Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

PEST MEGYEI XXIX. ÉVFOLYAM, 301. SZÁM VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! M esszire tekintsünk előre, nézzük távolra hátra, vagy éppen csak az orrunk elé, a lábunk alá? Történelmi tapasztalatok és napi ismeretek más és más üllőin kikovácsolt azonos szenthá­romság: múlt, jelen, jövő. Értelmük: összefüggésük, összetartozásuk nélkül lényegük válik viszonylagossá, nehezen vagy sehogy sem felfoghatóvá. Tegnap­ja nélkül egyetlen nemzedék, nép sem értheti mai önmagát, a jövő fürkészése híján pedig belekeveredne a jelen sok­féle útvesztőjébe. Nem velünk szüle­tett ösztön, nem természet adta tehet­ség, hanem kifejlesztett, tudatosan ne­velt, erősített képesség — ha -kifejlesz­tett, ha tudatosan nevelt, ha erősített képesség — tegnap, ma, holnap ötvözé­se, nemes, mert népet, nemzetet fenn­tartó anyagának formába öntése. E kü­lönleges öntészetnek nem vagyunk még mesterei. Segédei — talán. Tanulói? Bi­zonyosan. Hol eminensek, hol ismétlés­re szorulók, kényszerülők. Nehéz a lecke, mert kényes az önté- szet technológiája, hiszen múlt, jelen, jövő nem csupán időt jelző kategóriák, hanem történelmiek is, gazdasági, tár­sadalmi értelemben egyaránt és egy­szerre azok. Magát szegényíti, ki csu­pán egyet, a háromból pusztán egyet hajlandó látni, mérni, fontosnak tarta­ni. Magát szegényíti. ki úgy hiszi, kísér­letezhet az öntőformákkal, anyagokkal, eszközökkel, nem véve észre, míg ezekkel mesterkedik, kicsúszik kezéből a tegnap, elfut mellette a jelen, érthetetlenné válik a jö­vő. Emberölfőnyi sorsát miként vethet­né a történelem fortyogó kohójába rit­kafémhez hasonló ötvözőanyagként az egyén, amikor (lem akar többet, mint élni, békességben lenni, boldogulni, gyermeket nevelni, azaz miért lenne ő kapocs múlt, jelen, jövő szenthárom­ságában, amikor szinte percenként is­merheti fel, tapasztalhatja esendőségét, kicsinységét, kiszolgáltatottságát? Miért lenne kapocs? Lehet-e más?! Van-e más választása? Kapocsnak kell len­nie, máskülönben sorsa — éppen ak­kor, éppen azért — vak erők játéksze­re lesz, hányódik erre, arra, eljutni azonban sehová sem jut, sehová sem érkezik. Közösségtudatról, az összetartozás felismeréséről, a történelmi választá­sok szükségességének belátásáról töp­rengünk. Arról, hogy tagadhatatlanul nehéz — gazdaságilag sokféle korláttal körülvett, társadalmilag seregnyi fe­szültséggel telített — helyzetünkben nem vétjük-e el az egészséges, tehát lehetséges és szükséges irányokat, ará­nyokat, nem fordulunk-e úgy a léte­zés egyetlen értelmes közege, a társa­dalom más tagjai felé, hogy szemünk­ben a szemrehányás, a számonkérés tüze, a hol halkabb, hol hangosabb korholás, kúrhoztatás, vád szava a szánkon, tettétek volna jobban, igye­keztetek volna erőteljesebben, azaz ti vagytok hibásak ... I Gyakran vétünk el irányokat, arányokat, sűrűn hallani a korholás, a kárhoztatás, a vád sza­vát. Mintha százezernyi, milliónyi hi­bátlan egyén külön-külön hívná te­temre a társadalmat, személy a közös­séget. egyik már-már a tökély, a má­sik már-már a teljes tökéletlenség ál­dott, áldatlan állapotában. Nem fur­csa, nem gyanús számunkra, hogy mi ennyire tökéletesek vagyunk, mások meg annyira tökéletlenek? Én igen, te nem. ő sem ... veszedelmes kiszámo- lósdi! Olvassuk csak a megértésre kitágított szemmel a nemes veretű szöveget. így hangzik: „Ne toljuk ezentúl a hibá­kat s nemzeti hátramaradásunk okát, mint eddigelé vala szokás, általán vé­ve mindig egymásra, s kivált a kor­mányra, s viszont; jóllehet ezt igen sok­szor tehetnök igazsággal; de keressük azokat egyenesen magunkban; mert ha nem lelünk is minden hibát és hát­ramaradást, m ind en okot ma­gunkban. ám találunk váltig valót, egy cseppet se kételkedjijnk, miken ha ja­vítunk, rögtön óriási előmenetelt tesz honunk; mért sem,mi, de egyáltalában semmi sem neveli, legyünk erriil bi­zonyosak, valamelly nemzetnek valódi erejét annyira — és erre van szüksé­günk — mint ha minden tagja ugyan­csak derekasan betölti és férfiasán megállja maga helyét; illy jó gondo­latra — és nem hiszem, hogy ennél, fejledezö nemzetünket tekintve, jobb Ára: 2,20 forint gondolat lehetne — azonban csak ak­kor szokott jöni az ember, mikor min- digi másutt keresés és másra tolás he­lyett, magával számoló hangulattal sa­ját keblébe nyúl; s azért tegyük ezt minél előbb s minél többen, és felette rövid idő alatt olly előmeneteleknek leszünk tanúi, mellyeken magunk is fogunk csudálkozni." Majdnem másfél évszázada, 1841-ben jelent meg a Ke­let Népe, onnét a hosszú, szívet marko­ló, agyat reagálásra szorító citátum, a tollat, mely a szöveget a papírra rót­ta, Széchenyi István fogta ... Mintha ma írta volna, mintha ne­künk szólna a címzés, a figyelmezte­tés, a tanács! Spirálként magasodva ugyan, de így térne vissza újra meg új­ra önn$n hibáihoz, tévesztéseihez az emberi természet? Nem képtelen fel- tételezés ez a spirál, amint az sem, hogy adott fejlődési szakaszokban, felhal­mozódott, változtatást sürgető feszült­ségek közepette a magatartási reakciók közege ugyan változó, lényegük azon­ban megegyező. Immár ismét karácsony, évre év. Ün­nep. Jobb, szebb, mint a tavalyi? Fa­kóbb? Kinek-kinek mi. Szűkül azok tábora, akik még emlékeznek egy negyven évvel ezelőtti karácsonyra. Az elsőre egy új országban, vér, romok, nélkülözések, szenvedések közepette született, születő országban. Ahhoz mérten most? Túlzó lenne az összekö­tés? Vagy inkább időszerűtlen, mert a kettő össze nem vethető ? „ ... tekintet­tél a közelgő ünnepekre, az ipari mun­kásság számára a nemzeti bizottságok rendkívüli étclmiszersegélyt nyújtanak, családonként két kilogramm lisztet, fél kilogramm cukrot..." Sárgult papír; rendelkezés a megyei alispántól. Akkor így lehetett ünnepelni. Fontosabb, ér­tékesebb volt altkor az a zacskónyi liszt, mint most az új ruha. a színes televízió, a bútor? Lehet. Csak éppen akkori és mostani tudatunk nem azo­nos; nem tegnapunkkal pörölünk, ha­nem jelenünkkel, miért nem jobb, gaz­dagabb, célszerűbb, ésszerűbb. Az már bizonyos, hogy sok tekintetben — így az ipari termelés növekedési mértékét, a mezőgazdasági árukibocsátás több te­repén a mennyiségi mutatókat, vala­mint a nem rubel elszámolású kivitelt nézve — a megye ugyan fölötte van az országos átlagnak a mögöttünk levő fél évtizedes szakaszban, de tetemes adós­ságok is maradtak az eredeti elképze­lésekhez mérten. Nem sikerült a szá­mítottnak megfelelően javítani a jö­vedelmezőséget, mert nem sikerült lé­nyegesen korszerűsíteni a termák- és a termelési szerkezetet. Amikor tehát azt kérdjük, miért nem jobb, gazdagabb, akkor azt felelhetjük, ezért. Ezért is. S azért is, mert még mindig gyakori a másikra, a másokra mutogatás, a vállhuzogatás, a miért nem lehet ezer alakú előkapkodása. Túlságosan hamar ott termünk az elosztásnál, túlságosan lassan cihelődünk neki az értékterem­tésnek. Seregnyi lépés a megye lakossága életkörülményeinek javításában, de — a megnehezedett feltételeket kifejezve — seregnyi olyasmi is, ami a tervekben eredetileg szerepelt, de áttolódott a kö­vetkező öt évre, de: nem felejtődött el. De ... de ... Ismétlése próbálkozás ar­ra, érzékeljük, egyetlen részterepen is mennyi van belőle, s mennyivel bősé­gesebben másutt, mindenütt, hiszen ta­gadhatatlan, megsokasodott ez a szócs­ka a legutóbbi esztendőkben. Szaporo­dásuk láttán vajon kerestük egyenesen magunkban okok és okozatok szövevé­nyes hálójának szövőjét, avagy más va­lakiben, valakikben véltük, véljük meg­jelölni? Az utóbbi a gyakori, a jellem­ző, az előbbi a szabályt erősítő kivé­tel, a ritkaság. Miért? önteltségünk, ve­szedelmes elfogultságunk magunk iránt I diktálná ezt? Gyanítjuk, inkább arról van szó, hogy gondolkodásmódunk egé­sze nehezen szokik hozzá a közös fe-* lelősséghez, a kollektív erőfeszítések szükségességének elismeréséhez. Ki-ki maga, saját számadójaként, véli, meg­tette a magáét, s könnyen eljutunk ah­hoz a tévhithez, hogy akkor megtettük azt, amit kellett. Teljesítményünk so­ha nem önmagában, hanem másokhoz, másokéhoz mérten ítélhető meg. A me­gye néhány ipari, mezőgazdasági üze­mében — éppen az új vállalatirányítá­si formákra való áttérés időszakában — már rájöttek erre, már ennek megfe­lelően dolgozzák ki a terveket, példá­juk azonban példa, nem általános jel­lemző. A megye valamennyi termelő­területén a haladásnak az a legfőbb záloga, hogy — ha furcsán hangzik is, ha ellenkezik is a beidegződésekkel, a fejlesztési források mindenhatóságával — a közösség megtanuljon másként gondolkodni. Mert ha másként gon­dolkodik, akkor cselekedni is másként fog ... ! Erők és gyengeségek reális felismeré­sére, összevetésére mutatkozik égető szükség, ebből van a legfőbb hiány. Az eltelt öt esztendő; a hgtodik, ötéves terv időszaka a megyében közösségek tekin­télyes csoportjánál írta át az értéke­lés, önértékelés hagyományos ranglis­táját, gyakran keserves meglepetéseket okozva. Kiválókról bebizonyosodott, hogy nem azok, közepesekről, hogy ha hagyják őket, ha valóban ön­állóan dolgozhatnak, akkor rövid idő alatt a jók között lelhetjük meg őket. Az átrendeződő gazdasági viszonyok valójában átrendeződő emberi viszo­nyok; értékrendek• kényszerítések, ser­kentések ezek az átrendeződő gazdasá­gi viszonyok arra, hogy másként lás­suk — magunkat. Ez a másként látás, láttatás azonban azt is felfedte, hogy egy-egy termelőhely nem tud sziget­ként az óceánban mássá alakulni, ha az óceán a régi marad. S az óceán, ta­gadhatatlanul, nehezen, lassan, követ- kezetlenül alakul át. Az ágazati kap­csolatok, az irányítás, a szabályozás folyamai a megengedhetőnél, a tűrhe- tőnél több hordalékot visznek az óceán­ba, s közösségek sora jutott el odáig, hogy önerejéből — a környezet bék­lyóiban vergődve — most már aligha jut tovább. A valamelyest, talán még nem is nagyon érzékelhető mértékű előbbre mozdulás az anyagi gondokat illetőén, erkölcsi, társadalmi, ideoló­giai feszültségek seregét hagyta érin­tetlenül, bizonyság volt erre a megyei pártértekezlet vitája, a júniusi általá­nos választások előkészítésének szaka­sza vagy most legutóbb a népfront- és a szakszervezeti tisztújítások esemény- sorozata. Csupán a tanácstagi jelölő­gyűléseken a megyében több mint 112 ezer ember jelent meg, közülük min­den hetedik szót kért, bírált, javasolt, közreműködést vállalt! Ha valami, ak­kor az ilyen tények, tapasztalatok vi­lágítanak rá, hogy nincsen közömbös közösség, társadalom, van viszont tü­relmetlenség, egészséges sürgetés, men­jünk előre. S ürgető szavakban, a lassúság kárhoztatásában nem szűkölkö­dünk, sőt, egyre inkább bővé­ben vagyunk ezeknek. Ami azt mutatja, talán-talán gyarapodik azok­nak a serege, akik egyenesen maguk­ban keresik elsőként a hogyan tovább­ra a feleletet. Ami nem ment fel sen­kit sem attól, hogy — mert ez a dol­ga. kötelessége — érzékelje a választ váró kérdéseket. Kádár János szavaival kifejezve: „A politika feladata, hogy az átlagember fejével gondolkodjék. Az emberek pedig nem közgazdasági, fi­lozófiai kategóriákat tapasztalnak, ha­nem a -valóságos helyzeteket, állapoto­kat.” KERESSÜK EGYENESEN MAGUNKBAN Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Next

/
Thumbnails
Contents