Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
1985. OKTOBER 5., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP Marafkó László: Néhai csikkszedők — Ez azért jobb, mint a csikkdohány ... — Parancsol? — a szakállas kiveszi a szájából a Marlborót, arca merő elutasítás. A kopaszodó nem tágít: — Egy • gyufásskatulya csikkdohány ötven fillér. — Atyaúristen! — mondja a szakállas. — Atyaúristen, Paja. Te vagy a Paja. Több mint huszonöt éve, azon az őszön, amikor a betört kirakató üzletek üresen tátongtak, s cigarettát, már kéz alatt sem lehetett kapni, a szakállas (akkor még Fricinek hívták). Kalóz és a kopaszodó, aid a Paja becenévre hallgatott, látva az öreg dohányosok nikotinéhségét, elindult cigarettavéget gyűjteni. Az elhamvadt és a szívott végüket lecsípték, a megmaradt csonkból kifejtették a dohányt. Egy megtömött gyufásdoboznyi adagot ötven fillérért árultak, a jószívűbb felnőttek egy forintot is megadtak érte. Gusztustalan dolog volt, mégis elkelt minden skatulyával. Ha csikkszedés közben géppisztolysorozat vert végig az utcán, a kapualjakba húzódtak, s a sarkoknál mindig egyenként szaladtak át a másik oldalra. Kalóz kezdte, Paja követte, Frici volt az utolsó. Kalóz néhány hónap múlva eltűnt, két év múlva kaptak tőle először levelet a házban lakók. Most Ausztráliában fogorvos. A hetvenes években képet is küldött: szeplős, vöröses hajú asszony támaszkodik egy autónak, mögötte . lapos tetejű ház, egy kisfiú — a fiuk — pónilovat vezet a füvön. Pár évvel ezelőtt hazalátogatott, váratlanul jött: átvágott az akkor mindig kikoptatott füvű téren, ahol azon az őszön halottakat kapartak el, ideiglenesén és sietősen, s ahol azóta gyerek játszótért alakítottak ki, mértani rendben szeldeső utakkal. A házban már csak két idősebb családot talált a régiek közül, a többiek elköltöztek, meghaltak. — Nem tudtam, hogy itthon van — mondja a kopaszodó. — Én is utólag tudtam meg, akkor éppen vidéki színháznál voltam, hónapok múlva hallottam valakitől, hogy itt járt. Ünnepelni jöttek mindketten, a szakállas, kollégáját, aki művészeti díjas lett. Az elmúlt tizenöt évben ő a legfiatalabb, aki ezt a díjat megkapta. — Emlékszel? — a kopaszodó el- réved. — Fél év múlva milyen márkák jöttek, Rodope, meg miegymás ... — Bulgartabak — bólint a szakállas. — Édeskés volt, illatosított. Akkor inkább a csikkdohány ... Te tulajdonképpen miért vagy itt? — Forgatunk a díjasokról. Rövid nyilatkozat, miegymás ... — Hát te vagy az az operatőr a Krónikában ? A kopaszodó bólint. — Egy konyakot a találkozásra? — és a szakállas leemel két tömör falú kupicát az elhaladó pincér tálcájáról, összevillan a szemük, felhajtják.' — Ennek ugyan semmit sem mondana az, hogy Rodope vagy csikkdohány — néz az asztaltársaság közepén harsányan mesélő kitüntetett felé a szakállas. — Legfeljebb a Fecskét ismeri, vagy inkább a márkás külföldieket — teszi hozzá a kopaszodó. — Tudod — és a szakállas Marlborója felparázslik —, két éve, amikor a Madárijesztőben játszottam, én is szerepeltem a kitüntetettek listáján. Aztán egy héttel a kiosztás előtt valaki kihúzta a nevemet, mert kellett másnak a díj. A következő évben, amikor jó, ha egymondatos szerepem volt a színháznál, valakinek eszébe jutottam, s vigaszul — nívódíjat kaptam. Röhej. A kopasz most jöhetne a nagy- játékfilmmel, amit még az évfolyamtárs rendezővel kezdtek el forgatni. A kész munka évekig dobozba került. S egy _ bemutatott film, négy évvel az elkészülte után, olyan, mint egy lejárt szavatosságú konzerv. A rendező később kiment Párizsba — pontosabban nem jött haza. Öt meg hívta a tévé, s mivel akkor már évek óta csak a fizetését vette fel a filmgyárban, átment. Nemsokára a városvetélke- dő-sorozat közben egyszer csak infarktust kapott. Nem olyan súlyosat, inkább jelzésszámba menőt. — Emlékszel? — és a kopaszodó int a pincérnek. — Mennyire örültünk az első valódi csokoládénak, valamilyen segélyszállítmányból kaptuk, még a harcok alatt. Vagy a vége felé? Megállt a sarkon az a külföldi rendszámú autó, s a sofőr melletti ürge egy marékkai kiszórt az ablakon. Majdnem összeverekedtünk. Kalóz elvetődött, így neki kettő jutott. — Az egyiket nekem adta — mondja a szakállas. — Látom, Marlborót szívsz — mondja a kopaszodó. — Csak ilyenkor, egyébként Százévest. Ezt szoktam meg. De én már annak is örültem, amikor bejöttek a füstszűrösök, már az is csaknem kicsapongásnak számított. Mondd, te soha nem dohányoztál? — De igen, csakhogy volt egy infarktusom, és azóta ... — Értem — a szakállas a szőrzetét húzogatja, úgy mondja: — Azért néha találkozhatnánk .., — Ahogy mondod —■ és tudja, a szakállas sem gondolja komolyan, hiszen minek előhozakodni régi, jelentéktelen dolgokkal. Az ünnepelt odalép hozzájuk. — Kösz, Ferikém, hogy eljöttél, rendes tőled — és odakoccantja a pezsgőspohara talpát a szakállas kupicájához. — Ez csak természetes — mondja a szakállas fakó hangon. , . :— A barátod? — néz az operatőrre az ifjú titán. — Szintén zenész? — nevet fel mesterkélten. — Egy házban laktunk — mondja a szakállas. — Azért jó mulatást — mondja a kitüntetett. — Mi dolgozunk — nyomja meg a szót a kopaszodó. — Ahogy megállapodtunk, az ünneplés után forgatunk. — Á, persze, ne haragudj, de ebben a kavargásban az ember már az ismerőst se veszi észre — és a kitüntetett szélesen mosolyog, aztán átkarol egy melltartó nélküli lányt és elvonul. — Te, ennél mi már le vagyunk írva — mondja a kopaszodó. — Vagy eleve a futottak még csoportba kerültünk — és megszívja a cigerattáját. — Mi még örültünk annak, amit ő csak elfogadott, mint természetest. — Te, nekem az öregem mondott ilyeneket, amikor este csata- kosan hazatértem a csavargásokból — mondja a szakállas. — Hogy mi hasznosat csináltam aznap, mindig ezt kérdezte — és a szakállas meg- simogatja a bozontját. — Kiröhögtem. Nem szemben, hanem lent a téren, amikor a többieknek utánoztam' a hanghordozását. A szakállas elvigyorodik. — Te, Paja — és oldalról vállba taszítja a kopaszodót —, le vagyunk mi ejtve... Emlékszel, a Kalóz milyen béna volt a focihoz. A kapuban viszont kivédte a szemünket ... ' A kopaszodó bámul. — Nem érted, mi? — Nem. — Hát idefigyelj, nem tudom, te mi vagy, gátfutó vagy mi, de én nem vagyok az. Inkább, mondjuk, súlylökő. Tapogatom a súlygolyót, próbálgatom a lendületet, hogy aztán ne csak az erőmet, hanem a dühömet is beleadhassam a lökésbe. Hogy elhajítsam a sok gátlást, nyűgöt is. Nem érted? — Nem. — Amire emlékezni tudunk, az lehet jó is. Én a Kalózt is számon tartom, mintha egy láthatatlan damil nyúlna át az óceánon. Ezt most éreztem igazán, amikor említetted a nevét. Hogy nem szakadt el az a fonál. — Lehet, de én már, úgy látszik, feladtam — mondja a kopaszodó. A szakállas maga elé bámul: — Én tulajdonképpen abból élek, amit ott, a gangon láttam. Dönci bácsi, az öregember, aki minden reggel felseperte a betonudvart, akkor jutott eszembe, amikor abban a tévéfilmben az öreg csavargót kellett alakítanom. Még a kikapós Hornyákné is előjött, amikor azt a homokost kellett eljátszanom a Rózsa és kökörcsinben. — Hát tény — és a kopaszodó arcán meglazulnak a ráncok —, hogy a filmünkben azokat a szűrt fényeket én is a lépcsőházi törtab- iakú ■ esapóajtó fényjátékai alapján találtam ki. A klub sötétítőfüggönyének résén alkonyi fény vetül a cigarettafüstös, gomolygó terembe. A szakállas arca rejtelmes ködökben, a kopaszodó verítéktől csatakos. „Cím: Néhai csikkszedők, ha találkoznak’’ — gondolja. — „Csapó, ennyi!”. Törő István Falum A dűlő utak dombra visznek, csak a harangszó jön utánunk, akácok, szőlők fogják a dombot, s a hosszú főút mellett, mint levelek a főtéren, kétoldalt guggolnak a házak — érett alma illata mindenütt, a megaszalódott füvek között lidérces táncol járó bogarak maguk torát gyorsan megülik, néha a nyárfák jajonganak: ősz közelít — fűzfák nyalnak folyómederbe, vizet kutató egerfák visznek a kertek alá; sóhajok lebegnek a házak fölött, s akár kísértetek a fülledt légben, galambok köröznek — hízó ri, kutya szorít, gyöngytyúk kárál, s a szőlőfiirlök mosolyognak a lugasokról hajlott öreg megy át az udvaron, vásárba hív a hangosbemondó, toronytetők bádogkupoláján hever a csönd, s a lusta házak között ugrásra készen hallgatóznak az idegek. szárnylevelű fa viszi a kopár évszakot Deák Mór: Nemzedékem A látomások évada lejárt; befogott szemmel őrködünk magunkon, a csodák felizzó varázsgömbjen kiégett földrészek parázslanak. Üszkös arcunk talán egy istené volt, egy elfelejtett vallás földet ért napja — talán a betiltott hit harci korongja^ hogy egyszer még minden újrakezdhető, halotti máglyák cmlékpernyéin is, hisz fegyver a, tehetetlenség, ha véges, és nekünk hazudható múltunk sincsen, egykor volt lángját melengetni------— A csodák áttetsző varázsgömbje kiégett szemünkben röggé pördül: a látomások évada lejárt — arcunk talán egy istené volt. Vulai arena A szakállas bőrtokot vesz elő, abból egy Marlborót. — Amikor vidéken voltam színész — folytatja —, egyszer táviratot kaptam, hogy az öreg a János- kórházban fekszik. Műtét után volt, ültem az ágya mellett, ő meg úgy szorította a kezemet, ahogy én szoktam neki kissráckoromban, ha vasárnaponként sétálni vitt. Majdnem elibőgtem magam. Fél év múlva meghalt. A szakállas a hamutálca szélén leüti a cigaretta végét. — Az enyémek szerencsére még élnek — mondja a kopaszodó. — Persze, lehet, ez az egész rosszkedv csak irigység. A Marlboro vége felparázslik. — Koravénség. Hány éves is le- hetétt ez — bök a szakállas a kitüntetett felé — a buli vége felé? — Talán bölcsődés — mondja a kopaszodó. — Nem húzza a múlt... Vlatthy György festménye
