Pest Megyei Hírlap, 1985. május (29. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

1985. MÁJUS 11.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Györke Zoltán: Vádlón néz ránk Épült a ház dús veríték-habarccsal s éveket doni. porba egy indulat már akkor tudtuk homok az alapja álszent csőcselék vigyorog s mulat vak ablakszemmel állunk a (al alatt a gerenda vasszegei voltunk ernyed a kötés kapocskez-ölelés Flamm János: eldöntötted egyedül a sorsunk mutogathatunk most egymásra gyáván az én-böl s te-böl úgyse lesz már mi kibicek tanulnak a balgák kárán Mondhatjuk már a vérző sebre nem fáj hazudhatunk is egymásnak dacból de vádlón néz ránk egy ártatlan szempár Egy remek ötlet délutánja FELTBEVERTKI visszafordult a lépcsőházban es hazament. Magá­hoz vett egy megbontott csomag Albert kekszet és félmarék Negró cukorkát, majd ismét eltávozott. Sorsdöntő délutánnak nézett elébe. A Szakbizottsági Tárgyalás 14 óra­kor kezdődik a Cipőügyi Vállalat II. emeletének 227-es szobájában. Feltbevertki tíz perccel kettő előtt bekopogott a 227-es ajtaján, de hogy nem talált ott senkit, a 226- osba is benyitott. Az is üres volt. A folyosó végén, a mellékhelyiség­ben elvégezte kisdolgát és leöblítet­te kezét. Egy fiatal lány lépett ki ekkor a női W. C,-ből és rámosoly- gott. — Ugye a feltaláló elvtárs tet­szik lenni. Julika vagyok — nyúj­totta nedves kis kezét. — Sajnos, nem működik — mutatott a kéz- szárítóra. A 227-esbe már együtt mentek be. Nem sokkal ezután kivágódott az ajtó. Középkorú hölgy érkezett, nyakán az izgalom kis, piros foltjai virágoztak. Bemutatkozott, valami VendlJnák vagy Ventlicsákné, de Feltbevertkinek nem volt ideje visz- szakérdezni nevét, mert a hölgy izgatott hangon közölte: tilosban parkol vagy három utcával arrébb, s onnan rohant idáig, hogy el ne késsen, különben is csak beugrott Marika helyett,' aki nem ér rá. — Mondja — fordult Feltbevert- kihez —, maga tud valamit erről az együttnövőről? Feltbevertkit szíven ütötte a kér­dés. Táskájában a megbontott cso­mag keksz és a félmarék Negró mellett ott lapult ugrásra készen az Együttnövő terveinek vázlata. Ket­té óra tizenháromkor újabb vendég érkezett. Feltbevertki ezúttal job­ban figyelt. Szmircsiikné nem voit izgatott, csak ideges, ötéves ikrei­nek ma az óvodában ment a hasa, tulajdonképpen lemondta volna a részvételt, de a vállalat telefonja állandóan félrekapcsolt, eljött te­hát, de kétségek között. Kettő húsz­kor Julika feltette a kávét. Vártak. Arra a Tronkainéra, aki a szek­rényébe zárba az Együttnövő doku­mentációját és az egyetlen proto­típust. A hölgy — Vendlinák vagy Ventlicsákné — az óráját nézte, az ikrek anyja a telefont, Julika az ajtót. Feltbevertkinek megkordult a gyomra. Hiába, nagy nap ez a mai. A következő perc meghozta az eredményt. Hangos szörcsögéssel megindult a kávé, csörgött a tele­fon és nyílt az ajtó. Megérkezett Tronkainé. Karján felhasadt köny- nyű, virágmintás ruhája, könyökén hatalmas ragtapaszt. Feíbukott a Vállalat kapujában egy babakocsi­ban, elsősegélyben részesítették, de már semmi baj. Feltbevertki emlé­kezett egy kis lurkóra, ott ült nagyapja ölében a portásfülkében és önfeledten játszadozott a tele­fonközpont kapcsolóival. A kávé ki­folyt, mint mindannyian hallhatták az ikreknek elállt a hasmenése és Tronkainé megtalálta a szekrény­kulcsot. Meg voltak mentve. Felt­bevertki a táskájába nyúlt és szá­jába csúsztatott egy félbetört Al­bert kekszet és egy Negrót. Elérke­zett a pillanat. Tronkainé a szek­rényhez lépett és elővette az új­ságpapírba göngyölt kis csomagot. Eltépte a cukorspárgát. — íme Feltbevertki elvtárs talál­mánya, az Együttnövő Gyermekci­pő!... A szó az öné! Feltbevertki lázasan szopogatta a cukorkát, de így is száraz maradt a torka. A győzelem perceit nehe­zen tudta elviselni. Erőt vett ma­gán. — Elvtársnők! Én... igazan na­gyon boldog vagyok ... hogy any- nyi év után ... Igen, ez a cipő együttnövő. Még öt évvel ezelőtt, amikor kislányom 11 hónapos ko­rában járni tanult, akkor készítette egy kisiparos az én terveim szerint. Nos, örömmel jelenthetem beváltak elképzeléseim. Kislányom azóta hordja az itt látható cipőt, és az évek folyamán ez a cipő együtt nőtt lábával... Itt elakadt a hangja, a cukor csaknem egészben lecsúszott a tor­kán. VENDLINÁK vagy Ventlicsákné izgatottan az órájára nézett. Nya­kán a piros foltok elérték egymást, s most úgy tűnt, mintha egy kacér, kis piros sálat viselne. Feicslppen- tette az egyik cipőt, néhány másod­percig vizsgálgatta, aztán gyorsan letette és finoman összeütötte uj­jait. — Rövidre fogom mondanivaló­mat. Tilosban parkolok. Mint az Ifjúságnövekedési Kutató Intézet — közismerten INKI —, képviselője társadalomszociológiai aspektusból ítéltem meg az egyébként figyelem­re méltó ötletet. Kérdésem: végzett az elvtárs köz vélemény kutatást ar­ról, hány család igényelné adott esetben az Együttnövő Gyermekci­pőt? — Az órájára pillantott és folytatta — Pro secondó: szívesen hallanék arról is, bár ez nem az én reszortom, vajon a fazon, az opti­mális? Mert ez sem lehet közöm­bös! Mindössze ennyi. , Feltbevertki lenyelt egy kekszda­rabot és szót kért. de Tronkainé az ikrek anyjára mutatott. — Szmircslné vagyok egészség- nevelő és ... mint egy anya. En is jónak tartom az ötletet, ha nem is íorradalrrtasítja ügyünket, MIND­NYÁJUNK KÖZÖS ÜGYÉT? AZ EGÉSZSEGNEVELÉST! Mert ugye ma már köztudott, mi mindent te­hetünk a bokasüllyedés megelőzé­sére vagy leküzdése érdekében. Csak például: meztelen labbal já­rás kavicsokon, otthon apró tár­gyak felszedegetése lábujjakkal stb., síb. No, és persze a megfelelő cipő. Nos ez lenne az, kérdem? Néhány napra megkaptam ezt a cipőit, Tud­ják mit mondtak a lányaim? Már elnézést a szavakért, de lányaim szerint ez a cipő CSŰNYA. Igen, csúnya... Nem hordanának ilyet, nincs rajta csat! Feltbevertki gyomra egyfolytában korgott. Szót kért. Vendlinák vagy Ventiicsákné a karóráját ütögette feltűnően, de Tronkainé jelentőség- teljesen állj't intett. Fiókjából nej- lonta&akot vett elő és úgy nyújtot­ta magasba a cipó fölé, hogy nem lehetett kétséges, perdöntő érvek következnek. Felhasadt ruhája zász­lóként lobogott karja körül, könyö­kén átvérzett a ragtapasz. — Egy kis türelmet Felbevertki elvtárs 1 Ha tudott várni öt évig ... Igen — fordult Vendinák vagy Ventlicsákné felé —, rövid leszek. Tehát. Az elmúlt egy hónapban munkatársaink kétszer is elvitték a cipőt a kerületi általános iskolába, mert szerettük volna a gyakorlat talaján kialakítani véleményünket. Nem élek a számok bűvöletében — és megveregette a nejlontasakot —, de tudniuk kell, hogy 250 elsőosiz- tályos gyermek próbálta fel a ci­pőt, s az ismételt vizsgálat során 225-en azt állították, hogy az eltelt három hét alatt a cipő egy jottá­nyit sem nőtt! 17 gyermek hiány­zott a kontrollvizsgálation és mind­össze 4 gyermeket találtunk — ez a vizsgált populáció alig 1,6 száza­léka — aki igazolta Feltbevertki elvtárs ... feltevését. Nem szeret­nék senkit se befolyásolni, de mi utánanéztünk ennek a 4 tanulónak. Nos, a tanulmányi eredményük az nem rossz. De a magatartásuk 1 Az kérem elviselhetetlen ... Kimon­dottan pszichológiai kezelésre szo­rulnak. Igen, elvtársnő tudom, már be is fejeztem. Vendlinák vagy Ventlicsákné, akinek már az arca is olyan volt, mint egy óriási pipacs, felállt, órá­jára mutatott, aztán szájára tette kezét, majd sajnálkozva széttárta karját. Búcsúzott. Feltbevertki a harmadik Negró cukorka papírját is széttépte és te­kintélyes morzsahalom gyűlt össze előtte az asztalon, de zakójára, nad­rágjára is jutott bőven. Julika, a jegyzőkönyv vezetője ujjait tor­náztatta, Tronkainé pedig behunyta szemét és a mennyezetnek feszítet­te állát. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Tronkainé vette fel, Szmir- csikné felé nyújtotta. Az ikrek any­ja átnyúlt Feltbevertki előtt és ki­ragadta a kagylót Tronkainé kezé­ből. — Mii?! — üvöltött fel. — Hogy megint?! Mind a kettőnek?! Hogy­ne, rohanok! — azzal felugrott, fel­kapta táskáját és kiszáguldott a 227-es bői. A Szakbizottsági Tárgyalás a vé­gét járta. Tronkainé a könyökét ta­pogatta és pállnkásüveget, kispoha- rakat vett elő. Felbevertkihez for­dult, aki már az asztalról csipeget­te a morzsákat, akár egy szelídített veréb. — Feltbevertki elvtárs nem inna valamit? Olyan sápadt-nak tűnik... Az ötlete, igazán az ötlet az remek, egyenesen remek. Feltbevertki a gyomrát nyomo­gatta. Kissé eltorzult az arca is. — Köszönöm — hárította el az italt —, ha lehetne, inkább haza­vinném a cipőt... kislányom már nagyon hiányolja. És még lenne egy kérésem. TRONKAINÉ jóságos, csaknem anyai mozdulattal végigsimított Feltbevertki vállán, hajtókáján, s lesöpörte azokat a morzsákat, ame­lyeket Feltbevertki nem láthatott, majd üres poharára mutatott. Juli­ka ismét töltött, Tronkainé ivott és csettintett szájával, láthatóan nem jutott azonnal levegőhöz. Fátyolos szemmel nézett Feltbevertkire. — Csak tessék ... . khm ... ha bármiben is... khm... Feltbevert­ki már visszacsomagolta az újság­papírba a cipőket. Topogott. Jobb kezével a hasát masszírozta az epe tájékán, — Ha ... megkaphatnám annak a 4 tanulónak a nevét és lakcímét, akikről Tronkainé elv-társnő emlí­tést tett. — A szája megrándult, mintha mosolygott volna és leha­jolt, hogy megkeresse az asztal alatt a cukorspárga darabjait. Tóth-Mát hé Miklós: Karriei r (''sutorjai tizenöt évig volt szl- nész vidékén, aztán felkerült Pestre az anyósa zöldség- és gyü­mölcskereskedésébe, eladónak. Almában ugyan nem egészen így képzelte el a pesti szerződését, de hát álmában továbbra is azt kép­zelhetett el, amit csak akart, — Ne búsulj, fiam — mondta neki az anyósa, aki bölcs volt, mint minden anyós —, jobb ez igy, majd meglátod. Mert színész­re nem tudni, meddig lesz szükség, de hagymára, káposztára mindig. A krumpliról nem is beszélve. Csutorjait ez nem vigasztalta meg túlságosan, és abba is ne­hezen törődött bele, hogy próbák helyett a bököm nagy zsákokkal kellett birkóznia. Igaz, bölcs anyó­sa szerint az is férfit próbáló te­vékenység. — Eltelik egy kis idő, és meg se kottyan neked — mondta. Eltelt a kis idő, meg a nagyobb idő is, de azért még mindig „meg­kottyant” Csutorjainak, hanem a lelke már kezdett hozzákérgesed- ni az egészhez. Es csak valami fájdalmas nosztalgiával gondolt színészmúltjára, ahol különben nem sok babér termett neki. Kü­lönösen a filmnél nem. Egyszer hívták ki a filmgyárba egy nyúl­farknyi szerephez, akkor is téve­désből. Amikor Pocetnyik Pál, a kamcsatkai filmfesztiválon ezüst róka dijat nyert filmrendező meg­látta, élénken tiltakozott. — Nem, kérem, nem ilyenre gondoltam. Sokkal rusztikusabb, göcsörtösebb fejre van szükségem erre a szerepre, erős, kemény kontúrokkal. Ne haragudjon, ba­rátom, de az ön feje túlságosan lágy, a vonásai elmosódottak, akár egy vízfestmény. Mint egy őszi táj. Majd, talán, valami Krúdy-filmhez ... Ez volt az az élmény, ami a filmgyárhoz kötötte Csutorjait, és az a két pár virsli, amit bánatá­ban evett meg a büfében. Ennek is sók éve már', dé azért csak megdobbant a szíve, amikor egy napon Pocetnyik Pál lépett be a zöldségesboltba. Lombja vesztett fejjel, kissé elhízva, de azért a ré­gi zsenire emlékeztető mozdula­tokkal válogatott a padlizsánok között. „Vajon megismer-e?” — gon­dolta Csutorjai, bár ennek való­színűségében maga is kételkedett. Mindenesetre katonásan begom­bolta köpenye felső gombját, és kicsit kihúzta magát, mint közle­gény a feljebbvalója előtt. Pocetnyik hosszan matatott a padlizsános ládában, majd ki­emelt három szépen fejlett pél­dányt, és vitte a mérleghez. Amíg vitte, szórakozottan rápillantott a pult mögött feszesen ácsorgó Csu- torjaira, aztán ránézett még egy­szer, most már kicsit koncentrál­tabban, miközben a mérlegre ra­kosgatta a padlizsánokat. — Igenis — mondta rekedten Csutorjai a mérleghez ugorva —, egy kiló tíz... Tessék ellenőriz­ni ... — Jó, jó ... — szólalt meg Po­cetnyik, továbbra is mereven fi­gyelve Csutorjait —, elhiszem, nem érdekes... Hanem, barátom, meglenne nekem valamit... — Hogyne, nagyon szívesen... — Akkor mondja utánam ... Várjon csak, igen, ezt a szöve­get ... Nem minden fajta szarka farka tarka-barka, csak a tarka fajta szarka farka tarka-barka ... Megismételjem? — Nem szükséges ... — mondta Csutorjai, és eleget tett a nagy filmrendező kérésének. — Remek — mondta Pocetnyik —, most ugyanezt suttogva, aztán teljes hangerőből... Csutorjai elmondta suttogva, aztán ordítva, hogy az egyik pad­lizsán legurult a mérlegről. — Nagyszerű! — tapsolt Pocet­nyik. — És most, uram, tegye a golyóstollát a jobb füle mögül a bal füle mögé, és sétáljon a pult mögött gondterhelten. Kezdhet­jük? — Igen ... — mondta Csutorjai, és sétált a pult mögött gondter­helten. Egy öregasszony jött be vásárolni, de Pocetnyik elmagya­rázta neki, hogy próba van, jöj­jön később. Az öregasszony sértő­dötten távozott, és attól kezdve inkább a piacra járt ki. — Ez az — mondta Pocetnyik megelégelve Csutorjai jövés-me­nését —. most még arra kérem, álljon a mázsára. Lemérjük, hány kiló. Csutorjai a mázsára állt, Pocet­nyik lemérte, és elégedetten nyugtázta, hogy kilencven kiló. — Köszönöm uram — mondta aztán —-, és egyben elnézését ké­rem, hogy fárasztottam. Filmren­dező vagyok, és a legújabb fil­memhez keresek főszereplőt, de kizárólag civilt. Talpig civilt, a civilnél is civilebbet. Magának olyan rusztikus, göcsörtös feje van, erős, kemény kontúrokkal, a beszéde pallérozatlan, a súlya is megfelelő. Itt a névjegyem, Hol­nap tizenegyre várom a filmgyár­ban, próbafelvételre. Nagyon ké­rem, jöjjön ki. I\i em kellett nagyon kérni Csu­■ torjait, hogy másnap kimen­jen. Megcsinálta a próbafelvételt, és néhány nap múlva közölték vele, hogy megkapta a szerepet. — Nagyon jó, amit csinált — dicsérte Pocetnyik —, az a natúr természetesség, ezek a szögletes mozdulatok, az egésznek életszaga van. Látja, ezért szeretek én ci­vilekkel dolgozni a filmjeimben. Csutorjai lapított. Istenem, csak nehogy valaki lebuktassa leg­alább a felvételek megkezdéséig. Dinamika Üstökös ' -t-i ;<- v * Urbán György képei

Next

/
Thumbnails
Contents