Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

1985. MÁRCIUS 83., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 11 Kárpáti Kamii: Álmodozás Hűvös, rőtszegélyű foltokkal a nap kirakta díványom körül a falat. Kicsit fakó — egy kicsit tréfa csak, ringok halványrőt gyümölcsei alatt. Nem először ringok! ö édesebbek, mint húsvér kéklő szilvák lehetnek! Buborékfújó gyermeknek felejtett gondolataimra fénylőn lebegnek. Amíg az ajtó megint nyílik s <3 lép helyetekbe, szép, napból való körték, hogy vágyódó arcom ráncát-redőjét, illatos, gerezdnyi ujjak befödjék. Vetőfi Sándor: János vitéz Tavaszy Noémi linómetszete még vacsorát is hozott át. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltam, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bagoson. Ma volt itt a Pista fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, na­gyon vártak. Mondtam, külföldön voltam, azért nem tudtam elmenni. Megértette, és nagyon kért, hogy menjek el hozzájuk Esztárba, mond­tam, majd meglátjuk, most azért a héten pihenek, meg dolgom is van. Persze, elmegyek hozzájuk. A nagy pakolásban itthon marad­tak a gyógyszerek, amit neked vál­tottam ki, nem hiányzik? Na és te hogy vagy? Nincs semmi bajod, re­mélem? Még nem .volt nagyon késő, mire hazaérkeztél? Tudtál dolgozni? Láttam, nehezen mentél el, de el kellett menni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon maradj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, ha ne­ked is jó. írd meg, és én úgy al­kalmazom a dolgokat. B e is fejezem a levelem, fáradt vagyok egy kicsit. írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Milliószor csókollak: Anyu. A Mama újra utazik. Ezúttal a nagvfiához. Igaz, csak néhány nap­ra, de a nagyfiú már nagyon várja. A pipás őrnagy Illés Béla Kassán született 1895. március 22-én. Ha élne, most lenne 90 éves, de már több mint egy évtizede nincs köztünk, 1974. január 5-én halt meg. Pedig ő is azok közé a kortársainik közé tar­tozott, akikről azt hittük, élve tartoznak életünkhöz örökké. Illés Béla első, nagy meghatározó gyermekkori élménye a szülő­föld, a Felvidék, a szolyvai famunkásoknak, a Schönborn-birtok ki­szolgáltatott zsellérjeinek az élete, a kuruc hagyomány, a soknyelvű kavargás. Aztán Pest következik: az István úti gimnáziumba jár, majd a jogi kar hallgatója lesz; 1916-ban végez. Ekkor azonban már a front várja; és e két alapélmény — a jogászsúg és a háború — szüli első jelentősebb munkáját, a gunyoros-ironikus, nyíltan paci­fista esszé-novellát, a Doktor Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásait. Már korábban is megjelenik, nem is akárhol — a Nyugat­ban. Barátja, Steínfeld Nándor, Ady Endre titkára mutatja be a köl­tőnek, és az ő ajánlólevelével merészkedik el Osváthoz. Újpesti él­ményei viszik közel a munkásságot felszabadítani kívánó eszmék­hez és a korszellem hatása alatt kl'jvetkező művei már előrevetítik annak az írónak a képét, aki aztán nemzetközi munkásmozgalom harcosaként éli le életét. Ezeknek a műveinek nagy volt a visszhang­juk. A szellemi munkások és a szocializmus, meg a Spartacus élete a forradalmat előkészítő fontos alkotásai. Amikor a népharag el­söpri a háborút folytatni kívánó hatalmasokat, előbb a katonatanács tagja lesz, majd Űjpest kulturális életének, később ugyanott — a ve­szély idején — a vöröskatonáknak a vezetője. Az út innen már egye­nes. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, és mint kom­munista, a párt fiatal, de egy életre elkötelezett tagja, ettől kezdve minden tevékenységét — az irodalmit is — alárendeli a célnak, a proletár-forradalom győzelmének. S egy életre szólt ez a szövetség — írta róla Király István. — Jöhettek a vallató próbák: bukás, ül­döztetés, hányódás, emigráció, semmi sem tudta megtörni a lélek erejét. A szocializmus harcosának őrizte meg Illést a jellem elszánt­sága: a meggyőzés és a hűség. Manapság hajlandók vagyunk a szocialista mozgalom klasszikus harcosait — különösen az illegalitásban dolgozókat — csak a szigo­rú konspiráció, a fegyelem megtestesítőjének tekinteni, akik süketek és vakok voltak az élet minden egyéb megnyilvánulására. Borzadá- lyos és hamis kép! A gyilkos viszonyok valóban rendkívüli viselke­désformákat követeltek, de ezek az emberek azért vállalták ezt, mert szerették élni. Mert szerették az életet, a jó ételt, italt, a sze­relmet, a kék eget, a napfényt, a tiszta levegőt. S erre Illés Béla alakja és élete fényes bizonyíték. Az emigrációban — Bécs és Csehszlovákia után a Szovjetunió­ban — vezető-író funkcionárius. A Szovjet írószövetség titkára, majd a Proletárírók Világszervezetének főtitkára, világszerte ismert író, Aranyliba, az Eg a Tisza, és később a Kárpáti rapszódia alkotója — és rengeteg anekdota élettel teli hőse. Amikor kitör a háború, ön­ként jelentkezik katonának, közlegény lesz, de 1942-ben már őrnagy, és ő intézi a magyar hadifoglyok ügyeit. Aztán ő lesz a magyar nyelvű szovjet katonalapotk szerkesztője, előbb a Magyar Űjságé, majd az Űj Szóé. Millió történet pipás őrnagya, s minden történet élet- és emberszeretetéről, nagyszerű humoráról tanúskodik. A Hon­foglalás című regényében Bálint őrnagy alakjában — mintegy ön­magát mintázva meg — maga is sokat elbeszél ezekből, de róla sok- kai több történet keringett, és kering még ma is. Legendás alak lett még életében, hát hogyne nőtt volna tovább halálában. Béla bácsi történelmet csinált, vagyis együtt élt a törté­nelemmel, de nagyon-nagyon emberien élte, úgyhogy sokszor le is becsülték érte a komolyabb irodalom világában, mert csak Anekdo­ták könyve kerekedett néha abból, amit megélt. Igenám. de a halha­tatlansághoz — mint tudjuk — sok út vezet, lehet valaki egy szálló­igével is az. és lehet nagy epikai alkotásokkal; lehet valaki nagy­szerű pro1etárforradalmár. hűséges harcosa eszméinek, és kiváló humo-érz^kű, vidám élcéművész. a jó étel. a jó ital kedvelőié. Illés Bó’a mind a kettőt tudta. Nagyregényei maradandó értékű orr kai alkotások, emberi alakja pedig szeretve-tisztelve él emlé­künkben. M. Sz. Mátyás Ferenc: ú p I ^ • • "b láttám, amint [ött a holnap Befúltak az országutak, mögöttem kiszáradt kutak, birkacsontvázak legeltek, mérgezett réten bégettek. Koesmagőzben, italosán kardok pengéjét tapodtam, láttam, a bánat sereglctt, s vérbemártrttan a reggelt, dróttal bekerítő halált, aknák közt a fogoly magányt, S láttam, amint jött a holnap, szekéren hozták a holtak. És megmozdultak az utak, friss vízzel teltek a kutak, a bűnt máglyán elégették, szétszálltak a pernye-lepkék. Mezsgyék futottak ijedten össze, mint juhok. — éreztem: leheleté van a Kannak, s Magyarország felvirradhat. Kikötő Tapodi Ilona tusrajza apa, a férje kirekesztette magát a társadalomból, ordas farkassá vált, magányossá. A földjét végleg elvet­ték a második táeszszervezésKor, de nem adta fel: nem vállalt munkát a téeszben, kizárták, ezután alkalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és jóformán semmit nem adott haza. És ekkor az anya fellázadt, be­adta a válópert. A válás simán ment, mindkettőjük számára új élet kez­dődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig kivirágzott: ekkor kezdett utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a csomagolással: „Most te jössz, neked pakolunk.” A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elintézem én. Neked még a fodrászhoz is el kell menned, azt akarom, hogy szép legyél.” A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. Ugye, addig nem mész el itthonról?” „Nem, nem!” — nyug­tatta meg a nagyfiú. „Várlak, kü­lönben is azt beszéltük még, hogy együtt megyünk, legalábbis Debre­cenig.” A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, ahogy anyja el- karikázik a falu központja felé. A Mama a válás után, 1971-ben utazott először, szakszervezeti beuta­lóval, igaz, hogy nagy rábeszélésre, és csak Bakonybélre. Mégis utazás volt az. ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Bejárta az országot, rendszerint elő­vagy utószezonban, ha másként nem, önerejéből. Magyarország összes für­dőit végigjárta már, a lábát gyógyít- gatta. A Mamát az első külföldi útra — a bolgár tengerpartra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lásson világot. Azóta a Mama járt már Szo- csiban, Spanyolországban, Drezdá­ban és Berlinben, Törökországban, és most a Barátságvonattal a Balti­kumba készül... A Mama frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt le­zárják, a nagyfiú sporttáskáján be­húzzák a cipzárat. A buszhoz men­nek, amely a városba visz. A debre­ceni pályaudvaron röviden búcsúz­kodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A Mama útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú ponto­san. tudta az érkezés idejét, számol­ta a napokat, majd az órákat és vár­ta a visszaérkező Mama levelét. Há­rom nap múlva — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely így szólt: Drága gyerekem! Tegnap este szerencsésen hazaér­keztem, nem volt semmi bajom, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fá­rasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Ri­gában esett az eső, de a többi napo­kon jó volt az idő. Voltunk több vá­rosban, Kaunas, Trakai... Kaunas- ban a város főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak bennünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval, nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitottam a bőröndöt, hogy belecsempészted a tokaji aszút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittuk, jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bősé­ges, hogy meg sem tudtam mindig enni. Itthon mindent rendben talál­tam, és nagy meglepetésemre Piros­ka Nénéd, a szomszéd asszonyunk Ú tilázban ég a Mama, „nagy­fiával” — aki néhány évvel el­múlt negyven — csomagol a felújí­tott alföldi parasztház nagyszobájá­ban. A szovjet Baltikumba készül, egy Debrecenben szervezett Barát­ság különvonattal. A nagyfiú hiva­talos küldetésben járt ott, apró ta­nácsokkal látja el az anyját. „Nem kell bundát és csizmát vinned, nem Szibériába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez hasonló, ta­lán csak egy kicsit párásabb a leve­gő a tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!” A Mama beteg. Vagy csak elfáradt ember. A nagyfiú Szeretné hinni az utóbbit Szív- és érrendszeri pana- . szai vannak, amellett ízületes, idő­változáskor bicegve jár. Minden ét­kezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához. Élete a közegészségügyben telt el. Előbb a falu szülésznője volt, majd, amikor az ötvenes évek végén megtiltották az otthoni szülést, átké­pezte magát körzeti ápolónővé, így 'ment nyugdíjba, néhány évvel ez­előtt, 58 éves korában. De nem nyu­godott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szociális gondo­zását vállalta. A Mama sorban adogatta a fiának a ruhaneműket, amelyeket az gon­dosan elhelyez a már kissé megko­pott vulkánfíber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegy­szer, ez volt az ő útiládája az egye­temi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskaságokhoz. „Jó ez még, mon­dogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne sem­mi.” A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban re­ménykedik, talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mi­kor? Ennek ma már történelmi táv­lata van. A Mama tanyasi parasztlány volt, férfit meghazudtoló nehéz fizikai munkát végzett néhány holdas föld­jükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a to­vábbtanulásra; 1944-ben, Nagyvára­don elvégezte a bábaképzőt. A fel- szabadulás után mégsem kezdhetett a szülésznői munkához. A férje — addig nincstelen napszámos cseléd — elképesztő mohósággal, évszáza­dos kiéhezettséggel vetette bele ma­gát a föld- és vagyonszerzésbe. Nem ■- eredménytelenül. '49-re már a jutta­tott három hold föld mellé kilencet szerzett. Az anyának a földön kel­lett dolgoznia, mert a nagyfiú mel­lett még két lányról is gondoskod­nia kellett. Maid jöttek a fekete évek. a „birtokot” 1949-ben államo­sították, s az anyának állást kellett vállalnia a debreceni klinikán. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagyfiától kérdi: „Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gon­dolsz, nem túl fiatalos ez a kardi­gán? Mit gondolsz, kisestélyit vi­gyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor felvehetem.” A nagyfiú mo­solyogva bólogat, és válogat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni.” Az anyja váratlanul megcsókolja a fiát: ..Tudtam, hogy rád számítha­tok!” A nagvfiúnak elszorul a szíve. A Mama 1970-ben vált el a férjé­től. Nem bírta már. A lányok férj­hez mentek, a nagyfiú elvégezte az egyetemet. A Mama úgy érezte, min­dent megtett a gyermekeiért. Az Újhelyi János: A Mama utazik

Next

/
Thumbnails
Contents