Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-24 / 250. szám

1985. OKTOBER 24. CSÜTÖRTÖK ETKOZNAPI BESZELGETESEK Úgy élünk-e, ahogy élhetünk Az Országgyűlés őszi ülés­szakán — a számadás alkal­mával — természetszerűen megvitatták azt is a képvise­lők, mit csináltunk a múlt esztendőben, mennyit hoztunk a konyhára, s mennyit költöt­tünk. Szóba került, hogy a nemzeti jövedelem tavalyi 2,7 százalékos gyarapodása az év­tized rekordjának számít. To­vább javult közgazdasági egyensúlyunk, nem esett csor­ba nemzetközi fizetőképessé­günkön. Ezenközben hozzáve­tőleg a tervezett mértékben fejlődött a népgazdaság, az ipari termelés bővülése fölül­múlta az előzetes elképzelése­ket. Valahogy úgy festett, hogy jól áll a szénánk, mégis sok­szor elmondtuk: jobban élünk annál, ahogy élhetnénk. Félő, hogy mára ez már nem igaz. Tényleg nem igaz? A kérde­zett. dr. Novák Béla, az Or­szággyűlés terv- és költségve­tési bizottságának tagja, a Csepel Autógyár vezérigazga­tója hallgat egy kicsit, aztán a tőle megszokott komolyság­gal sorolja: Átrendeződés — Az állami költségvetés bevétele mintegy 573 milliárd forint volt a múlt évben. A ki­adások közül elsősorban az adó-visszatérítéseket, támoga­tásokat említem, amelyekkel a vállalatok termelését segítet­ték elő. Ez mintegy negyed­részét tette ki a költségeknek. Megjegyzem, a korábbiakhoz képest mérséklődött az álla­mi támogatások öszege, de bi­zottságunk is megállapította, hogy iAég mindig nem eléggé. Pontosabban: a támogatások­nak még mindig nem alakult ki az az optimális rendszere, amely lehetővé tenné, hogy ne a jóknak kelljen áldozni a gyengébben prosperálók miatt. A szabályozók működésében is keresendő a hiba. Állam­polgárként s páriamenti kép­viselőként is tudom — mint bármelyik gondolkodó honfi­társam —, hogy nem telt min­denre elég. Rangsorolni kel­lett. S az idei esztendőt tekint­ve ugyanezt mondhatom. Ha egyáltalán előbbre akarunk jutni valamiben, vállalnunk kell a döntés kockázatát: mi a fontosabb? Az egyes családok is ezt te­szik. Statisztikai adatok tükrö­zik, hogy a lakosság 57,9 mij- liárdot — a kiadások 12,1 szá­zalékát — költötte ruházkodás­ra, az összes kiadás 30,5 szá­zaléka ment el élelmiszerekre, s csupán 11,5 százalékot köl­töttünk el különböző vendég­látóhelyeken. Az utóbbi időben egyébként is átrendeződtek fogyasztói szokásaink. Eré­nyünk ez? Vagy csupán a szükség diktálja? Gyermekko­romban megtanultam: leg­jobban a hasunkon tudunk spórolni. De mit mondjunk, hol rejlenek a takarékosság lehetőségei a nagy háztartás­ban, a népgazdaságban? — Már a negyedik válasz­tási ciklusban veszek részt a parlament említett bizottságá­nak munkájában. Módom nyílt tehát figyelemmel kísér­ni az állami gazdálkodás fo­lyamatait az ország házában, szűkebb hazámban, Pest me­gyében s a saját portánkon, a Csepel Autógyárban is meglehetősen régóta fájhat a fejem — vagy éppen örülhe­tek. Mindig igyekeztem szigo­rúan elvi alapokon maradni. Éppen ezért kénytelen voltam lépésről lépésre megállapítani, hogy bár szocialista ország vagyunk, nem kerülnek el bennünket a kapitalista álla­mokban fölbukkanó válságok, pontosabban azoknak kedve­zőtlen hatásai. A magyar gaz­daság akkor tud igazán jól prosperálni, ha a világpiacon nincs válság. Megtermelt árumennyiségünknek ugyanis csaknem a felét határainkon túl értékesítjük, s az évtize­dek során nemegyszer kény­szerültünk előnyt adni a dol­lárért eladható exportnak. A gépipar mellett tettem es­küt, ha úgy tetszik. Példái­mat is innen veszem a leg­szívesebben, mint olyan terü­letről, amelyet a legjobban ismerek. Meg kellene ugyanis világítani, mennyire komplex probléma a gazdálkodás és a tartalékok kérdése, s milyen messzire vezethető vissza. Né­hány korábbi kormányprog­ramban is követtünk el ki- sebb-nagyobb hibákat ezzel kapcsolatban. A gépipart nem úgy kezeltük, ahogyan kellett volna. Együtt vagyunk fele­lősek ezért az országért, föl­vetettem hát tizenéve is a parlamenti bizottság ülésén: ez az iparág nem kap méltá­nyos támogatást, legalább olyan mértékben, mint a könnyűipar vagy a nehézipar. Az államérdek magas köve­telményeket támaszt a gép­iparral szemben, miközben ez az egész ipar létszámából 25 százalékot foglalkoztatva, 20 százaléknyi eszközt felhasz­nálva az összes termelésnek 39 százalékát adja, az összes ipari exportnak pedig mint­egy 70 százalékát. Érdekes számok, ugye? Hogyan to­vább? Az iparnak helyt kell állnia, a szelektivitást eről­tetve, mégpedig úgy, hogy jobban támaszkodjunk a szo­cialista importra, bővítsük az együttműködési lehetőségeket. Miért kellene nekünk meg­várni, hogy azt mondják va­lahol: az Európai Közös Piac országai jobban kooperálnak, mint a KGST? Tüneti kezelés S már sorolja is: a sziget­halmi vállalaton belül két beruházás folyamán is lehe­tett volna megtakarítást eléri- ni — súlyos dollárokban —. ha az iparfejlesztés jobban igénybe veszi a szocialista partnerek számítógép-vezérlé­sű berendezéseit, egyebek közt a szervokormányüzam létesí­tésekor, vagy a sebességvál­tók gyártásának meghonosí­tása idején. Még mindig szin­te csak nyugati gépekben gondolkodunk — sóhajt föl v pedig éppen itt rejlik az egyik lényeges tartalékunk: a szocialista táboron belül is számolhatunk már minden igényt kielégítő gépekkel. — A vakbélgyulladás se gyógyul meg, ha kívülről ke- negetjük. Tüneti kezeléssel gazdasági bajainkból sem fo­gunk kilábalni. Nem követ­hetjük el még egyszer azt a hibát, amit a hetvenes évek elején, hogy nem kapcsoltunk idejében, mit is jelent az olajválság, az árrobbanás. Mindig elkésünk. Az ipar — szemben a mezőgazdasággal — még semmit sem tud a jövő évi közgazdasági tényezőkről, a szabályzók módosulásairól. Hogyan tervezzünk? Hogyan merjünk hitelekbe belevágni? Ahol meréázebbek, ott jó vál­lalat létükre is bekerülhetnek az alaphiányosak közé, mert a módosulások megjelenése után derül ki: nagyobb fába vágták a fejszét, mint gondol­ták. Nem volna szabad ennyi bizonytalansági tényezővel dolgozni. És ez többnyire megoldható volna. Ez is tar­talék. De tartalék az érde­keltségi rendszer optimálisabb kialakítása is. Kérdem én. ha a mi vállalatunk dolgozóinak mindössze 4,5 százalékos nye­reséget hoz az az autóbusz az exportpiacon, amelynek előál­lításából 52 százalékkal ré­szesednek az alváz gyártásá­val, mire ösztönzi ez őket? Itt kilencezer ember dolgozik. Tisztességesen. Ezért tisztes jövedelmet is joggal elvárhat­nak. Igaz? Lám, a családok háztartásá­tól milyen messze jutottunk. Lassan kibontakozik a kép, miként függnek össze a gaz­dálkodás dolgai az egyes em­bertől a nagy gyárakon át a2 össznépi kasszáig. S előttünk a kérdés: akkor most hogyan élünk, ha a fentiek szerint sáfárkodunk? Igaz, ami igaz — Most talán éppen úgy élünk, ahogy élhetünk. Sem jobban, sem rosszabbul. A cél azonban más. A legutóbbi pártkongresszuson küldöttként magam is ott voltam, ami­kor megfogalmaztuk: szerény mértékben, a realitás talaján, növelnünk kell az életszínvo­nalat. És ez az egész népre vonatkozik. Igaz, ami igaz: van egy réteg, amely maga­san az átlag felett él. De mértük-e már pontosan, hány embert, hány millió forintot takar ez a bizonyos réteg? Sokkal sürgetőbbnek tarta­nám az alacsony nyugdíjjal rendelkező idős állampolgá­raink helyzetét javítani. Pia a kisnyugdíjak emeléséről lenne szó a terv- és költség- vetési bizottságban vagy az Országgyűlés plénumán, két­szer is megszavaznám. Persze csak úgy, ha előbb megter­meltük a fedezetet. Bálint Ibolya A pártkongresszus határozata Öntevékenység a végrehajtásban Immár fél év telt el az MSZMP XIII. kongresszusa óta, amikor mélyrehatóan ele­meztük párt- és társadalmi életünk utóbbi ötéves ciklusának tapasztalatait, s fogalmaz­tuk meg a folytonosságot és megújulást is magában foglaló, a jelen és a várható körül­ményekhez igazodó feladatainkat. Ha most a félév elteltével mérleget készítünk arról, hogy a hétköznapok gyakorlatában hogyan indultunk el, mit tettünk a kongresszusi ha­tározatok végrehajtása érdekében, bizonyos hiányérzet kell hogy kialakuljon bennünk. Miként tapasztaltuk, a kongresszust meg­előző időben nagyfokú politikai aktivitás bon­takozott ki, ami nemcsak a párttagságra, ha­nem az egész társadalomra jellemző volt. Nagy várakozás jellemezte a kongresszusi fel­készülést. Az aktivitás csak fokozódott az irányelvek vitája, a dokumentumok, a kong­resszus munkájáról közreadott információk és az elfogadott határozatok megismerése kapcsán. A megfogalmazott vélemények többsége elismeréssel szólt a helyzetelemzés realitásáról, a határozatban megjelölt felada­tok iránymutatásáról. Külön elismerést vál­tott ki a kongresszus nyitottsága. A hazánk felszabadulásának 40. évforduló­jára való emlékezés, szocialista építőmunkánk négy évtizedes útjának értékelése; az új rend­szerű képviselői és tanácstagi választások; legnagyobb tömegszervezetünk, a szakszerve­zeti tisztségviselők választása, a szakszerve­zeti kongresszusokra való készülődés; a te­lepülésfejlesztési hozzájárulás országos vitája; a HNF helyi és felsőbb szerveinek választása, mind hozzájárult ahhoz, hogy a politikai ak­tivitás majdhogynem azonos szinten folyta­tódott, illetve folytatódik jelenleg is. Tízezrek vettek részt rendezvényeinken, s szóltak elis­meréssel és kritikailag munkánk eredményei­ről és hiányosságairól. Hasonlóan nagy szám­ban vettek részt kommunista műszakokon, a lemaradást behozni hivatott munkákban, fe­gyelmezetten folyt a betakarítás. Hol van hát az alapja a hiányérzetnek, jogos-e egyáltalán e témának a felvetése? A rendezvények, ha azokat komolyan vesz- szük, meglehetősen nagy energiát kötnek le szervezőktől és résztvevőktől egyaránt. Az ez évi rendezvények sorozatára ez hatványozot­tan igaz, még akkor is, ha nem elszigetelt, tel­jesen különálló politikai jelleggel bíró rendez­vényekről volt is szó. Nem véletlen, hogy munkamódszerünk, -stílusunk elemzése kap­csán kritikus megjegyzések hangzottak el rendezvénycentrikusságunkkal kapcsolatban. Bármennyire is törekedtünk arra, hogy a fő célkitűzés ne szenvedjen csorbát, be kell lát­ni, hogy maradéktalanul nem tudtunk eleget tenni a legfőbb feladatból adódó várakozás­nak. így fordulhatott elő, hogy míg kellő gon­dot fordítottunk a kongresszusi dokumentu­mok párttagsághoz, szervezett dolgozókhoz való eljuttatására; hogy az apparátusi, a tit­kári és reszortértekezleteken rendszeresen té­maként szerepelt a kongresszusi határozatok értelmezése, a végrehajtás érdekében való feladatok megfogalmazása; hogy valamennyi ünnepi, jelölő- és választási stb. gyűlésen a kongresszusi elemzés és feladatmeghatározás köré csoportosítottuk mondanivalónkat, mégis kimaradt egy láncszem. Kimaradt az, hogy alapszervezeti szinten a párttagsággal, a dolgozó kollektívákkal köz­vetlen folytattunk volna diskurzust, értelme­ző, mozgósító beszélgetéseket. Ezt kissé meg­késve. a most induló politikai oktatási év ke­retében gondoltuk megoldani. Itt is igaz a mondás, hogy jobb későn, mint soha, mégis látnunk kell, hogy ez esetben űr keletkezett a munkánkban, aminek nem kívánt következ­ményei mutatkoznak, aminek felszámolása sürgető, s ma már több energiát igénylő fel­adat. Éppen ezért is nagyon fontos, hogy párt- és tömegszervezeteink ne szokványosán, a sok feladat egyikének tekintsék az ez évi politikai oktatást, hanem nagyobb gondot for­dítsanak a propagandisták felkészítésére, a helyi érvanyaggal való ellátására, hogy olyan propagandistákat tudjanak felsorakoztatni, akik a tudatra és az érzelemre egyaránt hat­ni képesek, akik maguk is jól látnak és lát­tatni is tudnak, akik megfelelő mozgósító erő­vel bírnak. Természetesen hiba lenne, ha a jövőben is csak a propagandamunkától, a politikai okta­tástól várnánk a kongresszusi határozatok megértetését és a végrehajtásukra való moz­gósítást. Mint ahogy a megjelölt^ feladatok sokoldalúak, éppen úgy sokoldalúan kell a ráhangolást, a végrehajtás érdekében kifej­tett mozgósítást is biztosítanunk. A kongresszusi anyagokat, a határozatokat tanulmányozva sokan megerősítve érezték saját korábbi felismerésüket, azt, hogy kez­deményezéseik, elgondolásaik helyénvalónk. Ezen esetekben a határozatok gyakorlati meg­valósítása — mindenekelőtt a gazdasági szfé­rában — késedelem nélkül megkezdődött Sa j­nos nem kevés azok száma sem, akik a vá­rakozás állapotából még ma sem tudtak fel­ocsúdni. Várják, hogy valahonnan valakik megmondják konkrétan, nekünk mit kell ten­nünk. Vagy ha fel is ismerték már a mit?, dilemmát jelent számukra a hogyan? Ez a várakozás, ez a késedelem nemcsak _ hogy űrt hagy maga után, hanem jelentős kiesést, kárt okoz több vonatkozásban is. A kár min­denekelőtt abban nyilvánul meg, hogy egye­sekben megerősítheti azt az érzést, ami egyéb­ként is terjedőben van, hogy hozhatnak itt határozatokat, úgysem történik semmi, min­den megy a maga útján. S hogy milyen útra gondolnak, az talán nem kíván magyarázatot. A késlekedés, az öntevékenység, a kezdemé­nyező készség és a felelősségtől átitatott koc­kázatvállalás hiánya a mai viszonyok között olyan kárt okoz, ami ellen minden szinten fel kell lépni. Megengedhetetlen, hogy az üzem­ben ne lássák meg saját tennivalóikat, pl. az energia- és anyagtakarékosság vonatkozásá­ban; hogy felülről várják a munkaidőalap jobb kihasználásának, a munkaerő mobilizá­lásának vagy az érdekeltség megfelelő alkal­mazásának rendezését. Különösen fontos, hogy a pártalapszervezetek, a párt tagjai igényel­jék és bátorítsák a kezdeményezőket, a jó ér­telemben vett, emberi önérzetet nem sértő, szigorúbb követelményt támasztó vezetőket, hogy tudjanak hatni, ha kell, fellépni a ké- nyelmeskedőkkel, a várakozó álláspontot kép­viselőkkel szemben. Természetesen mindeh­hez az kell, hogy az alapszervezetek, a párt - tagjai ne késlekedjenek, hogy mielőbb meg­felelően értelmezzék a feladatokat, s hogy cselekvőén részt vegyenek azok megoldásában. A XIII. kongresszus, de már az azt meg­előző időszak is több kérdésben újszerűén vi­lágította meg szocialista társadalmat építő munkánk összetevőinek tényezőit. Már az irányelvek vitája során egyetértést és helyes­lést tapasztaltunk a helyzetelemzéssel és a fel­vázolt feladatokkal. Az egyetértés mellett számtalan aggodalom, esetenként meg nem értés is megfogalmazódott. Mi tagadás, vol­tak, akik pozícióink feladását, a hajdan meg­jelölt útról való letérésünket, gyengeségünket emlegették, s emlegetik ma is. A jelen körül­mények sok bizonytalanságot magukban hor­dozó hatásai, az ezekre reagáló — újszerű — válaszok, intézkedések természetszerűen vált­ják ki a kételyeket. Szükséges tehát, hogv a megértést, a helyes értelmezést ideológiai kérdések tekintetében is késedelem nélkül biztosítani tudjuk, úgy, hogy ne lehessen sem kitérőket keresni, sem pedig félremagyarázni megjelölt céljainkat, elvi állásfoglalásainkat. Ha már kissé meg is késtünk, akkor most ne engedjük a további késlekedést, öntevékenyen, hatékonyan min­den pártszervezet, minden kommunista te­gyen és tétessen a megértés, a cselekvő tá­mogatás érdekében. RÓNAI ÁRPÁD, az MSZMP Dunakeszi Városi Bizottságának első titkára M eglehetősen izzott a hangulat tegnap az ország házában, a parlament kereskedelmi bizottságának ülésén, ahol a képviselők elé tárta a Belkereskedelmi Miniszté­rium a VII. ötéves terv koncepcióját, s beszámolt a kínálat várható alakulá­sáról, valamint tájékozta­tót adott a lakossági tüze­lőellátás pillanatnyi hely­zetéről, s a további felké­szülésről. Miután dr. Ju­hár Zoltán belkereskedel­mi miniszter szóbeli kiegé­szítője elhangzott, záporoz­tak a kérdések, sorra je­lentkeztek felszólalásra a bizottság tagjai. A mond- dandóból minden esetben a tenniakarás, a segítőkész­ség, a közreműködési haj­landóság sugárzott: a je­lenlevők valóban maguké­nak érezték mindazokat a problémákat, amelyekről köntörfalazás nélkül szót ejtettek. Lesz majd tüzelő is Mert mi tagadás, több­ször emlegették a gondo­kat, mint azokat a dolgo­kat. amelyek már megol­dódtak. Abból a megfonto­lásból, hogy a fejlődés el­engedhetetlen feltételei közé tartozik: nézzünk szembe mindazzal, ami ránk vár, vegyük sorra a feszültségeket, amelyeknek mérséklése, megszüntetése elodázhatatlan. Felelősen nyilatkoztak meg a képviselők a VII. ötéves terv előzetes elkép­zeléseiről, a legfőbb fel­adatokról. A legnagyobb érdeklődést azonban a tü- zelőellátásról szóló előter­jesztés keltette, hiszen ki­ki saját választókerületé, nek súlyos gondjait — ez­zel az egész ország baját — hozta magával a Házba. Sorjáztak a jelzések Bács- Kiskunból, Borsodból, Csongrádból. Hajdú-Bihar- ból. Békésből, Somogyból, mígnem lassan kikereke­dett: aggasztóan akadozik a szén, a brikett szállítása, terítése és eladása az or­szágnak szinte minden pontján. A miniszter ok­tóber 15-i adatokat citált, melyek szerint szénből és brikettből 17 százalékkal több. tűzifából 20 százalék­kal több fogyott, mint ta­valy idáig. A szénbányá­szat elmaradása szeptem­ber 10-én még 130 kiloton. na volt, napjainkra mér­séklődött 80 kilotonnára. Az import ütemesen jön, az utóbbi időben kissé fel­gyorsítva. A képviselők mégis úgy látják, nem ga­rantált, hogy ilyen körül­mények között a tél beáll­táig megoldódik a háztar­tások, tüzelőgondja, továb­bi intézkedésekre lesz va­lószínűleg szükség, a kor­mány eddigi — minden el­ismerést megérdemelt — törekvésein felül. Pest megye 17. választó- kerületének országgyűlési képviselője, Polgárdi Jó­zsef, a Nyugat-Pest Megyei Sütőipari Vállalat igazga­tója is a tüzelőellátás gondjainak ismeretében kért szót. A jobbítás szán­dékával tette föl a kér­dést: a keretszámok meg­állapításához kellő körül­tekintéssel. pontosan mér­ték-e föl, hogy egyáltalán hány család fűt szilárd tü­zelőanyaggal az ország­ban? Megkérdezte: Nem gondolt-e a miniszter elv­társ még arra, hogy föl kellene oldani a tüzelő­szolgáltatás határait — korlátozását — a főváros és Pest megye között, az agglomerációs települések javára? A tüzelő ugyanis így is kijut, csak sokkal drágábban, mert akadnak szép számmal, akiknek módjukban áll visszaélni a helyzettel. A szóban forgó keret­számokról beszélve fölhív­ta az illetékesek figyelmét arra, hogy — az országos 40-nel szemben — Pest me­gyében a családok 60 szá­zaléka igényel szilárd fű­tőanyagot. Ezt feltétlenül meg kellene szívlelni a jö­vőben. L esz majd tüzelő is — minden bizonnyal. . A közös erőfeszítések végül eredményre vezet­nek. A tanulságokat azon­ban mindenképpen érde­mes levonni, s beépíteni a legsürgősebb tennivalók közé. Különben a szó el­száll, a tüzelőhiány pedig megmarad. B. I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents