Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-23 / 300. szám

1985. DECEMBER 23., HÉTFŐ

9

Rövidebb éjszakák, hosszabb nappalok

Szombat éjjel beköszöntött a csillagászati tél földrészünkön. Ennek érkeztével — közép-európai idő szerint 23.08 órától — fokozatosan rövidülnek az éjszakák, hosszabbodnak a nappalok.

A napfordulóra jellemzően szombaton volt a legrövidebb nappal, a nap 15.52 órakor nyugodott le, ennek ellenére az országban nem egy helyen plusz 10 Celsius-fokot mértek.

Mint Bóna Márta, a Meteorológiai Intézet munkatársa elmondta, a csillagászati tél az idén meglehetősen enyhe időjárás közepette, az átlagnál 5—8 fokkal melegebb időben köszöntött be. Szombaton az ország területén napos, szinte tavaszias idő volt.

A csillagászati tél eljövetelekor egyébként a mostaninál enyhébb napok is voltak; a legmelegebb 1886-ban volt, amikor 14 Celsius-fokot mértek Budapesten. A leghidegebb napfordulót 1927-ben jegyezték fel, a fővárosban a hajnali órákban —18 Celsius- fokot mutattak a hőmérők.

Az idei kép tehát nem is rossz.

Környezetgazdálkodásunk korlátái és kilátásai

Nagyon sok még a tennivaló

Vitray Tamás méltán napszerű csevegő műsorában, a Tóksóban bemutatott egy rendkívül rokonszenves megszállottat. Ha az emlékezetem nem csal, valami olyasmiről beszélt, hogy a legfőbb ideje felhagyni a környezet védelmével — gazdálkodni kell vele Már csak azért is, mert jelenleg környezetvédelmen idehaza és jórészt külföldön is csak a mérsékelt szennyezés értendő. És ha már szennyeztünk, az esetek nagyobbik részében utólag már nem áll módunkban a szennyezést megszüntetni. A természet vagy fel tudja dolgozni az idegen mocskot, vagy „torkán akad”, ilyenkor jönnek létre a nagy ökológiai tragédiák — ha váriák, ahogy a szakemberek mondják.

ben alakul minden. A gazdasági versenyfutás során, a a lemaradók, értsd: gyengébben gazdálkodók, magasabb költségeiket a versenyképesség érdekében ott faragják le, ahol tudják. És sajnos ezek közt a „költség- csökkentő tényezők” között mindjárt a legelső sorban kell említenünk a környezetvédelmet.

Közgazdasági

egyszeregy

A természet védelmében az emberiség tagjaiként mindannyian érdekeltek vagyunk. Ugyanakkor a gazdasági versenyfutás során egészen más, s nemritkán erősebb ellenérdekeink keletkezhetnek. A környezetbarát technikák- technológiák bevezetése, ki- fejlesztése ugyanis nem kevés pénzbe kerül, s ezeket a költségeket már nem az emberiség, hanem egy szűkebb csoport, akár egy ország, akár egy vállalat tagjaiként kell megfizetnünk.

S innentől kezdve a köz- gazdasági egyszeregy jegyéLakodalom - az óvodában

Lakodalmas műsorral örvendeztették meg szüleiket karácsonyra a tatárszentgyörgyi óvodások. A kellékeket, a ruhákat ügyes kezű óvónők készítették, gyűjtögették. Képünk még a lázasan készülődő, próbáló gyerekeket örökítette meg

Hancsovszki János felvétele

A világgazdasági centrumhoz közelebb álló országok e költségeket fejlettségük, alacsonyabb önköltségük révén könnyebben ki tudják gazdálkodni. Az idejében és megfelelően végrehajtott környezetvédelmi beruházások

ugyanis elősegíthetik az adott gazdaság térnyerését. Elég, ha a japán személygépkocsik minimálisra szorított légszeny- nyezésére gondolunk. Ilyen gyártmányok birtokában a japán kormány nyugodtan adhat meg egészen alacsony szennyezőanyag kibocsátási normákat a gépkocsik kipufogógázaira, hisz saját piacán saját gépkocsijai még így is eladhatók maradnak, de ekként alaposan megnehezíti, más gyártók bejutását a piacra. így válik a környezetvédelem az adminisztratív protekcionizmus eszközévé.

Nem kedvez a szabályozás

Csak tetézi hazai gondjainkat: az érdekeltségi rendszert mind ez idáig nem sikerült úgy ‘beállítani, hogy a vállalatok valóban érdekeltek legyenek környezetbarát tecnológiók bevezetésében. És nemcsak azért, mert az érdekeltségi rendszer egyik oldalán negatív ösztönzőként megjelenő környezetvédelmi bírságokat már eleve úgy alakították ki. hogy azok igazodjanak a vállalatok teherviselő képességéhez, hanem azért is, mert az ilyen célú beruházásokra fordítható pénzt a „legdrágább” forintokból. az adózott nyereségből képzett érdekeltségi alapból kell elvenni. Onnan, ahonnan példának okáért a béremelést is.

Mindezek tetejébe a közvetlenül mérhető hasznot nem hajtó beruházás során éppúgy kell fizetni felhalmozási adót, mint egyébként, s a megvalósult beruházás a vagyonadó összegét növeli. S ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a környezetvédelem nem tartozik a hitel- rendszer preferált céljai közé, s így semmiféle kedvezmény e címen nem kapható, akkor teljesen érthetővé válik az a vállalati stratégia, amelyik csak a feltétlen szükséges mértékben valósít meg környezetvédelmi beruházásokat.

De hogy ml is ez a feltétlen szükséges mérték, elég nehéz megmondani. Jelenleg ugyanis a szennyezést mérő műszerpark olyan szegényes, hogy a legnagyobb környezetkárosítókat leszámítva, a „kisebbeknek” csak 4—5 évente kell ellenőrzéssel számolniuk.

Megfelelő

érdekeltséget

A megbízható mérési adatok híján az egész bírság! rendszer a vállalatok bevallásán alapul. És annyira naivak mégsem lehetünk, hogy ne gyanakodjunk, ez a bevallás egyik-másik esetben egy kicsit sántít. Ha valamelyik vállalatot rajta is kapnák a turpisságon, legfeljebb egy félévi összeggel megnövelt bírságot kell fizetnie. De miért kapnák rajta?

Természetesen vannak szép számmal elképzelések arról, hogy ezt az áldatlan állapotot miként kellene megváltoztatni. Biztató, hogy a jelentősebb beruházásoknál ma már az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökének vétójoga van.

De nagyon sok még a tennivaló addig, amíg a környezetvédelem lehetőségei javulnak. Addig viszont, míg sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nem adottak, megfelelő érdekeltségi rendszer híján a környezetgazdálkodást megvalósítani nehéz.

Vasvári G. Pál

A VENDÉGSEREG átviharzott a másik szobába, ahol terített asztal várta őket. Ünnepi ínyencfalatok, a töltött kiflitől a sült pulykamellig, fehér és vörös bor, üdítőital. A karácsonyfa mellett csak az öregember maradt kedvenc foteljában pöfékelve, meg egy kisfiú, aki nagyon komoly arccal bámulta a vibráló villanygyertyákat, A szőnyegen ült, térdeit felhúzta, rátette állát, kezét meg átkulcsolta lábszárán.

A másik szobából behallatszott a vidám lárma, zaj, hangos nevetés.

— Kisfiam — hajolt előre az öreg —, hozd már ide a hamutartót.

A gyerek néhány pillanatig mozdulatlanul ült tovább, mintha nem hallotta volna az öreg kérését. Aztán felállt, lassan, majdnem lustán körbesétált, a kis asztalon megkereste a hamutartó.. és odavitte az öregembernek.

— Tessék — mondta félénken.

Visszament a régi helyére és leült a

szőnyegre. Az öregember nyugtalanul pislogott utána. Mintha nem is gyerek lenne, gondolta. A gondtalanság mosolya hiányzik az arcáról. Töpreng. De miről töprenghet egy kisgyerek? Hiszen az iskolapadot csak most kezdi koptatni.

— Miért nem mégy játszani a gyerekekhez meg az édestestvéreidhez? — kérdezte az öreg, hogy megtörje a nyomasztó csendet.

A kisfiú nem vette le tekintetét a

fenyőfáról.

— Nekem nincs édestestvérem — mondta. — Mi nem vagyunk édestestvérek.

Az öregember megdöbbent.

— Hogyhogy? Hiszen négyen vagytok — próbált nevetni, de nevetése olyan kényszeredettre sikeredett, hogy a kisfiú is felé fordult.

— Négyen, de — kezdte a kisfiú, és tekintetét visszaröppentette a fenyőfára — nem vagyunk édestestvérek. Anyukámnak van egy gyereke, a Csaba, de annak nem az én apukám az apukája. Az ő apukája holnap jön, és elviszi ahhoz az anyukájához, aki nem az ő anyukája. Ilikének nem az én anyukám az anyukája, csak az apukám az apukája. Jocónak is egy másik néni az anyukája.

— Értem, értem, de azért a testvéreid.

— Hát — vonta meg vállát a kisfiú.

— Na jó, gyere, sakkozzunk. Tudsz sakkozni? Nem? Majd én megtanítalak.

— De én most nem akarok sakkozni.

— Sebaj. Akkor kártyázunk. Kártyázni már láttalak, és úgy vettem észre, szeretsz is.

— Csak a kirakósat szeretem, de most nincs kedvem játszani.

— Valamit csak akarsz — állt fel az öregember, és totyogó léptekkel elsétált az ajtóig meg vissza. Közben kétszer is megsimogatta a kisfiú fejét.

A GYEREK nem mozdult, nem reagált a simogatásra.

— Nos? — sürgette türelmetlenül az öregember.

— Nem akarok semmit, csak itt ülni és nézni a színes lámpákat. Olyan szépek a zöld ágak között. Akkor talán még szebb lenne, ha nem lenne rajta ennyi szaloncukor meg dísz.

Az öregember visszaült a fotelbe. Nem hagyta nyugton a gondolat, hogy

a kisfiúval valami baj lehet, ha csak itt ül és nézi a fenyőfát, ha nem szalad ki a gyerekekhez játszani, birkózni, kicsit dulakodni. Mire gondolhat most?

Az öregnek tortaszeletet, bort hoztak. A kisfiút megsimogatták.

— Te meg gyere be, habostortát kaptál, már a tányérodon van. Mindenki tudja, hogy nagyon szereted.

— Igen. Majd bemegyek.

És nézte tovább a fenyőfát.

— Mondd csak, mire gondolsz most? — kérdezte az öreg, amikor megette a tortaszeletét, és megitta a kellemesen lehűtött borát.

— Én? — kérdezte a fiú. Látszott rajta, hogy nagyon meglepte a kérdés. Néhány pillanatig csak az öregembert nézte, mintha azon töprengene, hogy elárulja-e neki a gondolatát.

— Igen, te. Mert az ember mindig gondol valamire. Én most például arra, hogy te mire gondolhatsz, amikor csak úgy bámulod a fenyőfát.

— Semmire.

— Mégis.

A kisfiú kinyújtotta a lábát, kezét hátratette a szőnyegre, rátámaszkodott és úgy fordult az öreg felé.

— A bácsinak vannak testvérei igaz?

— Vannak.

— Édestestvérei?

— Csak azok.

— Hát én most arra gondoltam, hogy lesz-e nekem édestestvérem, mint másoknak. Már régen várom. Azóta, amióta Jocó egyszer azt mondta, hogy én nem vagyok igazán az ő testvére.

— Hogyhogy?

— Hát csak úgy, hogy neki is más anyukája van, meg nekem is. Szóval, várom, mindig várom, ha anyukám egyszer azt mondja, hogy nekem is lesz édes testvérem.

AZ ÖREG hátradőlt, behunyta a szemét. Szomorú volt, mint a kisfiú, aki tovább bámulta a csillogó fenyőfát, míg a lármás nép vissza nem sodródott a szobába.

Kérdezzük meg Európát

K

érdezzék csak meg Európát: mikor unatkozott utoljára? A kérdést Bálint György tette fel, idestova fél évszázada, de hát faggathatnánk ma is földrészünket. Európa izgatottan figyelt Genfre, Európa izgatottan figyel a Szovjetunióra, Európa izgatottan figyel az Egyesült Államokra... Megéltünk már véresebb és kegyetlenebb izgalmat, szegény jó mesterünk a hírlapírásban, Bálint György ott is veszett a nagy pusztulásban, ám — sajnos — ritkán adódó reményteli pillanataink ugyancsak feszültek. Félünk. Talán nem is a legborzalmasabbtól, attól a már csillagokig nyújtózó, egyetemes véggel fenyegető háborútól, mert azért bízunk abban: a történelem mégsem ismétli meg önmagát, és ez a négy évtizedes viszonylagos béke, melynek jubileumát éppen az idén ültük meg, hozott annyi értéket, hogy legyen mit féltenünk, és ez a közös felelősség összekapcsol bennünket. Félünk. A terroristáktól is, persze, mert ki tudja, mikor kerülhet ránk a sor: repülőre szálunk, mert gyorsan szeretnénk otthon lenni, s megeshet, aljas politikai játékok eszközei, netán áldozatai leszünk. Félünk. A félelemnek van nemes fajtája is, olyan, amely igazán méltó az emberhez, mert voltaképpen bizakodást fejez ki. Félünk, hogy lemaradunk.

Európa bizakodik is. Igaz, kétségek között vergődve, előítéletektől megverten, örökös bizalmatlansággal, nem is beszélve a felhalmozott fegyverekről... Európa mégis bizakodik, mert tárgyal és kereskedni akar, mert ismeri a béke remélhető hasznait. Nem is olyan régen, éppen Budapesten lehettünk tanúi annak, hogy milyen nehéz szót értenünk nekünk, európaiaknak, még akár olyan problémában is, mint a kultúra. Mert ki vitatná, hogy világnézeti és politikai megosztottságban élő földrészünket egyesítenie kell közös tradícióinknak? Homérosz egyformán mindannyiunké. És Thomas Mann is egyformán azoké, akik — József Attila rendkívül pontos meghatározásával élve — vállalják a fehérek közötti európaiak rangját. Ügy látszik azonban, hogy nem egyformán értünk egyet, de azért láttuk a sok-sok akaratot is: tegyük hasznossá egymás számára magunkat, mindannyiunkat. Még vitatkozni is tanulnunk kell, az együtt töltött néhány ezer esztendő még kevés volt ehhez. Budapesten is láthattuk, hogy nem adtuk fel a reményt, egyszer majd megértjük egymást akkor is, ha tudjuk, hogy kinek-kinek más az istene, s vannak, akik hitüket nem a túlvilágra bízzák, hanem az emberekre, a munkára. Stockholmban is reménykedtünk. Mint ahogyan reménykedtünk Madridban is, hogy a korábbi évekre is hivatkozzam. Helsinki adta ezt az új bizakodást számunkra,

Mennyire igaza volt Bálint Györgynek! Igenis, Európának „egységes világra volna szüksége és egységes világképre. Nagy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csúnyának ítélniük bizonyos dolgokat. Svédországtól Görögországiig megint mindenütt egyformán kellene reagálni egyforma behatásokra.” Dehogyis kell ehhez feladni egyéniségünket, világnézetünket! A világkép egysége azt is jelentheti: az európai egyformán tudja, hogy a háború — rossz és a béke — jó. Svédországtól Görögországig egyformán kellene reagálni arra, ha nem tisztelik az embert, ha nem tisztelik a másik véleményét, egyformán kellene minősíteni az erőszakot. Egyébként pedig meg kellene őrizni Európa sokszínűségét. Mert így szép Európa és így kerek a világ.

Vannak dolgok, amelyek kizárják egymást. Például a fasizmus és a demokrácia. Gondoljuk csak el, hogy milyen szerencséje van ennek a mi mai Európánknak: földrészünkön most nincsen fasiszta diktatúra! Tíz-húsz esztendővel előtt Portugáliára kellett néznünk aggódva, mert Franco generális még mindig betilthatta Garda Lorcát, meg a görög ezredesek rémtettei tartották sakkban képzeletünket. Különböző rendszerekben élünk, s ugyan miért tagadnánk: e különböző rendszerekben sokféle veszélyek leselkednek ránk. Akadnak, akiket egy háború és az utána következő négy évtized sem tanított meg arra, hogy ki volt Hitler, ki volt Mussolini, ki volt Horthy, ki volt Antonescu, ki volt Salazar, ki volt Petain. Ébereknek kell lennünk, mert katolikusnak és luteránusnak, pravoszlávnak és zsidónak, reformátusoknak és jehovistánaik közös érdeke, hogy a múlt ne ismétlődjék meg. Közös érdeke ez a szocialistának és a kapitalistának is.

Sokain élünk Európában.. Különböző nyelveken beszélünk, és kinek-kinek mást jelent Adam Mickiewicz, Heinrich Heine, Victor Hugo, Petőfi Sándor, Mihail Eminescu, avagy Alekszandr Puskin. Közös akaratra vágyott Ady Endre, a magyar jakobinus és a szlovák poéta, Hviezdosláv válaszolta néki, hogy forrjon hát egy akarattá a vágy. Tudjuk, hogy messze vagyunk ettől a szép álomtól.

A munka, egyébként közös programunk kellene hogy legyen. Mennyien kiszámolták már, hogy mi mindent lehetne csinálni abból a summából, amelyet pillanatnyilag fegyverekre költünk, amelyet pillanatnyilag — bizalmatlanságaink áldozataiként — biztonságunkra kell fordítanunk. Ennek ellenére: Európa viszonylagos jólétben él. Egyes országokban jobban, sőt sokkal jobban, másutt tűrhetően, de sehol sem fenyeget az éhínség. A munkanélküliek millióiról sem elfedekezve, az ellátási gondokat is tudva, bizonyos helyeken, szóval, mindennel együtt, még mindig elégedettek lehetünk. Európán kívül azonban vannak Európának további kötelezettségei: azokon a helyeken, ahol az éhínség megszokott _ renddé lett, ahol még nem tanultak meg dolgozni, és azokon a helyeken, ahol a természet mostohán bánt az emberrel. Ezt a kötelességet különböző módokon értelmezhetjük. Vannak, akik okosan felfogott gazdasági érdekként kezelik, vannak, akik a humanizmust tartják cselekedeteik mozgatórugójának. Akár így, akár úgy, Európa felelőssége a világért kétségtelen. A felelősség nemcsak a miénk, osztozunk rajta más földrészekkel, de a magunk részéről sohasem feledkezhetünk meg. A közös munka, a közös béke tehát nemcsak a mi érdekünk. De a mi felelősségünk is.

J

ól tudta Bálint György, hogy „a szabadság és a rend korszakára vágyunk”. Messze vagyunk még ettől a céltól, de azért közelebb, mint akkor, amikor ő leírta ezeket a szavakat. S legyünk bármily türelmetlenek, azért a haladás tényeirő! se feledke? zünk meg! önelégültségre nincsen oka Európának, A reményről az-nban nem mondhatunk le. Mi lenne a világból, ha már Európa is lemondana a reményről ?

E. Fehér Pál

Bába Mihály:

lf]em vaauunk édeóleótvéreh