Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-08 / 185. szám

1985. AUGUSZTUS 8,, CSÜTÖRTÖK 4 kJÚmÍ(W Létráról, kőműveskalapáccsal Képaláírás a kallódó mozaikhoz Harmincöt évvel ezelőtt. Kovács Margittól egy száznyolc­vanszor kettőkilencvcnes, monumentális terrakotta faliképet rendeltek. A címe: Balatoni térkép, alcíme: A dolgozó népé a Balaton. A Déli pályaudvar pénztárcsarnokában állították ki, ott volt 1975-ig, amikor is megkezdődtek a bontási munkálatok. Leszedték az épület díszeit, de a mozaikról úgy tűnt, mindenki megfeledkezett. A robbantás előtti napokban ide is behordták a szalmabálákat, hisz a többi már a tűzszerészek dolga. És ak­kor a szalmatengerben megjelent egy hosszú létrával és kőmű- vcskalapáccsal egy fiatalasszony, a kerámialapokat gondosan leszedte, egyenként becsomagolta, ládába rakta. Közel tíz évig álltak a dobozok, ládák, íróasztalfiókok a raktárban. Az­tán egyszer csak megjelent a szentendrei Kovács Margit Mú­zeum munkatársa, átvette az anyagot, összeült a döntésre hi­vatott bizottság, megvitatták, mi legyen a sorsa, hol lehetne kiállítani. A választás a város központi általános iskolájára esett. így most ott látható. Külföldi siker A szigetújfalui kultúrotthon, valamint a Ráckeve és Vidé­ke Áfész keretében működő német nemzetiségi táncegyüt­tes kéthetes turnén mutatko­zott be az NSZK-ban, a marbursi nemzetközi feszti­válon. Lengyel, román, dán, por­tugál. iugoszláv, olasz, né­met, íflaho (USA) csoportjai mellett képviselte hazánkat a negyvenegy tagú együttes (14 pár táncos és kilenc tagú ze­nekar). A turné erkölcsi és anyagi támogatását az Áfész mellett a Magyarorszá­gi Németek Demokratikus Szövetsége és a SZOVOSZ biztosította. Az együtteseket 12 község munkaközössége látta vendé­gül. A szigetújfaluiak Gladen- bachban léptek fel először, másnap Unterrosphe nézői tapsolhattak a magyarok programjának. Marburgban a vár szabadtéri színpadán két­ezer néző előtt mutatkoztak be. Szűnni nem akaró taps fogadta itt az újfaluiak menyasszony búcsúztatóját. Wetterben az öregek otthoná­ban adtak műsort a lengyel és a helyi gyermekegyüttes­sel közösen. Többször fellép­tek Hombressenben, ahol már korábban is vendégszerepel­tek. Benkő Gyula. A padlás0. kon, kamrák használatlan polcain itt—ott még megőr­zött régi színházi újságok szürke vagy barna nyomatú fényképein gyakran bukkan fel egy ifjú amorózó arca, alakja. Többnyire szmoking­ban, prémgalléros, úgyneve­zett úri télikabátban ábrá­zolják ezek a fotók. A frizu­rája meg úgy csillog ennek az álmodozó tekintetű szép­fiúnak, hogy egy pomádérek- lámé sem különben. A fölvételek alatt rendre ugyanaz a név áll: Benkő Gyula. Csupán az a különb­ség, hogy áz egyik ábrázolat ilyen bálban, olyan estélyen készült, a másik meg a szín­házi premierek, filmforgatá­sok valamelyikén. Jelenkori színművészetünk­nek ez a pályára lépésétől folytonosan rokonszenves és váltig népszerű alakja majd egy fél évszázada — egészen pontosan negyvenhat éve — van a maga szakmájában, ám egyáltalán nem úgy gya­korolja azt, ahogyan a teát- Tumi tárgyú történetek olva­sói képzelni szokták. Mert­hogy nagyon sokat és igen fontos dolgokon törte és töri a fejét a Vígszínház hajdani tagja. Nagyon érdekli hiva­tásának minden ügye-baja, de ugyanígy azé a nagyvilágé is, amelyben megítélése szerint, egyre nehezebb és mind ke­vésbé körülhozsannázott ke­nyérkereset felvenni mások «lakját. Nyilvános tűnődése a Mes­ter sége: színész című — újabban szaporábban jelent­kező —, sorozatban hangzott el. Üj társalkodó partnernek, Rapcsányi Lászlónak felelge- tett majd egy órán át, s aki az ő rokonszenves, a kölcsö­nös tapintatból is jelest ér­demlő eszmecseréjüket végig­hallgatta, bizonyára bőven kapott gondolkodnivalót. A színészmesterségnél ma­radva: miért lazult meg oly­annyira a társulatok és a közönség kapcsolata? — kér­dezte fájlalva Benkő Gyula. Korábban — még nem is oly régen —, szinte együtt, élt a színművészek kisebb meg a nézők nagyobb családja, míg mára ez a kötelék fölbomlott, elkopott. Bizonyára azért is — [gy az önkritika —, mert a hajszás életforma miatt kiveszőfélben vannak az olyan igazán nagy és vonzó egyéniségek, mint amilyen volt egykor Lehotay Arpátl vagy Csortos Gyula. Ezektől tanult rengeteget a nyilatko­zó. No meg attól a természet­től is, amelyet a szakmai Ügyekbe belefáradva — sőt, Kokba belefásulva — talált A történet rekonstruálva De ki volt az, aki a képet megmentette? A pályaudvar új irodaépületében nehezen bukkantunk rá. A pénztárak­nál a régiek közül is alig em­lékezett valaki arra, hogy volt valaha ilyen mozaik. Kovács Gyula segédügyele­tes — kísérőm — nem hagyta annyiban a dolgot és a kuta­tás végül nem maradt ered­ménytelen. Megtaláltuk a mo­zaik megmentőjét, Machovitsch Lászlónét. Szép, intelligens ar­meg, és szeret most a rajon­gásig. A minden gond és baj föl­emlegetése ellenére is jó han­gulatba hozott néző csak azt kívánhatja, hogy Benkő Gyu­la találkozzon még ilyen láng- lobbantókkal, akikből — s ezt is az ő kedves szavai sugall­ják — bizony más szakmák­ban szintén elkelne egy-kettő, sőt egy-két tucat... Három régi. Ugyancsak szívmelengető pillanatokkal gazdagíthatta a nézőket a Hárman a régiek közül című dokumentumfilm, amely há­rom Franciaországba szakadt hazánkfiát mutatott be. Sok­sok éve lakják ők már a gallok földjét, mégis rendre megmaradtak magyarnak. Egyikük, az elsőül szóló ügy­véd, ha úgy adódik, nemzeti érdekeinket szolgálja; mási­kuk, a híres építész, művelő­dési egyesületet szervez; har- madikuk, a Folies Berges mű­vészeti vezetője, Michel Gyar- mathy meg Duna, Tisza táji műsort mutat be világhíres mulatójában. Egyébként őt mutatták a leghosszabban. és jelenségként is ő volt a leg­inkább megható. Akácz László A spontán törekvések és a hivatalos politika közös igényéből született meg a munkásőrség. Az 1956-os el­lenforradalom idején szerve­ződtek az első önkéntes cso­portok, amelyek a gépeket, a berendezéseket, a raktárakat, a veszélybe került embereket és értékeket igyekeztek vé­deni. Közvetlen létrehozói között ott voltak a tizenkl- lences proletárforradalom ve­teránjai, a felszabadulás előt­ti munkásmozgalom, az ille­gális ' párt harcosai. Velük együtt jelentkezett szolgálat­ra sok pártmunkás, szakszer­vezeti tag, volt karhatal- mista. Nem csoda hát, hogy a munkásőrségről szóló, most megje'ent kötet első lapjain mindjárt a forradalmi mun­kás-paraszt kormány 1955. november 4-én kelt felhívá­sának fotókópiájával talál­kozunk. A következő oldalon pedig az Elnöki Tanács 1957. évi 13-as számú rendeletét olvashatjuk a munkásőrség megalakításáról. Nem feled­hetjük: a dolgozók kívánsá­gára. A két dokumentum sokat elmond arról, hogy miért ca van, a haja feketéből ezüst­fehérbe hajlik, de a megjele­nése fiatalos, alig akarom el­hinni, hogy bizony már nagy­mama. Kicsit meglepődik, ami­kor elmondom, mi járatban va­gyok. — Nem volt olyan vészes az egész, bár a lábam reszketett azon a magas létrán. Hogy miért szedtem le azt a mozai­kot? Mert láttam: ez bizony a fallal együtt fog porrá menni, ha nem teszünk valamit. Mi az irodát akkor már kiköltöztet­tük, volt egy kis szabadidőnk. Mondtam a főnökömnek, en­gedje meg, hogy ezt a napot erre szánjam. Szóltam a férfiaknak, jöjje­nek segíteni. Volt a lakatos­műhelyben egy jó kis ügyes ember, Müller János. Bármivel meg lehetett bízni, egykettőre megcsinálta. Aztán ott volt — hirtelen az ő neve jut eszembe — a légóparancsnok, Tarnay Pista is. Fogtuk a kőműveska­lapácsot és óvatosan, szép sor­jában leszedtük a kerámiala­pokat. Könnyen megváltak a faltól, gyenge malter tartotta össze. — De nem is, előbb lefény­képeztem. Tudja, nagyon sze­rettem már akkor is fényké­pezni, gondoltam, nem árt, ha marad róla legalább egy fotó, hiszen ki tudja, mi lesz a sor­sa. A negatív még ma is meg­van otthon, valahol a régi te­kercsek között. Soká-soka vártunk Tehát leszedtük a faliképet, a mozaikokat beszámoztuk és dobozokba, íróasztalfiókba — ami éppen akadt — becsoma­golva elraiktuk. — Egy múzeumi munkatárs se csinálhatta volna pedánsab- ban. — Nem kellett hozzá más, mint egyszerű paraszti ész. Tudtam, csak így lehet majd ismét összerakni. A ládák a dekorációs rak­tárba kerültek. Nálam volt a volt szükség a testület létre­hozására. Ahogy az utóbbi évtizedekben fejlődött a ma­gyar társadalom, úgy formá­lódott a munkásőrség is. Alapvető célja, szerepe azon­ban nem változott. Hogy azt mennyien vállalják fel, arra utal a könyv címe is: Munkával, tollal, fegyverrel. A munkásőrség tagsága tár­sadalmunk valamennyi réte­géből verbuválódik. Legtöb­ben munkások és parasztok, de ott vannak soraikban az értelmiségiek — orvosok, pe­dagógusok, tudományos ku­tatók, művészek, újságírók. Nevezzünk meg néhányat kö­zülük: Bokor László film­rendező, Vadász Ferenc író, újságíró, Sós László gra­fikus, Féner Tamás fotó­művész. A fejezetek arról mesélnek — Munkásőrök a termelés­ben; a közéletben; kultú­ráért; nemzedékek; emlékeze­tes pillanatok —, hogy meny­nyire együtt él a társadalom­mal, a mindennapokkal ez a testület. Mindezt nem száraz brosúraszövegek közvetíté­sével, hanem egyéni sorsok bemutatásával tárja az ol­kulcs. Néha megnéztem, nem nyúlt-e valaki hozzá, de ott volt, hiánytalanul. Évek múlva az igazgatóhe­lyettesünk, Nagyrónai László szólt: új ládákat kell csinál­tatni, mert jönnek a múzeum emberei. Én leltár szerint át­adtam, annyit tudok róla, hogy a múzeumba került. — Ezek szerint nem hívták meg a felavató ünnepségre... — Azért egyszer szeretném látni. Hogy néz ki, milyen ál­lapotban van. — Dicsértek, hogy olyan ügyesen szedtük le, alig kellett restaurálni. És az iskolában valóban megfele­lő helye van, a tágas előcsar­nokban. — Emlékszik még rá, milyen volt a falikép? — Realista kivitelű. Nekem tetszett. Más, mint a későbbi kisplasztikái, kedves, apró szobrai. Talán egy prospektus­hoz hasonlítanám, amit az em­ber az utasoknak mutat. Ma­gyarország térképét ábrázolta, kiemelte a Balaton környékét és az egyes helységeknél jelölte, mi a nevezetesebb látnivaló. Meleg színekkel dolgozott. Azért kár, hogy nem a mú­zeumba került. Márványember­sors A Kovács Margit Múzeum­ban nem látni ilyen nagy lép­tékű munkát. Stílusában is el­tér a későbbi, érett alkotások­tól. 1950-ben készült, a szocreál virágzásának idősza­kában. Tíz éven belül sok, ak­koriban készült mű és fércmű került süllyesztőbe, általában nem is ok nélkül — mondhat­ni joggal. Márványember-sors. Ám egy szempontból mégis kár, hogy amilyen gyorsan di­csőséget szereztek alkotóiknak, olyan pánikszerű hirtelenség­gel el is tűntek, mert kordo- kumentumok. Egy kor hangu- latánák, érzésvilágának, hité­nek kifejezői. Az ötvenes évek legeleje választóvíz volt: ahogy a közelmúltban Fekete Gyula írta .......igazságtalan, vesztett há ború után hihetetlen ener­giák halmozódtak fel a lelkek­ben, igazságot követelők, vi- lágmegfordítók.” Százezrek hittek abban, hogy megvaló­sítható egy minden eddiginél igazságosabb társadalmi rend. A buktatók, a csalódások még az eljövendő évek tarsolyában voltak. Ma már ez az akkori feltétlen bizakodás olybá tű­nik, mint a mesében: egyszer- voltnak. Ezért is jó, hogy ezt a kor­dokumentumot átmentette a mának ez az asszonyka. Nagy Emőke vasó elé. Alapító tagok, idő­sebbek és fiatalok szólalnak meg, mondják el, miért lép­tek be, miért szolgálnak most. Megismerkedhetünk a dabasi gyógypedagógusnővel, aki ezt vallja magáról: ter­mészetem a másokra figye­lés. Férje, édesapja is mun­kásőr. Utóbbi alapító tagja volt a szervezetnek. Ma már nyugdíjas, de az egyenruhát nem vetette le. Vagy a száz­halombattai munkásnő, aki egyidős a testülettel, s mint ifjúgárda-parancsnok neveli a fiatalokat. A munkásőrség tevékeny­sége annyira sokrétű, szerte­ágazó, hogy egy ilyen kis könyvecske nem vállalkozhat a teljes bemutatására. Nem is teszi, mint alcíme jelzi a szándékot: Bepillantás a munkásőrség életébe. Min­denesetre átlapozása után az olvasóban a korábbinál pon­tosabb kép alakul ki a munkásőrségről. Az eligazo­dásban segítenek az eredeti dokumentumok és a gazdag képanyag. A Zrínyi Kiadó négy nyelven tette közzé a kötetet K. L. A. I. Tv-figyelő' Galambszürke egyenruhában Munkával, tollal, fegyverrel hHeti filmtegyzetb Éljen D’Artagnan! D’Artagnan és szerelme, Constanta, az angol—olasz koprodukclós rajzfilmben A filmlexikonok körülbelül harminc Három testőr-film- feldolgozást tartanak számon. Van közöttük nem is egy még a némafilm korai sza­kaszából, van köztük zenés komédia, vagy többrészes nagy, romantikus történet, teljes és korhű környezettel, ruhákkal, kellékekkel. Dumas regénye örökzöld filmtéma, minden kor megcsinál(hat)ja belőle a maga variációját. A legújabb variáció most kerül a mozikba; ez egy rajzjátékfilm, s angol—olasz koprodukcióban készült a világhírű, magyar származású John Halas irányításával. John Halas, azaz Halász János az animációs műfaj egyik nagy öregje. 1912- ben született Pesterzsébeten, ugyanabban az évben, mint a nem angol, hanem francia nevűvé vált Hajdú Imre, akit Jean Image néven tartanak számon a filmtörténétek, s ő is animációs filmes volt, mint a szintén 1912-ben született Macskássy Gyula, a magyar animációs film meghatározó egyénisége. Halas — Halász egyébként a Nemzetközi Ani- mációsfilm Szövetség elnöke is, és mint ilyen, termé­szetesen a szakma vezető egyéniségeivel egyetértésben, 1985-öt az animációs film évének nyilváníttatta. Talán ennek is köszönhető, hogy az Éljen D’Artagnan! épp most került nálunk mű­sorra. Teljes egészében nem reprezentálja ugyan Halas stílusát, mivel ő már akkor kapcsolódott be a munkála­tokba, amikor a film egy része készen volt (s persze a teljes film forgatókönyve is). Mégis, ez a Három testőr­variáció egészen más, mint amit eddig a témában meg­szoktunk. Először is a rajz- stílus figyelemre méltó. Ez az úgynevezett Walt Disney- stílust követi, azaz olyan megfogalmazású, mint a .min­denki által ismert Hófehérke és a hét törpe. Ez a kissé édeskés, finomkodó stílus azqnban ebben a filmben egy finom és szellemes irónia ízeivel keveredik. Ez a másik érdekesség; a film humora, a Dumas-regény fölötti elnéző és ötletdús tréfálkozás, Ez egyaránt megnyilvánul a raj­zi ötletekben, s a történet át­alakításában, illetve a hozzá­adott új szereplők karakteré­ben. Ilyen új szereplő például egy bagoly, „aki” D’Arta­gnan barátja, s a legváratla­nabb pillanatokban lép . ak­cióba, hogy segítse vagy ép­pen megmentse a barátját. Hasonlóan fontos szerepet kap egy jól fejlett macska is. „ö” az ármányos lelkületű Richelieu , bíborost segíti, néha egészen fantasztikus ügyességgel. A fiím feltűnően rövid, mindössze 70 perc. Nyugodt lélekkel ajánlható minden korosztálynak, már csak a=zért is, mert magyarra szinkroni­zálták (s a szinkron, melles­leg, kitűnően sikerült, mind szövegét, mind a magyar hangokat megszólaltató szí­nészek munkáját tekintve). Fehér Toll Ha csak annyit mondunk erről az indiánfilmről, hogy az NDK-ban forgatták, min­denki azonnal tudia, hogy fő­szereplője csakis Gojko Mitic lehet. És így is van. A deltás fehér indián ezúttal a né- perszé indiánok törzsének a főnöke, s Fehér Toll névre hallgat. Természetesen , me­gint rűt sérelem éri az in­diánokat az alávaló sápadt- arcú jenki katonák részé­ről, s így Fehér Toll csak mellékállásban marad törzs­főnök. mert főállásban bosz- szúáll. Eközben persze el­fogják. maid több hősies tet­tet hajt végre, valamint el­éri, hogy a gaz jenkik elő­ször felderítőnek alkalmaz­zák, majd később hullai el öl ti státusba helyezzék. Aggódni persze fölösleges, mert Fehér Toll és az indiánok (de nem a néperszék, hanem a kajü­zök) az utolsó pillanatban alaposan megtáncoltatják a rút és gaz sápadtarcúakat. Noha a filmet ezúttal nem Kari May (azaz May Károly) valamelyik regényéből for­gatták, a sztori mégis ponto­san olyan, mintha ez a derék indiánspecialistá írta volna. Azaz a fehérek mindig rosz- szak, az indiánok mindig jók, és bár időnként alulmarad­nak a sápad tar cúakkal szem­ben, a végén mégis ők dia- da Imaskodmk. Egy különlegessége azonban mégis van a filmnek. Az tud­niillik, hogy NDK—mongol koprodukcióban készült, s a zord és kietlen vadnyugati préri ezúttal a mongóliai si­vatagban kapott helyet (mint ahogyan a filmben szerepet kaptak — bár csak statisz­tériaként — mongol lova­sok is). Ür egy napra A kisembernek még a sze­rencséje is merő szerencsét­lenség, s hiába csillan meg előtte a jobb élet reménye, abból is csak annyi haszna származik, hogy még jobban megérti, mennyire szerencsét­len flótás is ő. Nagyjából így foglalható össze, miről szól a jeles bol­gár író, Nikola Sztatkov no­velláiból írt, s a szintén jó­nevű rendező, Nikolaj Volev által forgatott új bolgár film. A főhős, Punko, amolyan falusi tücsökemberke. Kissé kelekótya, kissé ügyetlen s nagyon szegény. A gyerekei a vagyona meg a furulyája. Amikor aztán, sokszori pró­bálkozás után, végre rámoso­lyogna a szerencse, hamaro­san kiderül, hogy szélhámo­sok markába került, akik alaposan megkopasztották, s a nagy reménységből, az ígé­ret földjére, Amerikába ván­dorlásból sem lett semmi. Purko azonban legalább egy napra úgy él, mintha valóban jómódú lenne. A kiábrándu­lás annál keserűbb. Lehet hogy ezek után azt gondolják:, itt egy mulatságos vígjátékról van szó. Nos, nem egészen. Purkó Icalandjain le­het ügyöm nevetni is. de in­kább csak keserű szájízzel. Takács István • • • . •. -• i '. •• ' i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents