Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
1983. JÚNIUS 22., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Flamm János: Faltól falig Ü lt az asztalnál, szürcsölte a forró kávét, és bámulta az esőtől csíkossá vált poros ablakot. Aztán a porszívóért indult. Bekapcsolta a gépet és ritmikus rántásokkal haladt a faltói falig szőnyegen. T. Jánoska egyedül van — állapította meg. Mert nézzük csak, ki áll mellette? Az osztályfőnöke vagy a napközise? Nem! Azok után, hogy T. Jánoska első osztályos tanuló a szünetben golyóstollával felhasította társa árcát úgy, hogy hat kapocscsal kellett összefogni a bőrt, végképp betelt a pohár. Elegük lehel T. Jánoskából! Az eltelt hónapok alatt számtalan verekedését, kisebb lopását nézték el az ő kérésére, miszerint: egy alapjában véve jóeszű és jószándékú kisfiú, aki öt év után került vissza részeges apjától anyjához, azaz, anyja lopta vissza a nyáron testvérével együtt, szóval Jánoskának meg kell még szoknia az anyját, az új várost, az új apukát, az új társakat, az egész világot, mindent és mindenkit, és akinek egyetlen esélye van erre, ha szeretik. De a történtek után nyilván elegük van Jánoskából, hiszen ott a többi gyerek, tanítaniuk kell, különben is, mit mondjanak a gyerekek szüleinek, az iskolavezetésnek, ahová már befutottak a panaszok. Nem, órájuk nem számíthat. Esetleg az anyja? Tegnap délután, amikor a rendelőbe érkeztek, az ajtón keresztül hallotta az asz- szony dühödt és ingerült szavait, aztán az ajtónyitásra szelídebb hangra váltott és sietve fésülni kezdte a fiú haját, de hiába fékezte magát, mozdulatai türelmetlenek és durvák voltak. A fiú rajzolt és az anyja izgatottan elsuttogta az eseményeket. A sérült gyereket már nem vitték vissza a sebészetről. Társai viszont megvárták T. Jánoskát a napközi után. ütlegelni kezdték,' és "miután a földre került, ösz- szerugdosták. Maga előtt látta az országúton, sárban, hólében fekvő fiút, aki jószerivel még támadói arcát sem ismerhette fel a sötétben. Ezt láthatta a kerékpáron közeledő férfi is, történetesen T. Jánoska nevelőapja. Leugrott a kerékpárról, azt az árokba lökte és szétcsapott a gyerekek között. Felsegítette a fiút és a kerékpárt maguk előtt tolva, gyalog vágtak neki a másfél kilométeres útnak. Az út felét sem tehették meg. Utolérte őket az a férfitársaság — a szétkergetett gyerekek hozzátartozói lehettek — amelyik most már a férfit vette kezelésbe. Véresen, megtépve, csata - kosan értek haza. — Tessék mondani — ordította már az asszony, mit sem törődve a rajzoló fiúval —, hát mit tegyek vele?! Megöljem?! Elnézte a kétségbeesett, meggyötört arcot, koránál legalább tíz évvel öregebbnek látszott, arra sem volt pénze, meg tán ideje sem, hogy a fogait legalább elöl rendbehozassa. Hogy is állhatna ez az asszony a fia mellé?! Nyakában a második tárgyalás. Fél éve de facto nála vannak a gyerekek, de jure viszont a férjénél. Ráadásul a vállalat, ahol a második férjével együtt, három műszakban dolgoznak, csak ígérgeti a lakáskiutalást, de ha a második tárgyaláson elveszik tőle a gyerekeket, már nem lesznek igényjogosultak. Az pedig attól függ, hogy mit állapítanak meg: jó helyen van-e T. Jánoska és nővére az anyjánál? Biztosan tájékozódnak az iskolában is. És függ tőle is, milyen véleményt ad. Nem, ez az asszony most képtelen többre, mint hogy enni adjon a gyerekeknek és tiszta ruhát, elviselje új férje szemrehányásait, aki immár megalázott részesévé vált a család kusza és zavaros történetének. És persze reménykedik őbenne, aki úgymond segíthet, és aki majd ismét bemegy az iskolába, hogy haladékot kérjen T. Jánoska megjavulását illetően. Kikapcsolta a porszívót és átvitte a másik szobába. Hagyta a motort pihenni. Sört bontott, rágyújtott. Első találkozásükkor T. Jánoska erősen a szemébe nézett, mosolygott, mint akivel csak jó dolgok történhetnek az életben, és mind a huszonöt kilóját beleadva a kezébe csapott. így mosolygott tegnap is, amikor anyja kiment a váróba. „Pezsgőpor volt nálam, tetszik tudni, mi az?” Hogyne tudta volna, párt forintos, papírzacskós csemege, tízórai helyett veszik, és tenyerükbe kiöntve, onnan nyalogatják föl, a szünetekben. „El akarták venni... csapkodtam a golyóstol- lammal... most kaptam.” Tehát véletlen volt — dobott mentőövet a fiúnak. M egitta a maradék sört és folytatta a porszívózást. Hát így állunk, T. Jánoska, első osztályos tanuló. Megátalkodott gyerek vagy te, mindenki tanúsítja. Bűnöző, vagy ahogy a tanító nénid mondta: ilyenekből lesznek a Kék fény szereplői. Bizony, kisörég! Ügy érezte, a gyerek itt áll előtte, s mosolyog. Téhetetlen düh fogta el. Válaszolnia kellett, ha csak magának is. Én, mert ez a ' meggyőződésem, leírom, hogy jó helyen vagy testvéreddel együtt anyádnál. Az eddigiekhez képest, feltétlenül. Remélhetőleg nála maradtok, ő fogja kapni a tar tásdíjat, és következésképpen mint igényjogosultak, kiköltözhettek hamarosan a szoba-konyhás szükség- lakásból ... És bemegyek az iskolába is, többször is. Mi pedig barátok maradunk... De másképpen is történhet, ezt is meg kell mondanom. Visszavihetnek apádhoz, másik városba költözöl, és mi elbúcsúzunk egymástól. Hm... így is lehet. Te mosolyogsz, belecsapsz újra és újra a kinyújtott kezekbe, és szeme közé nézel bíróidnak, ahogyan nekem is. És nekünk nem le- he állni a tekintetedet. Arra eszmélt, hogy a szőnyeg végéhez érve dühödten lökdösi a porszívóval a betonfalat. Á » műanyag szívófej hangos reccsenésseí kettérepedt. Keserűen felnevetett. — Na látod, most már nekem is okom van haragudni rád! Finta Éva: Ráolvasó hétfői napokra csapd arcomat, te fény, ahogy a gyönge zöldet csapdosod, virágaink ahogy vered: úgy simogass meg engemet: tücsökkel játszható vagyok, madárral félhető vagyok, kevés vizek forrásai: patakkal félhető vagyok, dalokban eltévclyedő, világban nem tévelyedő, még hasztalanul sem hamis: vagy víz, vagy kő, vagy rög vagyok. — csapdosd'arcom, te fény, te fagy. szelek, kit küldenek csillagok. "djön rendbe az anyag, az is, mit bennem alkotok. Bényei József: Obstt Tavasz a dombon Doór Ferenc festménye Egy könyv ürügyén Párbeszéd a házasságról A Nemzeti Múzeum lépcsőjén mindössze ketten ülnek: egy fiú és egy lány. A kert kihalt, a délelőtt borús, mint a két beszélgető kedve. — Elolvastad? — kérdezi a lány. — Persze, miért? — kérdez visz- sza a fiú. — A véleményedre vagyok kíváncsi, azért adtam oda — mondta a lány. — Csakhogy én előbb a tiéd akarom hallani. Miért éppen most kellett elolvasnom ezt a könyvet? — remeg valami nyugtalan gyanakvás a fiú hangjában. — Nem is tudom — tűnődik a lány, hirtelen mosolytalanná vált szemeit a kerítésen túli forgalom felé fordítva. — Engem lehangolt. Mert ilyenek a házasságok. Hiszen tudod, az én szüleim is elváltak, és nekem sem lenne kedvem hasonlóan reménytelenül elhalásra ítélt kapcsolatban tengetni az életemet. Inkább a magányt vállalom, mint egy életen keresztül a képmutatást. A fiú arcán megdöbbenés ül. — Szeretsz ‘te engem? — kérdezi elbizonytalanodva. — Jaj, most nem erről van szó — könyörög a lány —, mindjárt elsírom magam. Ha van valaki, akivel szívesen együtt élnék, az csak te lehetnél. Ám ha az ember előre látja, hogy egyszer majd menthetetlenül csömörbe fullad az egész, akkor elmebajos, ha mégis belevág. Nem? — Tehát ez azt jelenti, hogy nem akarsz a felségem lenni — állapítja meg szárazon a fiú. — Nem tudok erre ilyen egyértelműen válaszolni — rázza fejét a lány. — Ne egyszerűsítsd le ennyire a kétségeimet. Bár azt hiszem, a lényeg ez, de ellene minden sejtem tiltakozik. Olyan jó együtt, és hogy összetalálkoztunk, de mégis, mást mond az értelmem és mást akarnak az érzelmeim. Értsd már meg! — mondja szinte kiáltva —, tele vagyok félelemmel. Nem akarom, hogy egyszer majd mi is terhére legyünk egymásnak, hogy nyűgnek érezz engem... — Elhallgat, remeg a szája, egyszerre úgy érzi, megöregedett anélkül, hogy fiatal lehetett volna. — Fiát, a részemről ennyi. — Sóhajtja a kezével is legyintve hozzá, és a szeme sarkába már vissza nem parancsolható könnycseppek tolakodnak. A fiú mélyet lélegzik, magához vonja a lányt. — Na, ne sírj — duruzsolja apásan, zsebkendőjével a kedves könnycseppeket törölget- ve. — Figyelj ide! Akkor most én következem: először is rám egészen más hatással van a könyv. Engem földühít, vitára ingerel, de nincs módom az író elé tenni papírcsíkokra firkált érveimet, kérdéseimet, amellyel a Hazudni boldog hitvest című könyvet teletűzdeltem. Már az előző kötetét, a Színlelni boldog szeretőt is azzal a meggyőződéssel tettem le, hogy Miskolczi Miklós úgy beleásta magát egy elképesztően felszínes életmód vizsgálatába, hogy már ki sem lát a mélyéről, sőt általános érvényűnek vélt következtetéseket von le belőlük. A legnagyobb tévedése pedig az, hogy nem átallja szereplőit értelmiségnek nevezni, akikről azt is feltételezi, hogy torz életvezetésük az egész társadalom számára mintául szolgál. Ne tévesszen meg! — A fiú hangja egyre ingerültebbé, egyre indulatosabbá válik. — Mert milyen alapon nevez az író értelmiségnek olyan embereket, akiknek az életük ennyire tartalmatlan, a gondolkodásuk ennyire felszínes, és az érzelmi világuk ilyen sivár. Ülj le a társaságukba, látni fogod, hogy lelkizni és pletykálni lehet, csak velük, de fogalmak tisztázására, mélyebb ösz- szefüggések megértésére alkalmatlanok, sőt nem is kíváncsiak rá. Nemcsak a házasságra, a tartós párkapcsolat kialakítására képtelenek, hanem kóros befelé fordultsá- guk, önzésük is lehetetlenné tesz számukra minden tartalmas emberi összetartozást. Az ő világukban barátság sincs, csak érdekkapcsolataik vannak. Zavaros fejű, gyermeteg lelkek, akikkel már kölyök korukban meguntattak mindent a rendszerint tehetős, de érzelmileg még kiforratlan szüleik. Hogyne unnák a párkapcsolataikat, amikor saját magukat is unják Valójában ők vannak válságban, zavaros életvezetésük csupán ezt tükrözi. Mi közünk. hozzájuk? Miért kellene nekünk is úgy élnünk? Várj még, nem fejeztem be. Feltételezzük, hogy eddig minden házasság rossz volt és hazug. Tegyük a miénket szebbé és igazabbá. Azt mondod, hogyan? Ha csak azt látnánk a környezetünktől, ahogyan nem szabad élni, még akkor sem látnám reménytelennek. Ha mások önzők, de elnézőek önmagukkal szemben, ugyanakkor szigorúak és követelődzők egymássál, akkor mi csináljuk fordítva! Hátha emberibb élet sül ki belőle. És ne csapjuk be sem egymást, sem magunkat. Ne merev parancsok közé gyötörjük az érzelmeinket, hanem próbáljuk megismerni és megérteni, hogy ne tévesszük össze az érzelgősséggel. Aztán, ha mósis szerelmesek leszünk valaki másba is, mért kell akkor már lealjasodnunk, gyűlölködni és ártani egymásnak? Az igazán tartalmas, jó kapcsolatban ezt is a párjával beszéli meg az ember. Hogy ez képtelenség? Próbáljuk meg mi elsőként! De én más példákat is ismerek. Láttad volna csak a nagyszüleimet. amikor egy családi összejövetelen az öreg szégyenlősen bevallotta, hogy ők mindig elfeledkeznek a saját házassági évfordulójukról, azt sem tudják már, hányadiknál tartanak. Tényleg megfeledkeztek róla, de a szemük cinkosan összenevetett az asztal fölött, és mindig szorosan egymás mellé ültek a tévé előtt, pedig a nagyapám az olasz fogságban — valahol az Isonzó környékén — sokáig együtt élt egy olasz nővel, akiről mindig szeretettel beszélt. Képzeld, még a nagyanyám is. Mert megértette, hogy annak a háborús özvegynek mit jelentett a férfisegítség és a sokáig nélkülözött gyengédség. És bölcs öregasszony volt, azt is tudta, hogy annak az olasz nőnek köszönhette, hogy az öreg épségben hazajött, hogy nem ették .meg elevenen a tet- vek, vagy nem sorvasztotta el a vérhas. A nagyapám pedig, amikor már tehette, hazajött, mert szerette a nagyanyót is, és itthon már kél gyereke volt. Én nem akarok rettegni a jövőnktől, hanem bízni szeretnék benned és önmagámban Miért, tudnál jobbat? Na látod! Hál akkor jössz, vagy nem? — Mondja türelmetlenül a fiú és felkel a lépcsőről. — Hát persze, te bolond — bújik hozzá még szorosabban a lány. — Na, akkor menjünk, de gyorsan, mert a következő előadásról már nem .szeretnék lemaradni — jelenti ki határozottan a fiú, ám a lány még visszahúzza. — Te. és majd egyszer valami író—olvasó találkozón ugye elmondjuk neki? — Kinek? — csodálkozik rá a fiú. — Hát a Miskolczinak — kacag fel huncutul a lány. — Jó — nevet most már a fiú is, és elindulnak kézenfogva az egyetem felé. S. TARKÓ ENRDE Majd virágokat ültetek terméketlen talajba. Vén álmait az ember valahogy eltakarja. Haszna nincs így se, úgy se, csak nevetségre szolgál. Nem baj, boltod ha benn üres, csak ragyogjon a portál. Korán kaptam az obsitot, Kegyvesztett ím az angyal. Szolgálni már nem akarok semmiféle csapatban. Néhányan, öreg álmodok, leváltott dinnyecsőszök, dünnyögünk mind egy ócska dalt. aki összeverődött, s majd elballagunk csöndesen, korai elrekedtek, s megkóstoljuk a vérszínü éretlen cigánymeggyet. A\ajor János: Jó reggelt! Még mielőtt hajnalodna, beállók cn is a sorba. • Konok hitem hétrét hajtva bújik dudvatűz-szavakba. Cigarettafüstöt rágok. Zötyköládnek a makk-ászok. Arcunkra havas fényt fröcsköl a virradat Angyalföldről. Jóreggelt, te friss áradat, vastraverzek, tűzfalak. Jóreggelt, te hajnali fény. Jóreggcit, kő, érc, vas és fém. Jóreggelt, vonaton, dünnyögő buszokon döccenő jövő ... Jóreggelt, külvárosi táj. Kéményekből lila füst száll. Száll a kormos hópcíyhecske tágranyílt, fénylő szemedre. S lám, fecske húz a tavaszba, mint akinek anvja, apja volt itt gonddal áldva-verve — lesz-e a szabadsághoz merszef /
