Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-09 / 82. szám

1985. Április 9.. kedd MiMmi Pillantás — előre A csend hete A csend hete kezdődik ma a belpolitikában. Ez a csend természetesen nem a munkátlanságot jelenti, ha. nem éppen a köznapok csendes, apró, de fontos bel­politikai munkáit a nagy figyelemre méltó rendezvé­nyek helyett. Egyetlen országos rendez­vényt kell kiemelni a köz­napok munkájából: április 10-én a Hazafias Népfront központjában a közgazda- sági albizottság tanácskozik gazdasági életünk időszerű kérdéseiről. Ezenkívül a tu­dományos életben a héten jelentős szerepet kap az orvostudomány, de ezúttal inkább az új gyógyítási el­járások nemzetközi tapasz­talatcseréi útján. Legfeljebb még egy kiemelés! lehetőség kínálkozik: a héten ismét sok megyében vizsgálják a településfejlesztés lehetősé­geit. LocsoSkodás helyett Húsvéthétfőn szolgálatban (Folytatás az I oldalról.) Elindították a takarmányosz­tó berendezést, bekapcsolták azt a szalagot is, amelyik a to­jásokat gyűjti össze. Lenyűgöző, az avatatlan számára kicsit ijesztő is ez a tojásgyár. Szekrényes István­ná, Tóth Istvánná és Varga Istvánná azonban a tyúktar­tásnak már ezt a fajtáját te­kinti természetesnek. A ház körül nincs is már baromfi- udvar, mondják, kicsit sok lenne a jóból otthon is a szárnyasokkal bíbelődni. Országúton — Es az ünnep, a locsolás? A vendégség ugyan most el­marad, de asszonyaink herva- dásától topábbra sem kell tar­tanunk. Ha hazaérnek, előke­rül a férjek zsebéből a köl­nisüveg, s itt sem maradtak köszöntő nélkül. A telepvezető és a karbantartó is végigjárta a munkahelyeket. Jutalmuk nem maradt el. Az öt ba­romfiól kezelőjétől kaptak ajándékba egy-egy friss tojást. Hajnalban volt a locsolás ALAPMŰVELET P anaszkodnak a könyv­tárosok, mondom ta­pasztalataimat a me­gyei könyvtár igazgatójá­nak. Igazuk van, amikor panaszkodnak, mondja ő, egyszerre feleletként és sa­ját tapasztalatként. A pa­nasz, a riadalom madara azért rebbent fel s kering a fejünk fölött egyszerre fi­gyelmeztetően és vészjós­lóan, mert bár a tanácsok java a sokféle takarékos- sági kényszer ellenére sem csökkentette azt az össze­get — szerény summa ez —, amelyet a könyvállo­mány gyarapítására for­díthatnak a helyi biblioté­kák, a pénz egyre kevesebb mű megvásárlására elegen­dő. Egyre kevesebbre, mert nagyobb az ár, drágul a kultúrának e terméke és hordozója. Tudakozódni kezd a hír­lapíró, mert a nyomtatott betű árának növekedését ugyan a saját pénztárcáján is tapasztalja, az okokról azonban csupán sejtései vannak, jobb, ha szakem­berek sorolják el azokat. Amit mondanak, az azután igazolja a gyanút, neveze­tesen az itt valami nincsen rendjén kényelmetlen érzé­sét. Mi nincsen rendben? Azt mondják a szakembe­rek: egy-egy könyv kiadá­si teljes költségének a ki­lencven (!) százaléka nap­jainkban a nyomdai szám­lákon jelenik meg. Azaz, ha száz forint ez a költség, akkor kilencven a nyom­dáé, s marad tíz forint minden másra, a kiadói rá­fordításokra, szerzői hono­ráriumra stb. Elképesztő arány? Az. Amire persze, ha kérdeném, a nyomda il­letékese azt válaszolná, hja kérem, a mi költségeink... a papír, a festék, a segéd­anyagok, nem beszélve a nyomógépek, a kötészeti berendezések áráról... higgye el, kérem, nem talál olyan nyomdát az ország­ban, amelynek jó üzlet len­ne a könyvcsinalás. Így igaz. Az emelkedő árak ellenére sem bolt a könyvcsinalás. Kérdem, ret­tegve, számítva rá, igen lesz a felelet, tovább kel­lene drágítani a könyveket, hogy üzlet legyen a kiadá­suk, kinyomtatásuk, ter­jesztésük?! Ki venné meg már akkor — ki tudna megvenni — a könyveket? S itt, mint filmek hirteien váltásainál, vágásainál, már nem könyvek viszonylag szűk világában botlado­zunk utat keresve, hanem már ott vagyunk a tágas téren, hiszen a megyében egyre érzékelhetőbbe válik a gond például a takarék- pénztár építette lakásoknál Is, fogyatkozik azoknak a vevőknek a tábora, akik képesek megfizetni az egy­re feljebb kúszó négyzet­méterenkénti árakat. A tá­gas téren azután a könyv, a lakás mellé fölsorakozik sok más, hasonló kétség, így a mezőgazdasági gépek, berendezések, a műtrágyák, a növényvédőszerek, a tá­pok árának nagy iramú fu­tama fölfelé, a mert sora­koznak, az ember gyako­rolja az alapműveleteket, összead, kivon, szoroz és oszt. de minél többet gya­korolja, annál gyanúsabb számára a végeredmény, az abból levonható következ­tetés. Gyanús, mert a vég­eredmény az, hogy istenem, minden drágább, a követ­keztetés pedig az, hogy ez ellen semmit sem lehet tenni, hiszen itt — unásig ismételt — világfolyamat­ról van szó. Valóban csakis és kizá­rólag ilyen világfolyamat van? Avagy van, létezik másféle is, amiről nem, vagy csak nehezen veszünk tudomást? Nevezetesen a minden területen és min­dennel való ésszerűbb gaz­dálkodás folyamata miért nem tűnik fel látóhatárun­kon kellő élességgel?! Igaz, a megye ipara ma majd­nem egyötödével kevesebb energiát használ fel a sze­rényen megnőtt, de meg­nőtt termeléshez, mint amennyit igénybe vett fél évtizede, ám így is, ennek ellenére is az anyagköltsé­geken belül az energia ára már hetven (!) százalékot képvisel. T agadhatatlanok az erő­feszítések a kevesebb energia felhasználásá­ra, mégis, nehogy azt higy- gyük, már a célnál vagyunk! Meghökkentően energia­pazarló technológiáknál dolgozik a megyében pél­dául több épituanyagipari üzem, öntöde, élelmiszer­ipari gyár, a mezőgazda- sagban az állattartó tele­pek, a szárítók egy része, s ez nem felsorolás, csu­pán utalás a lehetséges pél­dákra, hiszen folytathat­nánk a sort a szükségesnél negyedevei, harmadával tóDD fülőenergiát követelő, mert rosüzul szigeteit vagy egyáltalán nem szigetelt lakóépületekkel, az üzem­anyagot faló, konstrukció­jukban regen elavult gép­jármüvekkel ... S bizony, ez is alapművelet, összead­ni és kivonni, mi mibe ke- ' rül, mar nem egy-egy em­bernek, vállalatnak, hanem mibe kerül a társadalom egészének az, hogy elfogad­hatónak véli azt, ami elfo­gadhatatlan?! Mészáros Ottó Mikola Gyula, az érdi busz piló­tája reggel fél négytől volt szol­gálatban. Ilancsovszki János felvételei Erden, Mikola Gyuláéknál. A férj fél háromkor kelt, egy órával később már szolgálatba is állt az érdi autó busz-pálya­udvaron. Este kilencig hordta az utasokat lakóhelye és a fő­város között. Sok jó nem ju­tott neki az ünnepből, hiszen vasárnap az építkezésen tett ki magáért. Fél éve házas, na­gyon szeretnék már, ha a saját házukba költözhetnének. — Milyen lesz a mai mű­szak? — A szokásosnál is nehe­zebb. Az utasok között bizto­san akad néhány üluminált, az M7-es pedig délután már kész életveszély. Sok a gya­korlatlan vezető,, mások, fity- tyet hányva a szabályoknak, néhány .féldeci után ülnek autóba. Falatozóban Húsvétvasárnap este Kis­maroson hagyományosan lo­csolóbált rendeztek, s ezen Vali Ferenc, a kisvasút mel­letti Úttörő büfé vezetője volt az étel- és italfelelős. Reggel kilenckor pedig már nyitni kellett a boltot, hiszen a kör­nyéken jóformán csak itt jut­hat a kiránduló egy kis Róká­hoz, harapnivalóhoz. — Mit kap a vendég húsvét­hétfőn? — Virslit, csülköt, szendvi­cset. A csokoládényuszik már elfogytak, ha valaki elfelejtet­te a locsolást ajándékot besze­rezni, tejcsokoládét ajánlha­tok. Van ötféle söröm, márkás és asztali borokból egy tu­catra való. Háromféle kóla, gyerekeknek és azoknak, akik­nek egy kicsit már ég a pokol. És természetesen kávé, melynek szintén nagy a ke­letje. A nagyfogyasztók közé tartozik az úttörővasút sze­mélyzete is. Számukra, mint a többieknek, akik húsvéthétfőn is dolgoztak, szolgálatban tilos az alkohol. Jószágoknál Bolondos áprilisi szél ker­geti a homokot a nagykátai határban. A talaj munkagépek, a vetögépek félrevonultak a helyi Magyar—Koreai Barát­ság Tsz tábláin. Nemrég azonban még dolgoztak. — Húsvét vasárnapján fe­jezték be a mák vetését, a ku­koricával meg még amúgy is várni kell legalább a hónap közepéig, így aztán hétfőn el­mentek locsolkodni a trakto­rosok is — tájékoztat Horváth János állatgondozó. — Ezt az egy napot megérdemlik az em­berek, hiszen éjjel-nappal dolgoztak az elmúlt időszak­ban. — Na és önök? — Mi itt, a tehenészeti tele­pen ünnepelünk — vág társa szavába Előd Márton, a másik állatgondozó, aki mint mon­dotta, a fővárost és a gépko­csivezetést hagyta oda a ta­nyai életért és a jószágért. — Nem bánta meg? — Már gyerekkoromban ezt a pályát választottam. — De hát itt nincs se hét­köznap, se ünnep? — Nézze, nekem az az ün­nep, ha jól érzem magam. Márpedig .én szeretem, árny fi­kám, és nekem ez adja az iga­zi örömet. Karácsonykor és újév napi­ján is itt voltunk a telepen — erősíti barátja állítását Hor­váth János. — Ezért nem meglepő, hogy most ismét ránk került a sor. Az igazat megvallja, nem is bánjuk. Otthon is kilenc tehenem van. Aki szereti ezt a foglalkozást, az gondozza, ápolja az állato­kat, akár esik, akár fúj, ün­nepnap vagy hétköznap egy­aránt. Cs, A.—B. Z. Ma már a lány adja a virágot Öntözködés a javából íFolytatás az t- oldalról.) kén, de bizonytalanul támoly- gó gyerek az utcákon. Ma már falvakban is természetes, hogy a tizenéves fiúknak a kóla és a jaffa dukál. Hímzett zsebkendő Tanúsíthatják ezt az ikladi fiúk is, akik reggel kilenc órá­tól csapatosan látogatták leány osztálytársaikat. — Természetesen kölnivel locsolunk, de vizet is viszünk magunkkal — ismertette stra­tégiájukat Ecker Endre. — Benn a lakásban jólneveltek vagyunk, de amikor a lány kikísér bennünket a kapuba, orvosi fecskendőből, kis vö­dörből kap vizet is a nyakába. A tapasztaltabbak ezért nem is akarnak kikísérni, de akkor diszkréten megkérdezzük tő­lük: azt szeretnék, hogy vizes legyen a lakás? Na, erre aztán kijönnek. Balogh Zoltán említi, hogy a lányok újabban már nem­csak festett tojással, hanem hímzett zsebkendővel is meg­ajándékozzák a fiúkat. Ecker József meg a felnőttektől vár­ható ajándékok adatairól tá­jékoztat. Az alsó határ húsz forint, a felső — de ez már csak a rokongyerekekre vo­natkozik — az ötszáz forint körül alakul. S egyre több az olyan felnőtt, mondja, aki egy-egy szép könyvvel kedves­kedik a gyereknek. Galambos Bálint azt mond­ja, Szadán a szokásokban nem változott semmi. Reggel hat órakor ugyanúgy nyakon öntik az ágyban lustálkodó lányt' vagy fiatalasszonyt, mint az ő gyerekkorában. Az viszont kétségtelen, teszi hoz­zá, hogy most enni-innivaló van rogyásig. A tojásokat ma­napság már vásárolt matri­cákkal színesítik, mások meg a maszektól vett, kicicomázott üres tojáshéjat ajándékozzák. Kévésén bíbelődnek már a ré­gimódi tojásfestéssel, a gye­rekek jobban örülnek a cso­koládéból készült tojásnak és nyúlnak. Gödöllőn úgy vélekedik Du­dás Ferenc, hogy reggel hat­Tavaszküszcnto a botanikus kertben / f Tisztelet a természetnek A SZel megsimogatta, a nap megcsókolta, a harmat megmosdatta, így élesztgette, készí­tette fel szépséges szép gyermekét a termé­szet. hogy tisztán, frissen, üdén köszönthesse vendégeit a vácrátóti botanikus kert. Reggel nyolckor nyílt meg tegnap a kapu, magam voltam az első vendég. A faluban a a lányok már lesték, jönnek-e az első locsol- kodók, az utcákon itt főtt sonka, ott piskóta illatát görgette a szél, ércesen kongtak — a népi hit szerint Rómába ment és két napja megkerült — harangok. Szép nyitány. De legalább ilyen ünnepi az előadás benn, a hatalmas kovácsolt vas kapu és a magas kőkerítés mögött, ahol öt földrész virágai, fái adtak egymásnak randevút. Közülük a leg­egyszerűbbek azok a sárga kikericsek, ame­lyek mindjárt a bejárat mellett, az évszáza­dos fák alatt, ezerszám bontogatják szirmai­kat. Sétáljunk tovább, elvégre ott, ahol a termé­szet arisztokratái, szépségkirálynői kelletik magukat, nem hatódhatunk meg ilyen egy­szerű sárga virágtól. Itt van mindjárt a mandzsu juhar, mely szemlátomást elmagya- rosodott, kifejezetten jól érzi magát hazai er­dőink fái között. Görög tekercs. Egyébként Kis-Ázsiában és Észak-Európában él. Olyan, mint egy drótok­ból rakott boglya. Egyelőre száraz kórószö- vevény, de biztosan néhány nap múlva ez js zöld ruhát ölt. Mennyiféle sás! Legszebb talán a zebrafű. Egyenes, büszke. Dacolt téli viharokkal, elvi­selte a hó súlyát, a téli magányosságot. Várta a tavaszt, most gyökereiben új erő támad. Szelíd feketerigók mutatják az utat a tóhoz. Kácéran rám néznek, megvárják, amíg egé­szen közel érek, azután arrébb ugranak. így tart ez egészen a hídig, melv egv bűbájos kis szigetre vezet. Farácsok védenek hogy be ne. essek a vízbe. Körben tuják, örökzöldek, két pad a szélárnyékban. Leülnék egy picit, de nincs mire. A támla és az ülés még vala­melyik raktár mélyén porosodik. Életfa — Ericoides. Nyugati és keleti. Két fajta, a laikus számára mégis szinte teljesen összetéveszthető. Zsonganak a méhek. Találnak maguknak most is virágot. S nem csak a sárga kikeri­cset, hanem fehéret a pázsiton, kéket és lilát a sűrűben. Az út a tóparton kanyarog tovább. Egy mocsári ciprus parancsol megálljt. A látvány olyan szép, már-már szívbemarkoló. A föld­ből, egészen a vízparton, törpe szobrok áll­nak ki. Szobrok? Egészen olyanok, de még­sem azok. Fejük, törzsük van, rendetlenül so­rakoznak, mint egy megállított menet. Pedig nem emberkéz alakította azokat ilyenre, ha­nem a természet. Gyökerek ezek a szobrok, a mocsári ciprus részei. Valaha nem csak az ilyen mesterséges parkokban, hanem a fo­lyók mellett is jól megéltek. Nem csak én gyönyörködöm bonnük. Tövükbe úszik egy csapat aranyhal is, azokra meg békák me­resztik a szemüket. Gyerünk tovább Szúrós csodabogyó, kínai áltisz .fa, babér. Közben sárga lepkék ke­rülgetnek. Műrnmok között vezet az út. Ar­rébb vízikerék merül a patakba, de ez sem az igazi, csak díszlet az élő előadáshoz. Pálmaház. Bemenni most tilos. Az üvegsze­meken át azért leskelődni lehet, elámulni or­chideákon. pálmákon, citromfákon. Felfelé ballagok. Alattam naptól védett szakadék Télmentő, itt — ha hiszik, ha nem — most is megbújik a jég. Fiatal még a tavasz. Kifele baktatok. Szemben velem új vendé­gek, akik húsvéthétfőn idejöttek tiszteletü­ket tenni a természetnek. S ha végigjárták a sétautakat, egy kicsit únászülettek maguk is. Talán megfordul a fejükben nekik is a gondolat, amivel én is eljátszottam: milven jó is lenne, ha ugyanúgy, mint ezek a világ minden tájáról való fák, virágok, az emberek is ilyen békében férnének meg egymással. I Csulák András kor már el lehet Indulni lo* csolkodni, de délig azt be kell fejezni. Hajdanán viszont naplementéig jártak házról házra a jókívánságokkal meg a vízzel. Az ötvenes években vált divattá a nők szódavízzel való locsolása, ma viszont már megbotránkozást váltana ki az ember, ha szódásüveggel állítana be valahová. Az volt az igazi Az ugyancsak gödöllői Ta­más Lajos édesapja jó taná­csait elevenítette fel. Ezek egyi­ke így szólt: mielőtt elindulsz, egyél, mert először min­denütt Itallal kínálnak, ö ezt az intelmet megfogadta, s délelőtt tizenegykor már meg­mosolyogta cimboráit, akik az üres gyomorra ivott szesztől fejre álltak. Ám ez még akkor volt, ami­kor a gyerek örült, ha tíz­húsz fiiért kapott a néniktől, bácsiktól. Nem úgy, mint ma, hogy a kisfiú azt mondja dél­után az anyjának: holnap megveszem a biciklit, a locsol- kodásból összejött az ára. Idősb Szabó Jánosné ugyan­erre az időszakra, vagyis a harmincas évekre Felsőfar- kasdon így emlékezik vissza: — Jaj, édes istenem, de más világ volt az! Jöttek a legé­nyek és azt kérdezték anyám­tól: szabad-e a lányát meglo­csolni? Szabad, mondta anyám. Na erre aztán elkapta némelyik az emberlányát, ki- ráncigálta a kúthoz és vödör­rel öntözte. Sok lány belebete­gedett abba a locsolkodásba, mert megfázott, mégis az volt a boldogság, ha sokszor bőrig ázott. Aki szárazon maradt, mert nem volt locsolkodója, annak este a könnye áztatta a párnát. Mogyoródon a helyi szoká­sokat így összegezte Gyurik László: — A kislány jövendőbelije majd csak dél körül érkezik szerelméhez. Addigra már meglocsolta az ismerős lányo­kat, ez a gomblyukba tűzött virágokból látható. A legszebb virágot azonban attól a kis­lánytól kapja, akinek udvarol, s a lány szülei egyedül őt tartják ott ebédre. Ez eddig nagyon szép. A ío­csolkodó gyerekek megaján­dékozásában kibontakozó ver­senyt azonban már vegyes ér­zelmekkel említi. — Elharapódzott az a divat, hogy ha megtudom, a rokon­gyerek valakitől ötszáz forin­tot kapott, akkor én hatszá­zat vagy ezret adok neki. Persze nem magamról beszé­lek, csak neveket nem akarok mondani. Hogy aztán az a gyerek mennyire értékeli majd a könnyen kapott sok pénzt, azt már ő tudja. Keskeny a járda A község utcáin Pest me­gyében is nagy volt tegnap délelőtt a forgalom. Ahogy teltek az órák, mind több ün­neplőbe öltözött gyalogos mozgásé í látszott, hogy kes­kenynek találja a járdát, Ugyanakkor a községek hatá­ra is benépesült, sokan dol­goztak az ünnepen. Ök úgy vélekedtek, hogy az össznépi iszoga fásban nem érdemes részt venni. Az arany középutat, pedig azok vál isztották, akik sze­mélygépkocsival vitték gyere­keiket locsolni. A gyerek el­mondta: Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, izabad-e locsolni? S aztán az ajándékkal indulhat­tak tovább. így a hagyomány- ápoláson sem esett csorba, s az apukák mégis színjózanok maradtak. Cseri Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents