Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-03 / 102. szám

Ceremónia nélkül Új és megújult üzletek Ezen a héten is folytatódott az üzletátadások, -avatások sora Pest megyében. Ünnepé­lyes ceremónia nélkül vehették birtokba Úcsán a megszépí­tett eszpresszót a Liszt Fe­renc utcában. A 400 ezer forintos költséggel rendbeho­zott, 130 négyzetméteres ven­déglátó egység kellemes idő­töltést Ígér a helybélieknek és az arra látogatóknak. Megnyitotta kapuit a Vác és Vidéke Áfész fóti üzlet- központjának étterme és eszpresszója is. Az agglo­merációs övezethez tarto­zó Fót nagyközség meglehető­sen mostoha kereskedelmi el­látás tekintetében. Az üzlet- központ, amelyből a vendég­látó egység 776 négyzetméte­res területét foglal el, jelentő­sen javítja a vásárlási, szóra­kozási lehetőségeket. Az újon­nan átadott étterem százhúsz személy befogadására alkal­mas, boxos elrendezésű. Kony­hája 300 adagos, a hozzá tarto­zó előkészítő- és raktárhelyi­ségekkel együtt lehetővé teszi a kulturált vendéglátás mel­lett a közétkeztetés fejlesztését is. A hangulatos presszó a te­tőtérben kapott helyet, ahol tetőteraszt is kialakítottak. A Ráckeve és Vidéke Áfész szigetszentmártoni vegyes­boltja és vendéglője a kistele­pülési rekonstrukció kereté­ben nyert új külsőt, s az ün­nep napjától fogadja vevőit, vendégeit. A 137 négyzetméte­res, dicséretes gyorsasággal el­készült egység felújítására 1 millió 400 ezer forintot fordí­tottak. T0T elnöksége Állattenyésztés Az állattenyésztés helyzetét és fejlesztésének lehetőségeit vitatta meg csütörtöki ülésén a Termelőszövetkezetek Or­szágos Tanácsának elnöksé­ge. Az ülésen megállapították, hogy az elmúlt két évtized az állattenyésztésben is a dina­mikus mennyiségi fejlődés időszaka volt: a tsz-ek közös vágóállattermelése 2,4, tejter­melése három, tojástermelése pedig kilencszeresére növeke­dett. A háztáji gazdaságok fejlődésével együtt mindez lehetővé tette a jó hazai hús- és állatitermék-ellátást, s hoz­zájárult az export lényeges fokozásához is. Az állatte­nyésztésen belül előtérbe, ke­rült a kevesebb eszközt, mun­kát lekötő, a befektetések gyorsabb megtérülését bizto­sító sertés- és baromfitenyész­tés. Tavasz a takarmányboltban Kevesebb tápét igényelnek Szarka János bácsi, az öreg tanyai paraszt, meglehet, huncut ember. Emlékezete szerint öregapja tanítgatta a bölcsességre, de kései leszármazottjában jobbára csak az ragadt meg, hogy ami többet ér egy lapos tetőnél, azért bizony le kell hajolni. Szarka bátyám ennek meg­felelően bányászgatta ezen a télen, hol a hó alól, hol meg a ragacsos sárból a pusztában szertehagyott szal­mabálákat. Igaz, az alomnakvalót nem véletlenül tet­ték oda, ahol éppen ráakadt a hetvenes éveinek köze­pét taposó öreg: a tatárszentgyörgyi tanyavilág e szél­járta zugába telepedett lovaspanzió vezetői rakatták le, amolyan majdani ugrató akadályokként valamennyit. 1985. MÁJUS 3., PÉNTEK A szeszélyes tavaszi áprili­si időjárás szegődik utunkba a 4-es számú műúton. A gép­kocsiban mellettem ülő Nagy János, a Budapesti és Pest megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat (GFMV) szakembere csendesen szemlé­lődik. Aggódva figyeli a ha­tárt. Aztán mégis csak előtör belőle, ami a szívét nyomja: Más megyéből — Nagyon kellene már a meleg meg a csendes eső. Mert ha ilyen marad az idő, gond lesz a kukorica vetésé­vel. Ebből a növényből sajnos tavaly sem termett elegendő, így más megyéből szállítjuk a szemest. Jóformán csak any- nyit, amennyi a tápkeveréshez elegendő. Ez az oka annak, hogy boltjainkban havonta két-három alkalommal kapha­tó kukorica korlátozott meny- nyiségben. Míg búzából re­kordmennyiséget, 300 ezer tonnát vettünk át a termelők­től, kukoricából csak 37 ezer tonnát sikerült. De újabban mintha a termelők is elbi- zonytalanodtak volna. Jár- tomban-keltemben többfelé hallottam, hogy csökkentik a kukorica vetésterületét. Ez pedig kihat a jövő évi takar­mányellátásra is. Vecsésen, utunk első állo­máshelyén, a község szélén álló GFMV-telep belülről a tájkép csata után formában tárult elénk. — Hatezer tonna termés be­fogadására alkalmas tároló­térrel növeljük a telep kapa­citását .— adja a felfordulás magyarázatát Nagy János. — Ez az állapot nem tart sokáig, mert az építők ígérik, az ősszel már kukoricát tárolha­tunk az új magtárakban. Kpzben a telepen, ha nem is sokan, emberek jönnek- mennek. Molnár József, a kis­kereskedelmi takarmánybolt vezetője, ütött-kopott bútorok­kal berendezett, a magtár sarkából leválasztott irodában fogad. Jókedve mintha őt is elhagyta volna, pedig, mint ismerősei mondják, nem tar­tozik az életunt emberek kö­zé. Kedvetlenségének oka, saját forgalmán tapasztalja a kereslet megcsappanását a tá­pok iránt. Felszámolt állomány — Mi az oka? — A hideg is beleszólt az állattenyésztésbe — szólt a boltvezető helyett felesége és egyben helyettese. Molnár Jó- zsefné. — A múlt évhez ké­pest jóval kisebb az érdeklő­dés a takarmányok iránt. — Nemcsak a hideggel van itt baj, hanem a jövedelme­zőséget is alaposan meg kel­lene vizsgálni — vág a bolt­vezető-helyettes szavába Hudi Rudolf, pestlőrinci kistermelő, aki korábban szintén a vecsé- si boltba járt vásárolni. — En hatvannégy tehenet, nyolc anyadisznót, negyven-ötven hízósertést tartottam, egészen a közelmúltig. Most meg már egy sincs. Kénytelen voltam a gyönyörű, jól tejelő jószágokat áron alul vágóba adni, hogy megszabaduljak tőlük. A ká­rom több százezer forint. — Miért hagyta abba? — Sok összetevője van en­nek, a szálak messzire Vezet­nek, amit itt most ki sem tud­nánk bogozni. Ez a bíróság feladata lesz majd. Igaz, a magas takarmányárak engem is sújtottak, mégsem ezért számoltam fel az állományo­mat elsősorban. Sokkal in­kább azért, mert még a pén­zemért sem kaptam elegendő mennyiségű takarmányt, a velem szerződéses viszonyban álló termelőszövetkezettől. — Hudi Rudolf valóban jó vásárlónk volt , — veszi vissza a szót Molnár József. — De sokan elmaradtak azért is, mert kevés kukoricát, bú­zakorpát és lucernalisztet tudtunk kínálni. A tápok pe­dig drágák. A mai sertésfel­vásárlási árak mellett nem sok haszna marad a termelő­nek. Ebbe azonban nem érde­mes most belemenni, messzi­re vezetne mindez. Mert ha a jószágfelvásárlási árakat emel­nék, előbb-utóbb a fogyasztói árak is nőnének. A vecsésiektől búcsút véve, Monorra hajtunk. Itt egy haj­dani malomban a falu köze­pén rendezték be a takar­mányboltot. Erre a célra az épület alsó szintjét használ­ják, a felső részek üresek. — Így vettük át valamikor magántulajdonból — tájékoz­tat Plesoczki Jánosné, a táp­bolt vezetője. — Malomként kis kapacitása miatt már nem érdemes használni az épületet, boltnak viszont megfelel. Va- lamelyest korszerűsítettük, nemrégiben vágattunk egy szélesebb ajtónyílást a falba, a termények könnyebb ki- és betárolása érdekében. Nagykereskedelmi áron — Milyen a bolt kínálata? — Korpa van, takarmány­borsó, búza is, most hozták a zabot — adja tudtomra a boltvezető. — A kukorica fogyna leginkább, ha lenne, mert a szabadpiacon már 800 forintot is elkérnek 100 kilóért. Valamit azonban mégis mozdult az üzlet, ná­lunk a baromfitáp jól megy. Ennek köszönhetően a heti forgalmunk eléri a 200 ezer forintot is. A monori tápkeverő üzem­ben amiatt fő Bertalanics Gáborné telepvezető feje, hogy csökkentett kapacitással kénytelenek dolgozni. Ugyanis a korábbi évekhez viszonyít­va Monor környékén is keve­sebb tápot igényelnek a nagy- és kisüzemek. Ezt bizonyítják a telep udvarán felhalmozott árukészletek is. — Már azzal is próbálko­zunk, hogyha valaki két és fél tonna fölött vásárol tápot, nagykereskedelmi áron elvi­heti a telepünkről — mondja Bertalanicsné. Így a kister­melők lényegesen olcsóbban jutnak a táphoz. Néhányan élnek is ezzel a lehetőséggel. Ügy is, hogy többen összefog­nak, hogy kiteljen a két és fél tonnás előírt mennyiség. Ennek köszönhetően az utób­bi napokban valamelyest nőtt is a forgalmunk. — Miközben szavait hallga­tom, tekintetem a zsákokkal foglalatoskodó emberekre sik­lik. Ügy látszik, a szakmában 'manapság nekik jut a legne­hezebb feladat. Mégsem tőlük, hanem a nagykátai takar­mánybolt vezetőjétől, Kollár Páltól kérdezem, miért vállal­ják? Mondandójának lényege, így is jobban járnak az embe­rek, mintha naponta utaz­niuk kellene valamelyik bu­dapesti munkahelyre. Ha ne­héz fizikai munkát jelent is a zsákolás, mégiscsak helyben van. Beszélgetésünket egy vásárló, Kelemen Józsefné ér­kezése szakítja félbe. Amo­lyan fejkendős, vidéki asz- szony, az idősebb generáció képviselője, és 20 kilogramm búzát kér a kacsáinak. — Miért búzát, amikor a kukoricát jobban szeretik — vetem közbe. — Az én kacsáim szerencsé­re nem szeretik a kukoricát, és ez azért jó, mert a szabad­piacon nagyon drága, a ter­ményboltban meg nem lehet kapni — válaszolja. Bóna Zoltán Meghúzta a vészharang kö­telét Gádor Iván a Magyar Hírlap április 25-i számában, ahol a nemrég született Agro- unió nagybani zöldségpiac hát­rányos helyzetének okait elemzi igencsak szenvedélyes hangon. Egyik megállapítása szerint „Napjaink zöldség­gyümölcs kereskedelmét... a csalás, az elhallgatás, a mani­puláció, a törvények és ren­deletek kijátszása tartja élet­ben.” Kemény szavak ezek, de mindenki tudja, hogy iga­zak. És a vészharangot tovább lehetne kongatni, ha a hazai zöldség- és gyümölcstermesz­tés helyzetét is együtt néz­nénk a forgalmazási gondok­kal. Mert mit hall a fogyasz­tó lépten-nyomon, rádióban, tévében, miről értesülhet az újságokból: kistermelők és nagyüzemek — megunva a ki­szolgáltatottságot — egyre- másra felhagynak a zöldség- és gyümölcstermesztéssel, mert vagy bagóért tudják csak ér­tékesíteni termékeiket, vagy rájuk rohadnak a készleteik. Érdemes lenne kimutatást ve­zetni az. ily módon tönkre­ment, le sem szedett tételek­ről. Nem tudom mit szólnának hozzá a fogyasztók. A piacon és a boltokban pe­dig kevés az áru, kicsi a vá­laszték, és fogcsikorgatóan szemérmetlenek az árak. Gá­dor cikkéből kiderül, hogy a túlzsúfolt Bosnyák térről nem mernek a Nagyvásárteleore menni a kereskedők, Állítólag félnek, hogy mitől, arra nem T eíivérteny eszet Nemcsak Szarka bátyám az egyedüli gyűjtögető paraszt errefelé. Egymáséihoz nem nyúlnak, de a senki földjén lába kél mindennek, ami mozdítható. Apránként el­hordják az erdőből a fát, s ha szűk a legelő, az állatot át­hajtják a máséra. — Sok a bajom a tanyaiak­kal — panaszkodik Farkas Ferenc, a lovaspenzió bérlő igazgatója, miközben a jól fű­tött Volvóval a keréknyomo­kat követve zötykölődünk, is­merkedve a környékkel. — Nagy értékek vannak itt. Az angoltelivér-tenyészetem most kezd beérni, az utóbbi időben már külföldre is adtunk el csikókat. Jó hírünk van a vi­lágban, nyaranta minden hely foglalt. Főleg nyugati turis­ták jönnek, mert a puszta még ma is vonzó. Itt azután kitombolhatják magukat.' Bé­relhetnek lovat, s bebarangol­hatják az Alföldet, vagy ci­gánykocsival járhatják a sík­ságot. Tavaly ötszázezer nyu­gatnémet márka volt devizá­ban a bevételünk. A penziót, amely egy sze­rencsés véletlennek köszönhe­ti létét, az ócsai tsz béreli vagy ezer hatszáz holddal a Kiskunsági Állami Gazdaság­tól. Valamikor úgy képzelték, a szőlőtermesztés központja lesz a vidék, ám munkaerő híján megbukott a terv. Állí­tólag sorsukra hagyták az ép­pen csak felserkenő tőkéket, a kordon támjait meg a hely­beliek hordták szét. A pusz­tulástól az öreg kastélyt az mentette meg, hogy éppen nyolc esztendeje a filmesek egy történelmi témájú darab forgatásához teljesen felújí­tották az erősen megkopott épületet. Amikor elmentek, a tsz vezetői kaptak az alkal­mon, s megkezdték a lovas­centrum kialakítását. Van itt adnak őszinte választ. Átlát­szóan mellébeszélnek, de, hogy félnek, aa kétségtelen. Magyarországon persze nin­csen szervezett alvilág, legfel­jebb jól működő érdekszövet­ségek, és ezeknek — érdekes módon — mindenhová elér a kezük. Mert az árszabályozás láthatatlan hatalmasságai évek óta változatlanul diktálnak, hiszen a rendelkezések vala­hogyan mindig kijátszhatók. A téma sokkal húsbavágóbb, hogysem humorizálni szabad­na fölötte, de sikerkönyvet ír­hatna bárki a Bosnyákon ke­letkezett kaján anekdotáikból, amelyek nyíltan vagy burkol­tan mind a felső intézkedése­ket teszik nevetségessé. A leg­újabb fáma szerint például: csak azért nem indulhat meg az élet a Nagyvásártelepen, mert a Bosnyák anonymusai még nem érnek rá foglalkoz­ni vele. Ám Gádor Iván cikkét azért sem lehet szó nélkül hagyni, mert amíg ő gondosan kifejti, hogy elsősorban a két nagyba­ni piac nyitva tartását kellene összehangolni* addig ugyanan­nak a lapnak kilencedik olda­lán, szinte gúnyos fricskaként rövid MTI-hír olvasható — Változik a Bosnyák téri piac nyitva tartása címmel. Es az április 28-tól életbe lépő új nyitva tartási rend még inkább a Nagyvásártelep befullasztá- sát célozza. Veszem a telefont: keresem Magdics Istvánt, a' budapesti most már minden: fedett lo­varda és sportistálló, uszoda és műanyag teniszpálya. A szobák kényelmesek és han­gulatosak, az étterem kitűnő, a személyzet udvarias, s rö­videsen megnyílik az éjszakai bár is. Változó idők A penziótól előbb kanyar­gós asztíaiton, majd földúton haladva, előttem motorozva mutatja az utat édesapja ta­nyájáig az egyik Szarka -fiú. Néhány perc múlva egy roz­zant viskónál alig valamivel különb zsuptetős ház előtt fé­kezünk. Hamis kutyák acsar- kodnak, vadul keringve szűk­re fogott láncukon, mígnem az öreg rájuk suhint egy vesszővel. Felesége, öregebbik fia már vár odabent. A hokedli halkan nyikorog alattam a konyhai asztal mel­lett. Szorgalmasan jegyzete­lek, eleinte nem ás jutok szó­hoz, mert csak úgy ömlik a háziakból a panasz. — Nyomorúság ez nekünk — kezdi Szarka néni. — Nincs villany, ezért azután sem hű­tőnk, sem mosógépünk. Nyá­ron csak annyit főzök, ameny- nyit azonnal megeszünk, mert ha marad, megy a kutyáknak minden. Fizetjük a falufej­lesztést, út meg nincs rendes, a busz is ritkán jár erre. Kénytelenek vagyunk lovat tartani, hogy fogattal segít­sünk valahogy magunkon. De ha messzebbre kell menni, autót kell fogadnunk. A leg­közelebbi városba kétszáz fo­rintért visznek oda meg visz- sza. Az öreg egy ideig csendben hallgatja, azután megelégeli. — Hallgass, no, lehet, hogy nem is ezért jött az úr — csi- títja a feleségét. — Mire kí­váncsi? Ha akarja, elmon­dom, mi volt itt régebben. Hosszú történet kerekedik Szarka bácsi hetvenöt eszten­ZÖldért Vállalat vezérigazga­tóját. Megtudom, hogy éppen a minisztériumban tárgyal ez ügyben. A vitában — mint ké­sőbb kiderül — több illetékes szerv képviselője vesz részt, eredmény mégsém születik. A KISOSZ véletlenül hiányzik a megbeszélésről. Majd május 6-án újra összeülnek — vála­szolják az érdeklődésemre. Akkor aztán garantáltan meg­oldják a vitás kérdéseket, hangzik a határozott ígéret. Egységesíteni fogják a két nagybani piac nyitva tartási idejét, sőt a bizonylati rend­szert és az alkalmazott díjté­teleket is. Az állami és a szö­vetkezeti kereskedelem még úgy is lépéshátrányban lesz a magánkereskedők és szerződé­ses üzletek működési feltéte­leihez képest. Mindenesetre megkockáz­tatnék egy javaslatot: talán nem ártana az ügy végkifejle­tének, ha a hatodikai értekez­let nagyobb nyilvánosságot kaphatna. Nemcsak a sajtó képviselőire gondolok, hanem például a közlekedésrendészet illetékeseire is, akik néhány jól elhelyezett forgalmi táblá­val igen sokat tehetnének a Bosnyák téri piac kereten be­lül tartása érdekében. És ta­lán néhány termelőüzem is szívesen képviseltetné magát a megyéből, akik igenis öröm­mel vinnék portékájukat a Nagyvásártelepre, ha érdemes volna. S. T. E. dejéből. Egy szakácsné meg egy kulcsár boldog házasság­ból született a fiúgyermek. Apja 1914-ben elment a há­borúba, onnan nem is jött vissza. Sokáig a kastély adta a család kenyerét, a második világháború után azonban nagyot fordult a tanyaiak éle­te. Földosztás volt erre is, bár Szarka bácsi szerint ezzel úgy szétaprózták a birtokot, hogy a központi major körül íze- sedő szőlőfürtként terebélye­sedő falucskát végképp elha­lásra ítélték. Mert ment min­denki a sajátjára, ott épített új tetőt a család feje fölé. — Negyvenöt után csak egy sánta hasas lovunk maradt, meg némi gabonánk, amit el­ástunk és zöldet szórtunk rá, nehogy meglássák — emlék­szik az öreg. — Amikor a nyomorúságból életmagra kap­tunk volna, jöttek az ötvenes- évek. Elvittek innen mindent, amit mozdítani tudtak. Aztán ötvenhat után lassan rende­ződött az élet. Egypár évig a bátyámmal együtt gazdálkod­tam tizennyolc holdon, utána elfeleztük a földet. Én Sarló- sárra mentem az állami gaz­daságba, de nem itt, hanem Apajon kaptunk munkát. Az­tán egyszer csak közölték ve­lünk, hogy az ócsai tsz átvesz minket. Többen is mondták, hogy ne hagyjuk, mert jön­nek a svábok, és kihajtják a szuszt is belőlünk, annyit kell majd dolgozni. Én soha nem szégyelltem a munkát, hát maradtam. Jól tettem: jó ve­zetőnk volt. Azt mondta még az elején: emberek, nem aka­rom, hogy izzadt szaggal jöj­jenek ide az irodába, de azt sem, hogy bárkinek is kikop­jon a gatyája a fenekén. Sok minden hiányzik Hallgatom az öreget, jegyze­telnék, de az a rusnya toll éppen most fogy ki. A háziak kerítenek egy másikat gyor­san, ám Szarka bácsi emlé­kezete közben már nagyot ugrott. — Voltam én Pesten Is, mert az ötvenes évek nyomo­rúsága sok embert felhajtott oda — tér vissza a történet­ben. — Megmondom, ahogy van: ott is csak parasztok vol­tunk. Nem láttam én egy vá­rosit sem árkot ásni meg ku- bikolni. Szarka István, a nagyobbik fiú, akit karambolja miatt le­százalékoltak, már biztosan sokat hallotta e2t a történetet. Türelmetlenül leinti apját: — Hagyja már, édesapám, inkább beszéljünk arról, mi van most, hátha tud segíteni — bök rám az asztal másik végéről. A háziasszony kap az al­kalmon, s máris sorolja: — Jó lenne bizony, ha a mozgó bolt közelebb is jön­ne, hogy. ne kelljen annyit gyalogolni. Meg a villany! Jaj, az nagyon kellene. A múltkor úgy volt, hogy meg­lesz, de azután másfelé ka­nyarodtak el, nekünk pedig már nem jutott. Nyomorúság ez így, higgye el. Beleuntam én ebbe az életbe, mennék a világba, el innen, el messzire. Így vannak a többi tanyán is az öregek. Vesznek a faluban egy házat, hogy majd öregsé­gükre odaköltözzenek, addig azonban a vánkos alatt tart­ják a kulcsot. Körbevisznek az istállókban is. Megnézzük a két lovat: ahogy Pista barátságosan megpaskolja az egyiket, lá­tom, szürke por száll róla. A disznók is éhesen röfögnek. A gazda elégedetlen: , — Mindenki rajtunk él, amikor leadom a hízót, alig marad a pénzből, annyian vesznek el belőle. Aztán mi marad? Csak a trágya, mega ganajos gumicsizma. Elköszönök. A földút ka­nyarjából még látom, a há* ziak hosszan néznek utánam. S hirtelen megdöbbent a fel­ismerés, Szarka néni végig úgy szólított: főnök! (A befejező rész hétfői szá'« munkban jelenik meg.) Furucz Zoltán , Piaci polémia 1 Kicsi választék — magas árak Kontra a piros ultinak I. Őrzik a kulcsot a vánkos alatt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents