek közeledésének egyik eszköze a zene és a tánc — kezdte a főtitkár, majd arról szólt, hogy a népzene és a néptánc jelentősége minden nemzet életében nagy, de különösen fontos a nemzetiségek mindennapjaiban, hiszen igen hátásos eszköze a nemzetiségi öntudat és azonosságtudat erősítésének és megtartásának. Épp ezért csak üdvözölni tudja a szövetség a százhalombattaiak kezdeményezését. — Aki egy picit is ismeri a délszlávokat — folytatta Mándity Marin — az tudja, hogy a tamburica és a kóló életük szerves része, hogy a zene és a tánc az ő egyszerű, de gazdag és nemes lelkűk, nyílt szívük igaz tükre. A zene má- morító hangjára új ismerősöket, jó barátokat keresve járják kedvenc kólójukat. Mert a kóló, a körtánc, a népek barátságának, testvériségének és egységének szimbóluma. Valóban ilyen érzése támadt az embernek, mikor a színpadra lépő táncosokat figyelte és a szinkópákban gazdag tambura-, s harmonikamuzsika dallamait hallgatta a tököli Kóló zenekar előadásában. Létezünk és vagyunk Elsőként a pomázi délszláv táncosokat láthatták a nézők, akik Jankovics István koreográfiája alapján mutatták be műsorul.at, közöttük a lassú Dodi drágít, a Frulasko kólót és az lgrale se delije című legénytáncot. Az általuk előadott dalok jelentős részét Vujicsics Tihamér gyűjtötte össze. Ezután a lóréviek huszonkét tagú együttese lépett színpadra. Fiúk és lányok együtt jár ták a Bugarszko kólót, majd a Szerb leánytánc, a Dzsumbusz, a Macedón leánytánc, a Ko- pácska és a Szerbia következett. A megközelítően kétórás műsor után Kricskovics Antal főiskolai tanár, koreográfus értékelte az együttesek munkáját. — Ez a találkozó a szépen táncoló fiataloké volt, s az a tény, hogy már az aprók is gyönyörűen járják a kólót, tehát van utánpótlás —■, bizonyítja, hogy létezünk és vagyunk — mondta Kricskovics Antal. Aztán lekerültek a lábakról jellegzetesen délszláv birkabőr opankák, s a csarapák, a színes szőttes szoknyák helyébe civil ruhát öltöttek a lányok. Befejeződött a művészeti szemle, következett a reggelig tartó szerb bál, amelynek régi hagyományai vannak Százhalombattán, hiszen az óvárosban élő szerbek rendszeresen megtartják így a tél vége felé. Itt helye van A művelődési ház megnyitotta termeit a bálozók előtt A szomszédos Százhatom étteremből hozták át a vacsorát, amit helyben melegítettek fel. A táncolni vágyóiknak két zenekar, a tököli Kóló és a pomázi Tambura húzta, pontosabban pengette a talpalá- valót. Ez a második bál a ház életében. Remélhetőleg egyre több követi majd egymást, s a kezdeti gyermekbetegségei elfelejtődnek egy idő után. Hiszen csakis gyermekbetegségnek lehet nevezni, hogy a szemlén — ingyen fellépő — táncosok például csak belépődíj ellenében vehettek részt a bálon. Ám igazából nem ez a fontos, hanem maga a találkozó, amelyről Takács Péter, a művelődési központ igazgatója a következőket mondta: A lórévi fiúk, lányok közösen táncolták el a Szerbiát (a cím fölötti képen). Dzsumbuszra lendültek az opankába bújtatott legénylábak. (Veress Jenő felvételei) — Ha van egyáltalán vala milyen tradíció a városban, akkor az a kétszáz esztendeje itt élő szerbek kultúrája, ma is élő hagyományai, ök voltak, akik először hoztak létre a településen közösségi házat, az 1932-ben megnyílt Szerb Nemzetiségi Klubot. Ha azt akarjk, hogy továbbra i kötődjenek a városhoz, ápol nunk kell ezeket a szokásokat. Ezért az ilyen jellegű rendezvényeket, találkozókat a jövőben szeretnénk rendszeresíteni. Úgy vélem, ennek itt helye van. Fiedler Anna Mária A Kóta elnöke ismét Makiári József Az együttmuzsikálás öröme Szombaton délelőtt a KISZ KB székhazában megkezdődött a Kórusok Országos Tanácsának közgyűlése. A részvevők köszöntésére a Budapesti Tavasz női kar kórusműveket adott elő, többek között azt a Bárdos Lajos—Erkel Ferenc Szózat dallamára komponált művet, amelynek ez volt az ősbemutatója. A nyitó plenáris ülésen részt vettek a politikai, társadalmi szervek, valamint a hazai zenei élet vezető képviselői is. nyék sokaságával ünnepelték az Éneklő ifjúság mozgalom zászlóbontásának 50. évfordulóját. Tóthpál József beszámolója után élénk vita bontakozott ki. A közgyűlés meghatározta az elkövetkező évek célkitűzéseit is. Ezek szerint a jövőben még inkább arra kell törekedni, hogy az együttmuzsikálás mind több ember öröme, közös szórakozása legyen. Fölvetődött a zenei mozgalom szervezeti struktúráinak korszerűsítése is. Azaz: meg kellene vizsgálni, milyen ^ előnyökkel járna, ha a Kóta a magyarországi énekkarok és zenekarok szövetségeként működne tovább, föltéve, hogy az amatőr zenei együttesek nagy többsége támogatja a szövetséggé válást. A közgyűlés befejezéseként újjáválasztották a Kóta vezetőségét, amelynek elnöke ismét Maklárit József, a váci Vox Humana karnagya, a Zeneakadémia tanára lett. A legutóbbi közgyűlés óta' eltelt négy esztendő tapasztalatait Tóthpál József, a Kóta főtitkára vette számba. Beszámolójában megállapította, hogy az utóbbi években kedvezőtlenebbekké váltak a kórusmozgalom társadalmi feltételei. Ennek — mondotta — bizonyára vannak kifejezetten szakmai okai is* ám a legdöntőbb okok a lakosság életmódjának, értékrendjének, a szabadidőben végzett közösségi tevékenység tendenciáinak megváltozásában, s végül a gazdasági támogatás mértékének csökkenésében rejlenek. Ami viszont^ örvendetes: nőtt a magas művészi színvonalon megszólaló együttesek száma. Ezt nemcsak a minősítő hangversenyeken, hanem a nemzetközi versenyeken és fesztiválokon elért eredmények is jelzik. Az amatőr ének-zenei mozgalom személyi feltételei kedvezőek. Az elmúlt mintegy négy évtized alatt Kodály Zoltánnak és tanítványainak — elsősorban Bárdos Lajosnak és Vásárhelyi Zoltánnak — munkássága nyomán nagy tekintélyű szakembergárda jegyezte el magát a mozgalommal. A karvezető-utánpótlás- ról a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karvezetés tanszaka és ének-zene tanárképző tagozatai, valamint a tanárképző főiskolák ének-zene tanszékei gondoskodnak. Az anyagi és tárgyi feltételekről szólva a főtitkár elmondta, hogy az állami, a szakszervezeti és a szövetkezeti szervek elismerésre méltóan támogatták az ének- és zenekarok működését, ám az utóbbi időszakban mégis egyre több a gond e téren. A hazai és a külföldi utazások költségeinek jelentős növekedése bénítja az együttesek mozgását, A beszámoló hallgatósága ezután a kórusmozgalom 1982 és 1985 közötti időszakának rendezvényeiről kapott áttekintést. A legkiemelkedőbb esemény Kodály Zoltán 100. születésnapjának megünneplése volt: 1982. decemberében egymást érték a kórushangversenyek szerte az országban. 1983-ban volt a Vándor Sándor munkás- és ifjúmunkás kórusfesztivál, amelyen több mint 160 hazai énekkar vett részt. 1984-ben rendezvéNeander-völgyi koponya Szenzációs lelet Szokatlan formájú emberi koponya került elő a Dunából folyamkotrás közben Madocsa térségében. Mint dr. Kretzoi Miklós, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem állattani—embertani tanszékének nyugalmazott professzora elmondta: a lelet jellegéből minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy az a jégkorszak felső részében élt, 30—35 ezer évvel ezelőtt kihalt Neandervölgyi ősember koponyája. Szemöldökcsontja egészen kiugrik, viszont a mai emberé nem előreálló. A szemöldökcsontot a homlokcsonttól feltűnő árok választja el, s a homlok- és a koponyacsont nem olyan boltozatos, mint a mai emberé, ezáltal homloka igen alacsony. A koponya feltűnően alacsony és hosszú. A szemöldökcsont mögött beszűkül, vagyis a halántékcsont táján keskenyebb. Ezek a Neander-völgyi embernek jellegzetes vonásai. A Kárpát-medencében ez a legteljesebb Neander-völgyi lelet, a korábbi előkerült négyöt igen hiányos. Ezért a most megtalált koponya világviszonylatban is nagy jelentőségű, miként az emberré válás utolsó szakaszának minden lelete. V-FIGYELO Éjszaka. Bevallva, bevallatlanul, de mindenki örvend annak, ha bármiféle hazai termékkel külföldi boltok polcait figyelve találkozik, s ugyanígy akkor is, ha — mint nemrégen egy esti híradóban — azt látja, hogy az Ikarus-gyár autóbuszai Kanada útjain futnak; éppen azt a piacot foglalják el, ahonnan a svédek világcége, a Volvo vonult ki. Nincs ez másként szellemi termékeinkkel sem. Tehát akkor is felcsillannak az állam- polgári szemek, ha idehaza fo- gamzott gondolatok, eszmék, párbeszédes életábrázolások foglalják el egy időre más nyelvterületek előadótermeit, színpadait. Ha viszont oly gyöngécskék ezek az exportcikkek, hogy pirulnunk kell értük, nem kétszeres, de sokszoros a bánat. Mint csütörtökön este is. Ekkor volt műsoron ugyanis az az Igazolatlan éjszaka című NDK-tévéfilm, amelynek szövetét — mit szövetét, lenge, itt lyukas, amott géphibás kanavásznát! — egy magyar dramaturgiai szakiparos, Kolozsvári Andor szálaz- ta össze. Mit mondjunk? Textilipari hasonlatunknál maradva: any- nyicska matériát sem burkolt bele ebbe a férjes-feleséges csacskaságba, amennyi egy lenge hálóinghez kell. És ebből az átlátszó, ide-oda tépett, húzott lepelből mégis egy egész órán át tartó jelenetsort sikerített. S ez még csak az egyik baj volt, ami kedvünket lohasztotta. A másik hiba abban leledzett, ahogyan előadták ezt az Esti Hírlapos. Debrecen emlegetésével telehintett csacskaságot. A baráti ország játékosai ugyanis nem a legjobb erőiket vonultatták fel, amikor eme színjátékká duzzasztott kabarétréfával a kamerák elé álltak. Az a — nyilván nem alaptalan — gyanúnk, hogy az odaáti színészeknek csupán a másod-, harmad-, többed vonalbeli képviselői értek rá a megelevení- tés napjaiban, mert jóvoltukból olyan túljátszott, kika- csintgatós ábrázolásokat (?) figyelhettünk. S mindehhez — akár azokban az olykor eli- bénk kerülő angol fapofa-bur- leszkekben — a közönség kuncogását, nevetését is hozzá pá- szították. Hát ez a rendezői megelőlegezés végképp fölösleges volt! Évszakok. Ami viszont a Szeszélyes évszakok legújabb előadását illeti, nos, ez a nyolcvan perc meg éppen arról győzhette meg a nagyérdeműt, hogy lám, humorügyben is tudnak azok az agyonkritizált Szabadság tériek újítani. Karinthy Frigyes szelleme ugyan nem lebegett ott e fölött a válogatás fölött — inkább Nóti Károly és a személy szerint is megidézett Vadnai László szelídebb sziporkái jelezték a követni óhajtott irályt —, de ami most terítékre került, mégis messze ízletesebb volt, mint nagyon sok más hajdani trakta. Azon egyszerű oknál fogva, amit a közkedvenc Antal Imre tételesen be is vallott: ezúttal a látvány elemeiből legózták össze az egész hacacá- rét. Visszakanyarodtak tehát a némafilmek tortadobálós helyzetkomikumához, és azt burjánoztatták, gerjesztették, vitték át egyik csacskaságról a másikra. Helyenkint ez a szorgalmatosság egészen ízletes gyümölcsöket potyogtatott. Az a ráadás pedig, amelyet Gálvölgyi János toldott hozzá ehhez a szórakoztató magazinhoz, igazán tele volt a természetes jókedv patronjaival. Juhász Előd Zenebutikjának kifigurázásával pompás torzképet festett. Megjósolhatjuk: a kívánságműsorok kedvelt darabja lesz majd ez a szállodás hóka-móka is ... Akácz László Világ járás Kínai filmkockák EZ A TITOKZATOS távol-keleti ország mindig is izgatta az európai ember képzeletét. Az első igazi híradást Kínáról még a középkorban Marco Polo hozta. Azóta csak még jobban izgatta az emberek képzeletét: milyen lehet ott az élet, hogy formálja világát a kínai ember? Újkori történelmünkben közelebb kerültek a népek egymáshoz, így Kína is Európához, különösen a szocialista országokhoz, hiszen a második világháborút követően ez az Euró- pa-nagyságú ország a maga csaknem egymilliárd lakosságával ugyancsak az érdeklődés középpontjába került. Kína is a szocializmust építi, sokáig a „kulturális forradalom” néven ismert maoizmus rettenete járta be a világot, hogy most újra jó híreket kapjunk Ázsiának ebből a részéből. A Szinetár-forgatócsoport által készített tévésorozatból Is sok mindent megtudtunk a mai Kínáról, s most íme egy könyv, amely ennek az útnak az összegzése, s amely az újkori Kínába enged betekintést. Szerzője, Polonyi Péter tolmácsként kísérte el a filmezőcsoportot. Negyedszázaddal azután járt újra Kínában, hogy hétévi pekingi egyetemi tanulmányai után 1961-ben hazatért Kínából. Tele volt izgalommal: milyen lehet ott az élet, hogyan változtak meg az emberek, mi maradt meg az akkori dolgokból, mi minden épült? Egyáltalán hogyan él a mai kínai ember? Újságíróként 1958—1959-ben magam is két hónapot töltöttem el Kínában — és lényegében ugyanazon az útvonalon jártam, amelyről Polonyi kötete is beszámol — így nagy kíváncsisággal és rendkívüli érdeklődéssel olvastam a Kínai filmkockák című könyvet, amelyet a Kossuth Kiadó az Ország-világ sorozatban jelentetett meg, gyönyörű színes fotókkal együtt. A recenzió célja nem lehet, hogy felsorolja, mi mindent látott és hallott Polonyi Péter, hogyan csodálkozott el maga is azokon a változásokon, amelyeken az utóbbi negyedszázadban Kína átment. Csak érzékeltetni szeretné, hogy ebből a 25 évből másfél évtizedet elvitt a „kulturális forradalomnak” nevezett Mao-korszak, amely visszavetette Kínát a fejlődésben. Az utóbbi tíz esztendőben azonban a kínai kommunisták magukra találtak, s népüket a szocializmusnak abba a formájába vezették, amelyben nyugodtan építik országukat. A szubjektív hangvételű útibeszámoló képet ad Peking- ről, erről a nyolcmilliós lakosságú városról, ahol még mindig csak kétszázezer gépkocsi van és négymillió kerékpár. Meggyőződhetünk róla, hogy ez a város valóban a kínai modernizálás központja, hogy újra látni a gyönyörű kínai templomokat, műemléki épületeket, szobrokat, faragásokat, amelyeket a „kulturális forradalom” időszakában leromboltak és kifosztottak. A könyvből megtudjuk azt is, hogy milyen Hszian, a múlt városa, amely hosszú ideig volt Kína fővárosa, s ahol megtalálták Csin Si Huang-tinak a sírját, meglelték a több ezer agyagszoborból álló „hadseregét”. S ahol persze a történelem múzeuma mellett vidáman zajlik a hétköznapi élet, s ahol dézsákban úsznak a folyami pontyok, harcsák, araszolnak az ollós rákok és lágyan omlanak szét a messzi tengerekből ideszállított tintahalak, s ahol halmokban magasodnak a piacokon a káposzta-, hagyma- és vöröspaprikahegyek. A szerző a filmstábbal együtt elkalauzol bennünket a Jangce-parti Nankingba, Szun Jat Szénnek, a kínai polgári forradalom atyjának városába, ahol a szerző is megtudja, hogy mi a „lelki szennyeződés”. De járunk a szerzővel együtt Vhusziban, a vizek városában is, ahol a Vizek Szépe Motelben adnak tiszteletükre fogadást a kínai vendéglátók, ahol a Nagy Csatorna vizén dzsunkák ezreiben emberek laknak. A szerző gyönyörű képet fest Hungcsouról, erről a közép-kínai tóparti városról, am ‘Ívnek szépségeit, fenséges nyugalmát majdnem harminc évvel ezelőtt magam is megcsodáltam. A teacserjék ma is olyan ízletes leveleket teremnek, mint akkor. S persze hogy elvisz bennünket a szerző Sanghajba is, ebbe az országnyi városba, ahol a 250 méter magas tévétorony tetejéről szemlélték a várost és vidékét, ahol épül a világ egyik legnagyobb kohója. A TELJESSÉG NÉLKÜL írta le úti tapasztalatait Polonyi Péter, s nem adhatott teljes képet a kínai társadalom mai arculatáról, csak éppen érintette a társadalmi, gazdasági változásokat. így is hálásak vagyunk neki ezért a könyvéért. Úgy vélem: egyet lehet vele érteni, amikor azt írja: jó benyomásokkal távozott: annyi év után a dolgok jó irányba változnak Kínában. Hogy milyen irányba? Azt megtudjuk, ha elolvassuk a könyvet. Gáli Sándor
