Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-29 / 74. szám
(Folytatás a 3. oldalról) megcsodálják egy fejlett kapitalista ország valamely világvárosát, ahol a központban a neonok még éjfélkor is szinte nappali világosságot árasztanak, menjenek el ennek a fénynek a határára, és nézzék meg, hogy ott mi van. Meg fogják látni a kábítószertől szenvedő, emberformájú kísérteteket és a legsötétebb nyomort. Mert ez még a legfejlettebb kapitalista országokban is megtalálható. Nálunk sok a panasz, az igény — itt is lehetett belőlük hallani bőven, és ez helyes —, de azért az emberek alapvető létbiztonságát a szocialista rendszer biztosítja. Itt a munkanélküliség nem fenyegeti az embereket, itt nincs létbizonytalanság, mint a kapitalizmusban. Aki dolgozni akar, itt munkát talál és megél. És olyan elveszett lények, akikből a kapitalista országokban százezrek, milliók tengődnek — Magyarországon nincsenek! Itt megvannak az intézmények és fórumok, amelyek a bajban lévő emberen mindig tudnak és akarnak segíteni, s segítenek is. A kongresszusi felkészülés során nagy nyomatékot kapott — s itt is szóltak róla — a társadalmi igazságosság követelése, az, hogy rendszerünk ne tűrje a munka nélküli jövedelmet. Ennek az igazságosságnak a része az is, hogy szocialista viszonyaink között ki-ki munkája, az általa létrehozott értékek arányában részesüljön a javakból és a közterheket is ennek arányában viselje. Az is felvetődött, hogy a társadalmi értékrendben is van valami torzulás. Megfogalmazódott az a jogos igény, hogy változtassunk ezen. Ha e tekintetben a pártban megfelelő a közszellem, annak ki kell sugároznia a társadalom gondolkodására is. Az első számú követelmény, hogy a becsületes munkának legyen tekintélye, és ne az ügyeskedések, az ügyeskedők imponáljanak az embereknek. Ugyanúgy a képzettséget is jobban kellene becsülnünk. A rendet és fegyelmet tartó vezetőt becsüljük A vitában felszólalt egy művezető elvtárs, s rögtön eszembe jutott: amikor a műszaki értelmiség nagyobb megbecsüléséről beszélünk, hány éve törjük a fejünket azon, hogy a művezetői munkával járó felelősséget is jobban el kellene ismerni. Ne úgy legyenek nálunk művezetők az emberek, hogy a legjobb szakmunkások sorsot húznak, jövőre ki legyen a művezető. És az lesz a művezető, aki a rövidebbet húzza, mert a többi addig pénzt keres. Ezen is gyökeresen változtatni kell! Én így értem a gazdasági életben a felelős vezetők jobb megbecsülését. Az újért bátran és határozottan kiálló, a rendet és fegyelmet tartó vezetőt becsüljük, népszerűsítsük, s ha kell, védjük is meg. A kongresszuson felvetődött további kérdések közül az egyik — amelyet már az elsőként felszólaló bányász elvtársunk is szóvá tett —: micsoda tömegű túlórát kell nekik teljesíteniük, azért, hogy az ország energiaszükségletének és a lakosság fűtőanyag-szükségletének kielégítéséhez biztosíthassák a szenet. Azt hiszem, ez nemcsak a bányászatban, hanem az ipar sok más ágazatában is így van. A túlóráztatás most — különösen ennek a súlyos télnek a következményeképpen és más problémák miatt is — még srjpnos elég jelentékeny. Szokták mondani, hogy aki szombaton meg vasárnap dolgozik, az nem műveli magát, nem szórakozik. Én pedig azt mondom, hogy a dolgozó embert sose bántsuk! Még akkor sem, ha történetesen szombaton vagy vasárnap dolgozik, mert szerintem még mindig jobb, mint ha a kocsmában támasztja a pultot. Egy más természetű vitatott kérdés: a vállalati gazdasági munkaközösségek ügye. Kísérletről van szó, azt hiszem, ez mindenki előtt világos. Célja, hogy bizonyos hiányosságokat pótoljon, amit sok helyen meg is tesz. De torzulásai is tapasztalhatók. Mégis úgy véljük, hogy a megfelelően dolgozó vállalati munkaközösségekre szükség van. Jó vonásaikat erősítsük, a rosszakat faragjuk le. Ebben sokat segít majd az — amit javasoltunk —, hogy a vállalati munkaközösségeket a dolgozó kollektívák demokratikus ellenőrzése alá kell helyezni. Ha a vállalati kollektíva megnézi, mi történik ezekben a munkaközösségekben, akkor nem lehet majd manipulálni, akkor rendben mennek majd ott a dolgok és kidomborodik pozitív szerepük. Most visszatérek arra, ami társadalmi szükséglet és jogos igény, nevezetesen, hogy a gazdaság feladatait az egész termelési szférában döntően a fő munkaidőben kell és csak ebben lehet megoldani. Mindjárt hozzáteszem ennek munkaügyi, szociális vonatkozását: a dolgozó embernek a fő munkaidejében kell a megélhetéshez szükséges anyagi alapokat biztosítani. Ez a Központi Bizottságunk, kormányunk álláspontja. Ha ez a cél azonnal nem is valósítható meg, következetesen ebbe az irányba kell haladnunk. Belátható időn belül el kell érnünk, hogy fő munkaidőben végezzük el az építőmunka alapvető feladatait és teremtsünk megfelelő kereseti lehetőséget is. Ehhez járulhat azután a szükséges kiegészítő munka. Az itteni vita alapján bízom abban is, hogy a társadalmi értékrendben, a köztudatban is teret nyer a munka szerinti elosztás és a rászorultság szerinti támogatás elve. A társadalmi rétegekről elhangzottakhoz is szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A vitában viszonylag kevesen foglalkoztak a nők társadalmi helyzetével. Talán joggal mondhatom: ennek az az oka, hogy több évtizedes erőfeszítések nyomán javult a helyzet. Nem arról van szó,,, hogy már nincs mit tenni, hiszen itt is hangot kaptak jogos igények, például a továbbképzéssel kapcsolatban. Szeretnénk továbblépni a nők társadalmi megbecsülése és az egyenjogúság valóságos érvényesítése terén is. Vannak olyan társadalmi kérdések, amelyek a nőket talán súlyosabban érintik, mint a férfiakat. Ilyen a válások nagy száma. Ebben nyilvánvalóan sok minden szerepet játszik, talán az is, hogy a nők most kevesebbet tűrnek el, mint régen, hiszen maguk is dolgozók, szavuk van a közéletben és otthon is. Lehet, hogy sokan túl fiatalon házasodnak. Mindenesetre a válások nagy száma valós probléma, amellyel úgy kell foglalkozni, hogy tudjuk: a családok felbomlása nemcsak a felnőtteket érinti, s nemcsak az asszonyokat sújtja erősen, hanem meggyötri a gyermekeket is. Társadalmunk eddig is sokféleképpen segített a nőknek, például a családot, a gyermeknevelést támogató kedvezmények útján. Mindebben elismerésre méltó módon előbbre léptünk az utóbbi években, s most arra törekszünk, hogy a helyzet tovább javuljon. Nagyon jó volna a harmonikus család, az anya és a gyermek jó értelemben vett kultuszát erősíteni társadalmunkban. Sok szó esett a nyugdíjasok helyzetéről is. Azt hiszem, ebben a kérdésben helyes álláspontra jutott pártunk, a kongresszus; tennivalóink világosak. Egy dologra azonban szeretném felhívni a figyelmet: tegyünk meg mindent, amit kell a nyugdíjasok érdekében — az igazán rászorulóknál tegyük ezt minél gyorsabban —, de ne „kiskorúsítsuk” a nyugdíjasokat. Társadamunk teljes értékű, megbecsülésre érdemes tagjai ők, akiknek érezniük kell, hogy a társadalomnak szüksége van rájuk. Ez a legfontosabb. Hallottam már olyan fiatal marxista előadóról, akinél sokkal különb veteránt tudnék az előadói emelvényre képzelni, hogy a munkásmozgalomról beszéljen, még akkor is, ha bottal sétál odáig. A fiatalokról szólva is csatlakozhatom számos felszólaló megállapításához. A döntő: erőt próbáló feladatot adni a fiataloknak. Itt persze a társadalmi szereplésre érett fiatalokról beszéltünk, de szerintem még egy gyermek nevelésének is az a titka, hogy már hároméves korban kapjon olyan feladatot, amelyet el tud végezni, és ha teljesíti a megbízatást, dicsérjük meg érte. Ezzel formáljuk ébredő öntudatát. Felelős, a képességeiket próbára tevő feladatokat, társadalmi megbízatásokat kell adni tehát a fiataloknak. Mert enélkül soha nem derül ki, melyikük alkalmas a nagyobb megbízatások teljesítésére, és melyikük nem. Kedves elvtársak! Amikor még egyszer megemlítem azt a nagy figyelmet és fegyelmet, amellyel a küldöttek és a meghívottak a kongresz- szus vitáját követték, arra gondolok, hogy ez a más országokból érkezett küldöttségeknek is sokat mond pártunkról. Itt szeretném még egyszer megköszönni a szovjet, a portugál és az etióp küldöttség vezetőjének felszólalását, a többi testvérpárt üdvözletét, amelyet a sajtóban nyilvánosságra hoztunk és hozunk. Kongresszusunkra — kellő szerénységgel — ezúttal sem hívtuk meg az egész világ kommunista és munkáspártjait. Tanácskozásunkat a nemzetközi részvétel szompontjából európai jellegűnek nevezhetjük. Mégis nagyon sok üdvözlőtávirat érkezett a kongresszus címére olyan kommunista és munkáspártoktól, amelyek itt nincsenek képviselve. Nekik is illő módon meg fogjuk köszönni az üdvözletét és a szolidaritást. Kedves elvtársak! Néhány szót a sajtóról. Mi a sajtó dolgozóinak munkáját — ide értve a nyomtatott sajtót, a rádiót, a televíziót és a hír- ügynökséget is — nagyon fontosnak tartjuk. Nem mindig mondjuk így, vagy ilyen szépen, de a lényeg ez. A kongresszusra készülve is arra törekedtünk, hogy a sajtó dolgozóinak megfelelő munkafeltételeket biztosítsunk. A lapoknak, a távirati irodának, több sajtószervnek ki kellett elégítenie a kongresszus iránti nagy érdeklődést. Tanácskozásunk alkalmából számos külföldi tudósító is érkezett hazánkba szocialista és kapitalista országokból egyaránt. Számukra is megfelelő feltételeket igyekeztünk biztosítani, külön' televíziós rendszeren követhették a kongresz- szus minden eseményét, hallhatták minden szavát. Tudomásom szerint ezzel elégedettek is voltak. Azért tettük mindezt, mert komolyan gondoljuk, hogy pártunk hazafias, internacionalista párt, a népek barátságának híve. Ehhez az is hozzátartozik. hogy segítsük a népek kölcsönösen jobb megismerését. S ebben óriási szerepe van a sajtónak. Nyilván nem mindenkinek volt alkalma követni a kongresszus nemzetközi sajtóvisszhangját. Hadd mondjam el: nagyon nagy figyelmet fordít erre a kongresszusra a Szovjetunió, a többi Szocialista ország sajtója, s nagy terjedelemben számolnak be munkánkról a kapitalista országokban működő testvérpártok lapjai is. Ez jó és megtisztelő számunkra. A kapitalista világ polgári lapjai szintén foglalkoznak pártunk kongresszusával. Teszik ezt a maguk módján, egy részük korrekten ad hírt róla, más részük — hol a „politika megmerevedéséről”, hol „liberalizálódásáról” cikkezve — politikai jó- solgatásokba, személyi kombinációkba bocsátkozik. Erre még néhány órájuk van, azután azt ajánljuk, hogy a kongresszus határozatain gondolkodjanak el. Itthon is nagy figyelem követi tanácskozásunkat, a kongresszus munkájával valósággal együtt élt a párttagságunk, sőt az ország egész politikai közvéleménye. Ennek sok jele van. Nemcsak az, hogy az újságok nagyobb számban fogynak, hogy a tv-nézők keveslik a kongresszusi adásidőt. Ennek vannak más, még ennél is fontosabb jelei. A szerkesztő bizottság jelentésében szó volt azokról a levelekről, amelyek nagy tömegben érkeztek a kongresszus előkészítésének időszakában. Sokszor valóban megható, megrendítő formában fejtik ki egyes emberek a véleményüket, álláspontjukat. A kongresszus ideje alatt is kisebb-nagyobb kollektívák, szocialista brigádok, egyes emberek elküldték üdvözletüket táviratban, levélben. Ezekben kifejtették nézeteiket, felajánlásokat tettek a kongresszus tiszteletére, s közölték: teljesítik, amit korábban vállaltak. A bizalom legmagasabb fokának tartom, hogy ezek. az üdvözletek nagyon gyakran azt is tartalmaztak: amit a kongresszus határoz, annak megvalósításában készek részt venni. Ez a bizalom értékes jele. A múlt héten én is olvastam egy levelet, amely az egyik hetilapunk szerkesztőségébe érkezett. Az újság egyik olvasója írta: ő érdi lakos, 82 éves nyugdíjas vasutas, pártonkívüli. A szocializmus építésének híve. Most magában él, két derék fia fontos munkaterületen dolgozik, így nem tudnak mindennap találkozni. Nagyon sokat gondolkodik, amikor egyedül van. Azt írja: ő semmit nem tud felajánlani, de az életét odaadná azért, hogy folytatódjék Egy polgári lap azt írta: Budapesten nem látszik, hogy összeült a kongresszus, az emberek úgy jönnek- mennek a városban, mint más napokon szoktak. Ezzel arra célzott, hogy érdektelenség mutatkozik kongresszusunk iránt. Az igazság, hogy mi munkakongresszust tartóttunk, és az embereket is arra kértük, hogy rendesen végezzék a dolgukat. Ez is történt. A kongresszus küldöttei itt, kollégáik pedig a maguk helyén dolgoztak. De akárhol is tevékenykedtünk, azonos szellemben, egy ügyért dolgoztunk. Magyarországon az, ami ma történik a szocializmus és a nép érdekében. Kedves elvtársak! A párt szerepéről szólva még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az MSZMP marxista—leninista párt. A magyar kommunistákat a szocializmus, a kommunizmus elvei vezérlik. Hazánkban szocialista társadalmi rendszer, népi hatalom, népi állam van. Célunk világos: a fejlett szocialista társadalom felépítése. De ez sem önmagáért való program. Marx és Engels, majd Lenin sem azért dolgozták ki forradalmi elméletüket, és annak szilárd, időtálló alapjait, hogy maguknak dicsőséget szerezzenek, hanem azért, hogy a munkásosztály felszabaduljon, az embernek ember általi kizsákmányolása megszűnjön, az imperializmus hatalma megtörjön, a népek szabadon és békében élhessenek. A marxizmus—leninizmus számunkra is iránytű, amelytől soha nem térhetünk és nein is térünk el. Azért dolgozunk, hogy a munkásember]!, minden dolgozó boldoguljon, az eddiginél jobban éljen, és egy szebb jövő felé tekinthessen. Azért dolgozunk, hogy szocialista hazánk tovább virágozzék. Nem közömbös nekünk az sem, hogyan vélekednek más népek a magyar népről, hogyan ítéli meg a világ közvéleménye a Magyar Népköztársaságot. Ezt semmiféle udvarlással nem lehet formálni, ezért dolgozni kell. Ha munkánk eredményes, akkor tisztelet és elismerés övezi népünket. S ez fontos számunkra, hiszen történelmünk során sokféle képet alkothatott országunkról a világ. Gondoljunk csak arra, hogy a monarchia széthullása után rövid ideig tartott a polgári forradalom. Később győzött a proletár forradalom. amelyet az antant segítségével külső fegyveres erők levertek. Utána hosszú ellenforradalmi korszak következett. A felszabadulás utáni fejlődésünk sem volt egyenletes és törés nélküli. A nemzetközi közvéleményben tehát Magyarország képe kissé összetett. Becsületbeli kötelességünk, hogy ezt a valóságnak megfelelően formáljuk. Azt akarjuk, hogy a szocialista országok népei, a világ haladó erői, a béke hívei, a reálisan politizáló polgári személyiségek úgy tekintsenek Magyar- országra, mint amely békében és barátságban akar élni a világ minden népével. Mert meggyőződésünk, hogy az emberiség jövőjének nincs más biztató útja. A mi népünk kis lélekszámú, alig több mint tíz és fel millióan vagyunk. Ehhez viszonyítva jelentős számú magyar él az ország határain túl, közeli és távoli országokban. Dolgozzunk azért is becsülettel, hogy a határainkon kívül élő magyar származásúak, magyar nemzetiségűek emelt fővel hallgathassák, ha Magyarországról esik szó. Kedves elvtársak! Pártunk — ez világnézetéből is következik — optimista, bízik a jövőben. Olyan világért harcolunk, amelyben az emberi szellem és munka eredményei az életet, a szilárd és tartós békét szolgálják. Ebben bízunk, ez a mi programunk. Eközben eszembe jut, mit írt Arany János Toldi Miklósról. Szavait egyik nemzeti sajátosságunk jellemzésére is szívesen idézem: „hogy ha nő veszélye, nő a bátorsága”! De a kongresszusi felszólalókat hallgatva Madách Imrét is idézhetjük. Amit ő Az ember tragédiájában leírt, azt mi kommunisták is valljuk: „Ember küzdj és bízva bízzál!”. A Pest megyei küldöttek sorában (előtérben) Krasznai I.aios, az MSZMP KEB titkárságának tagja, a megyei pártbizottság első titkára és Hárs István a KB tagja, a Magyar Rádió elnöke. Ha munkánk sikeres, elismerés övezi népünket f
