Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-29 / 74. szám
1985. MÁRCIUS 29 PÉNTEK PEST MÍ3YEI HÍRLAP 7 KTá A * ALLITOTERMEKBOL Negyven alkotó esztendő Sarlós István, az ország- gyűlés elnöke nyitotta meg ezt a nagyszabású országos bemutatkozást, mely május 5-ig tekinthető meg a Műcsarnokban. Csaknem ötszáz festő, szobrász és grafikus több mint hatszáz alkotása látható, nem egyszerűen a jelen magyar képzőművészetének kereszt- metszeteként, hanem visszapillantva is az elmúlt negyven alkotó esztendőre. Megyénknek nem egyetlen vizuális műhelye van, mint Csongrádnak Vásárhely, hanem szentendrei, váci. gyömrői, dömsödi. nagymarosi festőkből, szobrászokból összegeződik, több városban és településen. Nemcsak számszerűen jelentős Pest megye alkotóinak részvétele a tárlaton, hanem a lényeget tekintve is. Mintegy az európai mértéket biztosítva láthatók egymás; mellett Barcsay és llincz mesterek művei, ellenpontozott szomszédságban, mint Szentendre és Vác. A tőle megszokott pazar panorámát festi Visegrád központozással Batári László, Vecsési Sándor, Bazsonyi Arany és Patay László a ráckevei, dömsödi. térségben eszméket szólaltat meg, hogy ne legyen háború, hogy unokáink csak esztétikumokat láthassanak a repülők égboltot rajzoló csíkjaiban, ott, ahol véglegesen elbúcsúztunk a cseiédházaktól. E három festő most is remekelt a szentendrei Káka Ferenchez hasonlóan, aki az Országos Béketanács díját kapta szörnyeket hessentő kompozícióiért. Ezúttal is a fogalmazás különböző árnyalatait vonultatják fel a lehetőségek jegyében a szentendrei festők: Bálint Endre, Balogh László, airk János, Orosz János, Hajdú László, Hegyi György, Kántor Andor, Kocsis Imre, Klimó Károly, Miháltz Pál és Szánthó Piroska. Külön csoportot képeznek, akik hosszabb ideje dolgoztak, dolgoznak Nagymaroson; Bojtot Károly, Szent- györgyi Kornél, Luzsicza Lajos és Miskolczi László, ök valamennyien a táj komponenseit alakítják áttételes sűrítéssel képpé, mis-más hangolással egyéni ösvényeken. Fajka János Nagyikőrösről indult, most szép tűzzománccal szerepel, Dunabogdányt Hock Ferenc képviseli érdekes ritmusú Duna-láttatással a Budakeszin alkotó Somos Miklós tájat ötvöz portréval, megfontolt finomsággal. Ezúttal is nemes versenyt vív a Szőcüj'n élő Sziits Miklós és Vált Dezső. A két váci festő közül Nagy B. István kapott díjat, Cs. Nagy András ezúttal is elmélyült képpel magaslik ki a mezőnyből. Tartja jó erőnlétét a magyar grafika Kondor Béla életműve után is. Kondortól, Cso- hánytól is alapozódva. A Tökölön született Ágotha Margit, a legjobb magyar fametsző’, a Foton nevelkedett Banga Ferenc a szüntelen vándorlás feszültségét érzékelteti. Újszerű Kovács Johanna lapja, aki Százhalombattát emeli érlelt minőségével, Rozanits Tibor Érdet, Sáros András Miklós meg Vácot, ö Erdő című aqua- tintájáért méltán kapott díjat, ezúttal is az újdonság erejével hat művészete. Űj vonás, hogy jelen van a karikatúra is. közte az Alagon nevelkedett Sajdik Ferenc remek sorozata Barcsay Jenőről, Örkény Istvánról, Gobbi Hildáról. A plakátok is külön színt jelentenek, köztük a SO- KY-lapok, Kemény Éva és Kós László alkotásai, máskülönben ők ketten rendezték a kiállítást olyan szellemben, ahogy azt nagymarosi tárlatszerkesztéseiken láthattuk régebben, csak most még nagyvonalúbban, tisztázott egyszerűsítéssel. Ebben a műfajban, a grafikában jeleskedik az a Zelenák Crescencia, aki Du- naharasztin született, de még nem volt önálló kiállítása szülőfalujában. Remekeltek az érmészek. A sződligeti Bakos Ildikó kisplasztikái jelenetei kifogástalanok, ugyanúgy a meglepetés erejével hat a gyömrői szobrász házaspár, Gábor Éva Mária és Pál Mihály két alkotása az eszme megálmodását és a kidolgozást tekintve. A szentendreiek ezúttal ;s külön csoportot képeznek. Asszonyi Tamás, Ligeti Erika, Csíkszent- mihályi Róbert, Farkas Ádám újulva őrzik régi értékeiket. A nagy örömet és előrelépést ezúttal mégis Holdas György palaérmei jelentik anyagválasztásukkal és remek felületkezelésükkel. Vígh Tamás is díjat kapott, aki felváltva dolgozik Visegrádon és Budapesten. Kisebb változatban is elemi erejű szobor Papachristos Andreas Nikéje és Rózsa Péter Kohászai, melyek emlékműméretben Aszódon és Tá- piószelén láthatók, vázlataik itt, a Műcsarnokban. Szilágyi Ildikó ifjúságát töltötte Szi- getszentmiklóson, kisplasztikája tört hegedűjével épít alakzatot, a Ráckevén mintázó Rátonyi József újszerűén fogalmazott portréiért kapott díjat, a Monoron nevelkedett Kampfl József bronzból mintázta rneg a 25 esztendeje elhunyt hagy színészt, Tímár Józsefet. Negyven alkotó év művei igazolják, hogy teremtő munkával értük el közös eredményeinket a képzőművészetben is, párhuzamosan a társadalmi haladással. Mindez nemcsak megküzdőit magaslat, hanem alap a jövőre is. Losonci Miklós Szabó Iván: Anyaság Orosz János: Újjászületés Három éve született Még nincs neve a gyereknek j A portás nem érti, mit akarok, kiket keresek. Az MSZMP Pest megyei Bizottságának oktatási igazgatósága sereg- ^ nyi tanfolyamnak, továbbképzésnek ad otthont, de hogy jy közművelődési esti egyetem is működne? A bizonytalan- ^ ság érthető, hiszen olyan újdonságról van szó, amely í szakmai körökben is kevéssé ismert: a Pest megyei példa í nyomán csupán Baranyában, Szolnokon és Zalában kí- £ sérlcteznek ezzel. Képesítés nélkül Elég arra gondolni, mennyi képesítés nélküli fiatal kötött ki a pályán, s már nem kell magyarázni e szokatlan oktatási forma létjogosultságát. Természetesen jobb lenne, ha már eleve csupa felkészült szakember dolgozna a művelődési házakban, a valóság azonban más, s ehhez alkalmazkodni kell. A kényszer szülte az ötletet, hogy a marxista esti egyetem keretében közművelődési tagozat is induljon. Az első évfolyam hallgatói három esztendeje ültek iskolapadba, az idén végeznek. Hallgassuk Tóth Bélát, az intézmény egyik tanárát, a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár igazgatóját. — Többféle variációt vizsgáltunk meg. közöttük azt is, hogy valamely főiskola kihelyezett tagozatot létesítsen. Végül a mostani formánál maradtunk, mert egyedül ez tűnt megvalósíthatónak. A tananyagot a Népművelési Intézet, a főiskolák közművelődési tanszékei és a Művelődési Minisztérium véleményezték, s bár voltak fenntartások, mégis zöld utat kaptunk. A hallgatók művelődéstörténetet, művelődéselméletet és -politikát, szociológiát, esztétikát tanulnak, irányítási, tervezési, gazdálkodási ismereteket szereznek. Gyakorlatilag ugyanazt sajátítják el, mint amit a tanítóképző főiskolák népműveléskönyvtár szakán oktattak valamikor. Ott sem kellett többet tudni, itt sem kell kevesebbet. — A jelentkezők sorsa a felvételi beszélgetéseken dőlt el. Az első évfolyamra huszonhármán jutottak be, a másodikra húszán járnak, s egy év szünet után az idén megint felvételit hirdetünk. A vizsgákon tovább rostáljuk a létszámot. Mivel nemcsak gimnáziumot, hanem szakközépiskolát és szakmunkásképzőt végzettek is akadnak a társaságban, gyakran kiütköznek az általános műveltségben hiányok. Felmérjük a tudásukat, és annak megfelelően kezdődik a tanítás. Akik eljutnak a harmadik év végéig, azok valószínűleg a gyakorlatban is megállják majd a helyüket. Középszintű szakembereket képzünk, hiszen rájuk is szükség van a közművelődés rendszerében. Különösen a nagyobb intézményekben, ahol egy-egy terület avatott gazdái, irányítói lehetnek. A hallgatók többsége azonban kisebb házban dolgozik, annak a vezetője. Ez mindenképpen ellentmondás, de a korábbi helyzethez viszonyítva egyben javulás is. Nem érdektelen meghallgatni a résztvevők véleményét sem. Hiszen ők azok, akik olykor hiányos tudással, de hittel, akarattal álltak pályára, vállalva az erkölcsi — és valljuk meg — az anyagi buktatókat. Állandó rosta Kétszer felvételiztem a főiskolára, egyszer sem sikerült — mondja a dabasi Boros Endre. — Mindig egyetlen ponton múlt, tizenhármat szereztem, tizennégy kellett volna. Aki rendszeresen dolgozik, és a magánéletét sem akarja feláldozni, annak kevés az esélye, mert nincs ideje fölkészülni. Ezért ragadtam meg ezt a lehetőséget. — Sokat ad az iskola, szélesedik a látókörünk — teszi hozzá Huszák Géza, a szigetújfalui művelődési ház igazgatója. — Feltétlenül szükség van erre, mert a kis házakban nehéz körülmények között egyre többet kell dolgozni, ami nem megy fölkészültség nélkül. — A tananyag lassan, észrevétlenül hasznosul a mindennapokban — mondja Turcsányi István Aszódról. — Hosszabb időszakra kell terveznünk, de egyelőre csak tapogatózunk. önmagunkat kezdjük átértékelni. — Tulajdonképpen véletlenül kerültem ide, de nem bántam meg — mondja Gujbené Süri Ottilia, a dunakeszi filmszínház vezetője. — Moziüzemvezetői képesítésem van, amelyet új oldalról tudok kiegészíteni, gyarapítani. Jó csapat alakult ki a harmadik év végére. megosztjuk a tapasztalatainkat. Nem árt, ha megismerjük egymás munkáját, csak így tudunk együttműködni. Annál is inkább, mert szerintem a film fontos része a közművelődésnek. Javasolni fogom, hogy a Pest megyei Moziüzemi Vállalat rendszeresen iskolázza be ide a kollégákat. Három év múltán felszínre bukkannak az első tanulságok is: a hallgatók szívesen vennék a művelődéselmélet, művelődéstörténet és a szociológia óraszámának növelését, akár más tárgyak rovására. Ám ennél is jobban izgatja őket, hogyan ismerik el hivatalosan a tanulmányaikat. Mert a kurzus befejezése előtt néhány hónappal ez még nem tisztázódott. Erről kérdeztük dr. Kor~ mos Sándort, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetőjét. Csak átmenet — Az esti egyetem középfokú népművelői végzettséget ad, ám ehhez még nem találtuk meg a megfelelő jogi formulát. A gyakorlatban mindenesetre azt jelenti, hogy elfogadják a munkavállalásnál. Ugyanakkor azt szeretnénk, ha átmenet, állomás lenne csupán a magasabb képzettség megszerzése felé. Vagyis, megszületett egy gyerek, akinek még nem sikerült nevet találni, de azért jó, hogy megvan. Kövess László ■ Heti filmtegyzetb Vera és a férfilátogatók Alekszandr Miliajlov És Natalia Gundarjeva, a Vera és a férfilátogatók főszereplői Senki ne gondoljon holmi pikáns történetre e címet olvasva. A Szamszon Szamszo- nov rendezte új szovjet film hősnője, Vera, egy fonógyár női munkásszállásán él, maga is fonónő, és szabad idejében házassági hirdetésekre válaszol. Nem a maga, hanem a barátnői nevében, azok fényképeit küldözgetve a feleséget kereső férfiaknak, fiúknak. S össze is hoz nem egy házasságot, mígnem aztán maga is elkel: a már nem fiatal, morgó®, de csupaszív gondnok köti be a fejét a szintén nem fiatal — de nem morgós, viszont szintén csupasziv Verának. A férfilátogatók persze a lányoknak udvarló fiúk, vagy azok a férjjelöltek, akik Vera leveleire érkeznek, vagy komoly szándékkal, vagy csak érdeklődőként. Mert ugye a levél meg a fénykép szép dolog, de a házassághoz azért az sem árt, ha legalább egyszer találkozik a reménybeli menyasszony és a reménybeli vőlegény. A Vera és a férfilátogatók tehát — ez nyilvánvaló — vígjáték. Mert hiszen mi más lenne, mint vidám, az efféle férj keresés? Csupa derék, jópofa, érzelmes, tisztás zívű lány él ezen a szálláson, és csupa derék, jóravaló férjjelölt jelentkezik. Főleg azért, mert Vera válogat a hirdetések között; szelektál, sőt, kontraszelektál. A film arra persze a jópo- fáskodásnál és érzelmeskedésnél komolyabb választ is adhatna, hogy minderre miért van szükség? De a kérdést sem veti fel, mint ahogyan arra se kapunk választ, miért éppen Vera, s nem Szvetlána, Olga vagy Irina intézi ezt a levelezést — férjkerítést. Mindez azért hiányzik, mert alapvető dolgokról van szó. A férjhez menés igenis nagy gond egyes, főleg nőket foglalkoztató ipari üzemek fiatal munkásnői körében — különösen akkor, ha, mint az esetek legalább felében, a lányok vidékről, faluról kerültek fel a városi vagy éppen nagyvárosi nagyüzembe. A Szovjetunióban — valószínűleg még mindig a nagy honvédő háború iszonyatos véráldozatai következményeként — a nemek aránya még ma sem kiegyenlített. Több a nő, illetve lány, mint a férfi, illetve fiú. Azon túl, egyes iparok egyes területeken nagyfokú női, illetve férfi koncentrátumokat hoztak létre. A távol-keleti építkezések, a BAM, az olaj- és földgázkitermelő mezők például „elférfiasodott” munkahelyek, a könnyűipari üze. mek és központok meg „elnőiesedettek." Komoly társadalmi probléma hát ez, s nem olyan kedves és könnyed vidámkodás, mint ebben a filmben. Azért persze itt is kibújik a szög a zsákból. Az egyik lánynak Rigából jön férjjelölt, ami több ezer kilométeres távolságot, más életkörülményeket, szokásokat, életstílust is jelent az asszonyka gzámára. Mint ahogyan a másik lány grúz (vagy örmény?) férjével már vannak is bajok. Tehát nem is olyan felhőtlenek ezek a távházasságok. De ez már egy másik film témája lehetne. Talán lesz is; eléggé élő társadalmi probléma ez ahhoz, hogy készüljön még ezzel foglalkozó film. 39 lépcsőfok Politikai töltetű krimi az új angol film, melyet John Buchan regényéből Michael Robson írt, s Don Sharp rendezett. Közvetlenül az I. világháború kirobbanása előtti hónapokban játszódik a történet, melynek lényege az, hogy az előre látható konfliktus kirobbanását egyesek szeretnék megakadályozni, mások meg éppen siettetni szeretnék. Elég bonyolult história bontakozik ki a vásznon, sok-sok fordulattal, de sok fölösleges mozzanattal és nem kevés gyer- metegséggel is. Némely ötlet eléggé meglepő. 1914 tavaszán például még aligha alkalmazták mégoly fejlett titkosszolgálatok is a repülőgépről történő felderítést egy menekülő gyanúsított fickó keresésére. Vagy: egy mégoly ügyes ellenséges ügynöknek se igen lehetett a haditanács tagjának maszkjában csak úgy besétálni a legtitkosabb megbeszélésekre. Ezek a derék urak talán nem voltak hadászati zsenik, de egy angol főrendet meg tudtak különböztetni egy német ügynöktől. Satöbbi, satöbbi. Azt már szóvá sem érdemes tenni, hogy a nagy zárópoén, a londoni híres Big Ben toronyóra megállítása sem olyan egyszerű. Ha egy szerkezet olyan erős, hogy könnyedén mozgatja a többmázsás mutatókat, akkor nemigen áll meg attól, hogy egy hetven kilós férfi a mutatókba csimpaszkodik. De ne legyünk kicsinyesek. Fogadjuk el a filmet olyannak, amilyen, s élvezzük inkább azt a hamisítatlanul békebeli brit légkört, amit a csodálatos berendezésű kastélyok, az eszméletlenül zöld angol pázsit, a makulátlan eleganciájú lordok és ladyk, meg a gyönyörűséges régi autók látványa teremt. Egy nő azonosítása A nagy mester, Michelangelo Antonioni, új filmjében úgy tesz, mintha rejtélyeket fedezne fel és boncolgatna vagy bonyolítana tovább — de aztán kiderül, hogy rejtélyek nincsenek, csak egy tétova, kissé szétfolyó film van. Pedig a téma izgalmasan érdekes. Egy filmrendező az új filmjének alapötletét keresi, vagy inkább próbálja kiteljesíteni, s közben olyan nőkkel találkozik, akik mind a filmben, mind az életében meghatározó szerepet játszanak, illetve játszhatnának. Szólhatna hát a film a műalkotás létrejöttének kínjairól, mű és élet egymásbajátszásáról — de csak arról szól végül is, hogy milyen keserves dolog a rossz párválasztás. Javít valamit a filmen, hogy rajta van Antonioni mesterember-kezének nyoma. Takács István
