Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
1985. JÚLIUS 20.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Bán Zsuzsa: Hideg van ott belül... Állandóan fázott az utóbbi időben. Belül iázott, ahogy sohasem még, és ettől fehérré vált az arca, melynek előnytelen sápadtságát csak még jobban kiemelte a fokozottan kifestett Szemek látványa. Amikor a kislányával egyedül maradt, eleinte készek voltak — azok, akik között élt és dolgozott — együttérezni vele, de aztán részleteket is megtudtak az úgynevezett családi tragédiából, s egymás után elfordultak tőle. A volt férj albérletben lakott, és keresete jó részét gye- rektartásra fizette azzal együtt, hogy gyakorlatilag szinte soha nem láthatta a kislányát. Ha Melinda nyaralni ment, külön összegeket csikart ki belőle, azzal, hogy a gyereknek mindent meg akar adni, még ha csonka családban nő is fel, és évente számtalan alkalom volt még, amikor néhány sorban arról értesítette a volt férjet, hogy szükség van a külön hozzájárulására, amit lehetőleg postán küldjön el, mert nem volna jó, ha soron kívül is zaklatná megjelenésével a gyereket. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy a kisemmizett volt férj a sarkára állhatna kicsit, de ez túl szelíd volt, és nem tette. Melinda csoportvezető volt egy kisvállalatnál, és a legfőbb hangsúlyt mindig arra helyezte, hogy a főnökök előtt megfelelően adminisztrálja magát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiemelt jutalmakat kapjon különös tekintettel hátrányos helyzetére is. Gyakorlatilag jó, ha két óiát töltött effektiv munkával a napi nyolc órából általában, s ezt a következőképpen oldotta meg: Reggelente fél órával későbben érkezett azzal, hogy itt voltam ám, csak X-szel beszélgettem. Mondjuk a folyosón, vagy az épület előtt, mindegy, de itt volt. Aztán megkérdezte, nem kell-e valami a boltból a többieknek, mert ő kiugrik vásárolni valamit, egyrészt azért, mert mindjárt-éhen hal, másrészt, mert elfogy a kenyér. Soha nem vette észre, hogy senkinek nem volt szüksége semmire. miután ők az irodába érkeztek, a munkaidő előtt megvették, amire délelőtt szükségük volt. Valahogy ezt tartották morálisnak, bár soha külön jutalmakat nem kaptak érte. Melinda térült-fordult, mosolygott és ment, majd egy-, másfél óra múlva visszaérkezett azzal, hogy őneki már leszakadnak a lábai, és még el kell mennie az óráshoz és a cipészhez is. Hangsúlyt helyezett arra, hogy mindezt megbeszélje a többiekkel, és vagy nem vette észre, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy senki nem néz rá, és nem válaszol neki. Ilyen jellegű elintéznivalóikat ők ebédidőben intézték, vagy munkaidő után, és ez mindenki számára természetes volt. Mielőtt kiment az óráshoz, elszaladt a főnökhöz kezében egy üres papírlappal, és olyan szóáradatot zúdított rá arról, hogy mennyi dolga van, de nyugodtak lehetnek, ő elintézi, hogy a főnök örült, ha a végén megszabadult tőle. Bizonyos lelkiis- meretfurdalással, mert tényleg eny- nyit dolgozik ez a szegény kis asz- szonyka? Ezután Melinda elment az óráshoz és a cipészhez, kinézett közben a piacra is, és valamivel ebédidő előtt visszaérkezett. Az ebédidő háromnegyed óra, de hát ki róhatta volna fel neki, hogy legkevesebb másfél órát időzött távol a munkahelyéről ilyenkor, és utána még panaszkodott is, hogy olyan gyorsan evett, majdnem megfulladt, mert még elment az édesanyjához is, meg 1 beszélt a sógórnőjével a hétvégéről. Igazán nagyon fáradtnak látszott ekkor már, és le is rogyott egy közeli székre azzal, hogy most már megér- demtem, hogy nyugodtan elszívjak egy cigettát. El is szívta nyugodtan, mert senki nem’ zavarta ebben, és éppen felállt, hogy lemegy kicsit az öltözőbe, amikor pechjére egy ügyfél érkezett, akit nem kerülhetett el. Melinda példamutató türelemmel hallgatta végig az ügyfél problémáját, és biztosította arról, hogy ő elintézi. — Ne higgyen senkinek — mondta —, csak ha én mondom valamiről, hogy nem lehet elintézni, akkor igaz. —t Hiába, nem vagyunk egyformák! El is intézte az ügyfél dolgát, aki azt hitte, valami külön juttatást kapott a társadalomtól azzal, hogy ilyen - kedves fiatalasszonnyal találkozott, aki fáradságot és időt nem kímélve rendelkezésére állt. Melinda ezzel teljesítette a napi jócselekedetet, amire bátran hivatkozhatott, ha arra került volna a sor, de a főnök nemigen kért tőle számon semmit, éppen elég volt látnia — ha néha odanézett —, hogy mennyit dolgozik. Ezek után Melinda tényleg lement az öltözőbe, hogy kivegye megérdemelt pihenőjét, és megegye azt a kis valamit, amit behozott magával, hogy ki ne lukadjon a gyomra. Aztán telefonált a kislányának, a sógornőjének, egy ismerősnek, és a munkaidő letelte előtt már igazán nagyon fáradtnak látszott, ezt senki nem tagadhatta. ftlöSprÓSjált kicsit beszélni a többiekkel, például úgy, hogy bekapcsolódott azok beszélgetésébe, de valahogy nem sikerült a dolog, mert elhallgattak, és amikor végül egyedül ő beszélt, úgy vette észre, hogy mindenki valami munkába merült, és nem figyeltek oda. Emiatt felhúzta az orrát, és bosszút esküdött, amit másnap igyekezett is realizálni az egyetlen módon, amit ismert. Reggel, amint félórával munkakezdés előtt megérkezett, rögtön bement a főnökhöz, és beszámolt aggodalmairól. Rossz vége lesz szerinte annak, hogy egyesek nem törődnek igazán a munkájukkal. Neveket és példákat említett, melyeknek felét a főnök meg is jegyezte, idegesen attól, hogy zavarják, megígérte: alkalom- adtán utánanéz. Az említett nevek közül néhány azonban tényleg meg is maradt a fejében, és nem tudott jó szemmel nézni azokra az emberekre, akiket Melinda ilyenkor megemlített. Mert a fene egye meg, néha utána kell nézni a hanyagságoknak és léhaságoknak, különben mi lenne belőlük? Nem mindenki olyan, mint ez a szegény fiatalasszony, aki eny- nyire szívén viseli a vállalat ügyeit És az embernek más dolga is van, mint' örökké közöttük járkálni, hogy maga járjon utána, még szerencse, hogy van valaki, aki közöttük dolgozva odafigyel mindenre. Persze, volt már olyan is, hogy Melindát megpróbálták befeketíteni előtte, de ő átlátott a szitán. Megmondta kereken, hogy bár minden dolgozója ilyen lenne, nem fájna a feje soha. Közben egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy Melinda őt is fúrja, ahol lehet, mert az előmenetel egyik kritériumának ezt a módszert tartotta. Nemcsak lefelé áskálódott, hanem hacsak tehette, felfelé is, hiszen a nagyfőnök sem olyan sokára nyugdíjba megy, és olyan végzettséggel, amilyen Melindának van, korlátlanok a lehetőségek. Akik naponta vele dolgoztak, és közelről ismerték, megvetették, és érthetően kiközösítették maguk közül, de neki vastagabb volt a bőre annál, hogy ezt észrevette volna. Nem tűnt fel, hogy senki nem szólítja meg, legfeljebb kelletlenül válaszol, ha ő kérdez valamit, hogy elhallgatnak, ha beszélgetés közben hozzájuk lép, hogy kimennek az öltözőből, ha ő bemegy. Túlságosan el volt foglalva magával és az ügyeivel ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyen. S az ember azt gondolhatná ezek után, hogy Melinda volt az élet királya (királynője), aki meglovagolt minden lehetőséget, mégis, beteges sápadtság fakította az arcát, és állandóan fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Természetesen a sok munkát okolta azért, mert valahol belül meg volt győződve arról, hogy ő naponta halálra dolgozza magát. Már az a tény egyedül, hogy reggelente fel kellett kelnie, és elindulnia a munkahelyéré, egész napra elbá- gyasztotta. Akkor ott volt a kislány gondja is, akit nevelnie kellett, a pedálozás a főnökök előtt, mindez tényleg igen kimerítette. Soha nem jutott eszébe, hogy valójában nincs egyetlen barátja sem. Nincs enVoer, aki együttérezne vele, akinek bizalmasan elmondhatná a dolgait. Ha megpróbálja, a többiek átnéznek rajta, mint a levegőn, és egészen másról kezdenek beszélni. Gond®] néha arra is, hogy új kalapot vesz, vagy új csizmát, és várja a megváltást, de úgy látszik, ez sem segít. Csak azt tudja, hogy állandóan fázik, akárhány fok lehet bent és kint, az ő arca sápadt marad, a szeme alatt menthetetlenül gyűlnek az újabb szarkalábak és ezen nem segít az egyre több festék sem. — Hideg van — mondogatja, és összehúzza magán a kardigánt. — Ti nem érzitek? Munka Rudolf Svoboda szobra A mai csehszlovák szobrászat című műcsarnoki tárlat anyagából. Zám József: Vénen a tanyában E gesz éjszaka fájt a szíve, egy szemhúnyásnyit sem aludt. Balkarja időnként elzsib- badt. Belecsípett, nem érezte. Talán azt se érezte volna, ha levágják a kezét. Néha kö- hintenie kellett. Ilyenkor nyögött is, mert nyilallt az oldala. Szeretett volna megfordulni, de ahhoz se volt ereje. Feküdt hát hanyatt továbbra is mozdulatlanul, hunyt szemmel, és fülelte a sötétet. Az ablak repedt üvegét meg-megzörrentette a szél. Olykor a kéménybe is beledudált. A padláson egerek mocorogtak: még a cinoogásuk is lehallatszott. Az öregembernek eszébe jutott, hogy szerezni kellene egy macskát, mielőtt az egerek szétrágnák a házat. Gondolatban legyintett erre. Minek? Amíg ő él, kibírja ez a ház. Meg talán meg se maradna már itt egy idegen macska. Ami volt, az is elpártolt. Bár az is lehet, hogy befogták valahol. Mikor a hajnal benézett a tanyaablakon, jobban lett egy kicsit. Ráért volna felkelni, de egész életében hajnalon kelt. Most se maradt ágyban. Első dolga volt körüljárni a házat. Ezen az éjszakán elvitték a létrát a padlásfeljárótól. Régebben a fűrészbakot. A disznóól ajtaját. A dézsát a kúttól. Minden elemelhetőt. Mert a pusztán mindig megérzik az emberek, hogy kinek közeleg a halála. Hogy ki az, akinek már nem sokáig lesz szüksége a földi dolgokra: Kovács Pál méregette szemével a távolságot a föld és a padlásfeljáró között. Nem emlékezett arra pontosan, hogy mikor és miért volt utoljára a padláson. Talán még a felesége halála előtt. Egy éve, vagy annál is régebben. Fájlalta azonban, hogy ismét figyelmeztették. Az öregember enni, inni adott a kecskének, azután megfejte. Töltött egy bögre tejet, de csak a felét itta meg. Az se esett jól. Eszébe jutott, hogy el kellene menni a boltba, mert fogytán a kenyér, és alig van a lámHunyadi István: Könyörgés méltó halálért Sárgán úszik el a fagyos-szájú köd a költők ilyenkor fordulnak fal fele. Deres tetőkön imbolyog a füst miért is vágjon felfele? Tavasszal vágyok elköszönni innét ha égi kék tüzesebb lánggal hívogat, újjászületve gőzölnek a szántók ünnenlőt ölt a hegyfok távolabb. Ha meghalok, vidám búcsút intsenek, lássam a létezést mit elhagyok, örök: szikrázva lobban mélység és magasság mint soha még, ha végképp elköltözők. pában petróleum. Vagy egy óra hosz- száig téblábolt a ház körül, azután meg már nem indult el, kiült a cseresznyefa alá, várta a postást. Mint minden kedden és pénteken, mióta a feleségét eltemették. A gyermekeit akkor látta utoljára. A két fiú meg a két lány kelletlenül ültek le a házban, ahol felnőttek. Gyanakvóan figyelték egymást a szemük sarkából, és az apjukkal se néztek szembe. Hiába, bizonygatta nekik az Öreg, ‘ hogy egyikük ' sém" jártfa rosszul ezzel a tanyával. Még hogy a szövetkezetben se úgy van már, mint az elején: hogy ott is jól lehet keresni ... A nagyobbik fiú kereken megmondta: nincs a világnak az a tanyája meg az a szövetkezete, amiért eljönne* Pestről. A kisebbik fiú szaporán Bólogatott. Az egyik lány azzal érvelt, hogy őt megpofozná a férje, ha csak említeni is merészelné előtte a tanyát. A másik lány azt mondta, hogy ők házat építenek Érden. Oda vannak kötve. ősszel, amikor betegeskedni kezdett, s amikor a szomszédok elkezdték széthordani a tanyát, az öregember levelet írt a nagyobbik fiúnak. Megkérte, beszélje meg a többiekkel, hogy melyikük venné őt magához. Azt is megírta, hogy nem megy üres kézzel. Harminc-negyvenezer forintot biztosan adnak a házért meg a szőlőért. A fiú azt írta vissza, hogy rendben van, rövidesen eldöntik a sorsát. Azóta döntik. Kovács Pál minden kedden és pénteken figyeli a dűlőutat, de a postás csak havonként egyszer jön be a tanyába, amikor a nyugdíját hozza. Máskor, ha fel is tűnik ezen a határrészen, a kőkeresztnél elfordul. Ha látja az öreget kint állni, meszel a karjával: nincsen levél. Az ősszel egy fiatalasszony kereste fel a tsz-ből. „Megvan, Pali bácsi?” „Megvagyok.” összesen ennyit beszélgettek, s a fiatalasszony ment is tovább. Később a szövetkezetből hoztak egy szekér gallyat. Tavasszal újból eljött a szociális bizottság küldötte. Ám akkor is csak az egyik lábát vette le a bicikli pedáljáról. Azt kérdezte, amit korábban, és Kovács Pál sem felelhetett mást, mint az első látogatáskor. Szerette volna pedig elmondani, hogy tatarozni kellene a házat, és javítani a fedelét. És a szőlőt is ki kellene nyitni valakinek, mert az ő kezéből már kifordul a kapa. cseresznyefa alatt volt egy tuskó, arra telepedett le az öreg. Hallgatta, hogy zümmögnek a méhek a virágba borult fán, és nézte az utat. Dél körül a postás odaért a kőkereszthez. Meszelt a karjával, és elfordult jobbra. Kovács Pál mindaddig nézte a postást, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután odaballagott a szalmaboglyához. Csóvát sodort, és a tető alá dugta. A házban kötelet vetett keresztül a mestergerendán. Rákötötte. A lecsüngő végén megtágította a hurkot. Előkereste a gyufásdobozt. Kiment. Elengedte a kecskét. Körülauuí •» r A járta a házat. Vizet Ivott. A kútos- torról lefeszítette a vedret, és beledobta a kútba. Megtapintotta zsebében a gyufásdobozt, de nem nyúlt érte. N ézte a cseresznyefát. Eszébe jutott, hogy a felesége egyszer azt mondta: dísze ennek a tanyának. Pedig akkor sokkal kevesebb volt a virág. Előbb tétovázott, hogy megkegyelmezzen-e a fának, azután mégis két kézre fogta a fejszét. Az ütésre a méhek megrebbentek, hangosan, haragosan dongtak. Az első szédülés után az öreg letérdepelt. El-elfulladó lélegzettel irtotta a fát. Ahogy csapás csapásra hullott, ff'■szirmok- -peregni kezdtek. „Még, ha még” — bíztatta magát az öregember,' de egyszerre megbillent alatta a fold. Elvágódott, s a fejsze kifordult a kezéből. A szirmok a fáról tovább peregtek. Simái Mihály: Mint aki.. mint aki falból lép ki s immár szabad mint aki mindenen túl van s most kezdi csak mint aki elfelejt félni hosszan mereng s mikronjaival kiméri a végtelent D ár-moll-torzó Zdenek Kővár alkotása A mai csehszlovák szobrászat című műcsarnoki tárlak anyaga' ói.
