Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

1985. OKTOBER 19„ SZOMBAT 7 Falurészlet Vörös Ferenc monotypiája Csaríácly János: Vezessen a lanti, Koblencz Zsuzsa 3 Társasutazás Hona, ak; 29 éves volt, és tanítónő egy községi iskolában, már negyedik éve nevelte egyedül ötéves lányát, amikor összejött annyi pénze, hogy az IBUSZ-irodában kiválasszon egy viszonylag olcsó, hétnapos fekete-tengeri utazást. Az út a nyári vakáció idejé­re esett, a kislányt rábízta a nagymamára, és elindult, hogy megnéz­ze a tengert. A mindenhonnan összeverődött csoporttagok az Idegenvezető közreműködése nélkül percek alatt megismerkedtek, és szétosztód­tak a vonat számukra fenntartott fülkéiben. Ilona a közlekedőfo­lyosó ablakához állt, nézte a tájat és olyasmit érzett, hogy egészen biztosan képes lenne a hét napot itt végigállni úgy, hogy nem eszik, nem alszik, csak bámul. Hat éve nem mozdult ki a község­ből, ahol élt és tanított, negyven kilométernél távolabbra. Valaki cigarettával kínálta. Olga volt, a 39 éves tanárnő, egy Ilona községétől távoli városból. Földrajz szakon végzett, magya­rázta, merre tartanak, Erdélyt és a nagy Havas-alföldet emlegette, aztán közel hajolt, és minden átmenet nélkül azt mondta: — A csoportban öten vagyunk elváltak. És csak egy szál sza­bad férfi, az a szúnyog. Ezért utálok én így utazni. Este majd néz­hetem a házaspárok búcsúpusziját, és közben arra gondolok, hogy jövőre negyvenéves leszek. Te hogy vagy ezzel? Ilona elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a pályaudvari váró­teremben, ahol gyülekeztek, odalépett mellé a csoport legidősebb, 87 éves tagja, Emmi néni, és azt mondta: — örülnék, kedvesem, ha magával kerülnék egy fülkébe. Ma­gának olyan jó arca van ... Olga rövid alvásszünetekkel végigbeszélte az egész utat. Ilona megtudta róla, hogy egyéves házasság után hagyta el a férje, hogy a szülei igen tehetősek, és ezért ő sem szűkölködik, az anyagiakért viszonzásul azonban beleszólási jogot szereztek az életébe. Válása után egyszer szeretett valakit, abból is óriási cirkusz lett, mert az illető csak egy vasbolt üzletvezetője volt. és a városban mindenki a tanárnőn röhögött volna, ha hozzámegy. Azóta pedig — semmi. Pedig, nem azért mondja, de szép asszonynak tartják, egy iskolai kiránduláson például, amikor a 25 éves tornatanár a búcsúesten felkérte táncolni, körülöttük mindenki elragadtatottan tapsolt... Ez az epizód az út folyamán több ízben szóba került. A vonat­ról buszra szálltak át, s amíg rohantak a tenger felé, Ilona úgy érezte, a sima, kék égen tele torokkal énekel a nap. Olga kiharcolta, hogy egy szobába kerüljenek. Esténként, ami­kor a szálló tetőteraszáról lecsorgott az épületekre és a sötét fö­venyre a diszkózene, néha sírt, és arról mesélt, hogy otthon egy hónapja költözött a kétszobás öröklakásba, amit ugyancsak szülői segédlettel szerzett, de minden üres körülötte, hiszen gyereke sincs. Ilona ilyenkor a kislányára gondolt, akiről anyja talán épp most mosogatja le a nagy sárga lavórban az egész napi játék porát. Lel­kifurdalást is érzett, hogy túlságosan ritkán jut eszébe, de tudta, hogy az itt töltött idő minden perce drága, és neki látnia kell, milyen a tenger hajnalban, hogyan kopognak a léptek Konstanca utcáin, emlékeznie kell a kis csoportokban sétáló tengerésziskolá­sokra majd, és mindenre, amit a szem csak lefényképezni képes. Olga egy délután, amíg a plázson napoztak, s figyelték, hogyan fogdossák a medúzákat az öbölben a gyerekek, egy bejelentéssel lepte meg. — Tegnap hatan kimentek a bárba. Négy nő, meg az a Zoli. És a nők fogadtak, melyiküket választja Zoli éjszakára. Erzsit vá­lasztotta, tudod, aki tegnap az ebédnél mesélte, hogy nemrég volt idegösszeomlása, mert két gyerekkel hagyta ott a férje. Olga hangjában a felháborodás sötétlett, Ilona egykedvűen fogadta a hírt, és érdeklődés nélkül nézett Olga kinyújtott mutató­ujjának irányába, ahol Erzsi és Zoli feküdtek a fehér homokra terített sötétkék fürdőlepedőn. Az idő letelt, az utolsó napon már a nap sem énekelt, csípős szél fújt. Olga a magával hozott kétbőröndnyi holmi közül az utolsót válogatta ki, amiben a csoport tagjai még nem látták, s amikor Ilona szeretett volna' még megvenni néhány fából készített játékot a kislányának a buszmegálló bazárjában, nagylelkűen fel­ajánlott ötven lejt a sajátjából. Ilona pénze elfogyott, Olga viszont csak biztonsági tartaléknak hozott költőpénzt, ő otthon is nagyon takarékos, mondta, így az egészet visszaváltja majd. Hazafelé a csoporttagok között teljes volt az egyetértés abban, hogy a szokások ellenére, sem gyűjtenek egy vasat sem az idegen- vezetőnek, hiszen egész úton alig látták. Klári, a gömbölyded fia­talasszony sírt: megint kezdődik a hajsza a libákkal, hogy jövőre is utazhassanak, hiszen a fizetőből nem telik... Olga feltűnően csendes lett. A pályaudvaron Ilona orrából végképp eltűnt a ten­ger sokáig őrizgetett, sós illata. Egyedül cipelte a bőröndjét. Kis­lánya a kapuban álldogált, amikor megérkezett, úgy ölelték egy­mást, hogy Ilona a guggolásban egyensúlyát veszítve majdnem fel­borult. Négy nap múlva képeslapot kapott Olgától. Remélem, szerencsé­sen hazaérkeztél, és kislányod örült a sok szép játéknak! Ilona még aznap postára adta a kölcsönkért ötven lejt. forintban. A pénzesutal­vány hátára annyit írt: bocsánat, hogy késtem vele. Szokolay Zoltán: Capriccio A séta messze visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó! Minden sarkon üdvözöl egy rigó, nehéz szívem mcglcndül könnyedén. Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; parkok füvén sétálni óh. mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó. Süssenek bár katlanban ördögök a tiszta ég ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöljenek varázslatos körök; a séta messze visz parkok fiivén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn. mint örök egzengés hosszan tartva messzire. Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel távozik. Tudnom kell: talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok. Élt, aki semmi más tétet, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók.. Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kaeskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük. Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangokat sodor majd hervatag füzeteimből tifölélek a szél? Alinak tehetetlenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba. Itt már feljött a Nap. Konczek József: Borka néni virágcsokra tó, abba dugdos mindenféle kap­csolókat, egy kapcsolás, szól a le­mezjátszó, egy másik, működik a tévé, egy harmadik, az ágymele­gítő, sőt van neki egy fura kis masinája is, azt mondja, az a masz- szírozó gép. Persze van hajszárító is, meg kenyérpirító, természetesen kis ágylámpa olvasni, éjjel, meg egy merülő forraló a kávénak, ha nagyon kihűlne, mert az egész csu­porral be szokta vinni magához, ha lefut a konyhán. Kati néni már szétdarabolta a kakast, jó zöldséggel fortyogott a gázon, amikor igen csendesen beál­lított Varga Pista. Né, még egy se­lyempapír is került a rózsacsokorra. És micsoda feszes-kemény szép bimbók. Na, te léhűtő! Aztán ne csak makogj itt nekem, hé, te. Benn van a Borka néni, már me­gint a lemezjátszót szaggatja. Tu­dod, mi az, ami szól? Nem hát. Hát a Bétóven. Süket volt, amikor a legszebb muzsikát írta. „De nem úgy van az, Kati né- ném.” „Micsoda?” „Csak az, hogy írt az az zeneköltő sok szépet az­előtt is, hogy megsüketült volna.” „Igen?” „Az már csak a belső hal­lása volt,, tudja-e?” Kati néni most két aranysárga krumplit csúsztat a levesbe, aztán beszól az ajtón. M ilyen lassú beszéde van ennek a Pistának, gondolja később, a konyhában álldogálva, mi­közben a csipedettet gyúrja, de azért összefüggően tud beszélni és jó sokáig. Aztán kinn a konyhán Borka néni meg Pista megisznak egy pohár bort, sőt, kis rábeszé­lésre, mármint a Pistáéra, maga Kati néni is. Csak ennek a lánynak olyan távoli, különös mosolya van, a bort meg apródonként kortyolja, mintha nem is itt volna. Később meg, mielőtt Borkát ebé­delni hívná, s rányitja az ajtót, lát­ja, hogy szétnyitva hevernek a szí­nes képzőművészeti albumok, Bor­ka pedig a fürdőszobából bukkan elő, egyenest a hidegvizes zuhany alól, hát az arca éppen olyan, de tényleg, mint a harmatos rózsa. amikor előjön a szobából — olyan szép az a lány fürdőruhájában, a fara, a melle, csupa kicsattanó egészség, meg az a hosszú, laza haja, mintha saját magát látná Kati né­ni ezelőtt huszonöt-harminc évvel — igaz, addigra már a virágok meg vannak locsolva, reggel, jókor, de hát nem baj az, legalább ennyit törődjön a virágokkal. A kapálás, a paradicsom felkötözése úgyis Kati nénire marad, a hullott szil­vát is ő szedi össze, mert ebben a Borka lányban nincsen paraszti vonzalom, átengedte a földet hasz­nálatra, s ingyen. D e hogy mi mindent tud a lány. A harangokról is. Az. Hogy elmondta a múltkór is,. ami­kor Kati néni a tejet szűrte le, hogy a harangoknak régen saját nevet adtak, meg milyen nagy titok az, hogy miképpen öntik a haran­got, aztán az is, ugye, hogy régen a harangokat acélból is próbálták csinálni, de a bronz a legjobb anyag, meg még hogy a harangokat néha kicsit el kell fordítani, mert akkor a nyelv egyenletesen koptat­ja körbe, vagy mit csinál, ugye, a szoknyával. De főleg az a jó eb­ben a Borkában, hogy olyan na­gyon finoman és kifejezően kap­csolja egybe a szavakat, szóval, hogy olyan szépen meg tudja mon­dani a dolgot, az érdekességet, ta­lán még a tisztelendő úr is szíve­sen beszélgetne vele, ahogyan a Borka mosolyog, és mondja, hogy ebben meg ebben igaza is van az embernek, de hallgasson csak, én mit hallottam. Hogy olyan aranyo­san mondja, mintha nem is kellett volna neki az a sok könyvet kiol­vasnia, éjszaka, amikor rontja a szemét a villannyal, hanem úgy, jártában-keltében. itt is, ott is hallott volna valamit, és aztán csak elmeséli. S akkor aztán ez a csokor. Kati néni már a Jani pultja előtt áll, most is megkapja a szép szelet húsokat, kifizeti, de közben már azt tervezi, hogy beszélni fog a Varga Pista anyjával. Még jó, hogy éppen beleütközik, amint a hentesbolt kopott cementlépcsőin r lépked lefelé. Kati néni aztán ki­ereszti a nyelvét. Szegény Juli meg hüledezik, hinni sem tudja a dol­got, ám Kati néni igazságának nem lehet ellenállni, s távozik is aztán hamar a Juli, hogy beszéljen a fiá­val. Az a nagy pacula még föl sem kelt. Igaz, szántott egész héten, de csuda a jó dolgát, a sört is elég gyakran eregeti a torkán, mert a szőrös hasa egyre jobban kimászik a tengerészcsíkos trikó alól. Ilyen­kor meg. persze, alszik. „Nagy fe­hér csokor rózsával, azzal jöhet a fiad a házamhoz, értetted, Juli?” — bocsátja el Kati néni a szegről- végről rokont, és mint aki jól vé­gezte dolgát, indul is hazafelé. Egy kis tejszín, az volna jó Bor­kának a kávéhoz, amikor majd fel­kel az ágyból. A tegnapi tejnek lesz annyi színe, hogy ki lehet keverni belőle azzal az elektromos géppel, amit a Borka adott. Ez a lány na­gyon szereli a mindenféle elektro­mos gépeket. Van a szobájában egy padlói’a helyezett négyes elosz­B orka néni? Ha meggondoljuk, hogy a név egy mindössze hu­szonegy éves — sudárkarcsú, szőke és hosszú hajú — ifjú peda­gógust jelez, már az eddig mondot­tak alapján is láthatjuk, hogy a ta­nítványok szóhasználatában jelen lévő megnevezéssel van dolgunk, s gyaníthatjuk azt is, hogy a kisgyer­mekes hangzású Boriska néni, Borika néni helyett éppen a név viselőjé­nek némi szelíd ráhatására öltötte ezt az alakot. így mondják az el­sősök, így mondják a többiek is, így mondják a végzettek is. „Bőr­kém” — mbndja az állatorvos fe­lesége, s rendjén is volna ez így. Mert ez a Borka amolyan városias ízt is ad a névnek, ám ugyaneny- nyi erővel azt is feltételezhetjük, hogy éppenhogy nem városiasat, hanem amolyan pusztai, tanyai szá­raztiszta hangzást. Mindegy, elég az hozzá, hogy a tanító néninek így tetszik a saját neve, tehát így is hívja őt a faluban mindenki. Borka néni albérletben lakik, ám gazdasszonyára hárul valami ünne­pélyes különösség ebből a tényből, hogy a kistanítónéni éppen nála la­kik, az új ház nagy folyosójáról nyíló egyik nagyszobában, közvet­len a fürdőszoba mellett, s nem is mulasztja el, hogy szóba hozza ezt a tényt, valahányszor vásárolni megy a boltba, „Szépet adjon, mert Barkának lesz, lelkem!” Azt aztán már nem lehetne megmondani, hogy a „lelkem”, vagy a kistanító- nénire való hivatkozás miatt, de olyan zsírtalan szép szeleteket vág a marhacombból Jani, hogy öröm nézni is. Ma reggel mégis egy ki­csit zord szemállással lépked Kati néni a hentesbolt felé, s amint em­lékeit összeszedegeti, már látja is az összefüggést az esti traktorzör­gés meg a ma reggel Borka abla­kába állított kikericscsokor közt. Az lehetett, a Varga Pista, az jár a traktorával. Biztosan jól beittak megint az este, és ők szedték az ősz első virágait amolyan goromba ugratás céljával Borka ablakába. Mert a Borka nem ment még férj­hez. No, még az a jó, hogy kora reggel, amikor Kati néni az öntöző­kannával meg az ágseprűvel kiállt az utcára, azonnal észrevette a csokrot, le is tépte a zöld zsalu ré­sei közül, először bedobta a vízát­eresz cementgyűrűje alá, aztán, amikor felsöpörte a ház elejét, elő­halászta, és azt is a kukába vágta. De a harag már akkor forrni kez­dett benne. Hiszen ha jól megnéz­zük, ez az otrombaság személyes sértés ő ellene is. nemcsak Borka ellen, de majd megmutatja annak az ostoba Varga Pistának. Nem lát­hatta senki olyan reggel azt a csok­rot, de a sértés megesett. Nem talál magának valót ez a lány. Nem talál, istenem. Teli, de teli van a szekrénye könyvekkel, újságokkal, mindig szól a lemez­játszó, Borka behúzódik a szobájá­ba. csak teát fogad ei estére, s lám- csak. most. is visszajött már a nya­ralásból a tanév kezdete előtt egy hónappal, és olvas, olvas meg ol­vas. Aztán itt van ez a pedagógus­föld. abba ültetett egy sor virágot, »eg is locsolja mindig tíz körül,

Next

/
Thumbnails
Contents