Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
lass, jüntus i5M szombat PEST MEGYEI HÍRLAP ' 9 Gulay István: Operabérlef Bartha Gábor: A kutya R égi gazdája se ismerte volna meg. Bordái már-már a bőrét lyukasztották, szőre összegubancolódott, szeme körül, mintha örökké síína, udvart rajzoltak a rászáradt könnyek. Néhány éve még a gazdája vett neki csontot, a szobában aludt a cserépkályha melletti szőnyegen. Most a temetőben volt a vacka, a régi, halódó temetőben, ahol a sarokba itt-ott már az építők gépe; haraptak, ahol már csak a kifordult sírkövek, s a gyászokat túlélő néhány díszbokor, évelő virág őrizgette a temető hangulatát. Itt talált magáinak: egy bedőlt falú krip; tót, s innen rémítgette a játszó gyerekeket és a sóskát szedő, holtakkal perelgető öregasszonyokat. Akik látták fel-feltűnni a bokrok között, megijedtek tőle, pedig nem bántott senkit, csak a temetőn átvezető ösvénnyel párhuzamosan messze elkísérte az arra járókat. Ha a sétáló megállt, földre lapult és menekülésre készen várta a felé repülő éles követ. Esténként a környező utcákig merészkedett. A kapu elé kirakott szemétből kapart ennivalót magának. Néha fél kenyér is került a szemétbe, azt a kripta környékén elásta. Ugatni sohasem hallották. Néha vonított csak, nagyra nőtt téli éjszakákon, szemrehányóan és keserűen, mintha rontani akarná az emberek álmát. Szeretetért koldult. A könyörgők mindig kitasztítottak. Bélyeget üt rájuk a kolduló szándék. kitaszított volt az öreg kutya is, míg régvolt simításokat, becézési, gyászolt, s régi gőgöt is, ha gazdája mellől dühös morgással támadt a vézna kóbor kutyákra. A gazdája halála után hetekig écsorgott a régi ház ajtaja előtt. Aki szólt hozzá, azt messze kísérte, nyüszítve sírt a néha simító idegen kezek alatt, s ha szerencséje van, új gazdát is találhatott volna magának, de a balszerencse úgy hozta, hogy az úton egy autóbusz elé került. A vezető fékezett, a kerék nem ment át rajta, csak kiperditet- te az út szélére. Az oldala felszakadt. Kicsorgó vére gubancossá tette valaha fényes szőrét, és attól kezdve a néhai idegen simítások is elmaradtak. Félt már mindenki tőle, s mert a félelem kegyetlenné tesz, kövekkel dobálta, akinek nyomába szegődött. Verekedő, mogorva jószág lett belőle, fejedelme és ura a kóbor kutyáknak. Az utcáktól félt a baleset óta. A környező házak kutyái kijártak a temetőbe, éjszakánként ő is megpróbált néha az ismerős kerítésekig lopózni, de a nappali barátságot elfelejtő dühös, acsarkodó ugatás fogadta. Olykor kövek is repültek a kerítés mögül. — Veszedelmes dög — mondták az emberek, ha sóvárgó vonítását hallották, de a gyerekek még az embereknél is rosszabbak voltak, mert háborúsdit játszottak a volt sírok között, s a magányos kutyát ellenségessé tette a játék. Tél volt Napokig ki sem bújt a vackából. A gyerekek egyre közelebb merészkedtek a- kriptához, néha egészen a bejáratig. H ógolyókat dobáltak a lyukba, és csak a dühös morgás késztette őket menekülésre. Egyikük akkor kitalálta, hogy ne tudjon kijönni onnan, egy nagy követ kell a bejárat elé hengeríteni. Kétszer is nekikészültek, de a bátorság elfogyott félúton. Akkor már igazi ellenség volt a kutya, igazibb, mintha maga is részt vett volna a harcban. A gyerekek elhatározták, hogy harcba hívják Varga Laciék komondorát. Ez a t©ív is kudarcba fulladt, a komondor húzta a rövidebbet, s a gyerekek szétfutottak. A komondorra büszke Varga Laci majdnem sírt szégyenében, azt mondta, hcgv nem volt igazságos, mert szabálytalanul verekedett a másik. És a többi gyerek is elismerte, hogy nem volt igazságos, már azt, is számolgatták, hogy úira kell rendez, ni a viadalt, de hát a komondornak elég volt az egyszeri vereség. Talán ez is oka volt annak, hogv a gyerekek közül néhánvan átpártoltak a kóbor kutyához. Két táborra szakadt így a sereg. Zászlajuk is volt, nem messze n kriptától rendezték be a hadiszállásukat, a kutyapártiak Igaz, a kutyát nem is látták, az csak feküdt a vackán, és éjszakánként járt ennivalóért. A szeplős Rumszauer. akinek bérházi gyerekként sohasem lehetett kutyája, kitalálta hogy meg kell szelídíteni. És attól kezdve naponta vittek neki enni. összevesztek és kibékültek azon hogv kinél lesz majd s ki rendezi a második viadalt közte és a Vargáék komondora között. A hazulról hozott csontot, lopott süteményt elvitték a kriptáig, és ott be. dobták a lyukon, mint azelőtt a hógolyókat. A kutya dühös morgással fogadta az első szeretettet, amit három év után kapott, A gyerekek olyankor elszaladtaik, de másnap új. ra mentek, és; egymást túllicitálva bizonygatták, hogy mennyi fagyott el a tegnapi csontból Eltelt egy hét, s mire a játékot megunhatták volna, már nem morgóit a kutya. Megszokta és elfogadta az ajándékokat. Aztán még egy hét eltelt, s akkor már a hasát föld. hoz szorítva csúszott elébük. s reszkető vinnyogással várta a gyerekek simogatását. de ínye felhúzódott, torkából szakadozottan feltört a morgás, mert megijedt a feléje nyúló kezektől. Akkor már minden éjszaka vonított. Sóvárgóbban. keservesebben. mint máskor. A szemüveges Soltész kitakarította az ólat, sírástól dagadt szemekkel, mert sírnia kellett az anyai engedélyért. A szeplős Rumszauer pórázt kerített, és mamii között kisorsolták. ki mikor viheti sétálni. É s eljött az első igazán tavaszi nap, az öreg kutya előmászott a vackából, és kifeküdt a bejárat elé. Hosszú idő óta először várt. A gyerekeket várta, pedig éhes sem volt. bőven maradt még a tegnapi csontból. A temetőbe aznap Varga Laciék értek először. Elfoglalták a főhadiszállást, aztán meglátták a kutyát is, és köveket szedtek. Az pedig régvolt simítások örömét érezte, s elindult eléjük nyüszítve, földhöz lapulva, boldogan. — Nézzétek, támad — mondták a gyerekeik. — Tűz! — vezényelt Varga Laci, és kövek repültek. Először történt három év óta, hogy a kivert állat nem menekült. — Tűz! — kiáltott még egyszer Laci elvékonyodott, rémült hangon, aztán futott. Az első harapást a lábán nem is érezte, csak a rémületet. Megbotlott, elesett. A kiáltozásra emberek futottak oda, elzavarni a megvadult állatot. S mind a síró gyereket vigasztalták. A kutya pedig a bokron túl lefeküdt. Főtéré megdöglött. Az emberek, akik elindultak, hogy agyonverjék, csak a kriptánál keresték. Nem találták ott, hazamentek. Két napig senki sem iárt. a feme tőben, de harmadnap újra játszottak a gyerekek. Háborúsdit a dőlt sírok között. Balogh Károly harminchét évesen egyszer csak kopaszodni és őszülni kezdett. Meg inni. Pedig ilyen gondtalanul talán még sosem éltek. Feleségével, két gyermekükkel már letudták az első tizenöt évet, lakást szereztek-vettek, volt egy kis kocsijuk. Tulajdonképpen a gyarapodásba bele is öregedtek. Baloghné harminckét éves korára elfáradt. Annyira elfáradt, hogy évek óta szeretett volna egy operabérletet, de évek óta annyira fáradtnak érezte magát, hogy nem volt ereje elmenni és sorbaállni érte. Balogh nem vette meg helyette, mert őt már régóta csupán egyetlen dolog érdekelte: a munka, amivel pénzt kereshetett. Űjabban meg a sör is, amit a géemkásokkal elfogyaszthatott. A férfi fűtésszerelő volt. Mondhatnánk: egyszerű fűtésszerelőként élt mindaddig, amíg megalakították a géemkát. Persze azelőtt is fusizott, de az más volt. Most sokkal kényelmesebben folyt a munka, s nem kellett félnie sem, mert nem egyedül állt szemben a megrendelővel. Védte a géemká, még szerződtetett jogásszal is. Azelőtt, ha a maszekolás után hazaért, morgott, káromkodott, idegeskedett, elmesélte a nehézségeket. Már nem sietett haza. Ledolgozván a nyolc, majd a további négy-öt órát, összeült a többiekkel, terveztek, vitatkoztak, magabiztosan, vidáman. Mégis kopaszodni, őszülni kezdett. — Mondjátok meg, miért? Miért éppen most? — kérdezgette szelíden a sörözőben. Sosem érezte magát ilyen szerencsésnek. — Az anyád hasában sem volt jobb dolgod! — támadt a feleségére, amikor annak fáradt arcát látta. Nem értette, mi történt velük. Minden hónapban letette a tizest a konyhaasztalra. Kell- ennél -több-? •— Kell — válaszolta akaratosán az asszony, pedig már rózsaszín pongyolában járt-kelt otthon. Aztán Balogh észrevette, hogy a füle, orrlika erősen szőrösödik. mint az öregembereknek. A homloka, ahol elhagyta a haja, kifényesedett. Nem dolgozott kevesebbet, mint azelőtt, de könnyebben. És nagyobb élvezettel. Miért kezdett akkor ilyen váratlanul és gyorsan öregedni? Naponta leültek néhány sörre a géemkásokkal. Jóízűen tervezgettek, röpült az idő, sötéttel ért haza szinte minden este. Nem későn, de sötéttel. Az asszony egyre elárvultabban mérte végig: ez a férje? utóbb már azon is dilemmázott, ki ez? Hogy került ide? Lehetséges, hogy tőle vannak a kamaszodó gyerekei? De hogyan? Hiszen mintha sosem tartoztak volna össze. Hazajárt ugyan, igaz, meg az is igaz, hogy ő tartotta el a családot. Ki tudja, miért? S mikor nőttek fel a gyerekek? Egyszerre csak itt termettek, rögtön kamaszokként. Mintha szürke homályból kerültek volna elő. Hogy történt, nem tudja. És jó ez neki? Balogh végighallgatta, s természetesen idegesítette ez a női beszéd. — A családdal foglalkozz, annak örülj! — De hát család ez? Megdöbbent. — Mi a fene lerme? — Ez nem család — jelentette ki szomorúan a felesége. Balogh ingerült, lett. — Mindenesetre — mondta —, minden család olyan, amilyen az asszony... — Nem olyan, amilyen a férfi? — Mit akarsz ezzel? Mi nem tetszik ? Csak életre-riadt szemek, csak bugyrokra szorult lét. A lenyúzott és megőrült csontok az országé, a szerelemé. Csak jön a hó esztendők óta ugyanez a hóesés: lélek-omlás, szerelem vesztés Balogh felpattant, kivörösödött: a fene enné meg, hát ezért jön haza, hogy ilyeneket hallgasson? Hangoskodott, csapkodott: „A ... életbe, olyan a hangulat folyton, mint egy halottasházban”! Tombolt, hogy szinte beleremegett. Utána kimerültség fogta el. Nem tudta, mitől, de félt is. Tulajdonképpen régebb óta félt, csak eddig nem törődött vele. Ettől kezdve még ritkábban járt haza sötétedés előtt, mint addig. Dolgozott, aztán megint dolgozott, késő délután meg együtt ült a géemkásokkal a sörözőben. Számoltak, kalkuláltak, elégedettek voltak magukkal. Tulajdonképpen mindegyikük egy-egy kis hadvezérnek érezte magát — belevágtak ebbe az új dologba, és lám, győztek! Csakhogy az asszony nem győzött. Reggelit készített, takarított, bevásárolt, főzött, mosott, hazavárta a kamaszait, a férjét... várt, várt, tizenöt esztendeje. Fáradt volt és várt. Bármily furcsa: győzelemre várt. Bármilyen kicsire, de győzelemre. Csakhogy ő a férjével szemben akart győzni. Legalább egyszer. Az átkozott géemkáján akart győzni, ami miatt végképp magára maradt, ami miatt valószínűleg sosem lesz operabérlete. A géemkán, ami a férjének minden gondolatát lefoglalta, amire olyan büszke volt, hogy az élet hősének érezte magát. Szólt hát neki egyik nap. küldené el hozzájuk Bélát, a géemká vezetőjét, akire a fűtésszabályozók tartoztak. — összevissza fűt ez a nyavalya, a gyerekszobában meg lehet dögleni a hőségtől, a konyhában meg fázom. Jött is Béla, napközben. két helyszínelés között. Az asszony konyakkal, almával, rózsaszín pongyolában várta. Másnap is. A következő héten is. Aztán Irt egy levelet a férjének. Lebuktatta saját magát. Balogh összeroppant. Csalódott... csalódott a feleségében, de ha lehet, még jobban Bélában, aki mégiscsak a géemká vezetője volt, akivel közösen vágtak bele a nagy kalandba .. a s akkor van pofája az ő feleségével ... Most már hazajárt munka után. Nem sörözött, mert nem volt kivel. Kivált a géemkából. Odalett az a nagyszerű érzés, amit alapító géem- kásként érzett... Maródi 3 fsfciSSfJß. Meg a gyerekek. Akiknek folyton útban volt. Nem tudtak mit kezdeni vele. Csak ténfergett a lakásban. Tépkedni kezdte a szőrt a füléből, orrából, kenegette a haját ilyen-olyan szerekkel. Kutyául érezte magát. Mit tehetett volna egyebet, egyik nap rászánta magát, sorbaállt és vett a feleségének s magának operabérletet. De nem vígoperákra óm! Hanem Wagner-sorozatra. Tudta ugyanis, hogy a Wagner-operákat a felesége nem érti, nem is kedveli. Ahogy ő sem. Mindenesetre, ha az idei évadban Wagner-mű hangzik fel az Operaházban, a második sorban, középen, Balogh ül a feleségével. Amíg szól a muzsika, képzeletben a nürnbergi mesterdalnok padlófűtését szereli, de nem főmunkaidőben. hanem utána, géemkásként. Az ilyen igényes, keserves, ámbár próbára tevő munkához illik is a wagneri zene; élvezi. S nem gondol arra, hogy közben, ha nem látszik is, hullik a haja, szőrcsomók nőnek a fülében, és a felesége úgy érzi, a világ leghosszabb zeneművét kénytelen végighallgatni. Kénytelen, hiszen 6 akart mindenáron operabérletet. Didergő koponyák hegye a legfeketébb, legbarbái •*'b síkon. Csak jön a hó: születésem pillanatától ugyanez a csontőrlés. Csak düh tajtékos pafiosát köszörüli életemen a tél. Kovács József* Születésem pillanatától
