Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-16 / 113. szám

A 1983. MÄJTJS 16., CSÜTÖRTÖK Nyári programok a Dunakanyarban Állami Népi Együttes Ki fizeti a király találkozót? A tavalyi kísérlet, hogy a szentendrei nyarat dunaka­nyari rendezvényisorozattá tá­gítsák, nem járt teljes siker­rel. Az első tapasztalatok alapján alakult ki a döntés, hogy idén mind a szentend­rei, mind a visegrádi progra­mokért a Pest Megyei Műve­lődési Központ és Könyvtár lesz felelős. Tóth Béla, a művelődési központ igazgatója még ta­valy megfogalmazta elképze­léseiket: Szentendrén valami­vel kevesebbet kívánnak ad­ni, de azt időben elnyújtva, Visegrádon pedig egy látvá­nyos, tömegeket vonzó, a tör­ténelmi környezetbe ülő pro­dukciót szeretnének bemutat­ni. Sokszereplős játék Most már ennél jóval ha- tározottabbak az elképzelések, kezd körvonalazódni a prog­ram. Természetesen idén is lesz Templomtéri sokadalom, több mint korábban. A dzsessz- és foLkesteket is megrendezik a Barcsay ud­varban. Ugyancsak várja majd a közönséget a remek színjátszóhelynek bizonyult városházi udvar, ahol nem­csak a színinövendékek tár­sulata lép majd föl, hanem különböző amatőr csoportok is. Szerepel az elképzelések között zenés városnézés és pantomim előadás, de ezek sorsa még bizonytalan, ahogy a képzőművészeti kiállítások száma is. (Természetesen a Szentendrei Teátrum hagyo­mányos előadásai sem marad­nak el, de ez nem a művelő­dési központ rendezvénye.) A visegrádi programban lé­nyegesen kevesebb a kérdő­jel. A legbiztosabb pont a Gyertek játszani Visegrótdra, a hagyományos gyermeknapi rendezvény. Egy alkalommal bemutatják Ratkó József tör­ténelmi drámáját, a Segítsd a királyt, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásá­ban. S az a bizonyos, tömege­ket vonzó látványosság: a Pa­lota játékok, amire három hét végén, összesen 12 előadásban- kerül sor. Kockázat A kínálat valóban szeré­nyebbnek tűnik a korábbi évekénél és a programokban még mindig sok a bizonyta­lan pont. Az okot nem kell hosszan találgatni: kevés a pénz. Az ilyen nagy rendez­vények kiállítási költsége te­temes összegre rúg. S bizony a közművelődés anyagi hely­zete nem javult az utóbbi időben. A szentendrei és visegrádi programok teljes kiadása mintegy kétmillió forint. Kü­lönböző forrásokból — az in­tézmény saját költségvetése, a megye, a város és az idegen­forgalmi szervek támogatásai — rendelkezésre áll körülbe­lül nyolcszázezer forint, ugyanennyi a tervezett bevé­tel is. Hiányzik tehát 3—Í00 ezer forint. Elég kockázatos így bele­vágni — mondhatná bárki. Miből lehet előteremteni ezt a pénzt? Egyrészt a bevétele­ket óvatosan tervezték (igaz, elég néhány esős hétvége és minden elúszik), másrészt menet közben a költségekből is lehet faragni itt-ott egy keve­set. A kockázat tehát való­ban nem csekély, veszélyez­tetheti az intézmény későbbi munkáját is. Ugyanakkor az a bizonyos 118-as rendelet vállalkozások­ra ösztönöz. De vállalkozni csak tőkével, illetve hitellel lehet. Az utóbbihoz azonban szintén szükséges valamiféle fedezet. Magyarul: pénz nél­kül nem lehet pénzt csinálni. No, de ezeknek a nyári ren­dezvényeknek nem is az a céljuk, hogy hasznot hajtsa­nak. Sokkal inkább az, hogy igényes, kulturált szórakozási lehetőséget kínáljanak. Ultimátum Mégpedig nem is elsősor­ban a helyben élőknek szól ez a kínálat. Elsősorban az ide­genforgalom palettáját színe­sítik a nagyszabású rendez­vények. Mert bármilyen fes­tői szépségű városka Szent­endre, bármekkora történeti értéke van a visegrádi palo­tának. mindez önmagában ke­vés a hazai_ és külföldi tö­rnélek vonzása hoz. ..... S b izony az idegenforga­lomnak, a kereskedelemnek és a vendéglátásnak nem cse­kély haszna van. ezeken a nyári rendezvényeken. Még akkor is, ha nehéz kimutatni, melyik forintot hozta a szín­házi előadás, melyiket egy jónevű vendéglő vagy pusztán a környezet szépsége. Ehhez a haszonhoz képest az ilyen jellegű bevételekből nagyon kevés áramlik vissza a kultu­rális programok finanszírozá­sára. Konkrétan: a szentend­rei és visegrádi nyár k’étínil- liós költségéhez az Országos Idegenforgalmi Hivatal és a Közép-Dunavidéki Intéző Bi­zottság összesen 400 ezer fo­rint támogatóst ad. Ez bizony nagyon kevés. El lehetne gondolkodni azon, érdemes-e ilyen körül­mények között egyáltalán megrendezni ezeket a progra­mokat. A kérdés azonban sokkal inkább az, hogyan le­het megteremteni a feltétele­ket oly módon, hogy senki ne vállaljon erején felüli kocká­zatot? Mert a jelenlegi hely­zetben teljesen érthető az a gondolat, amely az idei nyár csöppet sem zavartalan elő­készítése során fogalmazódott meg. Nevezetesen az: meggondo­landó, hogy egy megyei in­tézmény, a megye és a város pénzéből ekkora összegeket áldozzanak elsősorban az ide­genforgalmat szolgáló rendez­vényekre. Hiszen ezek a pén­zek elsősorban a helyi köz- művelődési igényeket kellene hogy szolgálják. Éppen ezért vetődött föl: célszerű lenne — még az ősszel *—, az idegen­forgalomnak fölajánlani a jövő évi nyári programokat, válasszák ki a kínálatból azt, ami szerintük eladható, s ezeket finanszírozzák is. Ultimátumszerűén hangzik, ugyanakkor teljesen érthető. De talán nem jelenti a szentendrei és visegrádi nya­rak végét! M. Nagy Péter Cstpcl AlltO. Közérthető és találó jelképként egy cross- autó — az a bizonyos négy­kerekű, ugrásra, borulásra egyaránt jól előkészített szöcske — futott a néző sze­me előtt, amikor kedden dél­után a Sebességváltás című riportfilmet kezdték vetíteni. A Csepel Autógyárról szóló félórányi híradás azért star­tolt' így,' "hogy az ’ előfizetők lássák: íme, ilyen dimbés- dombos, hegyes-völgyes, azaz örökkön meglepetéseket tarto­gató terep a nemzetközi piac, és aki a termelés volánjánál ül, annak is valahogy úgy kell kapcsolgatnia, amint azt a hol száguldó, hol megtor­panó, de folyton-folyvást elő­re szaladó masina pilótája te­szi. Amint azt dr. Novak Béla, a Csepel Autógyár vezérigaz­gatója a kamerák előtt el­mondotta, a maga mérkőzését ott kezdte megnyerni ez a nagyüzem, hogy idejében tud­tak váltani. Azaz fölismerték, hogy hagyományos termékeik — nevezetesen az egykor oly híres-neves csepeli autók — ideje lejárt, és valami új, job­ban kelendő árut kell gyárta­Repertoár Liszt XV. Magyar Rapszó­diája csendült fel először a Magyar Állami Népi Együttes új műsorának bemutatóján. Az a mű, amelyet a nagy bu­dapesti árvíz hírére hazaérke­ző zeneszerző tarsolyában ho­zott. Berki László igazi vir­tuózhoz méltóan csalogatta elő hegedűjéből a rapszódia hangjait. Tizenhárom új — és újra bemutatott — népdalfeldolgo­zás szerepel a zenekar reper­toárján. Közöttük a már emlí­tett Liszt-darabon kívül há­rom Berki Lászió-interpretá- ció: egy Szentirmai-téma át­dolgozása, egy cigánykettős és egy dél-alföldi ugrás, csárdás. Az előbbi Mazsaroff Mária és Pálfi László énekével vált igazán teljessé, míg az utób­bit Egyed Klára és Kakuk Pál tánca tette szemléletesebbé. Tánccal egészül ki a három Daróci Bárdos Tamás feldol­gozás egyike is. Talán soha nem maradt ki az együttes műsorából Vujicsics Tihamér valamelyik alkotása. Ezúttal alföldi hangulatot idéző dalla­mok csendültek fel Berki László hegedűjén. A felsorol­takon kívül Ránki Dezső, Pet- rovics Emil és az örökzöld Lajtha László egy-egy darab­ját adta elő a zenekar. ni ezek helyett. Amint az köztudomású, ez a cikk az alváz lett Ez az önjáró alkal­matosság, amely zömmel az Ikarus-autóbuszok alá kerül, de amely más egyéb típusú gépjárműveket is kiválóan szolgál. Ehhez az alvázhoz aztán megtalálták a jól illeszkedő kiegészítő berendezéseket is.. Dr. Várnai Tibor - műszaki igazgató szavai szerint a se­bességváltókat az NSZK-ból honosították, a hidraulikus szervokormányok pedig az Egyesült Államokban székelő, de Európában is jelen levő Bendix nevű cégtől valók. Ez a két fontos alkatrész pom­pásan bevált! És egy ideje már nemcsak a helyben ké­szülő alvázakba szerelik be őket, hanem önálló árucik­ként el is adják. Geiger Márton gazdasági igazgató — tiszténél fogva — a Csepel Autógyár megújulá­sának, mint mondani szokás, profilváltásának a pénzügyi hátteréről szólt. S hogy a törzsgyár dolgo­zói hogyan vélekednek a je­lenlegi, a külső szemlélő szá­mára is igen biztató állapo­tokról? Az Állami-díjas Fürst Sándor brigád kapott szót; tőlük hallhattuk, hogy az al­vázprogrammal igen-igen elé­gedettek. Megélhetésükét most biztosnak látják, és ráadásul a gazdasági munkaközössé­gekben is tudnak még keres­ni. A bérfejlesztésük szintén jobb, mint korábban, így hát nem csoda, hogy a létszám­gondok sem olyan égetőek, mint azelőtt. Egy-egy alvázat húszpercenként rendre ki tudnak már engedni a szere­lőcsarnokok kapuján. Tervek, elképzelések? Nos. ebben a mostani jó légkörben még a személygépkocsik eset­leges gyártása is szóba kerül­hetett. Örömmel hallhattuk, hogy valóban tárgyalnak er­ről, de ennél tovább e tárgy­ban még nem jutottak. Sok­kal fontosabb ennél — dr. Novák Béla vezérigazgató szavai szerint —, hogy a Cse­pel Autógyár egész gazdasá­ga több lábon álljon. Tehát mindig alkalmazkodni tüdja- nak a folyton változó piac­hoz; mindig legyen a tarta­lékban három-négy olyan el­képzelés. amelynek valóra váltásával továbbrs is megél­het és jól élhet meg ez a nagyüzem. Remény, ötlet te­hát elegendő van. Hátha még azok a fránya szabályozók is állandóbban lennének, hogy huzamosabban lehetne velük számolni... Akácz László Mindig eljön a ballagás napja Lelkiismereti kérdés Iványi Katalinnal már majd­nem találkoztam egyszer: ta­valy nyáron a Velencei-tónál táborozott irodalmi színpadá­val. Az előadásukat: mentem megnézni, de valahogy elke­rültük egymást; nem találtam meg őket. Idén, az eari diák­napokon futottunik össze, a megyei műsorban fellépő ta­nítványait kísérte el. Kicsit talán az elmaradt nyári beszél, getést pótolandó kerestem föl őt iskolájában, az érdi Vörös­marty Gimnáziumban. Első­sorban az érdekelt, mi készteti a fiatal tanárnőt arra. hogy diákjaival táborozni menjen, hogy elutazzon velük a diák­napokra. hogy rendszeresen vigye őket színházba, kiállí­tásra? Azokra, az újabban so­kat emlegetett régi pedagógu­sokra emlékeztet engem Ivá­nyi Katalin, akik nem. sajnál­ták szabad idejüket tanítvá­nyaikkal tölteni. — Híz évvel ezelőtt nagyon lelkesen kezdtem tanítani, de jórészt ösztönösen csináltam. Mindent egyszerre akartam megvalósítani, elérni. Az a szerencsém, hogy a férjem megért és egzisztenciálisan is rendben vagyunk. Megenged­hetem magamruak azt a lu­xust. hogy sok időt töltsék a gyerekekkel, hogy olyan ta­nár legyek, amilyen szeretnék. Érdekes, hogy minél régebben csinálom, annál szigorúbb va­gyok önmagamhoz. Nagyon alaposan készülök egy-egy órára, sok szakirodalmait ol­vasok, figyelemmel kísérem az irodalmi életet. A diákoknak valamit adni kell. Szerintem többet is. mint a kötelező anyag. Ez nálam lelkiismereti kérdés. Hasonlóan sokat követelek tanítványaimtól; talán kicsit maximalista is vagyok. Nagyon fontos, hogy megértsenek, hogy megszeressék, amit én is sze­retek. De az még kevés, hogy tetszik egy vers vagy egy re­gény. Az irodalom valahol igenis egzakt tudomány. Meg kell tanulni a módszereket, amelyekkel a mű megközelít­hető. a tetszik, nem tetszik vá­lasztása csak utána követke­zik. A színház, az irodalmi színpad régi szerelmem. Az külön szerencsém, hogy az elő­ző és a mostani osztályomba is sok tehetséges és lelkes gyerek került. A velük való foglalkozás a mindennapi munkában megtérül, ők sokkal fogékonyabbak, érdeklődőb­bek. Tanár és diák között egyet­len kapcsolatot tudok elkép­zelni: a barátit. Mondják is a kollégák, hogy túl közel en­gedem őket magamhoz. A te­kintélyt nem hatalmi szóval kell megteremteni — az ilyet sokkal inkább lehet félelem­nek nevezni —. hanem azzal, hogy partnernek tekintem ta­nítványaimat. Számomra a te­kintély azt. jelenti, hogy meg­tudom győzni őket. elfogadják, amit mondok, hogy éppen azért olvasnak el valamit, mert én ajánlottam és nem azért, mert az tananyag. Ha időnként vissza is élnek ezzel a bizalommal, az életko­rukból következik. Adódnak ilyen konfliktusok, de mindig el is simulnak. Például a mos- . tani negyedikes osztályommal. Kirándulni voltunk és nagyon megbántottak: nem törődtek velem, kirekesztettek a társa­ságukból. Éreztem, hogy ezzel csak felnőttségüket akarják demonstrálni, mégis nagyon rosszul esett. Még itthon is so­káig duzzogtam, s ők érezték ezt. Egy szép napon aztán megjelentek a lakásomon, hogy beszéljük meg. miért ha­ragszom rájuk. Ez a fajta kap­csolat számomra rendkívül fontos, azért szeretem, ha van saját osztályom. Igaz. mindig eljön a ballagás napja, s az nekem fölér egy temetési szer­tartással. Nincs kérdésem. Nincs mit hozzátennem. M. N. P. ■Tv-FIGYELŐB ■ Heti filmtbgyzet» Sortűz egy fekete bivalyért Jean-Louis Trintignant és Jean Roohefort az új magyar—francia filmben Ügy látszik, minden nemze­déknek meg kell csinálnia a maga háborús filmjét. (Vagy meg kell írnia a maga hábo­rús regényét.) Még akkor is, ha a háborút — jelen esetben a II. világháborút — még csak gyerekként élte át. De már gyerekfővel szerezhetett olyan élményeket erről a há­borúról (s még inkább az utá­na következő, elég zavaros időkről), melyeket ma, érett fejjel alapvetőnek tart a ma­ga s a nemzedéke szempont­jából. A Sortűz egy fékét biva­lyért ilyen nemzedéki film. Rendezője, a Franciaország­ban élő Szabó László, 1936- ban született, tehát 1945—46- ban kilenc-tízéve* gyerek volt- Gion Nándor, a jugo­szláviai Vajdaságban élő író (több könyve jelent meg ma­gyarul is), a film alapját ké­pező regény szerzője, 1941- ben született, tehát a háború végén még igen kis gyermek volt — de azért alighanem benne is visszaderengenek még azok az élmények, mst lyek regényében- előbukkan­nak. Joggal tarthatjuk hát ezt a .filmet a negyvenesek nem­zedéke filmjének. Nem elsősorban a történet miátt, melyet Szabó László el­mesél benne. Ez, alapjaiban, nem különbözik túlságosan » hasonló háborús gyermekfil­mektől, s meg abban is kö­zös velük, hogy a cselek­ményt a gyerekek, illetve egy gyerek, Dávid szemszögéből meséli el. Ami itt azonban ennél fontosabb, az ennek a háború utáni gyerekkornak a nagyon pontos, nagyon hite­les megidézése — ráadásul egy jellegzetesen közép-kelet- európai, tehát nem is csak és kizárólag magyar aspektusból. Itt, ezen a tájon, nagyon sok gyerek élt meg nagyon ha­sonló élményeket, ébredt rá a felnőttek világának farkastör­vényeire, tanulta meg a vilá­got látni, ismerni, tanulta meg helyét ebben a világban. Néha magára hagyatva, mint a szüleit elvesztett Dávid, né­ha közösségek melegébe befo­gadva, néha tragikus, néha groteszkül mulatságos mozza­natok közepette. Ha nagy sza­vakat akarnék használni, azt mondanám: ez a film az esz­méiéi filmje. Ettől olyan megindító, ettől annyira sze­mélyes hatású. Két nagy fran­cia .sztár — Jean-Louis Trin­tignant, Jean tiochefort — "a főbb szerepekben természete­sen komoly rangot ad a film­nek, de legfontosabb vonula­tának hősei mégis a gyerekek, akik épp olyanok, mint mi voltunk annak idején... 25. miskolci filmfesztivál Öreg kérdőjelek Jubilált a miskolci film­fesztivál, a dokumentum-, ri­port- és híradófilmek hazai találkozója. A huszonötös szám ugyan elég bonyolult számításók után jött csak ki, de végül is nem ez volt a lé­nyeg, hanem a május 8—13. közötti találkozó érdemi, tar­talmi munkája. A tartalmi munka első té­nyezői természetesen a bemu­tatott filmek voltak. Hatvan­nyolc alkotás, az egyperces animációs filmtől a százperces dokumentumfilmig, a pár perces híradófiimtől a másfél órás filmportréig. A mezőny, átlagát tekintve, nem volt sem sokkal jobb, sem sokkal rosszabb, mint az előző évek­ben- Ennyi versenyfilmből nyilvánvalóan ki lehetett vá­lasztani annyi színvonalas vagy éppen kiemelkedő alko­tást, hogy a díjakat meg­nyugtatóan oda lehessen ítél­ni. Mint a már ismert díjlis­tából kiderül, idén még meg is kettőzött a zsűri két díjat, az operatőrit és a dokumen­tumfilmekét. Ez mindenképp arra utal, hogy a miskolci szemle élvonala megfelelő rangú alkotást sorakoztatott fel, s ezek megfelelő számban voltak jelen. Sajnos, a szükségesnél na­gyobb számban voltak jelen azonban Miskolcon a műfaj gondjai, kérdőjelei is. öreg, régről ismert kérdőjelek ezek. Legelsősorban is a dokumen­tum- és riportfilmek forgal­mazása, a nézőkhöz történő eljuttatása körül sorakoznak. Miről van szó? Arról, hogy ennek a való- ságfeitárásban, valóságelem­zésben és valóságrögzítésben nélkülözhetetlenül fontos fümműfajnak Magyarországon tulajdonképpen sehol nincs helye. Pontosabban: sehol nincs olyan helye, ahol rend­szeresen és folyamatosan a szélesebb nézőrétegek elé ke­rülhetne. A mozikban vala­mikor egy-egy előadáson volt a híradó, utána az úgyneve­zett kísérőfilm, s ezután ve­títették a nagyfilmeket. Ez mind belefért két órába. Ma­napság a probléma egyik — s nem is kicsiny — része az, hogy minden jóval hosszabb: a híradó is, a kísérő- vagy rövidfilm is, és a nagyfilm is. Mit hagynak hát el? A. kísé­rő- vagy rövidfilmet. De ezek néha önmagukban is majd­nem teljes estét betöltő hosz- szúságúak. Hol vetítsék hát őket? Külön mozikban, kü­lön előadásokon? A mozisok szerint erre nem megy be a közönség. A televízióban? Ott sincs elég hely ezeknek a csak ritkán szórakoztató jellegű filmeknek a számára, de ma­ga a tévé is elég dokumen­tum- és riportfilmet gyárt, nem nagyon szorul rá a többi filmstúdió alkotásaira. Akkor hát mi legyen? Hogyan jus­son el a termésnek legalább a java ahhoz a közönséghez, amely számára elsősorban ké­szül, hiszen a mindennapok embereinek mindennapi gond­jait, életünk legégetőbb kér­déseit tárgyalják éppen a legjobb alkotások? Sok szó esett erről a kér­désről Miskolcon a közműve­lődési filmfórumon. Ismét sok szó. Mert hogy évek hosszú sora óta ez a legfájóbb megoldatlan kérdése a szak­mának. És sajnos, úgy tűnik, még éveken át az is marad• Tetézve újabb kérdőiénél, a videózás, a videofilmek mű­sorba. illetve a közművelődé­si folyamatba illesztésének gondjaival. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents