Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

4 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. DECEMBER 24., KEDD A visszalépés nem bukás TÍZ ÉVVEL EZELŐTT történt, hogy először vet­tem részt a Ganz Árammérőgyár szakszervezeti érte­kezletén. s ott felfigyeltem egy nagyon szépen, diplo­matikusan fogalmazó emberre. „Azt hiszem, rosszul ér­tettem, amit az elvtársnő mondott, de szeretném jól érteni, ezért kérem, ismételje meg..— hallottam a felszólalást, s elismeréssel adóztam lovagiasságának, hiszen ezzel az önkritikus formulával akarta azt a bi­zonyos elvtársnőt ráébreszteni, hogy bár egy felsőbb irányító szervet képvisel, a vállalati testületet megille­tő jogkört azonban nem szabad csorbítania. Később aztán megtudtam, hogy e választékosán fo­galmazó és bölcsen érvelő ember Urbán József és üzem­vezető a beosztása. Ma már azt is tudom róla, hogy harmincnégy éve került ide a gyárba, ahogy ő mond­ja: „csóró műszerészként”, s itt lett belőle művezető, osztályvezető, üzemvezető és a ranglistának a számára legmagasabb fokán: gyáregységvezető. Innen lépett vissza ez év elején a művezetői fok­ra. A mi közfelfogásunk szerint az ilyen visszalépés bukást jelent. Azonnal megindul a találgatás: mit kö­vetett el. kinek állott az útjában? Urbán József eseté­ben a rosszindulatú mendemondák elmaradtak. Védő­páncélnak bizonyult az a csaknem három és fél évti­zed. amely alatt — bármiilyen gazdasági beosztásban dolgozott is — társadalmi munkájával mindig a közös­séget szolgálta. Tekintélyét szilárdította az is. hogy a Kiváló újító kitüntetés arany fokozatát is elnyerte már. tehát szakemberként is a legjobbak közül való. így hát még azok sem kuncogtak gúnyosan a há­ta mögött, akik talán nem tudták, hogy érrendszeri betegsége miatt önszántából lépett lejjebb arról a ma­gaslatról, ahol a munkakör egyet jelentett a viharos gyorsasággal fejlődő elektronika és mikroelektronika legújabb eredményeinek állandó nyomon követésével, a műhelyek egész sorának az összehangolásával, a külső és belső okok miatt keletkező feszültségek okozta gyöt­rődéssel. Talán le is százalékoltathatta volna magát, hiszen — mint mondja — anyagi gondjai nem lennének. Gyer­mekei már szárnyra keltek, fontos beosztásokban dol­goznak, támogatásra nem szorulnak. Ügy érzi azonban, hogyha megfogyatkozott erővel is, de szolgálnia illik nyugdíjkorhatárig azt a közösséget, amelynek oly ízép- életutai köszönhet. Gyógyíttatja magát, s közben a mű­vezetői munkakört kifogástalanul ellátja. S hogy valóban továbbra is értékes tagja a válla­lati kollektívának, arról néhány sokat mondó mozza­nat tanúskodott az elmúlt hetekben: Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést kapott, majd pedig megválasztot­ták a szakszervezet bér- és munkajogi albizottsága tag­jának. TANULSÁGAIVAL önmagán túlmutat Urbán Jó­zsef esete. Gyakran találkozhatunk a munkában meg­fáradt. az új követelményekhez egyre nehezebben al­kalmazkodó vezetőkkel, akik egy alacsonyabb szintű, kevésbé bonyolult 'munkakörben még harmonikusan dolgozhatnának. Mégsem mernek még önmagukban sem foglalkozni ezzel a gondolattal, mert félnek, hogy visz- szalépésüket környezetük bukásnak minősítené. Urbán József esete számomra azt példázza, hogy aki a közös­ség szolgálatával kivívta embertársai szeretetét, annak élete nehéz sorsfordulóján sem kell tartania a kárör­vendő mutogatástól. CSERI SÁNDOR Gombor István Berzsenyi Sándor Dr. Szabadfalvi András 9 ■ nnep. Meghitt hangú­U lat. Fenyőillat, tán­coló gyertyalangocs- Kák, csillogó díszek, csillogó szemek. Az ajándékozás öröme, a család békessége ... Pezsgőspalack pukkan, a lampionok szolid fényében, nyakukban szerpentinnel, za­kójukon konfettivel megillctő- dölten keresik párjuk pillan­tását az emberek, s kívánnak egymásnak nemcsak új évet, boldogabbat is . . . Ez lenne az * ünnep? Ilyen idilli? Emlékszem— míg élek, em­lékezni fogok — az asszony­ra, aki három árvát hagyott maga után, a hetedik emelet­ről vetette magát a betonra. December 26-án történt, a ka­rácsonyi ügyeletben megfáradt mentősök már hiába jöttek. Az összeverődött tömeg értetlen­kedett, sajnálkozott. Es felrémlik a kép gyermek­koromból : az újesztendei friss hóban feketés kupac. A szom­széd felesége az. Magába- roskadt, zihál a hajsza után, kendője alól felcsap a pára. Kezében balta, részeges urát kergette körül az udvaron az imént, káromolva a világot. A férfi a kerítésnek dől, te­kintetében a bocsánatkérés, a megalázottság és a gyűlölet le­írhatatlan elegye. Ez is az ünnephez tartozik? S ily elmaradhatatlanul? Letartóztatásban várja a Télapót Az ünnepeknek fonákja is van Hallgassuk csak azokat, akik másként tekintenek a je­les napokra. Akiknek a ka­rácsony, a szilveszter több munkát jelent. A lángoló karácsonyfa Gombor István megyei tűz­oltóparancsnok-helyettes : — Emlékszik talán, néhány éve milyen sok karácsonyfa­tűz volt. Nekem úgy tűnik: tanulékonyak az emberek. Azt legalábbis már tudják: ha meggyullad a fa, egyszerűen ki kell dobni az ablakon. Ta­valy nem is jelentettek ilyen esetet. Az utolsó két éve tör­tént Gödöllőn az új esztendő első napján, amikor már szá­raz a fenyő. Lángra lobbant tőle a függöny, a berendezés, a tapéta. A háziak oltottak néhány vödör vízzel, s szeren­csésen. De rágondolni se me­rek, mi lett volna, ha a gye­rekek ott magukra maradnak a tűzzel... — Nem csupán a gyertya lángja, a csillagszóró szikrá­ja veszélyes, az alkohol is. Ilyenkor nem szégyen inni, és mámorosán könnyebben alhat el az ember parázsló ciga­rettával a kezében. Talán ab­ban is közrejátszik a szesz, hogy — a tapasztalatom sze­rint — több család levegője romlik-1rXneSi^ mint;korábbam. Az ünnep aijcalom a házas­társi és szomszédperpatvarok­ra. Ez év januárjának elején Tápiószecsőn is két szomszéd veszett össze. Az egyik hara­gos előbb fejszével próbálta szétverni a kerítést, majd az önbíráskodás hatásosabb mód­ját választotta; fölgyújtotta a túli oldalon lévő ólat. — Disznótoros időket élünk. Nemritkán lobban fel a láng egy-egy tákolt húsfüstölőben, hogy szénné égjen a kolbász, a hurka, a sódar, a szalonna. Ajándékot - rablással? Berzsényi Sándor, a Nagy- kátai Rendőrkapitányság bűn­ügyi osztályvezetője így kez­di: — Az igazság az, hogy alig várjuk az ünnepek vé­gét, a csendesebb hétköz­napokat. Szeretnénk átvészel­ni addig az időt. — Hogy miért? Mert ilyen­kor szaporodnak a bűncselek­mények. Már megkezdődött a karácsonyi készülődés. Vala­ki úgy próbált a bevásárlás­hoz pénzt szerezni: leütött egy embert éjjel a farmost vasútállomáson és elvette hat­ezer forintját. A károsult már visszakapta a bankókat, ő költheti el karácsonyra, a tet­tes pedig előzetes letartózta­tásban a börtönben morfondí­rozhat, mit tartogat neki a Télapó. — Vannak ennek az idő­szaknak tipikus bűnei. Csak szabálysértés, ám gyakori — a fenyőlopás. Pedig a válasz­ték elég bőséges, s kár el­csúfítani az erdőt, megcsonkí­tani a fát azzal, hogy le­vágják a csúcsát. Van azután, aki úgy akar örömet szerezni Két életmód mezsgyéjén Még emlegetik Simon-pusztát Kora este van, alig múlt 5 óra, s ez a földszin­tes kertváros, Érd már magára húzta sötétkék éj­szakai takaróját. A házak sárgafényű ablakai jel­zőlámpaként mutatják, mögöttük még zajlik az élet, a családok korántsem végeztek napi teendő­jükkel. A csöngetésre nyomban fény gyűlt a keresett ház bejárata fölött is. Szép mosolyú középkorú asszony nyitott kaput. Még a lépcsőig sem értünk, Daciával abrakot — Most harminc sertésünk van, volt több is. Elbírok ma­gam velük, délben úgy is rám maradnah. — Nézze, milyen a kezem — emelte az asztal fölé megviselt, cserzett bőrű kezét Gajdóné, Anna asszony. Zok­szó nélkül, egyszerű természe­tességgel. Mint amennyire ter­mészetes szükséglet a munka is a Gajdó házaspárnak. Ezt szokták kora gyerekkoruktól. Az időhöz nem Lötöttet, a haj­naltól késő estig tartót. Anna asszony három műszakba járó fonónő volt lánykorától — né­hány éves megszakítással a gyerek születése után — 1981- ig, amikor ötéves korkedvez­ménnyel nyugdíjaztatta magát. De csak a szívesen végzett munkával múlhatnak el az év­tizedek ennyire kortalanul. Gajdó József úgy mondta, a földdel csak szívvel lehet jól bánni. Csak bele- vagy vele- éléssel lehet győzni a munka­csúcsokat. Mindenesetre senki sem mondaná, hogy az ötvenes éveik derekán járnak. Sőt, Gajdó Józsefnek már csak 20 hónapja van nyugdíjig. Az ám, akkor mit fog csinálni? — Elmegyek egy kicsit dol­gozni — vágta rá nevetve. — Mint apám, a tsz nyugdíjasa, aki már a nyolcvanötödiket ta­possa, s még minden reggel korán felkel, mert az ipari fő­ágazatban foglalkoztatják. Mondtam pedig: édesapám, magától már senki se kéri szá­mon, dolgozik-e, minek töri magát? Azt válaszolta: nem addig van az, az embernek kell a dolog. S hogy mivégre hajtják még mindig a munkát? A szomszé­dos egyemeletes épület már a maga kis családjában élő lá­nyuké. Ez a két szoba hallos, komfortos, minden kényelem­mel és ízléssel berendezett ház pedig negyedszázada áll. Ak­kor költöztek be Érdre Simon- pusztáról, mert kislányuk is­kolába került. Pontosabban akkor ők még nem, csak az öreg szülők, az unokával. Kinn a majorban még sok állat ma­radt a ház körül. Később jöttek ők is, s akkor már csak a mun­kahelyről szerzett jövedelmük maradt. Azzal kellett számol­niuk. Most is számoltak: a ko­csit, a Daciát akarják kicserél­ni. Sokan furcsállották, amikor megvették. Nem nagyzolásra, passzióra kellett. Azzal hord­ják az állatoknak az abrakot. Kirándulni még nem jutottak el vele. A tsz-szel igen, régen. Az emberi kapcsolatok fella­zulását ők is érzik. És hiány­zik nekik. Talán ezért emle­getik nosztalgiával Simon­a sötétbe borult udvar fekete alagútjából előbuk­kant a gazda, kezében gázpalackkal. S míg leke­rült rólam a kabát, a konyhában kicserélte, tré- fálkodó kommentárt fűzve hozzá, meg ajánikozá- somhoz, hogy segítek megetetni az állatokat. Mond­ták, Gajdó József, a Bentavölgye Tsz traktoros brigádvezetője még nem teszi le a munkát, ami­kor a gépet leállítja. Szerződéses állattartó. pusztát, ahonnan mindketten származnak. — Erős összetartozással él­tünk ott negyven-valahány családdal. Ha volt1 is viszály olykor, igazán haragudni sem tudtak egymásra az emberek, mert a közös kútnál meg a kemencénél naponta összeta­lálkoztak, hamar megbékéltek. Mint valami nagy família, úgy éltünk, sógor, koma volt min­denki — mesélte Gajdó József, aki szintén ott találta meg 1952-ben egy életre a társát Annuskában, akivel gyerekko­rukban együtt játszottak. — A hatodik osztály után engem is elszerződtek fél kommencióval az urasághoz. Az egészre tizenkilenc mázsa búza, meg naponta egy liter tej járt. Én a felét kaptam, á cse­lédgyerekeknek az volt a já­randóságuk — nagyon múltba- néző tekintettel emlékezett er­re Gajdó József. A maga kínján Aztán jött a háború* s mint a legidősebb fiú, átvette édes­apja szerepét a négygyermekes családban. 1945' tavaszán al­kalmi közösségre lépett a Si- mon-pusztai családokkal, esz­közök híján együtt művelték meg juttatott földjüket. Az uradalom gőzekéjével szántot­tak, vetettek, s a betakarítás idején ő is ott húzott a har­minckét kasza között, épphogy felserdült legényként. A kato­nai szolgálat után a Gammába szegődött el ipari munkásnak. (Ö mondta így, még most is: elszegődtem.) De ez nem tar­tott sokáig. Körülményes volt naponta a fővárosba utazgatni. Hamarjában ezzel magyarázta: aztán csak kiderült, a föld ta­vaszi illata csábította haza. A Simon-pusztán megalapított állattenyésztő állami gazdaság­ban lett fogatos. — Szántottam, vetettem. Ke­vés volt a gép, kellett az em­beri kéz — ahogy kimondta, talán észre sem vette, fogás­ra görbültek ujjai az asztalon. — Aztán csak arra ébredtem, kifogytak a lovaik, mind több lett a masina, s egyik napról a másikra — kétnapos oktatás után, vagy minek nevezzem, mert aztán a magam kínján, meg persze később egy hathó­napos tanfolyamon megismer­kedtem közelebbről a géppel — traktorra ültettek. Tíz évet húztam le a gazdaságban. Az első traktorokon az em­bert nem védte fűthető fülke. Sokszor megázott, ráfagyott a ruha. De szerette a munkáját, mindenekelőtt a földet, amiért megbecsülték és őt is szeret­ték. El sem jött volna, nehe­zen is engedték, ha nem csal­ják annyira a tsz-be, ahol már az egész családja, rokonsága dolgozott. Kellett a szakember a mind nagyüzemibb módon gazdálkodó szövetkezetben is. Nem bánta meg, pedig a jöve­delme kezdetben jóval keve­sebb volt az előzőnél. Azóta ér­zi. megbecsülik, anyagilag, er­kölcsileg egyaránt. Beválasz­tották a tsz vezetőségébe, fel­vették a párttagok sorába, több kitüntetés érte. A trakto­rosok szocialista brigádjának, annak a 12 tagú kollektívának a vezetője, amely már három­szor elnyerte a szövetkezet ki­váló brigádja címet. Minden talajmunka és a növényvéde­lem az ő feladatuk a 2000 hek­táros közös gazdaságban. Így Gajdó József most is gyakran előveszi a szakköny­veket. Kiváltképp, ha új gép érkezik. Rendszeresen jár to­vábbképzésre. — Érzi azt az ember, hogy ráfér már az okulás. Érdekel az új technika. Meg kell is­mernem, értenem kell hozzá, mert a maiak bonyolult, drága gépek. Ezek kormányához alig­ha pattanhatnék két nap után, mint hajdan az Utaséhoz — nevetett, de éreztette, nagyon komolyan gondolja, amit mon­dott. Árulkodó mozdulatok — Ez érdekes kérdés — húz­ta közelebb a széliét Gajdó Jó­zsef, amikor odáig jutottunk, paraszt-e vagy munkás most már ő meg a társai, s egyál­talán a tsz-tag. — Már nem nagyapánktól, apánktól elle­sett módon, meg az időjárás megfigyelésére hagyatkozva dolgozunk. Egyre korszerűbb a felszerelésünk, de még a nö­vényfajták is, amit termesz­tünk. Igen, ez érdekes kérdés, így még nem gondoltam erre — mondta eltűnődve. öreg estébe hajlott az idő, észre sem vettük. Marasztal­tak, beszélgessünk, nem korán fekvők. Megvallom, szívesen elüldögéltem volna e barátsá­gos falak között a két ember­rel, akiknek minden mozdula­tából, megnyilvánulásából az az egyszerű méltóság sugár­zott, amely azoknak az embe­reknek a sajátja, akiket a munkájukkal szerzett tisztelet övez. A mielőbbi viszontlátást latolgatva búcsúztunk el egy­mástól. KÁDÁR EDIT szeretteinek, hogy az ajándé­kot — édességet, italt, Hi-Fi- tornyot, tévét — betöréssel a fal vagy a tető megbontásá­val, a kirakatüveg összetöré­sével vagy bolti lopás révén „szerzi be”. Most, december első vasárnapjára virradóra Szentmártorikátán a vas-mű­szaki bolt ablakát zúzták be és elvittek 20 ezer forint £rü magnót, tévét, rádiót. A szem­tanúd láttak mindent, majd szépen — nyugovóra tértek. Nem tudom, mit szőiltak vol­na, ha tőlük viszik el ezeket az értékeket!... — Nemcsak a tyúklopás, a füstölőben lévő hús elemelése miatt kell nyomoznunk, intéz­kednünk. Ilyenkor, ünnep ide­jén bővebben folyik az ital, gyakoribb a garázdaság, s bi­zony jön olykor egy-egy síró asszony, megverve, jajveszé- kelve, hogy siessünk, segít­sünk. Én nem szeretem az ilyen családi békebírbi szere­pet. A botránynak rendszerint kijózanodás és nagy össze- borulás a vége, ehhez pedig nem kell rendőr, csak idő. Hurka, kolbász epéseknek Dr. Szabadfalvi András, a ceglédi Toldy Ferenc Kórház igazgató főorvosa azt mond­ja: ilyenkor erős ügyelet kell, a legtapasztaltabb bel­gyógyászokkal, hiszen akut esetek sorára számíthatnak. Népegészségügyi szempontból pedig az ünnep — egy kész csapás. Túlterhelik az embe­rek a szervezetüket. Dr. Kovács Éva diétás fő­orvos szerint minden ünnep­nek megvan a maga speciális betegségköre. A karácsony a cukorbetegeket fenyegeti, so­kuknak felborul az inzulin­háztartása., Atkád, akii a bal­eseti sebészetre kerül, mert a kómát megelőző tudatzavara idején elesett és megsérült. A szilveszter, újév utáni idő­ben a sok zsíros, nehéz étel miatt az epebetegek és az al­kohol mértéktelen nyakalása miatt az akut életveszélybe kerülő hasnyálmirigy-gyulla­dásosok vannak többen, mint máskor. S általában: sok gon­dot okoz, hogy az ünnep alatt a családdal való együttlét vagy a magány kiélezi a ve­getatív és lelki szempontból labilis emberek konfliktusait. Keresztury Ferencné, a kór­ház vezető dietetikusa így beszél: — Az ünnep előtti tele szatyrok tartalma, a sok étel, ital a gyomrunkba vándorol. Sajnos nemcsak az otthonok­ban, a kórházban is. Hozzák a látogatók a disznótorost az epésnek, a süteményt a cukrosnak, s — bár tilos! — becsempészik az italt is. Pe­dig, aki az ünnep idején sem mehet haza és nincs null- diétára fogva, az karácsony­kor nálunk mákos kalácsot, sült pulykát kap, szilveszter­kor virslit. Csak épp annyit, hogy ne ártson. ★ Nem kívánok ünneprontó lenni. Hiszen az. ünnep nél­kül sivár, egyhangú lenne az életünk. Kell a pillanat vará­zsa, a hagyomány biztonsága, a meghittség öröme. Kell a színe. De nem kellene a fonákja. VASVÁRI G. PÁL

Next

/
Thumbnails
Contents