Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

Üdvözlet Zsámbokról Flamm János: Sáros László fotója A fotóművésznek a nagykőrösi művelődési házban jelenleg megtekinthető kiállításáról. Ahol az úristen lakik U ram!... Ha akarod, meg­mutatom, hol lakik az úr­isten ... Uram, hallod? Alii ezt mondta, lehet, hogy tudta, hol lakik a magasságos, de alig hihető, hogy túlságosan jóban volt vele. Az átkokból, amikkel súj­totta, egy is elég lett volna. Először az átlagnál jóval alacsonyabb terme­te tűnt fel, majd ahogyan egy játék­feladványnál a pontok összekötésé­vel vonalról vonalra megmutatkozik az elrejtett figura, úgy bukkant elő . sorban,a, többi is: púpja, jobb lábánál arasznyival rövidebb bal lába s vé­gül a szeme. Mintha szüntelenül a földet kutatná maga mellett, szem­bogara megtapadt a szemzúgban. — Uram, gyere, nem bánod meg!... Elindult. anélkül, hogy megfordult volna. Bal lábát a magasított sarkú cipővel nehezen húzta. Egy kocsit tolt, rozzant, csupasz abroncson gu­ruló, az enyészettel küzdő gyerekko­csit. A városszéli házak mögött le­bukó nap éles kontúrral rajzolta meg a csoszogó alakot. Nem nézett hátra, tudta, hogy követem. Maga az ördög se lehetett taszítóbb, holott csak egy guberáló volt, kocsiján a fáradságos napi munka kincsével. Nem tudom, mit reméltem. A meghívás ugyan az úristen házába szolt, de az előttem araszoló torzszülöttet nézve valószí­nűbbnek látszott, hogy az alvilág egyik titkos lejáratához vezet, sőt egyenesen a pokolba. A Liliomhoz címzett italbolt előtt megállt. — Meghívsz egy italra...? Hát csak ennyi az egész? Bólintot­tam. Kezet nyújtott. — My Bruder vagyok. A zsúfolt italboltban belépésünk­kor minden szem ránk szegeződött. Nem egyszerű törzsvendégnek kijáró figyelmességgel nyitottak utat. Innen is, onnan is megsimogatták púpját, vállára ütöttek, ám olyan érzésem támadt, mintha a kedves ováció mást is rejtegetne magában. Összesúgtak mögöttünk, valaki megjegyzést tett, többen felröhögtek. My Bruder nem vett észre semmit, vagy csak úgy csinált. Alig érte föl a pultot. Egy mozdu­lattal lehörpintette a rumot, s rákor­tyolt a korsóból. — Nézz körül — mondta bizalma­san hozzám hajolva —, az ott a Szenes Józsi, az a bivaly, amott meg a sa­rokban a Rekedt Géza, a zsakettban mellette az öreg, a Báró... Mind is­merem — s szétmutatott. — Csak egy szavamba kerül s bármelyik ... majd megérted — s magasba bökte mutatóujját, mintha egyetlen moz­dulatával csendre bírhatná a zsiboj- gó, füstös lebujt. — Gyere — intett és kiitta a maradék sörét. Pár lépéssel előttem sietett, néha felemelte kampós botját, talán az utat mutatta, talán láthatatlan ellen­feleket űzött el. Aztán megálltunk. Kapukulcsot vett elő. Már csak­nem besötétedelt. Rozzant, földszin­tes ház udvarán álltunk. A végébe vezetett egy melléképülethez, vfelaha mosókonyha vagy füstölő lehetett. Beléptünk az alacsony mennyezetű, ablaktalan előtérbe. Megütött az ápo- rodott szag, felhalmozott cipők, ru- kahegyek bűze. A széthajtogatott, fejmagasságig rakott kartonpapírok között alig fértünk a szobaajtóhoz. A szoba se volt különb, mint az előtér. Az egyetlen, ami kirítt a környezet­ből, egy sublóton álló televízió. My Bruder hellyel kínált, poharakat, bort vett elő. Megszólalt. — Segíts rajtam! Benned megbí­zom ... te biztosan megteheted. Ott laksz az új házakban, tudom. Vidd el a lányomat innen, kérlek... — Az­tán csendet intett és egy függöny­höz vezetett, amit addig észre se vettem a félhomályban. A függönnyel leválasztott szoba­részben jóformán csak egy ágy fért el. Rajta feküdt, aludt My Bruder lánya. Dús, kibontott haja szétterült a párnán. A hálóing pántja lecsú­szott gömbölyű válláról. Vékony ta­karó fedte hibátlan testét. My Bru­der elérzékenyülten sóhajtott és visz- szaengedte a függönyt. Némán ültem az asztalnál, kortyol­tam My Bruder borát és arra gon­doltam. nem tévedett nagyot az én ördögöm. Valamikor itt kellett jár­nia az úristennek, másképpen ho­gyan került volna ide ez a csodá­latos teremtés. Jóvátételként hagyta itt My Brúdernek nyomorúságos kül­sejéért? És mit akar ez a szegény ör­dög tőlem? Mire kér engem? — Miért pont engem választottál, My Bruder? — Miért?... Hm... nem véletle­nül. Azt hiszem, te rendes ember vagy, nem taszítanak a szerencsétle­nek. Nekem is segítettél már egy­szer... Van egy fiam is, tőled kap­tam pénzt, hogy bevihessem vizsgá­latra Pestre. Rosszul látott, intézet­be került. Néhány hete hazahoztam. A Téglás Sanyin is te segítettél, nem emlékszel? Nem emlékeztem. Talán két év­tizede járom ezt a várost, jól isme­rem az árnyoldalait is. Magára ma­radt öregeket, a vizes falakról le­pergő vakolatot, rongyokat. Téglás Sanyi? Melyik lehet köetilük, akinek az útját kereszteztem? Nagyot téved­tél, My Bruder, amikor bennem bíz­tál! — Mit kívánsz tőlem, My Bruder? — Vedd magadhoz, gondoskodjál róla, itt nem viheti semmire! Pénzt is adok, gyűjtöttem. A fejemet ráztam. A kis ember kétségbeesetten szorongatta karo­mat. — Segítened kell!... Tizenhat éves ... Nemrég még csenevész volt és rút, mint én. Aztán egyszerre, egyik napról a. másikra kivirágzott, itt... ebben az odúban. Attól kezdve mindenki minket bámult és kérde­zett. Tiéd a lány, My Bruder? Hol rejtegetted eddig? Nagy kincs ez, My Bruder. A Szenes Józsi, a Báró, meg a többi mind, ígérgetnek, lesik a pil­lanatot, amikor... Nyikordult az ajtó. Vékony csontú lompos asszony állt a küszöbön, mel­lette a fiú, kezében fehér bot. Az asszony leültette a fiút és bekapcsol­ta a televíziót, aztán felém fordult. Már álltam. Végigmért. — Ö lenne az? Piha ... My Bruder odasántikált mellé és átölelte a derekát. A fiú egyik kezé­vel nadrágja szárát markolászta, a másikban a fehér bottal a rongysző­nyeget bökdöste a zene ritmusára. A zajokra meglibbent a függöny. A lány kilépett, rám nézett, majd mint­ha ott se lennék, a lavórhoz ment, s vizet löttyintett arcára, nyakára. Rá­döbbentem, mennyire idegen vagyok itt, kufár, akinek még ezüstpénze sincs. Sarkon fordultam és szó nél­kül kimentem. Most egy éve történt. Megpróbál­tam valamit tenni. Elintéztem, hogy a lányt fölvegyék szövőtanulónak egy közeli városkába, s helyet is kapott a lányszálláson. De My Bruder nem engedte el maga mellől. Kétszer pró­báltam meggyőzni. A Liliomhoz cím­zett italboltban megtaláltam a társai között. Nagy alkuban voltak. A ztán tegnap ... Ketten áll­tak a szemeteskonténer előtt és a rozzant gyerek­kocsi. Megszólítottam a lányt. Az kihajolt a szemetesből. Alig ismertem rá. Idegenül végigmért. El­hízott teste szétterült a pecsétes, könnyű nyári ruha alatt, haja rövid­re vágva, fésületlenül, csapzottan ta­padt homlokára. — Az apád... hát az apád... hogy van? A lány kiköpött és kampósvégű botjával felmutatott az égre. A vak fiú mintha megérezte volna a moz­dulatot, felbámult a levegőbe. Varga S. József: A férfi A férfi fölfelé lépdelt a lépcső­soron. önmagával elégedetten állapítot­ta meg: friss, fiatalos és sportos, mit neki az a százvalahány lépcső, még akkor is, ha holnap tölti be a hatvanadik évét. Egyvalami bosz- szantotta csupán: a hó. Haragudott a hóra, de nem azért, mert fázott, egy ilyen kíméletes, magaóvó életet élő ember, mint ő, amúgy sem fá­zik, méteres hóban sem. Hanem a cipője miatt. Bosszantotta, hogy tíz­lépésenként meg kellétt állnia, s le­dobogtatnia lábáról a havat, mert eltakarta cipőjének viliódzó fényét. Pedig a cipő fontos, sok mindent elárul a gazdájáról. A férfi ezt mindig komolyan vette, hivatali íróasztalának alsó fiókjában ruha­kefét, arcápoló szereket, és külön nejlon tasakban cipőtisztító felszere­lést tartott. Ha csak öt percre is kiszaladt a hivatalából; előtte nem volt rest a finom ronggyal megtö­rölni lábbelijét. Most éppen a lépcsőkre gondolt hálásan. Milyen szerencsés velük. Ha akarna sem tudna eltunyulni, ne­ki hazafelé jövet mindig meg kell másznia, s ha akarja, úgy veheti, számára ez a mindennapi kocogás a sportos élet erősítője, s ilyenfor­mán a lépcsősor fiatalos kondícióban tartja. Asszonynevetést hall háta mögött. A férfi alig észrevehetően hátrales, Szikszai Károly: Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarolt. köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papírt a csöndben, eljutok a szavak lcírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot És tánczene szűrődik az üvegen át. s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. Csanádi Imre: Példázat Bömböl a cséplőgép, hördül nagyokat szakadatlan, méla komorsággal zengeti szörny-panaszát. Pesszeg a traktor, vas-nyelven, szilaj indulatában; perlekedik, vicsorog: ő se maradjon alul. így hangoskodnak, reggeltől estig, a gépek — hallod-c, ócska világ: mit tud a Fcm. a Jövő! Túlharsogjuk az emberi szót! — ágálnak a gépek. Tátog az asztagról, torka-szakad, mutogat. lengő porködben kajabál a kévedobáló, s lám, a kötélvágó majd-alig érti szavát. Járok a kertek alatt; cséplés pora fojtogatősan nem mar; hallgat a nyár, berki madár pity cg itt. Nem nagy a távolság, de a gépek hangja juházva I i zümmög a szérűkről, gőgjük áléi, szelídül. S hallik az Emberi Szó! idehangzik, mit magyaráz fönn szomszéd vagy koma, mit mond a növő kazalon. Itt a szegény törekeslányok sikolyát-ncvctését tisztán hallani, és győztesek énekeként. Bódás János: Hangok az őszben Fahangon csörögnek a szarkák. Az ember fázik s tüsszög az árva. Szívet fájdít s szinte fület tép a tücskök őrült zenebonája. Vadliba-jajszó: a szálló idő tollai zokogva tovaröppen. Ijesztőn zörögnek a bokor-csontvázak lusértctes ködökben. Nyüszít a szél és nyög, mintha sok korábbi víg füttyéért lakolna. Ömlő záporával a nyár pusztulását siratja a csatorna. Hull a dió, koppan, a bús őszből mintha az Elmúlás kopogna. De már a pincékben új kedvderítőnek forr a bor sustorogva. Csupa hang az ősz. Nincs sehol csönd. Nem hallgat a föld süket mélye sem. Ott is kisded magvak alusznak és hallom, hogy szuszognak édesen. s két bundás, csizmás asszonyt lát kacarászva közelíteni a háta mö­gött. Egyre közelednek, s a férfi szemében kígyóinak a hiúság fényei; őt nem előzhetik meg azok a viho- rászó nők. Lépteit, tartását fesze­sebbre veszi, fejét feljebb emeli, belefúrja a csípős szélbe, közben persze vigyáz mozdulatai könnyed­ségére, nehogy szuszogjon, nehogy fújtasson fölfelé menet. Örömmel konstatálja, testében mennyi-mennyi tartalék, könnyedén szökken, lám, milyen gyönyörű gyümölcsöt ád az évtizedek óta tartó, önkímélő élet. Az asszonyok azonban mind köze­lebb vihorásznak. A férfi dühös. Majd ő megmutatja nekik, gondol­ja konokul, hogy kell lépcsőt mász­ni. Nagyobb sebességre kapcsol, de ennél a fokozatnál' már érzi. hogy áthyirkosodik hóna alatt az ing,1 s hogy a nedvesség mind nagyobb te­ret talál magának a hátán. De nincs mese, konok, akaratos tekintette! tör felfelé. De mi ez? Minden eről­ködés hiába, a fordulóban, ahol a lépcsők még meredekebb irányt vesznek, a két nő könnyedén elhúz mellette, a férfit, pillantásra sem méltatják, nevetgélnek rendületle-, nüí. A férfi ezl az iramot, bár ön­magának is szégvelli bevallani, nem bírja tovább. Lihegve, fújtatva meg­áll, s mint, mentsvárára, úgy néz a lépcsősort szegélyező korlátra. Zi­hálva ránehezül, lábában remegő gyengeséggel. Szeme előtt viliódzó aranykarikák, csupa szédülés, s alig hallja a mellette felhangzó szava­kat: — Baj van? Segíthetek? A férfi nehézkesen a hang felé fordul. Egyenes tartású, bajuszos fiatal férfit lát maga előtt. Szól, de alig hallani": — Semmiség. Meteoropata va­gyok, bizonyára az időváltozás. Jön a meleg. A legfiatalabb megértőn bólint és elviharzik. Kettesével szedi a lép­csőfokokat. Az Öregedő férfi szívé­ben megmozdul az irigységgel Ve­gyes féltékenység;' az a bajuszos biztosan beéri az asszonyokat, s hogy neki már nem adatik meg a győzelem, erőlködve lép tovább. Legalább lássa amannak a győzel­mét.. Lába alig engedelmeskedik, ta­nácstalanul hátrafordul, s lent, a lépcsősor legalján meglátja a pöt­töm legénykét, amint fütyürészve, szökellve iramodik fölfelé. Meghök­kent több van abban, mint amennyit lát. Szinte látja: ő megy legelöl, utána a bajuszos, s a sor végén a pöttöm legényke. De kik mennek őeiőtte? Azok hol vannak? Igen, gondolja szomorúan, azok már mind leléptek a képzeletbeli: lépcsőről, be­le abba a megismerhetetlen fekete­ségbe. Becsukja szemét, de nem tud szabadulni a képtől: ő áll a legfel­ső lépcsőfokon. — Rajtam a sor — motyogja ma­ga elé. s bizonytalanul megindul, hogy mielőbb hazaérjen.

Next

/
Thumbnails
Contents