Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
1985. Április «., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Galambos László: Húsvét Szivárványfény árad. Lobognak a sátrak. Csöngettyűznek a vőfélyeik. Zászlót bont Vasárnap, Torlódik a násznép. Nyírfahídon átlép. Kösöntyűkkel a barkósok bundája szikrázzék! Násznagyunk kucsmája fölött aranypáva. Tulipános kerekekre hull Húsvét rózsája. Hajlok, kedves, Hozzád, Tükrös nap az orcád. A gyűrűket kagylós tálból ujjúnkra forgatják. Hallama Erzsébet: Barka Nézegetem a kinyílott barkát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A selyemgubóból ezüstfehér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. A lexikonok szerint a barka ko- esánytalan virágokból áll. Ezek el- nyüás után mindenestül lehullanak. Gumóként kétszáz pötty virágpor a földben. Imponáló gazdagság. Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság. Persze, méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágporpont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk, festéket akarna csinálni a sárga virágporból, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivonná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűzfa élete árán megfestene egy női sálat Aztán a sárga sál kimernie a divatból, és a szemétre kerülne. Mire esetleg visz- szaalakulna fűzfává, talán több száz év is beletelne, de manapság nincs idő kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá vált. »•«•■■■■■■■■■■aas Nézegetem a kinyílott barkát, selymes fehér színeit, amelyek legalább tízfélék, a sűrű szürkésfehértől a csaknem-eltűnő ezüstfehérig, azt a kis leheletnyi zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybarnáját és a kis tűk végén vakító kénsárgát. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem, mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavakra: nevekre. A névtelen színek mind személyes ismerőseim lennének, nem téveszteném össze őket soha senkivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni. Vagy a formákat legalább. A to- jásdad tövet, ami ott a végén, ahol a tűk egészen sűrűvé válnak, amorffá halványodik. A vonalkák^ rendszerét, a párhuzamosok lassú szétválását, azt a legyezőszerű feszülést, ami benne van ebben a mozdulatlanságban. Mozdulatlanság? Ez sem igaz. Holnapra, vagy talán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez sose következne be. Csak ezt a mozgást nem látom. Szeretnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem létezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem látunk. Szeretnénk megragadni, de hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A barka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenetes erők mozgatják. A barka ugyanis él,, és ezáltal feltartóztathatatlanul halad a halál felé. Lehet, ha festő volnék, és bár nem igényelném, hogy nevet adjak a színeknek, akkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán tudnám, hogy a színek sem állnak meg egyetlen pillanatra sem, sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnak, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbenése, már nem azonosak önmagukkal. Mi hát akkor ez az ámukfutó igyekezet? «»»■■■■■■■■■■■■» Nézegetem a kinyílott barkát, immár mint egy sose látott jelenséget, . valami idegent és megfejtendőt. Ami annyit jelent: azonosítandót. Azonosítani kellene önmagával, elhelyezni az ismert jelenségek rendszereben Virág? A nárciszok, tulipánok ibolyák között inkább holmi rovarra emlékeztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsonyfadísz is lehetne. De mégis; inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pókfészkek, elszáradt növényi rostok, megpöndörödött levél maradványok, gala csínok televény-világából. Az átvál tozások, a körforgás félreismerhetetlen jegye süt belőle. A hovatartozása. Aztán hátrább lépek, és elébem tárul a barka — nem az az egyetlen, nagyító alá vett kis képződmény, hanem az egész ág. Pompázatosán ülnek a sárgásfehér selyem- gubók a hosszú ágon, az ág hegye az ég felé tör. Most, ebben a pillanatban kúszik el a felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vízcseppek, minden felfénylik. A kis tüskés gubók mintha kigyulladtak volna, aranysárgán fénylenek. Kimondom a nevét: barka. Napfényben úszó nedves rétek jelennek meg a nyomában, madárcsicsergés, pattanó rügyek, illatok. Szép lányok, gyerekek — kezükben virágzó fűzfaág — nevetés. Húsvéti kalácsban mazsola, festett tojások, lo- csolkodó legények viháncolása, szoknyák perdülése, friss víz, hajfonatok, egy kútkerék nyikorgása, hajdani szekerek lassan forgó kereke, rég elporladt ifjak fehér ingeujja, régi elporladt szájak, ahogy kimondták: barka. Ez mind ő, ez a semmi kis növény, ez az ,emlékezetre nem érdekes esemény egy vázában, ez a miniatűr futó kaland életünk millió futó kalandja közt. Maga a szédítő viszonylagosság. És maga a biztos pont is, az örökkévalóság, a tavasz kiirthatatlan valósága. Csörsz István: Várja önt a pipások tábora T örök megállt a trafik előtt, és végignézte a cigarettákat balról jobbra. Az alsó polcon pipadohány-csomagok álltak ferdén, hogy több férjen egy sorban. Mindegyiknek nagyon szép volt a ta- sakja. Nem rossz, gondolta. Olyan hideg volt, hogy a kalapjától lefelé fázott a feje hátul. Cigarettából nagyobb volt a választék, mégis úgy érezte, pipadohány van több: a cigarettás dobozokat jobban megszokta a szemünk, gondolta. Hogy melyik a jobb, nem tudta, mert nem dohányzott, de talán a pipások vannak jobb helyzetben, gondolta. Az előbb, amint kitódult a tömeg a mozi nézőteréről, legalább húszán rágyújtottak. Pipás csak egy akadt, mégis mindenki észrevette. A nők állítólag imádják a pipafüstöt. Van benne valami, azt mondják, öngyújtók, fából faragott karkötők és minden vacak volt még a kirakatban, köztük egy aktnaptár is februárnál kihajtva, meg egy tíz év körüli fiú színes képe, aki nyulat tartott a kezében. Volt valami kedves a fiú mozdulatában. Lendület. Egyáltalán nem hasonlított az ő fiára: a haja, szeme sötétbarna, arca kerek, míg Tamásé hosszúkás, a szeme világos, a szája határozatlan — bár az elmúlt négy évben igen sokat változott, annyit, hogy Török alig ismert rá. Amikor még Lillafüreden lakott az anyjával, minden héten meglátogatta őket, de már akkor is feltűnt neki a fiú arcvonásainak határozatlansága, amit nyilván Évától örökölt. Karácsony előtt, amikor ajándékot vitt nekik, megkérdezte Évától, hogy nem akar-e elválni? Éva azt mondta, nem, csak a gyerek miatt maradnak ott. Asztmás tünetei voltak a. kölyöknek, Éva a hegyi levegő miatt vitte fel Lillafüredre. Otthagyta a szakmáját, a Külkereskedelmi Minisztériumot,' a -lakást, mindent." Gondnoki munkát vállalt abban az üdülőben, ahol előző évben nyaralt" a család. Nagyon szép vidéken állt a ház* egy fenyőerdő közepén. A hegyoldalon is fenyő nőtt, a fák alatt ruganyos, fakőbarna fenyőtűTavaszi alkonyat Gy. Szabó Béla fametszete párna, amely néhol félméter vastag volt. Három évig maradtak itt Éva és a fiú, az asztma viszont nem javult, ezért Éva kivitte a gyereket Svájcba a nővéréhez, aki ismert valami tüdőspecialistát. Ez újfent megállapította, hogy asztmás a fiú, és legjobb neki a hegyi levegő. így aztán Svájcban maradtak, Éva takarító lett egy óvodában, később pincér, végül mind a kettő egyszerre. Egyházi iskolába Íratta be a fiút, nem mintha az lett volna a legközelebb, de az volt a legjobb szerinte. A legdrágább is. Ezért takarítást és gyerekfelügyeletet is vállalt hétvégére, miközben az ő gyerekére más vigyázott. Az egésszel annyit keresett, hogy amikor kifizették a lakbért, még ennivalóra is maradt pénze. Igaz, hogy nem sok. Egy év múlva Török utánuk ment, és megkérdezte, nem akarnak-e visszajönni Magyarországra? De Éva szerint az a levegő mégis a legjobb volt. A gyerek állapota ugyan romlott, aznap este is rohama volt, lerángatta az ágytakarót, magára csavarta, bemászott az ágy alá, és ott hörgött. Az istennek nem akart kijönni onnan, Éva rohant az orvosért, de nem találta otthon, úgyhogy a végén ő adta be az injekciót. A fiú mindjárt lecsillapodott, fogta á könyvét, olvasott egy kicsit, aztán elaludt. Pulóveres öregasszony rendezte a polcokat a trafikban, az a típus, amelyik gyalog megy Indiába, Már csak egy hét volt Mikulásig: annyi gyerekjátékot rakott hát a polcokra, amennyi elfért Éva egy százfrankos számológépet vett a gyereknek Mikulásra. Villanyvonatja és minden vacakja volt már. Török pingpongütőt, meg egy szájharmonikát vitt neki. Az aszl szony nem szólt semmit, piros celofánba csomagolta a játékokat, és aranyfonailal kötötte át a csomagot. Török másnap egyedül maradt a lakásban, mert a gyerek iskolában volt, Éva meg a munkahelyén. Any- nyit tudott elérni, hogy este tíz helyett már nyolckor engedjék haza a fiút: egy húsz év körüli fekete lány hozta el az iskolából. — Maga svájci? — kérdezte Török meglepve. — Spanyol — mosolygott a lány, azzal elment. A gyerekkel Török odáig jutott, hogy már válaszolt neki itt-ott, igennel és nemmel, de azt is németül. A szentségit, mondta, hát annyit legalább tudsz magyarul, hogy igén és nem! Mi? Közben hazajött Éva, vacsorához terített, Tamás azonban nem evett, mert borjúmáj volt, és azt mondta, hogy utálja. Ezt végre magyarul mondta. — De hiszen a kedvenced! — sopánkodott Éva, azzal nekiállt, hogy omlettet süssön a fiúnak. — Figyelj ide — mondta Török —, majd én megetetem vele azt a májat, jó? — Inkább ne! — kérte Éva. — Mindig rohama van, ha felizgatja E magát, tudod. Tegnap is ez történt — Mi az istenen izgatta fel magát tegnap? — kérdezte Török. — Azon. hogy itt vagy. Ennyi már elég neki! Omlett után a kölyöknek jobb kedve lett, lefeküdt olvasni. Török bement hozzá, hogy csináljon róla egvpár képet. A fényképezőgép elég. gé érdekelte a fiút, kivette az apja kezéből, és szét akarta szedni. — Ne nyisd ki, film van benne, it is full, izé... — Was? — kérdezte a fiű. — Semmi — mondta erre 6. Fogalma se volt róla, hogy jutott eszébe ez a marhaság. A végén aztán Évának adta a gépet, hogy tegye azt is a csomagba. Kicsit fájt ugyan a szíve érte, az egyetlen fényképezőgép volt életében, amit szeretett. Biztosan azért, mert olyan kicsi volt. Éva kibontotta az aranyfonalat. és betette a csomagba. Török ott akarta tölteni a következő napot is, de nem volt kedve hozzá, hogy egyedül ténferegjen a lakásban este nyolcig, így inkább hazaindult. Nem tartóztatták. Még egy órát őgyelgett a városkában, aztán jegyet váltott a délutáni vonatra. Igen jó vonatok voltak. Erről a délutániról nem is tudott. Egész nap utazhatott az ember, ha akart, várakozás nélküL z a nyúlás srác itt a kirakatban inkább valami déli típus volt. Annak a spanyol lánynak is lehetett volna a gyereke. Azt várta az ember, hogy mindjárt elszalad a nyúltál együtt. A trafikba egy lélek se ment be. úgyhogy az öregasszony kijött, és megnézte, mi tetszik Töröknek a kirakatban. — Á — mondta — mindjárt kiveszem ! — Nem fontos — mondta Török. — Dehogynem! Fáradjon be, hideg van kint... Bekísérte Törököt-a trafikba, alhöl tényleg meleg volt. Lehetett vagy negyvenöt fok. A trafikos kivette az aktnaptárt a kirakatból. Töröknek még arra sem volt ideje, hogy kinyissa a száját. — Nézze meg a júniusit! — bíztatta az öregasszony. — Nagyon csinos. Csak azt nem akartam kitenni a. gyerekek miatt. Hatvan forint! Török elővette a pénztárcáját. Végül is mindegy, gondolta. — Még valamit? — kérdezte s trafikos. — Köszönöm. Illetve... Az milyen, az a piros?... — A pipadohány? Amphora, holland. Rendkívül aromás. A kék egy kicsit -hűvösebb. — Abból is egyet — mondta Török. — A kékből? — A pirosból. Meg egy pipát. — Ne azokat nézze! — mosolygott a trafikosnő. — Van egy acél- szárú svéd pipám. Nem akarom azt mondani, hogy magát túléli, de engem biztos! — Jó lesz — mondta Török, és az. egészet a zsebébe dugta. Kiss Dénes: Babits kérdéseihez 1. Esti kérdés — kérdések estje Följön bennem a naplemente Átkormozódik test és lélek Ideje jött a rettegésnek? Végső idők ideje jött el? Embertelen ember az EMBER? 2, Bűvös körök hívnak és fognak! Elátkoz éltető ősi juss? Az eszmélés villámuk bennem de nem tudom miért kell lennem?! Miért dübörgők tehetetlen szárnyaló dinoszaurusz? Borbély Tibor: Előd László Felnőtt kamasz Héthatárra szóló Kifordított két nadrágzsebem helyére visszatűröm. Zsebrevágott kézzel nincstelenségem fütyülve tűröm. Zenét, zenét, zenét, susogjatok fák, uszályok zászlós végein szelek, a ritmusát csattogjátok végig a Dunán!
