Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
1985. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Tódor János: Érzelmeink kedves Godot-ja „Ki tudja merre, merre visz a végzet ...” — dalolta nekikeseredést színlelve a barátságosan koszos eszpresszóban a sörökkel bekerített Bogosi. Karnyújtásnyira ült az idős zongoristától, akinek egész lénye meghazudtolni látszott az éjszakai vendéglátós zenészekről Bogosiban őrzött képet. Arca kipihent, tekintete makulátlan, játékában csakúgy, mint viselkedésében úriemberre valló attitűdök, kifinomult, bizalomébresztő gesztusok, egyszóval nem tartozott a táskás szemű, piától bűzlő, bagófüstbe burkolódzó oeszkás gengszterek közé. Tévedés volna persze azt hinni, hogy Bogosinak bármiféle baja lenne az utóbbiakkal, sőt kifejezetten kedvelte a zene éjszakai munkásait, a művészet perifériájára száműzött rossz arcú, ám többnyire tiszta lelkületű, arany szívű pianistákat, dobosokat, s merő szimpátiából nevezte őket „gengsztereknek”. A némely zongorafutam közben transzszilván ábrándjaiba feledkező Mester ellenben egészen más volt. Bogosi, aki korántsem tartozott az italozások jótékonyan elzsibbasztó mocsarából magukat holmi nótázás- sal kimentő magyar gyerekek közé — egy kezén meg tudta volna számolni, hány dal szövegét ismerte —, most mégis, akaratától függetlenül dalra fakadt. Túlzás lenne azt állítani, hogy énekelt volna, mindenesetre igyekvő motyogása olykor találkozott a zongorából elővarázsolt kósza dallammal. A sörből mindeközben láthatatlan pókok másztak elő, akár egy Bach- fúga megtestesülései, porpuhaságú lábukkal végigbaktattak Bogosi halántékán, gerincén, behatoltak fejébe, simogatták zsigereit. Szelíd agressziójuk pillanatok alatt leigázta az örök készenlét militarizmusára kárhoztatott érzékeket; bizsergető volt ez a várakozással teli egyedüllét. Hát -persze, -Bogosi a nőre várt, akivel itt beszélték meg a randevút. Egyszerre szerette és gyűlölte a nőkre való várakozást, amiképpen a nőket is. „Nőre várni maga az aggódás, s ez mint olyan a filozófiák leggyalázatosabbika, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy időnként lételméleti vívódásokat indít el az emberben" — idézte fel Írás közben kedvenc szerzője meghamisított aforizmáját. S bár Bogosi azt is betéve tudta, hogy az előzetes várakozás a csalódás alapja, képtelen volt saját kárán tanulni: újra és újra előzetesen várakozott, s hol csalódott, hol nem. Itt és most, amikor a zongorista személyiséggel teli játéka pillanatról pillanatra fokozta eufóriáját, nem volt kedve csalódni. „Egyenesen gyötrelmes lenne, ha nem oszthatnám meg vele ezt az élményt.” Voltaképpen úgy szerette volna, hogy miközben várakozik rá, itt legyen várakozásának szeretett tárgya, ami persze pihent agy szülte képtelenség, s amiből Bogosinak még nem okozott különösebb megerőltetést továbbképzelni az elképzelhetetlent: magáért a várakozásért várni valakire, amely várakozás csak akkor lehet tökéletesen teljes, ha érzelmeink kedves Godot-ja sohasem érkezik meg. Bogosi a látszat ellenére nem volt skizofrén (legfeljebb érzelmileg), noha tagadhatatlanul hajlamot érzett bizonyos pszichés élményekbe történő belehelyezkedésne. — Maga egy okkult empátista —, vázolta kutyafuttában Bogosi anam- nézisét X. lélekcsináló, a zugivász és autodidakta pszichiáter, akinek illegális és éppen ezért népszerű analíziseiről város- és bögrecsárdaszer- te elismeréssel beszéltek. — Mindez oké, dokikám, de ha engem ilyen okkult izének tart, akkor mivel magyarázza, hogy mégis folyton megzuhanok, és valahogy az a fránya okulás sehogysem akar ösz- szejönni? — Lélekcsináló hosszasan Bogosi szemébe bámult — már-már farkasszemet néztek —, majd azoknak az egyedeknek krisztusi szomorúságával, akik legbelül még hiszik, hogy felebarátaik megváltására rendeltetek, de majd’ mindennapos csalódásaik nyomán már régen belenyugodtak, hogy sohasem támadnak fel, lassan elfordította a fejét, s fáradt egykedvűséggel kortyolt bele soros fröccsébe, r . - „Intermezzo, az élet csak röpke intermezzo” — dobolták Bogosi ujjai az üveg koszos lenyomatát őrző térítőn, s fogalma sem volt, miféle belső komputer vezényli szertelen pályákra többre érdemes gondolatait. A disztingvált pianista már csak kizárólag neki játszott, miután hangszerétől felemelkedve méltóságteljes meghajlással köszönte meg Bogosi billentyűkre csúsztatott utolsó százasát. „Most már muszáj jönnie, hogy kiváltson innen” — torkolta le magában az egyre inkább előpofátlankodó aggodalmaskodást... „Hol késel, érzelmeim kedves Godot-ja?” — kérdezte Bogosiban a rossz lelkiismeret, amikor mutatis mutandis — hátulról jéghideg, csábítóan érzéki ujjak tapadtak szemére — a zárórát kiáltó pincér immár harmadszor szólította távozásra — homlokába martak a téli éjszaka dermesztő kutyái, s rögvest eszébe villant, hogy nem is itt beszélték meg a találkozást... Borbély Tibor: Csak versek Virágok (Illyés Gyulának) CSAK KIDÜLT—BEDÜLT léckerítés már a fogsorom, összedrótozva áll még, de közöttük sziszegve szöknek át az egykor engedelmes lágy szavak. Kígyót idéző hangjuk ellenére, ne féljen tőlük a barát. Csak ellenséget bántanak! CSAK AZ A BAJ KEDVES, hogy a szerelmes vers nem tud majd viszontszeretni téged. Csodatévő a szerelem, és mégsem lehet, hogy akár egy kicsit is — „előre” szeresselek! CSAK AZT AZ EGYET ne mondhassák, hogy szó nélkül mentem el! Nem a siker, csak a dünnyögés magam kínálta tárgya a kötetnyi, egyetlen versnyi „Csak.” Jó alap: „Milyen kényes volt a rendre, és most mintha még önmaga, is diribre-darabra szedve itt heverne!” CSAK A MÖGÖTTEM HAGYOTT állomások nevét mormolgatom, de a következő nevét is tudom. A tudat már előbb ott lehet a még el sem ért állomásokon. CSAK ELMENTÜNK ANYÁMMAL Monorig gyalog, és aznap este fordultunk vissza Pestre, de csak másnap reggel vitt a lábam, ö akarta, hogy a nagyanyám eltette fél üveg rumosdiót még megtaláljam. Mámorító volt a reggel 1945-ben a kincset rejtő, kifosztott nagyszülői házban! CSAK KÉT SZÁMON TŰNŐDŐM mostanában. Húsz méter hosszú volt a két fa között kifeszített drót, és tizenöt a lánc, amelyik házőrző kutyánk nyakörvét összekötötte vele. Nagyapám a szűkszavú öreg ezt a két számot nekem, miért mondta meg? Kérdőjelek. Megtanultam a képletet, s a keresett válasz helyett kiszámítom: „Ha a drót bármelyik pontja volt a kör közepe, és a lánc hossza a kör sugara, akkor mekkora terület ura volt a hűséges házőrző kutya?” CSAK BAJ NE LEGYEN belőle! Számomra érthetetlen üzleti siker, hogy az ügyes kereskedő, egyetlen s olcsó életemet — harmadszorra is nagy áron adta el! CSAK ÖK; csak ti, csak mi! Csak ő és te! Csak ennyi az „én”-hez tartozó gondom összege. CSAK ANNYIT KELL MEGTANULNOM összesen, hogy nádszál kisasszony lányomat nem emelhetem magam fölé, és játékból sem birkózhat velem a fiam. Agyamban kemény az ér, engedményt nem ad. Bénasággal büntethet, egyetlen tiltott mozdulat. A mímelt terhek alatt roskadozókkal együtt, mégsem panaszkodom! Amit tennem sem szabad, én csak azt vállalom. Mi bántsa hát az apát, akit csupán a semmi terhe nyom? CSAK EGY KIS IDŐ kellene még hogy megértsem: látják-" szürke verseim színét? Időért mégsem fohászkodom, mert lehet, hogy színvakságomon azok érnének nagy diadallal tetten, akiket eddig én — szívük látni vélt színéért szerettem! CSAK A VALAHOVA LETETT szemüvegemet találtam meg eddig nehezen. Most pedig? A reggelre elfeledett helvre tett mfifoesoromat kell. egvre harapósabb hangulatban keresnem! Nagy tréfamester ő, a vén Idő! Ezért hiszem, hogy mindenkor legyőzhetetlen! Vaszary János festménye CSAK AZ AZ OSTOBA GÉPÉSZ kerülne már elő! Álom mozimban a film szünet nélkül pereg. Láthatatlan kéz cseréli az újabb cs újabb tekercseket. Nézem, újraélem. Fáradtan várom, hogy feltűnjön végre a vásznon: VÉGE Az előcsarnokban is zsong a tömeg. Várnak az új vetítésre. CSAK NÉZEM, hogy a sarokban álló óra egyik súlya fölfelé — a másik lefelé halad, miközben két mutatója körpályán járva mégis: előre haladó idő-utat mutat. Három irányú mozgás szabja meg a hozzájuk tartozó gondolat utat. CSAK ELSZERETNI akarták tőlem — nem szeretni! — azt akit szerettem. Hitt nekik. Azok között, ákikhez hűtlen útja vitt, részeg nyáltól mocskos pohárként, most kézről-kézrc jár! Szeretve undorodva nézem. Csalók között a létezése —, és már nem hiánya fáj! CSAK SZARKALÁB HALÁL, mert tart a nyári virágzás. Másik évszakba nem lép még az év. Nagy, sötét és világoskék virág virít, de szél tördeli, eső veri. Áztatja bőven. Fejét nem tudja már megtartani a gyönge szár, és mert a víz terhét rejtik szirmai, azt hiszik, hogy a virág, önmaga súlyától törik. CSAK EGY VIRÁGCSERÉPNYI föld a birtokom. Hegyoldalon nyújtózkodó hétvégi telkéről jogosan néz le engem a gazdag! Nem tudja, hogy az úton talált, egyetlen lócitromért is érdemes lehajlanom, hiszen dúsan trágyázhatom vele, — napszámos nélkül művelt földtulajdonom! CSAK SZENTJÁNOSBOGÁRRA FÉNYE — cigarettám parazsa — világít éjsz-'-áimon. Nem gyújtok fényt. Nincs miért. Útját a gondolat füstölögve járja, és amit keres, így is megtalálja. CSAK SZEMBEKÖPTÉL ökölcsapás helyett! Az indulat vezet, mert cl nem viselheted a kérdő tekintetet! Szememben most így nézheted magad tovább. Köpet és képed, téged tükrözhet-e hűbben? Még mondanom sem kell. semmit sem neked! CS£K LEGALÁBB EGYETLEN EGYSZER (Parti József elvtársam emlékezetére. 1985, VII. ZZ.) miért ne vihetnének tábornokok sorfala között utolsó útjára egy kiskatonát? Miért ne adhatnák le ők a díszsortüzet, hogy arra a temetésre bajtársai, a kiskatonák. nagyon sokáig — így emlékezzenek! ' A Szolgálati Szabályzat ezt az egyet, csak legalább egyetlen egyszer, miért nem engedi meg? CSAK A HALÁLTUDAT szoktathat az életben a legnagyobb önfegyelemre? önmagam csak egymagám lehessek, és csak úgy. hogy nem fogódzkodom már többé baráti kezekbe?! CSAK HITEKBEN CSALÓDTAM, — nem hitemben! Hitemre mondom: kevés akad közöttetek Pálamnál hívőbb — hitetlen! Példabeszédem segíthet ebben: „Csak undor gyűlik bennem, nem gyűlölet Nem hiszed, hogy még akkor Is. amikor te állsz előttem —, helyedbe én egy embert képzelek!” CSAK AZ ÉG PEREMÉN DERENG VALAMI furcsa fény itt. ahol élek. Katatóniában este van. Mintha tán a távoli Rzonvipán fölé vetítené fénvét a Nan, hogy némi színt kapjon itt a feketébe hajló, riasztó szürke alkonyat. CSAK ENNYI ÖSSZESEN Csak csak azért is! Csak múlt. jelen, jövű. Csak kegyetlenség-, kegyrlem. Csak család és szeretem. Csak hit s haza. Csak ars poetica.
