Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

1985. MÁJUS 18., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 3 Elek Mihály: Biztató Kinek kellesz te, aki ember vagy, Ügy, ahogy vagy, hogy az maradj. Kinek kellesz? Nincs rá felelet. Mert nem elég, hogy kcllenél. Ha az volnál, ki lehetnél. Az kell, ki kérje azt. ki vagy, Kérje a lényeged, magad. Vannak kemény, nehéz napok, Gond szakad rád, szíved sajog. Rád hull az éjszaka magánya Éget a tűz, a társ hiánya — Ilyen napon a legnehezebb. De bírni kell és ki kell várni. Ki azt fogja karjába zárni, Azt, aki vagy: magad, magad, Másképp a mag is megszakad. Mert fog jönni, mert jönni kell Az embernek, ki neked kell. Kinek te kellesz, mint a nap. Tarts ki és annak add magad. Vardi Anna: Születésnap Még harmine, negyven év hátravan, előre? Még ezeregy malomban őrölhetek vérpiros lisztet? Még egy-két szórványemlék verssor felkerül a belső börtönfalra, vasreszelökkel kaparva szerencsétlen a szerencsétleneknek? A kisfiú éneikét figyeld: én vagyok a sasmadár, figyeld, te, kit lelőttek mindörökre. Takáts Gyula: Mert elült a tenger Akár a sejt a zöld világban, cellám olyan a tájban ... Beépült és e négyszögű lapok tükrén lassan együtt vagyunk, akár e táblák messzébe nőve lábamnál a kagylók legyezője, mert elült a tenger. S mert elszáll a nap. monstrumok várnak fáim alatt! A nagynéni ott feküdt a kövezeten, az egyik lá­bán valahogy a talpa alá sodródott a harisnya — Kovács úr, a ház tulaj­donosa mondta ezt a fiúnak, aki az ablakon keresztül pil­lantotta meg a testet, miután a har­madik napon feltűnt neki, hogy napsütésben is világit a lámpa a melléképületben. Amíg élt, szerteszórta mindenét: a balatoni villát elkótyavetyélte, csalá­di házát Kovács úr kezére juttatta, a készpénzen lottószelvényeket vá­sárolt, majd az utóbbi időben, is­merősei döbbenetére rászokott a ru­lettre: vagyonát tízforintos érmékre váltotta, amit aztán rövid idő alatt elnyelt a színesen villogó, pörgő­forgó szörnyeteg. A fiú ritkán látta. Húsvéthétfő­kön azért felkereste, kölnivizet csö­pögtetek az ősz hajra — magasabb lévén, rálátott a sápatag, már-már pergamenszerű fejbőrre —, hogy az­után ügyesen leplezett undorral le­nyelje a gyűszűnyi pohár császár­körtét, esetenkint diólikőrt. végül zsebre vágja a locsolásért járó pénzt. Ki kell üríteni a lakást. A távirat még a temetés előtt megérkezett Ko­vács úrtól, aki természetesen igényt tartott a melléképületre. A fiú kény­telen-kelletlen kiutazott a külváros­ba. hogy valamiféleképpen rendezze a dolgot. Tapasztalatból tudta, hogy a bútorokat és a ruhákat egyetlen haszná! tcikk-kereskedő sem venné meg, hiába vannak a hirdetések az újságokban: legmagasabb áron vá­sárolok hagyatékot. Hiénák ezek. ki­zárólag értékes régiségekre vadász­nak, amit aztán többszörös áron ad­nak tovább, gondolta. Amint belépett a homályos odúba. s körülnézett a lomtárnak js beillő helyiségben, ' két rozsdaszínű apró cseppet fedezett fed a kövezeten — vér?! Eszébe jutott hogy sok évvel azelőtt, amikor még ők is a kerület­ben laktak, és csupán két villamos­megálló választotta el a nagynéni családi házát az állami telep barakk- lskásától, ahol kettesben éltek az anyjával, vasárnap délutánonként rendszeresen látogatta őket az öreg­asszony. A fiú előtt mustárszínű kö­tött sapka derengett, keresztcsíkos szvetter, s magasszárú, fűzött cipő. Meg az a fekete táska a golyós csat­tal.'Igen fájt a foga azokra a golyók­ra — ha nem is svédacélból készül­tek. azért: kaphatott volna érte leg­alább tíz sörétet. amivel már komoly partit lehetett játszani, az eset'eae« nyereményt akkori szokás szerint stoppolt harisnyába gyűjteni, amit aztán büszkén pörgethetett az em­berfia, különösen, ha akadt közte néhány csontgo!vő is, netán esv-ké1 cirmos, amely a legnagyobb értéket képviselte valamennyi között. Rendszerint a fiú szaladt kaput nyi.ní A nagynéni nehézkesen óva­kodott a talajba süppedt téglákon, szuszogva lépett az előtérbe, jelleg­zetes pillantást vetvén a repedt ab­laküvegre. s a párkányon kókadozó, cserepes virágokra. — Csak a pusztulat — sóhajtotta — Egyedül nevelem ezt a büdös kölyköt. örülök., ha teletömöm a be­lét abból a pár fillérből — így anyám az ajtóban, kissé pironkodva Beljebb mentünk. Mi szobának ne­veztük. de ott volt a konyha is, per­sze, függönnyel elválasztva, ahogy ez a szomszédokban szintén szokás volt. A nagynéni helyet foglalt a fo­telban, feicsippentette, majd vissza­Tardi Gábor: Örökség tette a kitüremiett afrikot takaró horgait csipketerítőt. — Gyalog tetszett jönni? — kér­dezte anyám, zavarát leplezvén. — Hosszú már az út nekem — vá­laszolta a nagynéni, s bizonyság­kép szusszantott egyet. — Fölszáll­tam a lányira. Lányinak nevezte a villamost; ezt csak tőle hallotta a fiú. Figyelte, ahogy az öregasszony halványrózsa­színűre lakkozott körme lassan a táska golyós csatjához közelít, kipat­tintja, s előkerül a szelet csokoládé — a csomagolópapíron egy gyár volt látható magas kéményekkel, biota, állapította meg a fiú. Pedig ő a tej­karamellát szerette. Köhécselés, krákogás zökkentette kj a gondolataiból: Kovács úr állt mögötte munkáskabátban, fején kis­sé hátracsúszott a kalap. — Akad itt néhány használható holmi — kezdte nehézkesen —, tö­rülköző. lábas, fél bödön zsír... A feleségem mondta, hogy kérdezzem meg a fiatalurat, igényt tart-e rá. — Minden a maguké — mondta a fiú megkönnyebbülten; lekerül a vál-. Iáról a gond. Kovács úr hátraszólt, mire göm- bölyded, apró szemű asszony nyo­mult be az ajtón, s biztos kézzel vá­logatni kezdett a lomok között; az edényeket es a ruhaneműt külön tet­te. Végezetül lerántotta a huzatot az ágyneműről. S ahogy az a kövezetre hullott, kifordult belőle egy beíóttes- gumival összefogott csomag: pénz volt benne, tízezer forint. Legalább tudok csináltatni egy koszorút, gondolta a fiú. A temetés előtti nap délutánját, akárcsak a legtöbbet, egyedül töltöt­te a szobájában. Sakkozni próbált, csak úgy könyvből, de gondolatai el­kalandoztak: a pénzen járt az esze, töprengett, mire költse a váratlan örökséget — több mint hatezer fo­rintja maradt még a formaságok el­intézése után Estefelé megfürdött. beillatosította a hónalját, s felvette egyetlen za­kóját. Indulás előtt egy pillanatig töprengett: illő-e szórakozóhelyre mennie, mikor másnap temetik a nagynénjét? Végül úgy döntött, hogy akármilyen Lepusztult vendég­lőbe nem, viszont egy finom diszkrét helyre mindenképpen A város elő­kelő szállodájának a bárját válasz­totta. A bejáratnál mindjárt kifizettet­ték vele egy fizikai dolgozó egynapi munkabérét — belépőjegyért. De nem bánta. A nagynénje megérdem­li, hogy méltó módon búcsúzzék tő­le. \ A bárheiyiség felé menet süppe- dős szőnyeget érzett a talpa alatt, és ez tovább növelte elégedettségét. A terem, ahová jutott, ekentétben szá­mos hasonló nevű. s rendeltetésű hellyel, tágas volt. a légkondicionáló berendezés zajtalanul és hatásosan működött- A bárpultnál választott helyet, az egyik legdrágább italt kér­te — csak nem fog holmi pálinkát, vagy unicumot vedelni ezen az es­tén? Lányok vették körül, színezett ha- • júak és hangosak: megütötte a fülét a beszélgetés. A fiam már nagyle­gény, maholnap megnősül., remélem, belevaló feleséget választ, akivel Margitszigeti romok Szűcs Mariann: Előítéletek Tudja, amikor az a nagy belvíz volt a falunkban, legalább Íratván ház dűlt össze. Ha jól emlékszem, öt-hat öreg halt meg akkor egymás után. Nem tudták elviselni a bizony­talanságot, hát végeztek magukkal. Még a szociológus urak is fölkapták a dologra a fejüket. Nekünk is ösz- szeroskadt a fél házunk. Rendbeho­zattuk, hívtunk ácsot, aztán jött egy vihar, és sutty, elfújta a tetőt a fe­jünk fölül. Itt álltunk' az urammal télvíz előtt födél nélkül. Volt is há­zunk, meg nem is. Persze, hogy pörre mentünk az áccsal! Hiába, mert ő nyerte meg. Azt mondta, el­mebeteg, nem büntethető. De maga nem is ezt akarja tudni, mi? Szóval az ács. Pör ide, por oda, az az ács tényleg szerencsétlen ember volt. Na, hallja! A felesége tette tönkre, én mondom. Gondoljon csak bele! Elveteti magát ezzel a jóravaló em­berrel, pedig már akkor a hasában volt a gyerek. Nem tisztességes az ilyen! Egy távoli faluból hozta ma­gával. mintha itthon nem talált vol­na különbet! Persze volt ám ennek előzménye is. Kérdezze csak meg Mari nénit, itt a szomszédból. Ö az­tán elmeséli magának ... ★-------------------------------­Nekem sajnos nincsen gyerekem, pedig hát Lajosom is nagyon szere­tett volna, legalább hármat, hogy nyugodjon békében. Ma már megad­tam magamat a sorsnak, meg hát a falu is kibeszélt engemet eléggé ak­koriban. Most már elárvultam. Még az a szerencse, hogy a magam faj­tának nem kell sok. Azok ott, az ácsék szerintem tisztességes család­nak indultak. A gyerek, amikor megszületett, elmentem hozzájuk, hogy együtt örüljek velük. Mindegy az — nem? —, hogy milyen úton- módon jött az a kis ártatlan, az a lényeg, hogy • jött,- Na.- de hát- tudja< hogy. hová rakták! azt a kis ártat­lant? Be az istállóba, egyenest a já­szolba. Képzelje! El akarták dugni, vagy mi, még jó, hogy odamentem. Az asszony, az teljesen meghibbant. Ott ült a jászol mellett, és a geren­dákat bámulta. Hát én gyorsan ösz- szekaptam magamat, leraktam a forró tyúkleveskét és elrohantam. Egyenesen a rendőrségre, és följe­lentettem őiket. Eszem ágában sem volt. hogy megkérdezzem őket ar­ról. hogy miért rakták oda a picit. Én?! Hát mit gondol felőlem? Hogy leállók társalogni ilyen elvetemült emberekkel? Én tisztességben meg­őszült asszony vagyok. Nézze ezeket a kidolgozott kezeket! Tudja, tisztelt elvtárs, a közrend, az emberek ideológiai nevelése elke­. rivró&ú: ­Jt? ' Németh Endre ra 'jza rülhetetlenül fontos féladatunk. Ezt különösen nem keíl magának rész­leteznem, hiszen újságíró az elvtárs. Az életszínvonal emelése számunkra az elsődleges feladat. Ebben a társa­dalomban az emberi értékmérő töb bek között az elvégzett munka mi­nősége és mennyisége. Mindany- nyiunk érdeke, hogy szellemileg és testileg egészséges emberek alkos­sák társadalmunkat. Az említett családnak a városban szereztünk egy lakótelepi lakást. Sajnos a csa­ládfőt orvosi megfigyelés alá kellett helyeznünk. Egyébként felhívom a figyelmét arra a tényre, hogy az ügy­kapcsán bebizonyosodott az állam es az egyház közötti jó együttműködés. ★' Emlékszem az iratokból az esetre. Hivatalból megkaptam. Engem küld­tek ki, hogy vizsgáljam ki a szociá­lis körülményeket. A megyei bíróság helyszíni jegyzőkönyvet kért tőlem. Amikor kimentem a tanyára, az is­tállóban találtam őket. Az asszony ott ült a jászol mellett, és valamit motyogott a gyereknek. Alig hittem a szememnek, de valami fényesség lebegett a csecsemő feje fölött. Elő-, szőr azt hittem, hogy petróleumlám­pa, de az nem világít ilyen erősen, Meg aztán volt ott néhány furcsa ember is. Legalábbis feltűnően vol­tak öltözve, mert a kabátjukon vala­mi szárnyíéleség volt. Én kérem azt nem mondtam, hogy netán angyalok voltak, de hogy nem a faluból jöt­tek, az biztos. Maga el sem tudja képzelni, hogy milyen kínos volt számomra ez a látogatás. Az asz- szonynak bemutatkoztam, elmond­tam, hogy miért jöttem, de ő rám se hederített. Bármit kérdeztem tőle, csak azt hajtogatta, hogy „magasz­talja az én lelkem az Urat”. Hát nem is tudtam mit írni a jegyző­könyvbe. Nem akartam én semmi kellemetlenséget senkinek sem. Csak annyit,^jegyeztem meg, hogy a szo­ciális körülményeiken sürgősen vál­toztatni kell. Már húsz éve vagyok ennek a községnek a lelkipásztora. Húsz év nagy idő. Es mennyit változnak az emberek! Már alig akad tennivalóm. Sátoros ünnepekkor nagymise, va­sárnaponként szagos mise, meg a te­metések. Egyre ritkább lesz az eskü­vő, mert alig van a községben fia­tal. Az emberek, uram, megvadul­tak. Lassan újra bálványokat imád­nak. Pénzt vagy saját magukat. A lelki élet lassan kivész mindenkiből. Az áccsal kapcsolatosan a járási egyházközségi hivatal nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra a körül­ményre, hogy a családdal kapcsola­tosan semmiféle nyilatkozatot ne te­gyek. Ami történt... Egyrészt a ha­tóság megtette a maga intézkedését, másrészt pedig a község lakóinak lelki nyugalmát és üdvét minden körülmények között meg kell őriz­nünk. Máté evangéliuma is azt mondja, hogy... de nem, Jakab apostol szavait jegyezze meg, uram: „Atyámfiái, hogyha valaki ti közülé- tek eltévelyedik az igaztól, és meg­téríti őt valaki, tudja meg. hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő út­járól, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez.” A, férjemnek tudomása volt arról, hogy gyerekem lesz, ezt még a há­zasság előtt megbeszéltük. Számom ra az a fontos, hogy ő így is elfo­gadott engem. Kisfiam születésekor feljelentettek minket, hogy rosszul bánunk vele Kérem, ez nem igaz! Láthatja, hogy milyen tisztaság van nálam, A kisfiam jóétvágyú, már kint van az összes foga. Imádom őt. Egyenes szívű, tiszta tekintetű gye­rek, Mióta elköltöztünk a tanyáról, végre nyugalmunk van. Csak sze­gény férjemet vitték el szanatórium­ba Megviselték lelkét a zaklatások, a bíróság, általában az emberek gyanakvása. Nem is, tudom, hogy mire számíthatok. , Néha ír egy-egy levelet, ez az. ami tartja bennem az erőt, és a kisfiam Talán ő majd erősebb lesz. mint a férjem vagy én. Ö talán majd magyarázatot talál ar­ra, hogy miért ilyen a világ körü­löttünk. Talán neki ’ sikerül majd szebben és okosabban élnie, mint nekünk! majd felesben dolgozunk ... Rekedt hangú nevetés volt a válasz. A fiú is felröhögött, és italt ren­delt a lányoknak. A lányok még kö­zelebb húzódtak hozzá, a fülébe sut­togtak, ő csak csóválta a fejét, az­tán újabb meg újabb italokat ren­delt; emlékezett még. hogy záróra tájban egyedül táncolt a zenekar előtt, s a zongorista időnként felé emelte a konyakot, amit ő kért ne­ki, és minden bizonnyal színezett víz, vagy tea volt... Hazafelé a villamosmegállóban — taxira már nem maradt pénze — nyugtázta: sikerült hát nyakára hágni az örökségnek, oly módon, amiért talán csak ‘egyetlen ember nem vetné meg. Ha még élne. M ásnap reggel,.magányosan :<«AH a..Hú a .ravatal vér généi. Illő Idő teltével mégjelent a pap egy sö­tét ruhás férfi társasá­gában. A pap elhadarta a beszédet, a férfi megrázta a töm­jénszórót, azzal félrevonultak, hogy átadják a teret a szállítóknak; vái- íukra emelték a koporsót, kivittek, s becsúsztaitták a várakozó kocsi­ba. A koszorút a kocsi tetejére he­lyezték, és elindultak. Ködös, őszi idő volt, az eső is sze­merkélt; a pap szaporán szedte lép­teit, a kocsi sebesebben haladt a ko­pár bokrok, fák alagútján. A fiú. amint felnézett, már tudta, mi fog történni: a kocsi áthalad majd az egyik mélyen csüngő ág alatt, az ág beleakad a koszorúba, s a koszorú a selyemszalaggal — melyen az ő neve olvasható — leesik a kocsiról, talán éppen a sárba ... És rajta kívül senki sem lesz, aki lehajolna érte.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents