Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-01 / 76. szám

PEST ßSEf.YFi 1985. Április i. hétfő Műanyag „ruha” számítógépekhez A fóti Műanyag- és Faipari Kisszö­vetkezet PLAST- I FORM szakcso­portja epoxi és poliészter anyagú | szerszámokat, ön- | tőformákat készít. Ezek segítségével sorozatban gyárt­ható gépek, beren­dezések külső bur­kolata, alkatré­szei. Többek kö­zött gyártottak már szerszámokat román megrende­lésre kamionsárvé- dőkhöz és számító­gép borításához. Képünkön: June Jánosné a számí­tógép műanyag „ruháját” készíti. Barcza Zsolt felvétele A jelölő gyűlések házigazdái Számítanak egymás segítségére Úthálózat, társadalmi összefogással Úcsán vajon hogyan csinálták? A megoldást meg kell keresni Kedves hagyományai van­nak Tápiószelén a jelölő gyű­lések előkészítésének. Gyakran vendéglátással is összekötik a közéleti eseményt, és szépen feldíszített helyiségekben, há­zilag készített aprósütemé­nyekkel várják az érkezőket. Az idén 14 család — a köz­ponttól távolabb eső területe­ken — felajánlotta, hogy ott­honában jogadja a jelölő gyű­lés résztvevőit. Gondozónő a bölcsődében Molnár István, a nagyköz­ségi tanács elnöke örül, a jó hangulatot is tükröző külsősé­geknek,, de persze nem ezt tart­ja legfontosabbnak. Jó érzés­sel beszél róla, hogy náluk egyöntetű örömmel fogadták, a demokratizmus kiszélesítése­ként értékelték a kettős vagy többes jelölés általánossá té­telét. Senki sem érzi bántónak azt a lehetőséget, hogy eset­leg nem ő kapja a több sza­vazatot. Megértették, elfogad­ták, hogy aki már jelöltként bírja az emberek bizalmát, ar­ra a továbbiakban a tanácstag segítőtársaként' számítanak. Batu Józsefné bölcsődei gondozónő egyike Tápiószele legrégebbi tanácstagjainak. Amikor munkahelyén, a nyüzsgő apróságok között meg­ismertem, alig akartam elhin­ni róla, hogy már 1967-től be­tölti ezt a tisztséget. Kétkedé­sem egyetlen oka az volt, hogy jóval fiatalabbnak tűnik a ko­ránál. Az évszám pedig egé­szen pontos, és még azért is emlékezetes, mert éppen egy hónap választotta el akkor leg­idősebb leánya, Krisztina szü­letésétől. S hogy olyan fiatalon bizal­mat kapott, abban a családi adottságai is közrejátszottak. Tápiószelén született, itt élnek a szülei, és mind a három testvére ma is ebben a falu­ban dolgozik. Egészséges ivóvíz .Ahogy most visszaemlékszik az elmúlt évekre, legfonto­sabbnak az látszik, hogy kez­detben sokan segítették hasz­nos tanácsokkal, és a tenni- akarása, a felelősségérzete is együtt nőtt a rá váró felada­tokkal. Az út- és a járdaépí­tés, a villamosítás, á vízháló­zat bővítése — mindez meg­határozó volt valamennyiük életében. Tavaly építették a körzetük­ben az egészséges ivóvízháló­zatot. A Füzér utcában min­den földmunkát társadalmi alapon megcsináltak. Az utcá­ban lakó férfiak négy nap szabadságot fordítottak erre, és sok asszony is segített, hogy jobban haladjanak. Batu Józsefné mint bölcső­dei gondozónő különösen tud­ja értékelni azt, hogy egészsé­ges ivóvíz jut minden lakásba. Amikor a nagy munkát szer­vezte, naponta többen is megke­resték a lakásán, hogy megbe­széljék az előkészületeket. Ha­sonló esemény talán csak a villany bevezetése volt, de en­nek már idestova 14 esztende­je. Jó érzés arra gondolni, hogy ezeknek a nagy mun­káknak tevékeny részesé, szervezője lehetett. Három gyerek anyja Arról is beszélgetünk, hogy nem könnyű dolog minderre időt szakítani, hiszen három­gyermekes édesanya. A leg­idősebb lánya, aki idén érett­ségizik az óvodai szakközép- iskolában, kollégista Nagykő­rösön. Krisztina csak hétvége­ken jár haza., de gondoskodni kell a két kisebb gyerekről, akik még általános iskolások. Szerencse, hogy a férje, aki asztalos a helyi ktsz-ben, szin­tén sok társadalmi munkát végez, és megérti a felesége törekvéseit., így tudta eddig összeegyez­tetni, a váltott műszakos munkarendet és a családi, a háziasszonyi teendőket azzal, hogy tanácstagként dolgozik már tizennyolc esztendeje. Szí­vesen vállalná továbbra is amit eddig csinált, de mint mondja, ha át kell adni a sta­fétabotot, akkor is számíthat­nak a segítségére. És jól do­lognak tartja azt, hogy ha is­mét megválasztják, lesz kivel megosztania a teendőket. A bölcsődben tartják a jelö­lő gyűlést, amelynek házigaz­daként is készül a megrende­zésére. Színes: krepp-papírból sodort füzérekkel díszítik fel a nagytermet, és pogácsa, üdír tő ital is kerül az asztalokra. Gál Judit No csak hallják meg a me­gye több településén a lakók azt a szót, hogy út! Azonnal felpaprikázódnak a kedélyek. A burkolatlan utcák lakói pa­naszkodnak a tanácsra, hogy nem építenek tisztességes jár­dát, s nyakig sárban kell jár­niuk, a tanácson meg arról hall az ember, hogy nem érzik magukénak igazán a falube­liek az utak állapotát, hiszen nem hajlandók áldozni rá. Circulus vitiosus ... Mind­egyik a másiktól várja a kez­deményezést. Azt azonban be kell látni, hogy aiki igazán akar tenni valamit, az meg is talál­ja a módját. Van ahol eszten­dők telnek el, egy kilométer nem sok, annyi új út nem épült, másutt pedig — megyei támogatás nélkül —, ha las­sacskán is, méterenként, de burkolják a felületet. A méte­rekből aztán százméterek, majd kilométerek lesznek. Valkai György, a megyei ta­nács osztályvezetője, mondta, mikor az elhanyagolt telepü­lésekről volt szó: — Üj út építésére nem tudunk pénzt adni, de van ahol mégis meg­találják az emberek a módját, hogy ne kelljen mindig por- ban-sárban járniuk. Kérdezze meg az ócsaiakat, hogyan csi­nálták? Alig két esztendő alatt több mint tíz kilométert épí­tettek. 1932-ben kezdődött Tényleg, az ócsaiak miből építettek ennyit? A választ a nagyközségi tanács elnöke, Farkas János adta meg. — Mikor 1982-ben megkezd­tük itt a munkát, felmértük, mik a legnagyobb . .gondok, melyeket a jogos lakossági igények alapján meg kell ol­dani. A legkatasztrofálisabb állapotban az utak voltak. A hetvenöt utcából csupán tíz volt burkolt, ez azt jelentette, hogy negyven kilométerből hat volt járható és harmincnégy kilométernyi földút volt a köz­ségben... Ráadásul igen szerencsétlen helyzetben van Öcsa, mivel a talaj rendkívül kötött, nehe­zen engedi át a csapadékot, megáll a felszínen a víz. így aztán ősztől tavaszig, no és az esős nyarakon, tengelyig ér a sár. Nem tudnak bemenni a mentők, a tűzoltók. — Megfelelő anyagi eszkö­zök hiányában, rájöttünk, hogy csak társadalmi összefo­gással lehet változtatni ezen az állapoton — folytatja a tör­ténetet Farkas János. — Itt van a kavicsbánya, ezen a vo­nalon indultunk hát el. A vál­lalat igazgatójával, Szokolai Sándorral vettük fel a kap­csolatot, és szerződést kötöt­tünk, melynek értelmében kedvezményes áron kapjuk a bányától a kavicsot. Olyan nagy méretű darabokról van szó, úgynevezett kuléról, ame­lyet építési célokra csak to­vábbi feldolgozás, zúzás után lehet felhasználni. Évente há­romezer köbméter kavicsot kapunk a bányától, ez körül­belül három kilométerhez ele­gendő. Kalákában szállítanak — Az alapanyag tehát meg­van. De hogyan kerül ez a fel- használás helyére, s egyálta­lán, hogyan lesz ebből úttest. — A szállításhoz újabb együttműködési megállapodá­sok megkötésére volt szükség. Nagyon jő partnerré akadtunk a helyi vállalatokban, intézmé­nyekben. A termelőszövetkezet évente hatszáz köbméter ka­vics szállítását vállalta, az ÁFOR, az állami gazdaság, az Áfész, és a Fegyver- és Gáz­készülékek Gyára kétezer-két­ezer köbméterről gondoskodik, sőt a helyi honvédalakulat is segít nekünk a lehetőségekhez mérten. Amihez nincs ajánlko­zó, azt bérfuvarban szállíttat­juk ide. A kivitelezésben a földmunkáknál segítségünkre van a PVCSV, a munka nagy részét azonban a dabasi tanács költségvetési üzeme végzi, ők emelik ki az úttükörből a föl­det, leszórják a kavicsot, ami­re azután újabb földréteget húznak, hogy tömítsék a felü­letet. Ez provizórikus megol­dás, ennél olcsóbb lehetőség nincsen, viszont ezen már akár rendes sebességgel is szágul­dozhatnak az autósok, és bár­milyen aszfaltréteget rá lehet teríteni. Arról nem is beszél­ve, hogy már csak felújítás címén kell pénzt kémünk a megyei tanácstól, amit a már kész utak arányában kapnak a települések. Kavics utánpótlás — Az elmondottakból az de­rül ki, hogy a község intézmé­nyei tényleg mindent meg­tesznek a fejlődés érdekében. De hogyan járul hozzá a lakos­ság? — Kezdetben az itt élők anyagilag is segítették az út­építést azokon a részeken, ahol a legtarthatatlanabb volt a helyzet. A Rákóczi-telepen ezerkétszáz forintot fizettek be az ingatlantulajdonosok. Ma már erre nincs szükség. Most társadalmi munkában járul­nak hozzá lapátolással, ge- reblyézéssei, . profilírozással, egyengetéssel. S hogy mikor melyik Utca kap burkolatot, arról minden évben a tanács végrehajtó bi­zottsága dönt. Az idén a Liszt Ferenc, a Madách Imre, a Marx Károly, a Petőfi Sándor és a Rákóczi utcára kerül sor. E héten született meg az idei esztendőre szóló megállapodás a kavicsszállításról az Orszá­gos Kavicsbánya Vállalat igaz­gatója és a nagyközség vezetői között. S bár nemrégiben le­állt a kavicstermelés az ócsai bányában, remélhetőleg nem lesz hiány, mivel a közeli Dél­egyházáról és Kiskunlacházá- ról szállítják majd az alap­anyagot. Lassan, lassan, egyre hosszabb szakaszt tesznek jár­hatóvá az ócsaiak. — Mit csináltak volna, ha nincs kavicsbánya a közelben ? — őszintén bevallom — nem tudom. De, hogy valamit kezdtünk volna, az biztos. Évente négyszázezer forint jön be községfejlesztési adó­ból, abból ugyan nem lehet utat építeni. Ha kell összehoz­zuk a pénzt, a munkát, mind­egy mi az, fő, hogy eredmény legyen belőle. Hiszen úgy volt, hogy ad a megye másfél mi!, lió forintot a tervidőszak vér gére, de sajnos erre nem ke­rült sor. Ebből tudtuk volna aszfaltozni a Martinovics ut­cát. Már a kiviteli terv is kész volt... Nagyon fájlaljuk, hogy nem kaptuk meg. Tulajdonképpen szerencsé­jük volt az ócsaiaknak a ka­vicsbányával. Bár, mint a ta­nácselnök mpndta, ha ez nincs, találnak valami más megol­dást. S talán ez lenne a me­gyei útépítési koncepció lénye-, ge; megtalálni azt a megol­dást, ami adott a környéken* feltárni azokat a lehetősége­ket, amikkel a lakók rendel­keznek. Igaz, hogy ez nehe­zebb, mint panaszkodva más­tól várni a segítséget,.. Fiedler Anna Márta Bába Mihály.­S^ríluánuozóL P olgár Antal a járda fél szélességé­ben megépített híd tetején állt, ellenőrizte a vasrudakat összekötő bi­lincsek csavarjait, hogy lazák-e, hogy kibírják-e majd a négyemeletes ház fa­la mellett a tetőig nyújtózkodó traver­zeket. A deszkapallókat megerősítette, aztán intett a lent álldogáló brigádta­goknak, hogy kezdhetik az állványo­zást. Lemászott a vaslétrán, hogy még egyszer ellenőrizze a járda szélére ra­kott vasrudakat, pallókat, a különféle nagyságú, formájú bilincseket. Akkor lépett mellé Kiss Jóska, a helyettese, — Komám, egy kedves rokonod ke­res. — Engem? Rokonom? — kapta fel a fejét Polgár. — Mi az isten. Hol van? — Ott áll a fa mellett, az a nyurga gyerek. A brigadéros fürkészve nézte a fiút, de nem emlékezett az arcára. Oda­ment hozzá. — Te keresel? — Anti bácsi, nem ismer meg? Szál­ka Sanyi vagyok — mozdult el a fától mosolyogva. — Szalka? Sok a Szalka rokon. Anyádat hogy hívják? — Ancsán Erzsébet. — Ahá, te az Ancsán Bözsi fia vagy? A kisebbik, biztosan. A fiú bólintott. — Anti bácsit azért kerestem fel, mert valami jó hely kellene nekem, ahol van kereset — Kereset? Az itt van, de melózni is kell, néha szombaton, meg vasárnap is, ha csúszunk és hétfőn már a kő­művesek, a festők, mázolok akarják ellepni az állványt. Ember is kell. Ha itt a munkakönyved, menj be a köz­pontba, intézd el a felvételedet, és akár már holnap jöhetsz. — A brigádba? — Azt még meg kell beszólni az em­berekkel. Két tag kivételével mi már tíz éve együtt vagyunk. Szóval majd meglátjuk. Na, menj, intézd a dolgod, mert nekem az állványra kell menni. A fiú elódalgott, mosolyogva, vigyo­rogva, hogy a brigádvezetőnek miért kell az állványra mászni, hiszen itt ő a főnök. Másnap korán reggel várta Polgár Antalt. — Ideküldtek, mert megmondtam nekik, hogy rokonok vagyunk. De azt is mondták, hogy velem másképpen számolnak el egy-két hónapig, mint a brigáddal. Nem tudom mit jelent ez. — Azt, hogy te még csak tanulgatod az állványozást. — És vékony borítékot kapok? — Csak nem gondoltad, hogy a tied ds olyan vastag lesz, mint a régi tago­ké? Na, menj fel az állványra, állj be a sorba és szedjed, húzzad fel a pallókat, meg amit kell. — De csak nem engedi meg a ked­ves rokon, hogy megkurtítsanak — mormogta és kapaszkodott fel a létrán. Eltelt egy hét, aztán kettő. Az egyik helyen rakták fel az állványokat, a má­sik helyen meg szedték szét. A kesztyű majdnem lekopott kezéről. Néha dúlt- fúlt, mert egy lélegzetnyi szünetet sem tartottak. Rágyújtani se tudott. Meg­unta. Oldalt húzódott, rágyújtott. Né­ha valamelyik brigádtag a nevét kia­bálta, kereste. De sürgős! — gondolta dü­hösen. Hé, kiáltott fel, itt vagyok. Az egyik nap ebéd után keresték. Fél óra múlva jött andalogva a nyüzs­gő körúti tömegben. Polgár Antal dü­hösen ordított le az állványról. — Hol az istenben kóborogtál? — Cigiért. — Micsoda? Cigiért? Háromnegyed óráig? Mire nézed te a napot? Más dolgozzon helyetted? — De oda van — rántotta meg a vál­lát a fiú. — Csak nem akar kiszúrni velem, a rokonával, ezért a ... — Elég. Tudtom nélkül innen senki nem mehet el, megértetted. Nem sze­retném, ha ez még egyszer előfordulna. Ej, csak nagy a szája, gondolta Szal­ka Sanyi, mert hogy ő a brigádvezető. Csakhogy velem nem bánhat úgy, mint a többiekkel! Mégiscsak rokonok va­gyunk. Tudja, hogy elmondhatom ott­hon, hogy milyen nagypofájú, s akkor a rokonság fele a köszönését sem fogja fogadni. Fizetés utáni harmadik napon Kiss Jóska, a brigádvezető sietett Polgárhoz. Arca vörös volt, szeme vérben forgott. — Komám, a rokonodat parancsold le az állványról, részeg. Engem meg se hallgatott. — Micsoda? Részeg? Hol van? Szalka az első emeleti állványon áll­dogált, cigarettázott. Polgár sokáig bá­mult rá hunyorogva. — Ittál? — kérdezte még csendesen. — Aha, egy kortyot. — Pálinkától bűzlesz. — Sört ittam rá, azt már nem érez­ni — pöckölte messze a csikket a fiú. — Menj le az állványról. Szalka nem mozdult. . — Miért menjek? — Menj le — dörrent rá Polgár. — Miattad nem akarok börtönben, rohad­ni. — Miattam nem kell — röhögött a fiú. — Menj le, mert különben összekö­tözve viszünk le! Hé — rikkantott fel az állványra —, gyertek. Kiss Jóska egy drótdarabbal igyeke­zett fel az első emeletre, a többiek meg franciakulccsal, kalapáccsal lefelé a felsőbb emeletekről. A fiú körbe pis­logott. Már látta, hogy nem menekül­het, hacsak le nem ugrik a járdára. Bokáját vagy lábát törni nem volt ked­ve. — Jó, megyek — mondta gúnyosan. — Felesleges ez a cirkusz. A járdáról még felnézett az állvány­ra. Látta, hogy az emberek ott állnak és őt nézik, meg a brigádvezetőt, aki éppen mellé ugrott. — Hol a cókmókod? Szedd össze és menj be a központba. Érted? És ide többet ne gyere. — Mit van úgy megijedve? Maga is iszik. — Este vagy vasárnap, ha nem kell állványra menni. Na indíts. Nem hal­lod? Öt perc múlva innen már mentő visz el, ezt rokoni szavamra mondom; érted? Te részeg barom! A z állványon újra megindultak az emberek. Lemegyünk Antal bá­csi, kiabáltak, és egyre hangosabban csattogott a bakancsuk. Szalka össze­kapkodta a holmiját és nekilendült, hogy átvágjon a körúton az autók kö­zött. — Szép kis rokon, az isten akárhová tegye — kiáltotta. Cikcakkban futott, ugrált az autók között. Polgár Antal csak akkor legyintett utána, amikor átjutott az úttesten. Az ilyen rokonoktól őrizzen meg az isten, gondolta keserűen, és bosszankodva ka­paszkodott fel az állványra.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents