Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
19S5. MÁRCIUS 16., SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 9 Növényvilág Markó Erzsébet festménye Jóó József: Fehér Otelló A s erkélyen nincs rács, a galambok beröpködnek a szoba ajtajáig, rátelepednek a széteső kartondobozra, kirugdalják belőle a krumplit. Hangosan turbókéinak, csipkedik a szőlőt Néha előíordul, észreveszi, figyel a neszre, fölkel, megérinti az ablaküveget. Akkor a galambok elröppennek, a mennybolt felé. Hogy volt azelőtt? Az első, ami eszébe jut: el kell menni innen, minden szó nélkül, írást hagyni, ráírni egy kockás irkalapra: keressetek otthon. Balogh Bözse megmondta, bolond a város, zajos, beszédes, túl nagy ahhoz, hogy szeretni lehessen. Rengetegen lakják, messzire esik, háromszor pihen meg addig a madár, a dobogós hídtól az állomásig. Mit keresnél ott?! Ingyen pusztítod a kenyeret, hasznodat nem vehetik. Igaza lenne? Az erkélyen áll, az arca beesett, fakó, a válla csapott. Nézi az utcát, cseng-bong a világ, de nem lehet belefeledkezni. Az emeletről imádni a földet? A téren gyerekek rúgják a labdát, olyan a drótkerítés, mint a vén lovak háta. Lányok visítoznak, észreveszi a púpos embert, bölcsőt cipel, de nem piros színűt, pedig annak van csodatevő hatalma. Olyanféléből emelgette ki a fiait: Imrét, Jánost, Zoltánt. Az volt a boldogság. Ami volt, az. A nyitott kocsmaajtón dől a füst, valakit kilökdösnek a járdára, valahol kutya nyikkan. Azt hiszed, te leszel a fontos? Ügy sietsz, mintha poloskás lenne az ágyad, a kert semmit nem teremne, minden rossz csak rád hullana a magas égből A fiadék megvoltak nélküled, meglesznek ezután is. Nem tudta, mit válaszoljon, hallgattak egy darabig, mígnem Balogh Bözséhez fordult: — Csak a télre visznek el. — És hozzátette: — Négy hónapra. — Hosszú tél lesz, hosszú, ha mondom — nézett rá Balogh Bözse. Az uborkavirággal nem álmodik. Elszáradt már. Borzasztó meleggel sütött a nap, rontásra készülődött, odakergetett a falu fölé két vörösvércsét. Jajgattak hamar az alsó szeren: — Bajt hoz, bajt! Meghasadnak a méheskunyhók, szakadék lesz a kutak körül, meglássátok! Tüzet fognak az akácfák gyökerei, pöndörödnek a levelek, kányák egész serege telepedik a házakra. Félni nem félt, embertől legalábbis nem, de akkor megborzongott. Csak ne lett volna a lábánál az a kő! Emelte, dobta fölfelé, hadd zuhanjanak a madarak! A bajt hozták? Elcsúszott a hidasnál, véresre verte a szemöldökét. Kinyitotta az ól ajtaját, bemászott, összeszedte a tojásokat, Repedt volt mindegyik! Uramisten! Megpróbálta elképzelni a várost, és érezte, a szíve, a torka fáj bele. A félelem utóbb ismerős volt, mégis váratlanul érte, amikor október közepén hazaállítottak a gyerekek. — Készülődjön^ mama! — Pislogott: — Jól van. — összeszedett néhány holmit, fekete ruhát, cipőt. Mielőtt bezárta az ajtót, alaposan megnézett mindent, megstmogatta az asztalt, a széket, tekintete az edényekre szegeződöt, úgy tűnt, zörrennek egy pillanatra lábasok, tányérok, fedők, és így, ebben az őszi búcsúzásban, anélkül, hogy a gerendás szobába benyitott volna, azt mondta: — Menjünk. Balogh Bözse integetett utánuk a kapuból, ahogy elhajtottak. Nem beszéltek sokat a kocsiban, egyórai utazás után a városba értek, féknyikorgás, dudálás hallatszott be az autóba. Innen sehova? A háta kiegyenesedik, a szemének nincsen semmi fénye, a keze csupa ránc. Odabent egy kanári veri szárnyával a kalitkát, mintha erre gyúl- nának ki az utcán a fények. Szót nem tudnak egymással váltani, mosoly nem fut végig az arcán, senki se tudja, mire gyűjti az erőt, milyen sóhajok préselődnek ki a száján. A vörösvércsék a vállán ülnek, borzasztó, iszonyú két madár, kétségbeesés a nevük. Hol az a rigó, amelyik kikiáltja, meddig élünk? Itt rigó? Néma, mint a föld. — Balogh Bözsének persze könnyű — mondja, és bólogat. Tavalyelőtt szívta a fogát: mi lesz? Elfogy a község, lement a kutakban a víz, elszökött. Tavaly viszont jó vízre akadtak a határban, nem barnítja a poharakat, a kádat. Szervezik a vízműtársulatot, összefogott három falu, föltárnád a település, trombitálás nélkül. Lám, nem fogyatkoznak meg! Nem bizony! Valamikor hat forintért lehetett telket venni, négy- szögöljét, húszezerért nádas házat. Mast százezer alatt egy licita se kezdődik. —• Mit ácsorog itt? Jöjjön be! — Mindjárt — feleli. — Mindjárt. A menye nem értené meg, hiába beszélne neki hetven évről, a hosszan elnyúló hegyről, a kiszedett krumpliról — akkorák lettek, hogy csoda — esztendeje hitvány volt, alig tudott belőle öreget válogatni. A noha vesz- szejét Zalából hozták, azóta ezerszer mondták, ki kell pusztítani. Tele van vele a hegy. Egyszer valami úrféle szólt hozzá a pincénél: Nénikém, a nohának meg kell halni. így rendeltetett. Húsz esztendeje nem mondja senki. Régen két-három napig kot- latták, ette magát a kádban, jobban adta a levet. Már mindegy, kinek van, kinek nincs. Ezerkilencszázhúsz- ban került a kövecses dombra háromszáz tőke. Fehér otelló, így hívta mindenki. Ideges asszonyhang rezzenti, Vilmáé: — Nem hall? Potyog a szólő, szedegeti a földről, égeti az ujjait. Csak be kell hunyni a szemét, máris emlékszik a bor színére, a hordókra, a gándorfák- ra, az erős abroncsokra, a birsalma és a lasponya Illatára. Minden ahhoz az élethez tartozik, a tőtike, a prés, a kenőolaj szaga, a kapák, a zsákok. A nohának meg kell halni? .. rült mindennek, amikor O kijött a kórházból. Reggel teát főzött, odaült az ablak mellé, ujjait a csésze köré fonta, leste az ajtót. Időnként arra gondolt: mégiscsak jobb lehet a városban. Hanem most a hang — nem először — zavarba hozta. Már biztos benne, elmegy, nem álmodik semmiről, nem lesz beteg a télen. Egy szélfúvás visszavinné, haza, a fehér otellókhoz. A macskát hívja, Balogh Bözsénél hagyta, viselje gondját. Csodálkozva nézi, milyen tiszta lenn a park, világos a fű, a kocsma, hatalmas a pöttyös labda. Valami a mellének csapódik, két vércse sötét árnyéka suhan el előtte. Sebesen röpülnek, ő meg örül. Azt hitte, sose jut ki innét, soha többé. Kicsiny kezével a homlokához kap, mintha a kendője alól kibukkant haját akarná eligazítani. Elmarad mögötte az erkély. Később esni kezd az eső, kopog a betonon, megnyugtatja testének csontjait. Vathy Zsuzsa: Téli utazás A h.deg esitén fázósan topogtunk a sínek mellett. Hosszabb várakozásra készülünk föl, de a ködből hirtelen fények válnak ki, az expresszvonat késés nélkül megérkezik. A kivilágított kocsik csaknem üresek, de mi, akik ezen az állomáson fölszállunik, valamennyien egy fülkébe kerülünk. Hét ember, egymás mellett, egymással szemben, néhány órára összezárva. Óvatosan megnézzük egymást. Belül, az ablaknál férfi a feleségével, és öt-hat éves kislányukkal. Mellettük fiatalember, diákforma. Velük szemben elegáns, fiatal nő, egy harminc év körüli férfi. Leg- szélről én. Az expresszvonat rohan az Alföldön. Kinn sötét van és hideg, benn meleg és biztonság. Rakodás, zörgés, mocorgás, ki-ki elhelyezkedik, és mintha óra ütne, csattognak a kerekek. A család tagjai egymással vannak elfoglalva, a szülők aggályosán és túlbuzgón a gyerekkel foglalkoznak. A lányka kistermetű, vékony, arca, tekintete koraérett. Tornász, artista, talán balett-táncos? Nincs rá komoly okom, hogy ezt feltételezzem, mégsem megy ki a fejemből. A kislány ugrál, nevetgél, mikor elfárad, anyja ölébe teszi a fejét, szomorúan maga elé néz. A diák, aki mellettünk ül, göndör hajú, vidám tekintetű. Kis bajusz- szal öregíti magát, de legföljebb húszéves lehet. Nyitott könyv van a térdén, szeme még akkor is nevet, amikor olvas. A fia.tal nő ritka jelenség, derékig érő hajában a mézsárgától az aranybarnáig, minden árnyalat megtalálható. Nézzük, bámuljuk ezt a különös színpompát, fénye valamennyiünkre rávetül. Ki lehet? Vidéki színésznő? Talán színésznő- jelölt? Halkan fölsóhajt, kinyitja könyvét, olvasni kezd. Francia nyelvkönyv, talán mégsem színésznő? A mellette és mellettem ülő fiatalember — ha oldalt nézek, csizmája orrát és hosszú, keskeny ujjait látom — tüntetőén elkülöníti magát tőlünk. Színes magazinba mélyed, mintegy védekezőén tartja maga elé. A bal oldalán ülő lánytól, aki olyan szép, mint egy királylány, finnyásan elhúzódik. Kalauz jön. A fiatalember föláll, lecsapja újságját, jegyét előveszi, némán szitkozódik. Kire dühös? A kalauzra? Ránk? A vasútra? A kalauznő valóban leverő. Nem annyira csúnya, inkább elszomorító. Álla hátracsúszik, ajkát, mintha nem lennének fogai, beharapja, és bőrében, pórusaiban húszéves boldogtalanság. A ciklámen színű ripsz szalag, amit tányérsapkájára tűzött, mintha gúnyolódna rajta. Kilyukasztja a jegyeket, és hangtalanul, mint az árnyék eltűnik. — Leejtetted — mondja a kislány cérnahangon, és a mellettem ülő fiatalemberre néz. — Az a lábához bámul, ahová a kislány mutat, és amikor látja, hogy a papír a földön nem az ő jegye, hanem csak egy fecni, szó nélkül kinéz az ablakon. A vonat erőlködés nélkül kattog, és bár nyílt pályán, teljes sebességgel megyünk, mégis érezzük, hogy állomás felé közeledünk. A fiatalember, a mellettem ülő, összecsukja színes magazinját, tekintetét körülhordozza útitársain. A kislány apján, akinek gyerekes vonásai most kezdenek megkeményedni, és így lesz gyerekből rögtön koros férfi, a kislány anyján, a szép hajú lányon, a diákon, aki mintha Csokonai iskolatársa 'volna, és végül rajtam. Becsukja szemét, kinyitja, megint becsukja, és mintha elkeserítő látvány lennénk, le- biggyeszti száját. „Ti senkik” mondja ez a tekintet, „ti felejthető példányai az emberiségnek. Ti bárkivel felcserélhető, bármivel helyettesíthető, arc nélküli senkik”. Keskeny száját összeszorítja, arcát egykedvűre igazítja, majd fölveszi sastollal tömött kabátját, és mikor a vonat lassít, kilép a fülkéből. Az ajtót nyitva hagyja, nem méltat köszönésre senkit. Most, hogy leszállt, fölál lók, utánanézek. Arcát mintha már láttam volna, mozdulatait is mintha sokaktól tanulná, lépései, tüntetőén hanyag járása, még lélegzetvétele is ismerős. Megy a ködben, pipaszár lába világfájdalom, sastoHakkad degeszre tömött dzsekijében ügyetlenül ugrál. Hogy minél hamarabb elfelejtsem, a gyerekekre gondolok. „Majd csak összetalálkozik velük — gondolom kárörvendve —, egyszer majd csak összehozza őket a véletlen”. A három gyerekkel, a három szur- tos ördöggel az állomáson találkoztam, a büfé előtt, álltak, várták, hogy rájuk kerüljön a sor. — Mit kérsz? — kérdezte a legnagyobb a legkisebbet. — Szendvicset — mondta a kicsi, aki legelöl állt. A legnagyobb, akinél hármójuk pénze volt, megrökönyödve nézett rá. — Micsodát? — Szendvicset rek eltökélten. Feszült csönd lett, majd a középső, inkább békítőén, mint haragosan megszólalt. — Ez már úriember. Ennek már szendvics kell. Kapott-e szendvicset vagy nem. nem tudom, de amíg a vonat megérkezett, ott kergetőztek, rohangáltak az állomáson. Valami dobálós játékot találtak ki. és ordítoztak is hozzá, mint az ördögök. Remélem, egyszer majd összetalálkoznak a sastollassal, és öt Is megtanítják. Ha játszani nem is, mert arra születni kell, legalább köszönni. mondta a gyeTörő István: Március Petyhüdt arcunkra tor a március, az ujjropogtatő fagyok emlékei még zsibbadt tenyerünkben égnek de tovaszállnak fogatlanul napjaink zúgó tengelyében. Elbírunk még valami féltő vetekedést, a széthulló parázs melegét — kérő szemünkben hajnal mossa arcát. A világ kérdő és bizonytalan, akácszívósan megütnek felrobbant érzékszerveink. Falak beivott füstjét tüdőnk úgy éli át, mint rckettyebokor az atomkort barkája millió napsugár-szem. ösztöneinkben ott bujkál a teremtés, valami újult virágzás. Bostás-Fárkas György: Sóhajtásnyira van halálom Végső pillantásom rátok hagyja a fényt, megmaradt árvaságom a kintácsorgott éjt. Mert túlvilág! hangot Idéz koponyám — hulló meteoritot örököltem, anyám. Valkó Antal • Évgyűrűk Évgyűrűk körbe-körbe fák tövében napfény-cserepek a lombok közt madár hintázik olyan mint törékeny játékaink Benke László: Házunk ablakában Házunk ablakában csonka ágon magányos levelet rezget a szél. Falevél, falevelek roppant lombban is idegenek! Mért csak a hullásban fognátok kezet?
