Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-06 / 4. szám

1986. JANUAR 6., HÉTFŐ TOT . ,wn.\n] 5 Szombattól ismét I Ki miben tudós? Fordulópontjához érkezett a tavaly októberben megkezdő­dött Ki miben tudós? ver­seny. A budapesti és a vidéki válogatók után immár « te­levízió nézői is tanúi lehetnek a vetélkedősorozatnak: ja­nuártól nyolc héten át kísér­hetik figyelemmel a játék elődöntőit, illetve döntőit. ­A Művelődési Minisztérium, a KISZ Központi Bizottsága és a Magyar Televízió által meghirdetett országos, több- fordulós versenyen a tanulók ezúttal biológiából és történe­lemből mérhetik össze tudásu­kat. A területi versenyeken részt vett több ezer diák kö­zül a január 11-én kezdődő adásokban már csak nyolc­nyolc, tantárgyanként leg­jobbnak bizonyult középisko­lás áll a kamerák — és a zsű­ri — elé. Csakúgy, mint az eddigi vetélkedőkön, a cél most is az, hogy a lexikális ismereteken, a tananyagon túl a versenyzők elsősorban a lé­nyeget és az összefüggéseket felismerő képességüket bizo­nyíthassák. Mindkét tárgyban a hazai vonatkozású témák kerülnek előtérbe, s a kérdé­sek olyan jellegűek lesznek, hogy a verseny a tudományt kevésbé ismerők számára is érdekes, szórakoztató progra­mot ígér. Az elődöntőket szombaton­ként — január 11-én, 18-án és 25-én, valamint február 8-án, 15-én és 22-én — a második műsorban láthatja a közön­ség, a döntőket pedig az első csatornán sugározzák: bioló­giából február 1-én, történe­lemből február 29-én. A bioló­gia zsűrielnöke Ádám György akadémikus, a történelemé Berend T. Iván akadémikus lesz. A pszichológus a gyermeknevelésről Barangoljunk sokat meseországban Az élet első szakaszainak élményei mindenki szá­mára meghatározók. Az édesanya simogató keze, testé­nek melege, a becéző szavak, a sütemények illata tu­datunk mélyén elraktározódik. A mesék világa meg­mozdítja a kicsinyek fantáziáját, olyan birodalomba vezeti őket, amely a szépségek mellett viselkedési mo­delleket is felmutat. Vajon a huszadik század roha­nó embere képes-e arra, hogy a legfontosabb élménye­ket megadja gyermekének? Vajon a munka és a ház­tartás gondjai közepette nem vész-e el a legfontosabb, a gyermek rezdüléseire, pszichés megnyilvánulásaira való odafigyelés? Mohás Lívia pszichológussal próbál­tuk mindezek nyitját megfejteni. A főbűnös Érdemes nyomon követ­nünk egy átlagcsaiád napi­rendjét. A reggeli készülődés során jó, ha az iskolába igyekvő gyerekek megregge­liznek. Ezután mindenki ro­han a dolga után. Négy-öt óra felé lassan ismét otthon van mindenki. Ilyenkor lenne idő egy kis beszélgetésre, já­tékra. Csakhogy el kell készí­teni a vacsorát, a szülők ha­zahozzák a munkahelyi gond­jaikat, idegeskednek. Mire át­nézik a leckét, megvacsoráz­nak, kezdődik a televízió mű­sora. Másnapra marad a be­szélgetés, az esti mese. Ám akkor ismét megindul a ta­posómalom. Csak ígéret ma­rad a közös játék. © A főbűnös mégiscsak a televízió? — Fogalmazhatnánk így is. Hiszen nem véletlenül beszé­lünk annyit a képernyő bű­völetéről. A felnőttek ráadá­sul meg is nyugtatják a lel­kiismeretüket: kap épp elég információt a gyerek, vetíte­Tv-FIGYELO Póísrilveszterkor. Most az­tán megvan a fő-fő ok a ta­nakodásra, hogy mi lett vol­na, ha nem a Miénk a szil­veszter című élő adást enge­dik az éterbe a múlt év leg­utolsó éjszakáján, hanem azt a Pótszilveszter című progra­mot, amelyet — nyilván meg­kurtítva, felében-harmadában — most, szombaton este lát­hattunk egy Vígszínházban készült felvételen. Már csak azért is szájról szájra jár majd ez a bizonyos mi leit volna, ha, mert amazt a Kongresszusi Központban kameravégre kapott — amúgy igencsak hangulattalan, erede­ti elképzelésünktől (közönség­részvétel,, miegymás) megle­hetősen elrugaszkodó — ka- valkádot már kellőképpen le­pocskondiázták a legkülönbö­zőbb helyeken, emez a revü- pótlék meg még egészen ele­venen él a viccre, hahotára kiéhezett publikumban. Ám aki végigkuncogta emezt az utóbbi rögzítményt, az nyilván nemcsak azért van jobb véleménnyel erről a re- zerváról, mert rövidebb idő választja el tőle, hanem bi­zony azért is, mert — valljuk be! — rövidségében is pezs­gőbb volt, kedvesebb, helyen­ként szellemesebb, mint amaz, a mamutméretű társa. A titok nyitja igazán egy­szerű: jobb kedvű emberek csinálták, akik egytől egyig hatványozottabban fölszaba­dultnak, igazi szilvesztereők- nek mutatkoztak, őket nem feszélyezte a direkt kapcsolás semmiféle izgalma, ők csak egy teátrum néhány száz né­zője előtt jöttek-mentek, bo­hóckodtak, s fakadtak dalra, ha éppen ezt írta elő a forga­tókönyv. És mindehhez hozzá kell biggyeszteni még egy sze­rény sejtelmet is: egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy akik a most emlegetett pót­lásba kerültek, már eleve tud­hatták, hogy amabból az egye­nes közvetítésből kimaradnak. Így aztán fűthette őket a be­tyárbecsület, hadd lássa or- •zág-világ: a regrutáknál is nagyobb tapsokat tódnak arat­ni azok a második sorba ve­zényelt tartalékosok. Említettük már — és ez a képernyőn is látszott —, hogy a Pótszilvesztert a Vígszínházban rendezték meg. Nos, az összevetés során a két óévbúcsúztató helyszínéről is feltétlenül szólni kell. El lehet, sőt, el kell mondani, hogy a Kongresszusi Központ már a szépségkirálynő-választás Te­vőjének láttatásakor sem bi­zonyult valami hangulatos ke­retnek. Nem azért, mert bel­ső tere kopárabb lenne, mint más, hasönló céllal épített csarnokoké — építészeti re­meklés ez a palota kívül-be- lül! —, ám mibennünk, né­zőkben olyan látványemlékek őrződnek azzal kapcsolatban, amelyeket egyszerűen nem le­het kitörölni. Azon a reme­kül bevilágítható, így s úgy alakítgatható pódiumon ugyan­is az esetek túlnyomó több­ségében nem a Miss Hungá­ria című vetélkedő hölgyei szoktak jönni-menni, és nem Kabos László szokott ízléste- lenkedni, hanem egészen más összejövetelek egészen más részvevői kapnak ott a szó eredeti és átvitt értelmében is rangos helyet. Egy ilyen, úgy­mond, területen pedig nem úgy visszhangzik a móka, a jókedv, a kacagás, mint egy revüben, avagy a Vidám Szín­padon. Az a bizonyos genius loci, magyarul a hely szelle­me — rangja, tiszte, politikai­lag. újabban (lásd: kulturális fórum) világpolitikailag is fontos rendeltetése — nem ad, mert nem adhat igazán sza­bad jelzést a mindenféle haj- cihők gátjaszakadt lebonyolí­tásának. Bizony a Vígszínház ódon páholysora, süppedő zsöllyéi sokkalta jobb kerettel öveznek efféle vállalkozásokat. S ha már így van, ott kell csin- nadraltázni, paródiát paródiá­ra halmozni, ahova az ilyesmi illik, és nem ott, ahol a poén- pufogtatás eredendően ide­gen ... Akácz László nek elég mesefilmet. Minek ilyenkor a könyv? Elfeled­keznek arról, hogy a képi megjelenítés szinte mindent tálcán kínál. Viszont az olva­sás mindenki számára egyedi. A gyerek beleélheti magát a hősök gondolatmenetébe. El­szabadulhat a fantáziája. Nem utolsó szempont, hogy rendkívüli módon bővül a szókincse. Szociológusok ké­szítettek felmérést arról, miként alakul az olvasó és a könyvet kerülő gyerek szókin­cse. Annak akinek kisgyer­mek kora óta állandóan me­sélnek, sokkal színesebb a kifejező készsége, sokkal több szót tanul meg. A képernyő előtt felnőtt gyerek sémák­ban gondolkodik, nem tud szelektálni. Kategóriák © Hány éves korára érik meg a gyerek a mese befogadására, az olvasás él­vezetére? — Nem lehet elég korán kezdeni a mesélést. Már egé­szen kicsi korban hatással van rá a dúdoligatás, a szülő szava. Később az esti törté­netek szorosabbá fűzik a szü­lő—gyerek kapcsolatot. A me- sélés meghitt percei egy élet­re szólanak. Manapság hajla­mosak Vagyunk a gyerekeket kategorizálni. Pedig mind­egyik más és más egyéniség. Az ábrándozó, a maguknak való kicsinyekkel az iskolában sem igen törődnek. Elkönyve­lik, hogy ügyetlenek, kicsit butácskák. Pedig nemegyszer ezek a visszahúzódók felnőtt korukban nagy teljesítmé­nyekre képesek — csak éppen későbben érnek, ők éveken keresztül megfigyelnek, rak­tároznak. Mélyen bevésik a látottakat, hallottakat. Azután elérkezik a pillanat, amikor mindezt kamatoztatják. Ezért nem szeretem, ha megjósol­ják, milyen lesz valaki fel­nőttkorban. © Milyen nevelési mód­szereket tart a legcélsze­rűbbnek? — Receptet természetesen senki sem tud adni. Többesz­tendős pedagógiai, szakírói gyakorlat alapján úgy látom, hogy sokat, minél többet kell foglalkozni a kicsinyekkel. Ebbe a közös sétáktól az ol­vasásig sok minden beletar­tozik. Egyedül a szülői ag­resszivitás vált ki ellenha­tást. Nem szabad erőltetni azt, amire még nem képes a gye­rek. © Sokszor került szóba az utóbbi években, hogy a kegyetlen mesék is agresz- szíven hatnak. Mi a mai lélektan állásfoglalása ez­zel kapcsolatban? — Véleményem szerint szükségesek a kegyetlen me­sék is. A gyerek a története­ket sokkal árnyaltabban éli át. mint azt gondolnánk. Az úgynevezett rémmesékben is jellemek sorakoznak fel, ezért e történetek is mintegy mo­dellül szolgálnak a jó és a rossz megítélésére. Arra, hogy miként lehet szembesülni az­zal, ami számunkra nem ép­pen kellemes. Szívesen idé­zem mindig a három kisma­lac történetét. Három ember­típus bontakozik ki a törté­net hallgatásakor; a gyengéé, a hősé és a bölcsé. A gyer­mek öntudatlanul ítéli meg, melyik áll hozzá legközelebb, vagy ő maga az adott esetben hogyan viselkedne. Modellek © Ezek szerint melyik mesére mondhatjuk azt. hogy jó mese? — Arra. amelyik — nem didaktikusán — modelleket állít elénk. Felkészít az élet nagy problémáira, amivel a kicsi csak később találkozik. Véleményem szerint mind az iskolában, mind a szülői ház­ban fontos, hogy a mesék se­gítségével neveljünk értékes embereket. Jó lenne, ha min­denkiben tudatosulna, hogy egyéniségeket nevelünk. Ah­hoz viszont elkerülhetetlenül kell a példa felmutatása az irodalom segítségével, tehát a gyerek bevezetése az olvasás művészetébe. Erdősi Katalin A DECEMBERI újságok­ban, képes hetilapokban so­kat olvashattam volna a karácsonyi ünnepkörhöz fűződő hagyományokról, szokásokról. Nem olvastam ezeket az írásokat. Az ilyes­mit ábrázoló rajzok, fotók fölött is elsiklattam tekin­tetemet. Ismerősek ezek mégis. A gödöllői különki­adásban megjelenő írások elolvasása munkaköri köte­lességem. S azok között szép számmal akad népi hagyományokkal, szokások­kal foglalkozó. Nem meg­lepő. A Galga mentén szá­mosán élnek, kiknek emlé­kezetében elevenek még a közösség és az egyén jeles eseményeihez fűződő szoká­sok. Feledésbe merülöben vannak ezek, persze, itt is. Ha a népművelők nem szorgalmaznák feltámasztá­sukat, ápolásukat, ki tudja a feledésnek mekkora ré­tege rakódott volna rájuk. Engem ez a buzgólkodás újból és újból csodálkozás­ra késztet. Noha évek óta tart, országos méreteket öl­tött jó ideje. Mégis. Kitö­rölhetetlenül él bennem az a korábbi felfogás, amely éppen ellenkezőleg, lomtár­ba valónak hitte, tudta, hirdette a falusi élet közön­séges és ünnepélyes mozza­natainak keretet, jelleget, fényt, szabályt, tartalmat és formát adó szokásrendszert. Legfogékonyabb gyermek­éveim idejére esett ez az időszak, amikor az emberi lény forradalmas hevülettel néz mindenre, amit környe­zetében lát, hall, tapasztal. Éppen akkor zajlott ama másik nagy átrendeződés, amely az elsöpört régi rom­jain kívánt, remélt valami szebbet, emberibbet, har- monikusabbat teremteni. Elvetni való a réginek a lényege? Hogyne volna az a formája, ami ráadásul szétbogozhatatlanul ágyazó­dott a vallás szertartásaiba. Ha a hit a nép ópiuma, mennyivel jobb a kará­csonyhoz, húsvéthoz, pün­kösdhöz kapcsolódó, tisz­tán egyházi indíttatású, avagy világias jellegű cse­lekmény? A böjt, az isteni­nek tartott lény születésé­nek köszöntése, a feltáma­dás ünneplése, a farsango­lás, locsol'kodás. Nem egyedül szálltam szembe az eleinkben még úgy élő szokásokkal, hogy azok mindig így és ilyenek voltak, nem mi hoztuk lét­re azokat, elvetni sem a mi dolgunk. Mi annak tar­tottuk őket, amihez tudo­mányos apparátussal meg­támogatott érveket kap­tunk, iskolában, ifjúsági szervezetben, a propaganda akkor létező valamennyi eszközében. Szellemi, lelki épülésünket hivatásuknak érzők nem mulasztottak el nevetségessé tenni mindent, ami valamilyen mértékben a hit, a vallás körébe so­rolható. Egyebek között azzal a megokolással, hogy ott tenyészik a minden realitást nélkülöző babona. Minő fordulatok kápráz­tatták el szemeinket azóta! Poraiból felébredő nagy­apám mit szólna, ha netán úttörők keresnék fel, mon­daná el, hogyan is gyógyí­tott jószágot ráolvasással, emberi fejfájást szentelt vízbe ejtett parázzsal. Én pedig kinevettem. Legyin­tettem a félokosok dölyfös fölényességével, ugyan, ilyen badarsággal csak a butaság áltatja magát, csak az ostobák hihetik, ettől meg lehet gyógyulni. Ebbéli vélekedésem nem változott azóta sem. Ám nem ezért hagyom olvasat- lanul az emlegetett cikke­ket. Némi szomorúság buj­kál bennem. Valamiből ki­maradtam. Jófajta mulatsá­gokból, hiszen semmi sem volt ildomos azokban az esztendőkben, amit utóbb sorra igyekeznek feltámasz­tani, kezdve a betleheme- zéssel, folytatva a húsvéti máskarázással, bevégezve a termés betakarítását köve­tő mulatságokkal. Nem ma­gánbánat ez? Csak részben. Amiért egyáltalán papírra vetem, az a következő. ÜGY GONDOLOM, amit föltámasztanak, az nem olyan, mintha a maga ter­mészetes folyamatosságá­ban formálódott volna az idők változásával, helyze­teink és igényeink szerint. S nem utolsósorban: ami­ből nemzedékek kimarad­tak, az többé nem pótolha­tó. Az új rajok öröme nem a mienk. Kör Pál idők emlékét hagyva a XX. századra, amely aztán sok megpróbáltatást hozott a nemzetre, az országra. Megért két háborút, két ellenforra­dalmat. Széthullott az ország, míg végül is kialakult a mai formája, helyzete, s végleg megtalálta azt a társadalmi rendszert, amelyben élve, dolgozva építheti jövőjét. Addig azonban sok minden történt. A század első éveit a politikai küzdelmek, a szegé­nyek mozgolódásai, az arató­sztrájkok, a magyar progresz- szió kialakulása, a társadalmi, gazdasági elmaradottsága jel­lemezte, majd kitört az első világháború, amelyben sok százezer magyar pusztult el, kiéleződtek a belpolitikai el­lentétek, forradalmasodon a nemzet, kitört a polgári de­mokratikus forradalom, Ma­gyarország elszakadt a Mo­narchiától, kikiáltották a köz­társaságot, majd a Tanács- köztársaságot. A kötet sokoldalúan mutat­ja be az ellenforradalom ne­gyedszázadát. Az ellenforrada­lom hatalomra jutását, kon­szolidációját. Bethlen tíz évét, a Gömbös Gyula kísérletét, az uralkodó osztály jobbra toló­dását, készülődést a második világháborúra és a területi revíziót, a gazdasági, társadal­mi és szellemi életet, a Hor- thy-rendszer összeomlását és a nyilasok tombolását. A mun­kásosztály próbálkozásait, a baloldali pártok összefogását, a felszabadulást és az azt kö­vető koalíciós időket, a for­dulat évét, a népi demokra­tikus intézményrendszer ki­alakulását, a személyi kultusz éveit, a belpolitikai válság el­mélyülését és Rákosi bukását. Foglalkoznak az 1956-os el­lenforradalommal, annak leve­résével, a munkás-paraszt kor­mány megalakulásával, a poli­tikai és gazdasági konszolidá­ció megteremtésével, a mező- gazdaság szocialista átszerve­zésével. a gazdaságfejlesztéssel és a kulturális élet megújulá­sával, a társadalom és a gaz­daság 1960-as és hetvenes éveivel, életszínvonalunk ala­kulásával, azzal, hogy miként teremtődött meg hazánkban a nemzeti egység, hogyan építi a magyar nép a szocialista társadalmat. C sak címszavakban ismer­tethettük a könyvet, ami érthető, hiszen ötszáz oldalon elég bő tartalmát adja a tör­ténelemnek. A lényeg, hogy a könyvben kialakul Magyar- ország mai arculata. Érdeme a kötetnek, hogy nem hallgat el semmit. Ügy tárgyalja az eseményeket, ahogyan történ­tek. Az okokat és az okoza­tokat egyaránt feltárja. Meg­mutatja, miként jutottunk el idáig, hogy a magyar nemze­tet a népek közötti barátság magasztos eszméje és a békés egymás mellett élés elve ve­zérli — mint ahogyan Kádár János kongresszusi beszédé­ben meghatározta. Gáli Sándor kilenc évtized eseményeinek. Milyen is volt az ország a századfordulón? Milyen osztá­lyok és rétegek alkották a társadalmat? Milyen érdekek csaptak össze, hogyan alakul­tak meg a pártok, miként szerveződött a munkásmozga­lom, s hogyan jöttek létre a haladó irányzatok. Milyen volt az ország gazdasági, tár­sadalmi, kulturális helyzete? Hogyan alakult ki a mai hely­zet? Miként teremtődött meg a szocializmus feltétele, ho­gyan indult meg hazánkban a szocialista társadalmi rend építése? Megannyi kérdés, amelyekre a könyvben választ kapunk. Valóban nagy igényű mun­ka a Magyarország a XX. században című kötet, ame­lyet eredeti dokumentumok, képek tesznek változatossá, a szöveg kiegészül válogatott bibliográfiával, a népességre vonatkozó táblázatokkal, vala­mint az eseményeket időrend­ben áttekintő összefoglalóval. A kötetet a szerzők az alkotmányos monarchiának az ismertetésével indítják, azzal, hogy miként ünnepelte a tör­ténelmi Magyarország a hon­alapítás ezredik évfordulóját. A letűnő XIX. század utolsó évtizedei a békés alkotó mun­kával, az anyagi, a társadal­mi és kulturális fejlődés je­gyében telt el, a boldog béke­S zép kivitelű, testes kötet, tele korabeli fotókkal je­lent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. A reprezentatív könyv több mint ötszáz olda­lon foglalja össze Magyaror­szág XX. századi történelmét. A népes történészi szerzői gár­da — Balogh Sándor, Gergely Jenő, Izsák Lajos, Jakab Sán­dor, Pritz Pál és Romsics Ig­nác — hazánk újkori történe­tét a nemzetközi viszonyokba szorosan beágyazva és azok­kal kölcsönhatásában tárgyal­ja, külön figyelmet fordítva a közép- és kelet-európai nem­zetek és nemzetiségek sorsá­nak sajátos alakulására is. Vártuk már. hogy ggy ilyen, mindent összegző, sokoldalú kötet megjelenik, mert hiá­nyában voltunk a jó történé­szi munkának, különösen ke­veset tanítottak erről a korról az iskolákban. Ezért most örömmel üdvözöljük a vállal­kozást. Bizonyára sokan vásá­rolják meg a kötetet, bár elég borsos az ára, 180 forint, de megéri, mert nagyon olvasmá­nyos történelmi kézikönyvet tarthatunk kezünkben, amely­ből pontosan tájékozódhatunk közelmúltunkról és jelenünk­ről. A szerzők saját kutatásai­kon túl, elsősorban a történet- tudomány legújabb eredmé­nyeire támaszkodva marxista értékelését adták a csaknem Múltunk és jelenünk Magyarország a XX. században Erről olvastam A régi szép szokások

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents