Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
1985. JlDNIUS 8., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Szűcs Mariann: Várnak rád, kisfiam? fii asszony amikor kinyitotta a kaput, a sötétben szuszogást hallott. Kutya? Ember-állat? Ki ez? Aztán az agyán összekuszálódott az esti hírlapok bűnügyi krónikáinak mindenféle halálneme. Miközben agyán a gondolatok ide-oda cikáztak, szíve vadul verni kezdett, érzelmei vérét megsokszorozták, a félelem nem tudta tágítani gyönge érrendszerét. Végre sikerült megkapaszkodnia a villanykapcsolóban. A fényre erősödni kezdett a szuszogás. Igen, a kukák felől jött a hang. Semmi kétség, fordult az asszony a savanyú ládák felé. — Hát te? — nézett a hét év körüli kisfiúra az asszony. A gyerek sűrűn pislogott a hirtelen támadt fénytől, de nem felelt. — Mit keresel itt ilyen későn a kapu alatt? — suttogta az asszony. — Tessék engemet hazaengedni! — szólalt meg végre a gyerek, ás egy ugrással a kapukulcsba kapaszkodott. — Hol laksz? — kérdezte az asz- szony, s hangját még hallkabbra fogta. — Az utca másik végén. Mindjárt a sarkon. Tessék engemet kiengedni ebből a házból! — könyörögött a gyerek, és tétova mozdulatokkal elkezdte ráncigálni a kilincset. — Hát, tudod, kisfiam, éjjel egykor, eszem ágában sincs egy ilyen idős kisgyereket kiengedni a világba. Mit képzelsz, a szüleid már nagyon aggódhatnak érted! Esetleg már a rendőrségen is bejelentették az eltűnésedet, nem gondolod? — El kell mennem ..., mert... — és lehajtott fejjel maga elé motyogott a kisfiú, miközben aprókat, rövid sóhajtásokkal, szipogott. — Gyere, ne ráncigáid a kilincset, haza viszlek! —( mondta békí- tőíeg az asszony. — Áztat nem! — dörrent rá a gyerek, és a kukák mögé húzódott. Az asszony megragadta a gyerek apró kezét, és maga után vonszolta a lifthez. — Ne tessék most engemet hazavinni! — motyogta a gyerek, és teste valószínűtlenül lebegett az asszony kezében. Az a test, ami az előbb még az óriás-kaput is képes lett volna kifordítani a sarkaiból. Közben a uft nyögve, szuszogva megállt. Az asszony egy pillanatra megbillent, ahogy a kisfiú ki akarta tépni magát az ízületes, göcsör- tös felnőtt kéz szorításából. — Jól van, no, ne félj! Lefekszel nálam, kipihened magadat, és reggel haza viszlek. Rendben? A gyerek nem szólt semmit. Szipogva, testében lassan elernyedve a dacos izmok, hallgatagon és meg- adóan követte az asszonyt. — Hogy hívnak? — kérdezte az asszony a liftben. — Gyuri. — Én Sári néni vagyok. Na gyere, menjünk a konyhába! Gondolom éhes lehetsz! Félszegen bólintott a kisfiú, és megállt a mosogató előtt. Jó hely Talán még az ő teremtő lelke is megtisztulhat! Elmélyülten bambul- ta a cipője orrát. — Ülj ide, Gyurikám! Mindjárt készítek egy kis vacsorát! Persze ilyen késői vendégre igazán nem számíthattam, ezt te is megérted’! — Igen — mondta halkan, de kristálytisztán érthető hangon a gyerek. A gyerek áhítattal nézte, ahogy az asszony megkeni a kenyerét. Csodálattal nézte az asszony sürgö- lődését, ahogy megkeni és elébe teszi a kenyeret, de mit kenyeret! — a biztonságot, az élethez való jogot, magát az életet. Az asszony leült a kisfiúval szembe, és figyelte, ahogy az ételt habzsolja. — Csináljak kakaót? — kérdezte ugrásra készen. — Kakaót? — nézett csodálkozva az asszonyra Gyuri, miközben egy tétova morzsa leájult a szájából. — Szereted? Átkozott világ! Minden finomat szeretek, ha ideadják nekem! Gyuri a kérdésre megvonta a vállát, és szégyenlősen elmosolyodott. — Szeretem. A gyfifsk evett, az asszony jóllakott a nézésétől. Aztán a kíváncsisága tovább hajszolta. — Tulajdonképpen miért nem akartál hazamenni? Csak nem szöktél meg otthonról? — Anyu küldött el ma este, hogy keressem meg Béla bácsit, és nélküle haza ne merjek menni. Az asszony örült, hogy a gyerek feszültsége végre oldódik. Tulajdonképpen mindegy, hogy miért nyugszik meg az ember, de a legjobb az, amikor a másikban oldódik a feszültség, és ebben visszatalálhat ön mágáfa is. ..... — Tétszik túdni — kezdte a * kisfiú —, a Béla bácsi anyu ismerőse. Nekem mindig csokit szók’ hozni. Bármi legyen is, mindég el szoktak küldeni otthonról, hogy menjek a térre játszani. Ott meg a langaléták fociznak, és rajtam röhögnek. Azért, mert teljesen béna vagyok. — Aha — mondta az asszony, bár semmit nem értett a gyerek szavaiból, újra megkérdezte —, hogyan is állunk ezzel a Béla bácsiddal ? — Hát anyunak egy ismerőse. Nekem mindig csodi jó dolgot hoz. Aztán meg, amikor kiörvendezem magam az ajándékokba, azt mondja Béla bá, hogy menjek le a térre. Ott jó, mert van egy-két havero- vics, meg a Juiika, aki még mindig imád homokvárat építeni, miközben rajtunk röhög az egész park. Mindegy. Este hazamegyek, és Béla bá, meg anyu mindég össze vannak veszve. — Összevesztek, nem? — szól közbe az asszony, aki még a gyerekek megaláztatásainál is jobban utálja a szenvedő igealak germán változatát. — Úgy, ahogy tetszett mondani. De Béla bácsi még többet iszik, mint az anyu. És olyankor durva. Egyszer meg is vert. — Ugyan miért? — Akkor az volt a baj, hogy bezárt a sarki közért, és nem tudtam hozni bort. Áztat mondta nekem Béla bácsi, hogy lusta vagyok, és hazudok néki, hogy a közért nincs nyitva. — Most merre akartad keresni ezt a Béla bácsit? — Hát. először a pipás vendéglőben, ha nincs ott, a kávésnéni megmondja, hogy merre mehetett, szóval majdcsak ... — Értelek — bólintott szomorúan az asszony, és átment a szobába megágyazni. A fiú feszülten figyelte az asz- szony neszezését, aztán figyelme lankadni kezdett. A lepedő surro- gása, a párna puffogása elkábította, régi nyugalmakat idézett benne. Apja erős mozdulatát, ahogy kivarázsolta az összecsukható ágyat! Az udvar csöndjét, ahogy nekiveselkedhetett, és belepisseghette a sok gyomrába lötyölt üdítőt. Aztán jött a csend, és észrevétlenül takarta be a kisfiút. Amikor a konyhába visszament az asszony, a gyerek ráborulva a konyha asztalára, mélyen aludt. RcggSl az asszony becsöngetett a gyerek által megadott címre. A kilincsbe kapaszkodva bávatagon nézett rájuk egy nő, majd tekintete lassan lebillent a remegő gyerekre. — Cgy! Szóval mél tózta tott hazajönni a grófúr?! Már megint hol az anyád kínjában kujtorogtál, mi?! — és az asszony kezéből kitépve a gyereket, lazán bepofozta a füstös előszoba végébe. Ezután a hajába túrt, majd akadozva,-reszel ős, kopott hangon folytatta: — Na, mit akar még? Most mit áll“ itt, mint' egy piarista ellenálló? Hé?! Ez a kölök az enyém, érti? Ennek a hálátlannak ez a szokása. Mindég meglóg! És hazudik. Mer, hogy en lököm el a háztul, es — de hát mi az ist’ bámul rám?! — és az asz- szony orra előtt bevágta az ajtót. Csorba Győző: Népdal-variáció Kalapom szememre vágom, múlik, hervad ifjúságom, ne is lássam. Megszakad a szép szú bennem, alig fordul dalra nyelvem, — hol hibáztam? — Addsza pajtás, a vasvesszőt, hadd verem meg a temetőt, nyíljon már ki, fogadjon be mindörökre! — 0, ne bántsd te ott azokat a mohosult sírhalmokat. várj sorodra! Nem nyugvás a sir nyugalma, az a romlás birodalma. Vége-hossza nincsen ott a pusztulásnak. S úgyis elér a gyalázat majd, ha innét rendre egyszer odafekszel. — Keress addig nyugtot másban: ilyen-olyan földi lázban, szerelemben. Több az élet, mint az ének. ők a bölcsek, akik élnek, ne feledd el. Szíved verd meg vasvesszővel, ne kezdjen a temetővel, inkább az éneket vessze, azt eressze! Vándor Sétálunk Oláh János: Amikor elereszt utad ölelése s eperfák állnak eléd. megpihensz alattuk, fölhúzott térdedben remeg a fáradtság. Valentin Agnes : Sétálunk, sétálunk Hallgatunk hallgatunk Egyre gondolunk Hogy egymásnak Hogy egymásnak Régóta hazudunk Régóta hazudunk. Szakítani kéne Szakítani kéne De hogyan? De hogyan? Egy autó előttünk Csikorogva fékez » Péntek Imre:, Laza keret Cetlik, címek, telefonszámok, lejárt jegyek, határidők, a mássá válás jegyzőfüzetében sietős rögtönzések. Vézna kalászok közé telepszik a füst, hamu alá a parázs, nem ismered föl, pedig arcodba sül. az ég tekintetét. Egy pillanaton múlott Az élet, az élet. Magadhoz ölelsz Csókolod arcomat Az autó tovább rohant. Nézzük egymást Mint valamikor régen Mint valamikor régen Sétálunk tovább Egymás kezét Szorosan fogva Hallgatva Hallgatva. Kinek ennyi a tartozása, az követeléssel törleszt; panel-világ ablakhierarchiája tízemeletes burleszk. Öregek szobája Újváry Lajos ola/temperája S zegedi A,ntalné 75 éves ön- nyugdíjas gyógyszertári takarítónő — aki még 70 esztendős korában is aktívan törölgette a porceláncsészéket és mosta a patika fekete-fehér metlachi kockáit, de hirtelen elfáradt, és bele kellett törődnie, hogy ezentúl 2200 forint nyugdíjból fogja eltartani magát — a konyha sarkában ült, háttal a szépen tisztított ablaknak, hogy az újság lapjaira essen a fény, és apróhirdetéseket - olvasott. Otthoni, teendőit korához képest frissen képes volt még ellátni, és érdeklődése is élénk maradt a világ dolgai iránt. Egyedül élt, lánya a szomszédba ment férjhez, s a szomszéd telken építették fel az új házat, így hát az unokák is közel voltak, és Szegedi Antalné áldásnak érezte, hogy így van, mert jól érezte magát egyedül, de jó volt az a tudat is, hogy a magány egyáltalán nem fenyegeti. Olvasta az apróhirdetéseket, azok között akadt meg a szeme egyen, ami tulajdonképpen nem volt szokatlan, de eddig inkább kutyákkal voltak, kapcsolatosak az ilyesmik. A hirdetés így szólt: „Elveszett Kiss Sándor fajtájú, zöld színű papagájom. Kérem, aki megtalálja, jutalom ellenében jutassa vissza”. És a név — egy férfi neve — meg a cím. Szegedi Antalné kinézett az ablakon, és gondolkozott. Mindenfele dolog eszébe jutott. Legelőször az, hogy mennyi lehet vajon a jutalom összege? Ha kutyát keresnek, előfordul, hogy 3—4 ezer forintokat is megjelölnek, mint a becsületes megtalálónak járó összeget. Menynyit érhet egy papagáj? Ha péidául ó most kimenne a kertbe, es az aranyeső1?okron ott ülne a zöld színű. Kiss Sándor fajtájú madár ... Hogyan lehet vajon megfogni ? A kölest, ázt szeretik a madarak, az ilyen díszmadarak. Meg a négermagot. Az unokáinak is volt kát zebrapintyé. Márti, a 12 éves nagylány nyerte az egyiket, amikor az Koblencz Zsuzsa:' Madarak osztállyal a madárkiállításon voltak. Egy papírzsacskóban hazahozta, betették a műanyagból font papírkosár alá, aztán Márti visszament a kiállításra, és vett százhúsz forintért egy kalitkát meg egy másik madarat is. Hogy legyen párja, és hogy Katinak, a kisebbik lánykának is legyen madara. A zebrapintyek szórták a kölest szanaszét — emlékezett Szegedi Antalné. A lánya meg a veje mindennap egy emberként ígérték, hogy vízbe fojtják a dögöket, mert a szőnyegen állandóan köles csikorgóit, s mert a lányok minden este kiengedték röpködni a madarakat, a lámpabura is folyton tele volt pi-. szókkal. Amikor azok a nagy hidegek voltak, és Márti akkor nyitott ablakot, amikor a pintyek éppen a szobában szálldostak, micsoda keveredés lett! Az egész család az utcán kutatta a kis tökéletlen lánypintyet, amelyik kirepült a fagyba. Nem is lett meg. A másik madár meg ész nélkül kezdett röpködni, nekirontott a falnak is, lezuhant, és attól kezdve szédült: a feje folyton hátranyaklott. A gyerekek siratták, es várták, mikor pusztul el. Szegedi Antalné gondolatait az szakította' félbe, hogy megérezte az égő zsír szagát. Kis vizet öntött' a gáztűzhelyen rotyogó papriká»- krumpli alá, megkavargatta, de a madaraktól nem tudott szabadulni. Most arra gondolt, hogy a szédült zebrapintyet neki kellett végül kicsempésznie a lányáéktól, amikor a gyerekek nem voltak otthon. Nem volt szíve elpusztítani, és nem volt a lányának sem. Vigye már magával, mama — mondta a lánya, amikor ő épp a temetőbe készülődött —, engedje el valahol, itt a kertben a kislányok esetleg rátalálnának ... Hát el is vitte, s egy kripta mellett, ahol télen is zöld volt a borostyán, becsúsztatta a szédült jószágot a levelek közé. Még akkor is hallotta ijedt csipogását, amikor az ura távoli sirjára tette le a fenyőgallyakat. Szegedi Antalné délben, tizenkét órakor megebédelt, elmosta a tányért, a villái, lesöpörte az asztalról a kenyérmorzsákat, és bement a szobába, ahol minden délután alszik egy órát. Lefeküdt, szinte rögtön el is aludt. Azt álmondta, hogy kint járt a temetőben, s a borostyánok között ott ül a zöld papagáj. Levette a kendőjét, óvatosan ráborította, érezte a tenyerében a kis csomag lüktetését, melegét. A temetőkapuban ott állt a lányáék kis zöld Fiat kocsija. Üres volt. Szegediné beült, s holott életében nem vezetett még autót, elindította, s elindult az újságban megadott címre. Egy deszkakerítései ház előtt fékezett. A kapuban már várta egy ősz . hajú, szemüveges férfi. A konyhába hívta, ahol kibontották a kendőből a madarat, és amíg beszélgettek, a zöld papagáj ott ugrált a lábuk körül, a konyha kövén. A férfi elővette a pénztárcáját, s egy fém húszforintost akart átnyújtani Szegedinének, de ő nem fogadta el, s a pénz nagyot koppant a földön. Lenézett, hová gurulhatott, s akkor látta, hogy egy kövér, szürke macska tartja szájában a papagáj fejét. A madár úgy csüngött a macska pofájából, mint egy zöld rongycsomó. Meg se mozdult, pedig élt még. Szegediné a szemüveges férfira nézett, hiszen annak tudnia kéne, mit kell ilyenkor csinálni, de a férfi nem mozdult, csak a szemüvege alól csorogtak á könnyek, végig az arcán. Szegediné arra ébredt, hogy zsibbad a lába. Felült, nyomkodni kezdte, aztán odanyúlt az arcához. Az arca csupa könny volt. i
