Pest Megyei Hírlap, 1985. szeptember (29. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
I98S. SZEPTEMBER t, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP i9 'Madarak V Dombrovszky László pannója Mezey Katalin: Fa, átszélen Nem nőttem magasra, Suhángkorom óta tördelik ágamat ifjak és vének. Nem látszom messzire, de élek, élek. Mindegy, hogy jön-e, megy-e a gazda, mindegy, hogy kicsi vagy nagy, aki meglát, virágos ágamat mind töri, nyúzza, avval díszíti sörge kalapját. Nem nőttem magasra, de erős derekam, gyökerem meg bírna három ilyen fát. Nem Ijeszt az idő, koronám álmát sejtjeim soha meg nem tagadják. Tóth Endre: Simái Mihály: A körmenet féllábon egy cseresznyefa lassún rakottan jődögél s véle a csizmás almafák véle egész Békés megye fürtök kalászok jegenyék házak kocsik lovak tanyák surmók tündérek cimborák ^ követik a cseresznyefát én meg követem mindjüket és megkövetem mindjüket magamhoz ölelném sorra mind hisz ők az ifjúság késő hiába csak vonulnak vlsszahozhatatianul kört körre ír a körmenet mögöttem dobognak de én is mindiglen mögöttük megyek kört körre ír a Körmenet ők utolérnek de nekem már elérhetetlenek Teszt A férfi idegesen cigarettára gyújtott. — Nincs itthon — szögez- i te le. — Nincs — bólogatott a fiatalasz- szony. — De hát vasárnap van! — mondta már vagy ötödször a férfi. Se- hogysem tudott beletörődni, hogy nem láthatja a fiát. — Van úgy, hogy vasárnap is dolgozik a Józsi — szólt közbe bátortalanul a fiatalasszony édesanyja. — Kell a pénz. — Igen — bólogatott a férfi, és újabb cigarettára gyújtott, miközben végigmustrálta fia anyósát. — Kell a pénz. — Mi is így kezdtük — mondta a férfi. — Igaz, mi nem négyen laktunk egy szobában, csak hárman, de mi is 'így kezdtük. Földpadló Volt — révedt el. — Ha a Józsi kipaskolta a fürdővizet, sáros lett. Á fiatalasszony segélyt kérőén nézett anyjára, de bólogatott. Nem találta a helyét, nem tudta, hogyan viselkedjen ezzel a tulajdonképpen idegen emberrel. A férje sohasem beszélt neki az apjáról. — Kávét tetszik kérni, Józsi bácsi? — próbálta végül megtörni a csendet. — Köszönöm — felelte szórakozottan a férfi. — Te kérsz? — fordult aztán a feleségéhez. Az asszony hálásan mosolygott rá, amiért bevonta a beszélgetésbe. A számára idegen, szegényes szoba, az idegen emberek és az érthetetlen nyelv riadttá tették. — Oui — bólogatott kedvesen. — Kávét csak hétvégeken ittunk — merengett a férfi. — Emlékszem, amikor a Józsinak először adtam belőle, kiköpte. Teljesen olyan volt kicsinek, mint ez itt — mosolygott rá az unokájára. A fiatalasszony magához ölelte a gyereket. — Teljesen olyan? — kapott a témán. — Igen — révedezett a férfi. — Barna volt neki is a haja, és barna a szeme. Az enyém zöld. Örülök, hogy lány lett... a családban csak fiúk vannak. — A Józsi bezzeg nem örült, hogy lány! — kacagott a fiatalasszony. — Danit akart, nem Dórát! — Dóra a neve? — csillant a férfi szeme. — Szép. — Igen — kapcsolódott a társalgásba az anyós is. — Demény Dóra. A férfi összerándult, felkapta a fejét. — Mi van? — kérdezte riadtan a felesége. — Valami baj van?! Mondtam, hogy ne jöjjünk ide, ugye, mondtam? — hadarta, pedig nem kellett tartania attól, hogy megértik. — A feleségem azt mondja — már mosolygott a férfi —, hogy bár nálunk nem egészen ilyen hangzásúnk a nevek, ez nagyon szép. Demény Dóra. Én meg Novák József vagyok. — Mikor változtatott nevet? — Amikor maga nem válaszolt egyetlen levélre sem. Egyébként megírta azt is, hogy Demény lesz — válaszolta hirtelen támadt indulattal az asszony. — Szabad? — kapta el a kezét a férfi. — Ne rántsa el, Mária. Ugye, Mária? Ne rántsa el, csak erre a gyűrűre vagyok kíváncsi. — A Józsi anyukájától kaptam — mondta dacosan Mária. — Nászajándékba. / — ö meg tőlem — felelte hasonló hangnemben a férfi. — Kísérőgyűrűnek, amikor feleségül vettem. Boldog, aki fiatal Még előtte áll az élet, a rejtélyes, nagyszerű. Lelke áhítja a szépet, szíve csupa fény, derű, ajkán frissen cseng a dal... Boldog, aki fiatal. Még előtte áll a pálya, övé a titkos jövő, övé a föld minden tája, tenger, bérc és kikötő, s őt várja hír. diadal... Jó annak, ki fiatal. Mária ijedtten nézett rá. A férfi arca kemény maradt, a keserűség csak a szája sarkát görbítette lejjebb. — Pont olyan, mint a férjem — gondolta a fiatalasszony. — Amikor megbántja valaki, ugyanígy bigy- gyeszt. — Aztán jó kislány a Dóra? — kérdezte a férfi, bár tudta, hogy az. — Jó — sietett a válasszal az anyós. — Nagyon jó. Átalussza az egész éjszakát. — A Józsi is átaludta — gondolkodott el a férfi. — Eleinte, tette hozzá magában. Ahogyan azonban sokasodott a veszekedés, sőt, verekedés, már elaludni sem tudott a gyerek. Amikor elváltak, érezte, hogy látni sem akarja többé. Félt volna a találkozásoktól... mégis a fiú írta a leveleket. Egy időben minden héten egyet. Soha.nem.válaszolt neki. — Mária! Honnan tudta meg a címemet a Józsi? — kérdezte. — A nagypapától — felelte a fiatalasszony. — Maga Ismeri apámat? — lepődött még a férfi. — Igen. Ö szereti a Dórát — nyo-’ mott a szón Mária. A férfi titokban remélte, hogy fia megtudja, kinyomozza majd, he. él. Évekig várta az első levelet, évekig küldözgette a segélyt apjának, újra és újra feltüntetve a borítékokon, utalványokon párizsi címét. Az öreg ugyan soha nem ceagált, egyetlen sorral sem, mégis érdemes volt. A férfi tudta, hogy fia írni fog. Hiába tagadták ki a családból, amikor disz- szidált, tudta, hogy a fia megkeresi majd. Ha másért nem, hogy számon kérje apjától az apját. Napokig nem bontotta ki a levelet, amikor megérkezett végre, csak melengette: hát nem volt hiábavaló magyarul olvasni, magyarokkal beszélgetni! De nem adott hírt magáról, akkor sem, akkor sem... Csak ahogy a lányunoka megszületett. Jövök, táviratozta. Jövök. — És mégsincs itthon — szaladt ki a száján. — Nincs — hagyta rá a fiatalasz- szony. — Várják meg, este hazajön. — Na nem — szedelőzködött a férfi, — Voltunk, ahol voltunk, végül is láttam a Dórát. Ezt neki hoztam — húzott elő a zsebéből egy betétkönyvet. — Százezer forint. — Köszönöm — mondta Mária. — Tegye csak a kiságyba. A férfi megmerevedett egy pillanatra, de leintette kitömi készülő feleségét. — Semmi baj — csóválta a fejét. — Ha lejön velem a kocsihoz, odaadom a Józsi ajándékát is. — Ezt azért — emelt fel az asztalról egy újságot a férfi —, ezt azért szeretném elvinni az útra. — Olvasni? — készségeskedett az anyós. — Tessék csak. Nyugodtan vigye, hiszen elég messzire mennek. A férfi rámosolygott. — Hát, bizony — és a fiatalasz- szony újra a férje húsz évvel idősebb arcát látta. S zemben a nappal, a naplementével — szavalta a férfi. A felesége ránézett, nem szólt. Magyar emlékek, gondolta. — Széllel a szememben, vad viharon át — dúdolta a férfi és csillogott a szeme, mintha ivott volna. — Jobb is, hogy én vezetek — pillantott oda az asszony. A határig nem is esett szó — a tájat figyelték. Hát innen való vagy. Hát innen való vagyok. Ausztriában a férfi kiterítette a térdén a lapot, olvasni kezdett. — Na, itt egy • teszt, Blanche — mondta egy idő után.— Majd lefordítom, és akkor te is megcsinálhatod, jó? Az asszony visszamosolygott rá. — Jó. Egészen kiváncsivá tettél. A férfi szemezgetni kezdte a kérdéseket. Be voltak már jelölgetve ugyan a válaszok, de ez őt nem zavarta. Tűzbe jött, megikszelt feleletei gyorsan szaporodtak. Amikor végzett —-végigfutott a teszten, s csak akkor vette észre, hogy. ikszeit mindenütt kíséri egy piros pluszjel. Izgatottan lapozott a jellemzéseikhez, de valójában nem lepődött meg, hogy a rá illő tulajdonságok mellett ott találta a fia nevét is. Haja kibomlik a szélben, teste ívben megfeszül, szeme tiszta, tág tükrében minden szép visszavetül, s meg nem tudja, mit akar... Be szép, aki fiatal. jönnek jelek, miket nem értek szólok nem tudom ki ért meg pernye korom száll a romból aláaknázott gyerekkoromból dárdáját szegzi rám az este Ne is sejtse, hogy a főidben Bűn csírázik szerteszét, hogy az ember meggyötörtén vonszolja roncs életét, s a világon mennyi baj... Jaj annak, ki fiatal. mondd: csillagsörényes béke lesz-e vagy indul már a nélkülcm-tél s titok leszek mint te is lettél Budaházi István: Naplemente A tanya fűlött a nap megnyugtatta az árnyékokat, s a fény is egyre sápadta» lett. Az árnyékok komorak volitak, akár az öregek arca. Kobzos János gazda arca nagyon hasonlított a délutánhoz. A kor miatt is, no meg azért is lett még borúsabb az arca, mert a fia, Jancsi elébe állt, s ezt mondta: — Megházasodom, édesapám. — Aztán kit veszel el? — mordult rá az öreg. Mióta nélküle is megy a világ, s ő egyre jobban kikopott belőle, azóta ingerült. Még olyan dolgokba sem szólhat bele, ami pedig rá is tartozna. Már Rozi, a felesége is egyre ritkábban kéri ki az öreg véleményét. Megy a saját feje után, főz, amit akar. Most meg ez a kölyök is. — Aztán kit veszel el? A hang teszi a muzsikát, az ilyet másként szokás mondani az apának. Kérve. — Kit, kit? Hát egy lányt, akit szeretek — nyel egyet Jancsi, aztán nagy bátran hozzáteszi: — Aki gyereket vár tőlem. Na, ez sóik volt egyszerre az öregnek. Gyűl benne a méreg. — Mit csináltál, te gazember?! Húszéves se vagy! Katona se voltál, de gyereket csinálni már van eszed! Tudod mit? — enyhül meg az öreg, hiszen mégiscsak az ő vére. — Vetessétek el, majd a katonaság után elveheted. — Nem úgy van az! Teri már a hatodik hónapban van! Kobzos megint hallgat. Lassan pirul ki az arca. — Ide pedig nem teszitek be a lábatokat, az biztos! Menj az udvaromból, mert úgy elverlek, hogy magam is megbánom! Jancsi csak néz, aztán megérti. Elindul a ház felé, hogy kis idő múlva a tornácra tegye két kis bőröndjét. — Nemsokára értük jövök. Az öreg nem mond semmit, csak áll. Aztán előkerül az asszony is, aki a szomszéd tanyában volt kotJóért. Mert olyan különös a tyúkok világa, hogy az egyik tanyában kotlának nyakra-főre, a másikban pedig az isten szép nevére sem hajlandók. Kobzosné tyúkot vitt a szomszédba kotlóért. A fészek itt áll elkészítve, alá- válogatta a tojásokat is, ráültette az egyik vértyogó tyúkot, de az csak állt a tojáson, nem akart ráülni. Jön is nem titkolt örömmel, hiszen sikerült a csere. A két bőrönd láttán meglepődik, elengedi a kotlóst. — Hát ezek a bőröndök.? — Nem látod, hogy bőröndök? — Azt látom, de minek vannak a tornácon? Kobzos nagyot.nyelt. — Azért, mert Jancsi költözik. — Miért, hová? — Kobzosné maga a méltatlankodás. — Nem mondaná meg, hogy hová? — Költözik, mert nősül. Aztán meg kívül tágasabb ! — Elküldte az egyetlen fiunkat? Maga vén bolond! — jajdul fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asszonynak igaza van. A fejére nőtt már, azért mer ilyet mondani. De az úristenit, ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom meg keresztelő!? — Elzavartam, az istenit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pulya, de ón nem hiszem! Hát akkor le is út, fel is út/ Az én házam nem átjáróház, hogy ide mindenféle jöttment csak úgy betegye a fenekét! Rozi megszeppen az öreg indulatától. Máskor ilyenkor elhallgat, de most nem tud. — Maga meg nem is beszélt még rendesen Jancsival, a lányt se látta, mégis elüldözi őket a háztól! Milyen ember maga?! — Hogyhogy milyen ember? Hát nem dolgoztam én eleget, mióta csak az eszemet tudom?! Nem neveltem fel ezt a latort rendesen? Es ez a hála érte. Elmegy az első megesett lánnyal! Márpedig amíg én élek, az lesz ennél a háznál, amit én akarok. Megértetted?! Az asszony egyszerre kicsinek érzi magát, nagyon kicsinek. Néma fájdalommal indul kotlát ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi, megnyerte a csatát. A fronton érzett egyszer ilyet, Húsz kilométert menteik előre e'gy nap alatt, pár puskalövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap hajnalban iszonyatos ágvútűzre ébredtek. Ágyú- tűzre, a hátúik mögül. S morgott a föld, és tankok dübörögtek. A dűlő felől motor berreg, aztán előbukkan a téesz GAZ-kocsija. Gyorsan jön, megáll a tanya előtt. A fiú szótlanul száll ki, felmegy a tornácra, felveszi a bőröndöket, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndöket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja, édesapám! Ezt , már a terepjáró a itajából mondja, visszafordulva. Aztán föl zúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jancsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hallja, az anyja a tornácnál zokog. Az öreg Kobzos arca is megrándul. Eddig csak apunak szólította Jancsi, esetleg apának. Sose mondta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll. de lelkét melegség járja át. Odamegy asszonyához, s vállára teszi a kezét. — Ne sírj már, egyszer úgyis elment volna. Ha nem most, később. Ki kel] azt próbálni, mennyire ember már. S hallgatnak Csak az asszony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a takarékot is. aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle. Kobzosné nem mozdul, csak a hüppögése csöndesül el. A naplementéiül az egész tornác meszelt fala lángol. Néznek, néznek a poros dűlőútra, aztán az asz- szony az öregre pillant, Micsoda mély barázdák ezek? Csupa árnyék és csupa fény. Birlalan Ferenc: Mondd
