Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1D85. MÁJUS 1., SZOMBAT FEST MEGYEIHlRLAP 9 Tavaszi verőfény Tapodi Ilona tusrajza Tatay Sándor: Ajándék az öregeknek F iatal barátommal, aki egyébként távoli rokonom is, a benzinkútnál találkoztam, a Bajza utca sarkán. Megtöltöttem csurig a tankot, és még a biztonság kedvéért egy kannát is. Ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, és megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajjaj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen ... Összecsapta a kezét, és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icunak milyen szerencséje van! Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. S képzeld, ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt meg minden. De hát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. No de ezt a mázlit! Mikor indulsz? Zelk Zoltán: Hajolj alvó anyád fölé Hajolj alvó anyád fölé most, mint ő hajolt gyermekkorodban ágyad fölé — s olyan mosollyal! olyan hajlással! olyan puhán! Nézzed szemét, a lehunyt pillák mögött tűnődik a szelídség. S rendekbe rakja érthcíctlen kepeit lassú életének. Nézzed kezét is! lúg marta ki az ujjakat és meggörbülnek, mintha kezedet szorongatnák, vagy mintha tálat tartanának. Nézzed szemét, kezét és arcát, hallgassad ringó lihegését — kedves szemednek az a játék: mellével hullámzik a dunna. Hajolj fölébe szelíd ívben s kutassál párás álmai közt — asztalnál ül most két fiával s a tálak ételekkel telve .., dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl sem is ébredt volna. Csanady János: Vendégváró Gyertek, parancsoljátok — kitárom karom — vendégeim vagytok, s parancsoljatok, mert parancsolni jő! Itt a tea, itt az ennivaló (az „írásbeliség”, itt az emberiség poharatokba tölt); a só, kenyér és egy marék föld, szalonna, hagyma, mindennapi étkem, mióta elfoglaltam országomat ajándékul kapva, de vérrel öntözve meg ezt az ajándékot; jertek ti minden, kik a kobzosok dalát hallanátok, mert elég már fületeknek az arany zenéje, parancsoljatok, — Hajnalban, mert egy nap meg akarok fordulni. És boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mondhattam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen mondva Icuká- nak, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Ám ahogy behelyeztem a csomagtartóba, feltűnően könnyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, és ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál, a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös hidunk van a vasúttal. A vonat végül átdöcögött, és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Ó, nem igényesek ők — felelte Icuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos, csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. No, persze, azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teájába a rumot. A pálinkát nem bírja a gyomra, de egy kis rumos tea, az elmegy. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Tudja, mindig elég kitalálni, mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó, hogy volt ez a karantén ... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déligyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Hiszen olvasta az újságban, ezért nem volt elég narancs vidéken. — Á, szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset... Űgyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcolkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk... Hála isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. a házigazda barátságosan tekint minden szeszélyetek elé s fogad minden vendéget; bizakodván, hogy talán inkább tejben fürdenétek, s már csak a történetben a vér-babonás Báthory Erzsébet; ó jertek, jertek, parancsolni jó, üljük körül az asztalt s parancsoljátok ezúttal verszenémet mert az szabad cs magátólvaló. Icuka nagyon kellemes útitársnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét, és Icuka olyan kedves volt, hogy egy bizonyos űrüggyel eltűnt, és mire észbe kaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt, és figyeimezJóba Éva rajza Karjára dőlő lány Tatay Sándor hetvenöt eves Legérettebb, legsikeresebb prózairóink egyike, s úgy képzelné az ember, hogy hatalmas dolgozószobája íróasztalánál fogadja a születésnapi gratulációkat a „Mester”, ahogy az irodalmunkat nem jól ismerő zsurnalizmus néha le szokta festeni az íróinkat. Tatay Sándort azonban születésnapja, május hatodika tájékán valószínűleg valahol a Dunántúlon a badacsonyi szikiák alatt, vagy két falu között lehet megtalálni, ahol tanácsokat ad a szőlőmetszésról, vagy egy bakonyi parókia ariyakcnyveit olvasgatja, éppen valami adatot keresgélvén újabb könyvéhez, esetleg a szigligeti alkotóház parkjában vitatja valakivel, hogy helyes volt-e éppen erre a helyre telepíteni a magnóliákat. De az is lehet, hogy angyalföldi lakásában kopogtatja az írógépet, esetleg badacsonyi házában javítgatja* a pince tetejét. Nem könnyű őt megtalálni, ifjúkora óta szeret barangolni az országban és országhatáron túl is. Eddigi életútja is változatos volt, teológiai és könyvkiadói, folyóiratgzer- kcsztői ismereteket éppen úgy szerzett, mint történelmi tapasztalatokat, de képzett turistaházi gondnokként is dolgozott az ötvenes években. Kell-e ennél változatosabb élet realista prózaírónak? A változatosságból talán a kelleténél is több jutott Tatay Sándornak és nemzedékének. Ez a változatosság azonban hatalmas élei anyaggal, életismerettel ruházta föl, amelyet nemcsak a Simeon család című nagyívű regényciklusában, de újabban közreadott életrajzi sorozatában is jól hasznosított. (Hét szűk évtized címmel jelent meg két esztendeje ez a munkája.) Tatay Sándort még a gyerekek Is jól Ismerik, legalábbis könyvein keresztül, hiszen ifjúsági regényei, a Puskák és galambok. Kinizsi Pál és mások. A legolvasottabb müvei a fiatalabb korosztályról szólnak. S ne feledkezzünk meg nevezetes lláz a sziklák alatt című filmjéről sem, amely 1358-ban a San Franciscó-i fesztivál nagydíját kapta. Az Irodalmi életben talán ő az, akinek a legtöbb íróbarátja van. Igaz, a barátok köre megfogyatkozott, Gerda József, Jankovich Ferenc és Fodor József már nem koccinthatnak Tatay Sándor születésnapján. Köszöntsük őt helyettük Is, kívánva jó egészséget a fiatalos, mindig derűs kedvű ífónak most, hetvenötödik születésnapján. F. M. ni. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vájdíingban, továbbá a Vér, mivelhogy nem volt idő a hurka elkészítésére, egy dunsztosüvegben a szépen megtisztított bél, egy kis savanyúkáposzta tálban, és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép, válogatott gülbabát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle meg néhány fej káposzta. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt .sem tudom-, hogy a két demizson vörös bor saját termés volt-e a háztájiban vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk, mert nem lehet mindent egyszerre összezabál- ni. Majd elélnek azok az erkélyen is néhány napig, vagy a szenespincében, legfeljebb, amíg esznek, addig ég nekik a villany. Én legjobban a nyúlon csodálkoztam, de hát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töltelékeket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken, és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. H ogy miképp foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak csak a jó isten a megmondhatója. Éppen besötétedett, mikor elindultunk. Ám nem jutottunk egyből messzire, mert a dülőútról már szó sem lehetett, a fű meg úgy kifényesedett az ónos esőtől, hogy a kerék elkezdett peregni rajta. Pergett, pergett, és úgy beásta magát, hogy aztán már se tüled, se hozzá.d. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól el vannak látva háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazó- kötéllel utánuk akasztottuk az autót, és szépen kivonszoltuk a műútra. Szépen elbúcsúztunk, és már indulóban voltam, aínikor a mama élkiáltotta magát kétségbeesve: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Még az én lelkemre is kötötte a jó asz- szony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, amint végeztek, mert nem soká viszi már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsomporban tojás van, nehogy összekocogjanak. Eső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a házuk előtt. Ám a neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, abban a pillanatban, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült még odaszorítanom. A nagy kapkodásra végül felébredt Icuka, s míg simogatta a megmaradt galambot, majdhogy köny- nyezve szólt... — Jaj, éppen a kislány... Bármilyen jól is tudnak repülni a galambok és tájékozódni is, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalál az Alföldre, s bizony, elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatt. tetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem,- amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában, a magányos tanya felé, kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy ameny- nyire lehet, sietek, és mégiscsak behajtok érte a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy . teljes órával elébb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dűlőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál. Azért legnagyobbrészt az út mellett, a füvön vezettem a kocsit. Elég puha volt ott is a talaj, de azért szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rétség tele volt baromfiakkal, hófehér tyúkok számlálhatatlan serege. Libák, kacsák. Ezek nemhogy megijedtek volna az autótól, hanem mikor a háziasszony jött kaput nyitni, áradtak, repültek elébe. Nyilván az etetés ideje volt ez már. Meg kellett várnom, míg a fehér sereg beomlik előttem, csak aztán fértem be, nagy dudálás közben. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apa is. A szülők egyáltalán nem voltak öregek, legalább tíz évvel fiatalabbak nálam, jól alul az ötvenen, és jó erőben voltak mind a ketten, az asz- szony csak úgy gömbölyödött. Az udvaron többrendbeli jeleket láttam. A disznóölést minden kétséget kizáróan bizonyította a perzselés helye. Nagy, fekete folt a tágas udvar közepén. Szinte hihetetlen, hogy egyszerre disznót is vágjanak, meg kövér ludat is, de úgy kellett lennie, mert a folyosón ott volt egy medencében a frissen leszedett toll, még gőzölgőit is. Az udvar végén egy távoli szomszédasszony (mert hiszen itt csak tá- . voli lehetett) belet pucolt. — Bizony, megkéstünk mi egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja —, mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudtuk volna, elrendeztük volna mi már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben írnának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó resztéit máj és vesevelő. Alighogy beléptem a házba, már tálalták is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Annak a friss resztéit májnak az íze máig is a számban van. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá, az autó miatt. Hiába, mégiscsak más az, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke! M ár nem is nagyon bántam volna, hogy telik az idő, egyszer hallom ám a gyilkos percegést az udvar felől. Elkezdett esni az ólmos eső. Most már nem sqkat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk ä csomagtartóba, és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt két embernek kicipel-
