Pest Megyei Hírlap, 1985. november (29. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-25 / 276. szám
1985. NOVEMBER 25.» HÉTFŐ 5 mr 3»f t, » #7. AMIÖTA az emberiség létezik, azóta valamilyen formában mindig ünnepelt is. Egy-egy közösség megülte a születés, az ifjúvá válás, az együttélés kezdésének, a halálnak a napját. Így volt ez már az őskorban is, így van napjainkban is. Hogyan történik mindez? Miként változnak a szokások, a szertartások? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Hernádi Miklós Ünneplő társadalom című, a Kossuth Kiadónál most megjelent könyvében. A csaknem háromszáz oldalas kötetben a hazánkban lévő ünnepi viselkedéseket vizsgálja, azt, hogy milyen sajátosságokat fedezhetünk fel, és a közösség hogyan alakítja, szabályozza az ünnepeket. A szerző öt éven át szociológiai módszerrel kutatta a mai magyar ünnepkultúrát, annak változásait, az emberekre gyakorolt hatását. Az ünnepek hozzátartoznak az élethez, azok nélkül nem képzelhető el. Hernádi nagyon alaposan körüljárja a kérdéseket. Mindenekelőtt az ünnepek számát ismerteti. A visszatérő munkaszünetes ünnepnapok száma Magyarországon vasárnapok nélkül a XI. század végén évente 42 volt. Ebből a krisztusi ünnepnapok száma 16, míg a szenteké 22, a többi pedig a helyi egyházi ünnepekből tevődött össze. A XVIII. század végén még mindig 39, 1937-ben már csak 20, 1948- ban 18 volt az évi ünnepek száma, s valamennyi a vallásokkal függött ösz- sze. 1952-ben már csak 12 ünnepnapot ültünk meg egy évben, s ebből hat nem egyházi volt. Napjainkban az ünnepek száma évenként 10, ebből öt világi, mozgalmi, mint például az április 4., a május 1., a november 7., míg a húsvétót, a karácsonyt egyházi származásúnak tartjuk, még akkor is, ha tartalmuk időközben megváltozott. Más kérdés, hogy időközben a vasárnapok mellett belépett a szabad szombat, amely évente újabb 52 napot jelent. Nagyon érdekes könyvének az a része. amelyben azt tárgyalja, hogy mit csinálnak az emberek az ünnepnapokon. Hogyan töltik el, mennyire használják fel pihenésre, szórakozásra. Vagyis mennyire ünnepelnek? Külön fejezetben foglalkozik a szertartásokkal. Áttekinti irodalmát, sorra veszi a népszokásokat. Megemlíti, hogy kihalófélben vannak egyes szokások, mint a komatál küldése, a maskarázás, a legény- és asszonyavatás, míg más szokások elevenen élnek, még a nem egyházi szertartásokon is, mint a halottaknak kijáró föveglevétel, az elnémulás, a koszorúzás, vagy az ősi attitűdökből fakadó gyertyagyújtás, eljegyzéskor a karikagyűrű, a születésnapi torta. Az ünnepi szertartásnak azonban napjainkban szembetűnő vonása, hogy kisebb mérvű, mint a hagyományos ünneplésé. Foglalkozik az esküvők időzítésével, a gyászviselettel, a protokoll problémájával, azzal, hogy milyen legyen ezek tartalma, formája. Hazánkban a hetvenes évek érdekes kettősséget hoztak a hivatalos szertartások fejlődésében. Egyfelől bővült az állami szertartásosság az állami zászló létesítésével, a vidéki városok címer- és zászlóhasználatának engedélyezésével, másfelől azonban egyre másra hoztak takarékossági rendszabályokat a vállalati, szövetkezeti jubilálás, az újévi ajándékozások, legújabban pedig a létesítményavatások visszaszorítására. A legköltségasebb állami szertartást, az április 4-i díszszemlét például már csak ötévenként tartják, ami érezhetően emelte a változatlanul éves, augusztus 20-i parádék kedvességét. A továbbiakban alapos körültekintéssel, sok anyag feltárásával mutatja be a szerző, hogy milyenek a fogyasztási szokásaink, hogyan és mit ajándékozunk. hogyan rendezik meg az emberek a különböző lakomákat, milyen a karácsonyi vacsora. Leírja a karácsonyozást, a szilveszterezést, az érintkezések, gyülekezések formáit, a búcsúk, a vásárok, fesztiválok rendezéseit, valamint a turizmust, a sportmérkőzéseket, amelyek szintén hozzá tartoznak az ünnepnapokhoz. Érdekes könyvének az a része is, amelyben a tömegkommunikációt elem. zi. Megállapítja például azt, hogy a politikai ünnepekhez csatlakozó tévéműsorok tematikailag ünnepiek, de nem sikeresek. A nem politikai ünnepeken sugárzott tévéműsorok pedig sikeresek, de nem yonatkoznak az ünnepekre. Mint érdekességet megemlíti, hogy némelyik állami ünnep nem mindig találkozik a közvélemény egyetértésével, a rendezők nem tudják — főleg a munkahelyeken, községekben — népessé vagy népesebbé tenni, míg népi ünnepeken, ha hivatalosan nem szervezik is, sokan megjelennek. VÉGÜL a szerző leszögezi, hogy az ünnepi szokások átalakulóban vannak. Mégis szükséges azokat befolyásolni és napjainkhoz igazítani. Tartalmasabbá kell tennünk azokat, hogy azzal az érzéssel távozhassunk az ünnepről: érdemes volt részt venni, s megadtuk a tiszteletet az ünnepeiteknek, vagy a távozónak. Az ünnepek ugyanis felkészítenek bennünket arpa, hogy a hét. köznapokon még jobban h'-'■Halljunk. Gáli Sándor Karöltve a Patakyban Nemzeti kultúra — nemzeti lét Nagy sikert arattak a solymári gyerekek A hagyományok ápolása, korról korra való átörökítése minden nép számára egy tá- gabb közösséghez való tartozást jelent és folyamatosságot múlt és jövő között. Igazabb ez az igazság a nemzetiségek esetében. Voltaik idők, amikor kultúrájuk ébrentartása jelentette az egyetlen lehetőséget nemzeti identitásuk megőrzésére. A nemzetiségi folklór szerepe napjainkra sem csökkent. csak megváltozott. Eredetiségét, sajátosságait megtartva, részévé vált a magyar- országi népi kultúrának. Idős asszonyok és férfiak léptek színpadra és szólaltatták meg őst dalaikat német, szerbhorvát és szlovák nyelven. Fiatal felnőttek mutatták be népeik táncait, szokásait, s ugyanezt tették a kisgyerekek is. Az utóbbiak nemcsak természetes bájukkal hatottak a ’ közönségre, zálogát ’ is adták annak, hogy nemzetiségük hagyományai tovább élnek. Ezzel vált többé a Karöltve című műsor egy színpompás fesztiválnál: nemzetiségi politikánk törekvéseit tükrözte, s azt a megértést, amelyre ez a hazánkban élő idegen ajkúak körében talált. Ki tanulná meg a dalokat és táncokat az öregektől, ha az újabb generációk nem járnának nemzetiségi iskolákba, ha nem lennének fiatalok, akik pedagógusként térnek vissza a nemzetiségi falvakba? A fővárosban szerbhorvát és szlovén tanítási nyelvű általános és középiskolák várják a gyerekeket az ország minden tájáról. A német nyelvet is nemzetiségi tagozaton oktatják mind alsó, mind középfokon. S legújabban már az óvodákban kezdik a nyelvi alapozást — például Tökölön is —, s ehhez nemzetiségi nyelven, képeznek ■ óvónőket.A nemzetiségi kultúrák továbbélésének ezek az iskolák a fő letéteményesei. Az itt végzett diákok közül kerülnek ki a pedagógusok, a népművelők, a kar- és tánccsoportvezetők, akik a nemzetiségi településekre hazatérve, népük hagyományainak megőrzéséért dolgoznak. Közülük került ki az a több mint kétszáz óvónő, tanító és tanár is, akik Pest megye 68 településén II ezer nemzetiségi gyermeket oktat anyanyelvén. Megyénk lakosságának hét százaléka tartozik a német, a szerb, a horvát vagy a szlovák nemzetiséghez. Több településen mindannyian együtt élnek a magyarokkal. S hogy valóban együtt és nem elszigetelve, idegen testként élnek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezekben a falvakban egyre több magyar gyerek tanulja a nemzetiségi nyelvet is. De legalább ekkora jelentősége van a nyelv iskolán kívüli gyakorlásának is. A nemzetiségi te’epülések könyvtáraiban a hetvenes évek elején kezdődött meg intenzívebben az anyanyelvi könyvek gyűjtése. Ma ezeknek a falvaknak a többségében találunk a könyvtárakban nemzetiségi törzsanyagot. Mind szélesebb az anyanyelvi ismeret- terjesztés, a szinkronizálás előtti filmvetítés és nyári nyelvművelő és olvasótáborok szervezése. S természetesen az amatőr művészeti csoportok A művelődés! ház előcsarnokában tévén is figyelhették, hogy mi történik a színpadon működése mint a nemzetiségi kultúra ápolásának leglátványosabb formája. Minderről szólt a Karöltve című hét végi gálaműsor, amely túl ezeken, fölvillantotta — mint képeink is tanúsítják — a három nemzetiség folklórjának jellegzetességeit: a szlovák dalokat, a kólót, a sváb bál hangulatát. M. N. P. Balázs Gézáué, n megyei tanács elnökhelyettese emléklapokat adott át a műsor résztvevőinek. Képünkön: a budapesti Kossuth bajos Gimnázium karnagya Gyönyörű népviseletben léptek fel a nagytarcsal asszonyok Barcza Zsolt felvételei A budapesti szerbhorvát gimnázium diákjai szerb lakodalmast adtak elő bTv-figyelőb Pistáin. Nem a mi túlszako- sodott korunkba illik bele Erdélyi Sándor, aki nagyvállalati főmérnök létére is hói drámát, hol meg tanulmányokat ír. Ahelyett, hogy csak a tervmutatókkal törődne, meg a beruházások idejében való elkészültéért hajcsárkodna, ő nem átallja azt is papírra vetni, hogy mi mocoroghat, mondjuk, egy könyvelőcské- ben, amikor kivon és összead, meg ugyanígy azt is a tolla hegyére tűzi, hogy milyen lel- külettel csoportosítgat ide-oda milliókat egy valamely vezér- igazgató. Most, hogy ismét egy tévéjátékkal jelentkezett szerdán, melynek a címe ez volt: Majd belejössz, Pistám, lelkesebb és kevésbé lelkes hívei egyaránt láthatták; e mérnök-szerző kedvboncoló, helyzetfeltáró, lélekelemző indulata jelentkezése óta mit sem csappant. Sőt, közlendőjét is, szerzői modorát tekintve is egyaránt vehemensebbnek mutatkozik. Bizonyság erre ez a zegzugos karriertörténet, hogy immár túlságosan vehemensnek! Először is akkor vetette el a sulykot, amikor abból a szakszervezetis Pistámból egy- csapásra igazgatót fabrikált. Ilyesféle státus-kikönyörgések előfordulhatnak ugyan, de a köznapi tapasztalatok szerint általában csak ktsz-szinten. Egy akkora vállalat élére azért mégsem csöppentgetnek oda ilyen kis kaliberű, legföljebb ha a részletek részleteiben eligazodó direktorokat. Ám ha már a szerző így döntött, lelke legyen. rajta,, _ s ezt a parodisztikuá“"helyzetet — lévén vicc az egész — kifigurázásként görgesse tovább. De nem: Erdélyi Sándor az alapszituációt komolyan értelmezve, Pistámat a legvéresebb valóság keményebbnél keményebb csatáiba kergeti, s így a dokumentum játékók úti sávjába kormányozza át. Itt sem hagyja azonban kifutni szegény párát, mert szívbeteggé, majd idegkárosulttá degradálja, s emiatt kórházi ápoltként viseltet vele pizsamát, illetőleg odahaza Puma-jelvé- nyes melegítőt. A tanmese legvégére aztán a tragédia vérvörös leple borul a társadalmi hadszíntérnek eme karéjára, s a néző úgy búcsúzhat el a szinte folyvást harsogó Avar Istvántól, hogy a reá bízott nagy kisember vagy meghalt, vagy nem. Mindenesetre ötven-egyné- hány esztendős korára, a képességeit meghaladó feladatok súlya alatt visszavonhatatlanul megroppant; a sokat emlegetett négyszázmillió forint helyett maximum a rokkantaknak járó nyugdíj néhány ezerjét oszthatja, szorozhatja. A fentiekből nyilván kitetszhetett, hogy ez a kétségkívül jó szándékkal, alapos helyzetismerettel, de igen kevés műfaji jártassággal elkészített história messze nem emelkedett azzá, amivé fölröppenhetett volna. Balázs Istvánból — mert annyi arcot aggattak rá, és a megmoso- lyogtatás langyos, a meghurcoltatás jéghideg vizében any- nyit, de annyit mártózgatott — nem lett korunk iparszervezési, közgazdasági hőse. S ugyanígy e hérosz torzképévé sem nyúlt, illetőleg lapult Felemásra méretezték, s így valamiféle köztes karakterként sétált, lódult, penderedett ide- oda. Ami a szereplőket illeti, hát azok is igencsak megszenvedték ezt a dramaturgiai több- arcúságot. Szegény Avar István volt a fő-fő kárvallott, mert neki kellett (volna) megőriznie az egyensúlyt a dráma, a dokumentumjáték, pieg a paródia között. Persze hogy mértéket és stílust tévesztett néha; különösen bentlakásos ápoltként küszködött. Ugyanígy a többiek is folyvást keresték a hangot, nem lévén a fülükben eligazító intonáció. A tanuisijS: ha Félix László rendező ismét Erdélyi Sándortól kér forgatókönyvet, akkor egy olyan dramaturgot szerződtessen, aki kellőképpen jártas a jelenetek szabásában, varrásában, és jól tudja, hogy mikor kell egy-egy stííüsBeli avagy indulati elrugaszkodáskor felkiáltania: eddig, és ne tovább! Akácz László Napjaink szertartásai Ünneplő társadalom
