Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

1985. MÁRCIUS 9.. SZOMBAT PEST MEGYE! HÍRLAP MAGAZIN 9 Várhelyi József: Falak alulnézetből — Eredj, keresd meg azt a rohadt apádat! «■“ Hol keressem, hiszen... — Biztos iszik valahol, a rossebb a belébe. — Maga is iszik. — Tisztulj innen, mert... — A vastag pohár élesen csattant a sivár könyhaasztalon. Az olcsó bor úgy fröccsent szét belőle, mint a gyűlölet. A csattanásra a felfordított hokedli­be állított poronty óriásira tátott szájjal ordítani kezdett. — Eredj, mert széthasítalak! Pénz nélkül haza ne gyere! A kiloccsant bor savanyú, émelyí­tő szagától elfogta a százszor ismert undor. Hirtelen orrába csapott a szakadozott dunyha áporodott toll- szaga, a rozoga sparherd torokkaparó, hideg bűze, a kapualj szemetesku­káinak rothadó szivárgása. A kisfiú úgy érezte, rögtön rosszul lesz. Véz­na arcából kifutott a vér, alig volt annyi ereje, hogy kibotorkáljon az utcára. Már a város peremén ballagott, amikor teljesen magához tért. Az óvoda rácskerítésénél lecövekelt. Csak úgy kíváncsiságból bebámész­kodott a zöldellő udvarra. A virágzó jázminbokrok tiszta illata megnyug­tatta, a fehér köpenyes óvó nénik, az elmélyülten játszadozó apróságok a rend, a biztonság homályos érzését keltették benne. Felkuporodott a ke­rítés alacsony kőpárkányára, és hosz- szan tűnődve mozgatta lábujjait vá­szon surranójában. Teljesen elfeledkezett reménytelen küldetéséről. A széies utca másik ol­dalán, egy beépítetlen telek satnya füvén gyönyörű farkaskutya rohan­gál zott. A gazdája — olyanforma idős gyerek mint ő — újra meg új­ra elhajította a kis zöld labdát. — Eredj, keresd meg — parancsolta —, es a hatalmas erős állat majd össze­törte magát, úgy rohant, hogy meg­keresse, visszahozza. A gazdi néha úgy tett, mintha nem akarná eldobni á labdát, ténfergett, unott képet vá­gott, mintha már terhére lenne a já­ték. Ilyenkor a kutya elébe ült, hosz- szú piros nyelvét lógatva várt, és ha a labda orvul, váratlan irányba re­pült. négy lábbal hányta magát az ég felé, hogy meglássa, hol esik le, A kisfiú megfigyelte, amikor ilyen labdát hozott vissza a kutya, nem tette le a gazdi lába elé, hanem a fo­gai között tartotta, úgy kellett on­nan kikönyörögni. Ilyenkor mindig együttérzett a kutyával. — Nekem is lesz majd egyszer kutyám, de én so­hase csapom be. Én senkit sem fogok becsapni — gondolta. Meleg fuvalom borzolódott a jáz­minbokrokból, s egy szivárványos lepke csapódott meztelen combjára. A pillangó egy kicsit billegett, aztán függőlegesen összecsukta a szárnyait. A fiúcska figyelmesen nézte, majd óvatos mozdulattal két ujja közé csippentette a finoman rezgő szár­nyakat. Elmerülten tanulmányozta az útjaira tapadt csillámló hímport, az­tán kiterítette a térdére a titokzatos kis színes repülőt, és aprólékos gond­dal szemügyre vette. Hosszan figyelte a hajszálnál is finomabb lábak této­va mozgását, izgalommal töltötte el, ha a parányi csápok megmoccantak. Leküzdhetetlen kíváncsiság kerítette hatalmába, s olykor olyan közel ha­jolt, hogy a színek és a körvonalak összemosódtak a szeme előtt. — Majd ha egyszer lesz pénzem, veszel? ma­gamnak egy frankó nagyítót. — De még végig sem gondolta, talpra lök­te a rémület. Pénz. .. pénz,.. pénz nélkül haza ne gyere ... Már a nagy építkezésnél járt, mi­re valamelyest megnyugodott. Az óriásdaru barátságosan lenget­te ormányát, és olyan mu­latságosan fordult jobbra-bal- ra, mint a fájós nyakú ember. És amikor valaki kiáltott, mindig fel­emelt egy nagy szürke négyszöget. Ilyenkor fenn a magasban izgatott, apró emberkék hadonásztak, lent meg nagy bakancsé overallosok szeg­ték a fejüket az ég felé. Egy pillana­tig arra gondolt, de jó volna, ha az apja is köztük lenne, pedig nagyon is jói tudta, hogy a munkának még a táját is elkerüli. A tornyosodó betonóriás mellett, a fűben megbújva szép tiszta betonút futott körbe. Leült a meleg kőre, nézte a mozgalmas világot. — Hát te meg mit csinálsz itt? A csillogó vadonatúj bicikli olyan csendesen surrant mögéje, hogy észre sem vette. — Szia, Robi! Semmit. Hát te? — Itt lesz majd az új lakásunk — Frankó bringa A tied? — Persze. — Hadd menjek egyet vele. Reménykedve állt fel. Az arca csu­pa vágyakozás volt. Mutatóujjával félénken megérintette az ezüstfényű lámpát. — Nem szabad fogdosni, mert el­veszti a fényét. — Nem fogom meg, csak egyszer engedj. A biciklis melegítés alsókarjával letörölte az érintés helyét, kék-fehér tornacipőjével pergette a pedált, és a földet nézte. — Jó, majd mehetsz, de először még én. A fiúcska türelmesen ült. Csak ak­kor állt fel, ha a csodálatos gép lefé­kezett mellette. Akkor sem szólt, csak várakozva figyelt. A szeme oüyan volt. mint a labdára váró ku­tyáé. — Még nem. Várj. Aztán a biciklis meg sem állt, csak elsurrantában kiáltott oda valamit, ami új és új reményt keltett. — Gyere, fogj meg! Ügy szűkként fel, mintha nem is két, hanem négy láb lökte volna a magasba. Egyetlen ugrással elkapta a nyerget Úgy érezte, tőből szakad ki a karja, de el nem eresztette. Ro­hant a bicikli mellett. — Megfogtalak, állj meg! Az iram nem csökkent. — Fogom a nyerget, nem látod? Azt mondtad ... — Állíts meg! Próbálta megvetni a lábát, de a lendület majd hasra rántotta. — Csak egy kicsit engedj! Rohant, mintha az életéért futott volna. Vékony bordái úgy verdestek mint a madárfióka szárnya, szétpat­tanó tüdővel már csak azt hajtogatta, megígérted ... megígérted. Gémbere- dett ujjai közül kiszakadt a nyereg, és homályos szeme csak azt látta, hogy a messze tűnő fényes sárvédőn megvillan a sárgára fáradt nap. A barátságos daru mozdulatlanná dermedt. Az emberek, az aprók meg a nagy bakancsosok is hirtelen elszé- ledtek, ki erre, ki arra. Csak a nagy szürke négyszögek maradtak ott az embertelenné vált, céltudatos zűrza­varban. Egymás vállára állva széle­sedtek, magasodtak kemény illesz­kedéssel az égig. Az egyik tetején zöld ágra aggatott fehér meg piros papírszalagok libegtek az alkonyati fuvallatban. Az építkezés körül sza- naszéjjei heverő lim-lomok között süldő macska játszadozott egy piros szalagfoszlánnyal. Lekushadva várta, amíg a szél meglebbenti, akkor neki- ugrott, körmei közé kaparintotta, ha­rapta, hempergett vele, s amikor tó­csába ugrott, kényesen rézogatta a finom pracliit A kisfiú hátát a rücskös betonfal­nak támasztva állongált, nézte a bo­londos macskát. Hirtelen lehajolt, felkapott egy ökölnyi faltöredéket, és a macska felé vágta. — Rohadt Ro­bi... rohadt Robi... rohadt apád... — sírta. Lült a fai tövébe, fejét felhúzott térdeire hajtotta. Már aludt, amikor betakarta a sötét. Valentin 'Ágnes: Levél barátaimhoz Hajdú Gábor: Kulcs a zárban Taniás I6t£tt6 a táskáját az előszo­bában, egy órával korábban jött ha­za a szokottnál. A lakásban csend fo­gadta, Edit talán éppen vásárol, vagy útban van az ovoda télé. Bepillantott a konyhába, az edények a szárítóra rakva, talán valamit harapni kellene a munka előtt, azután hozzáfog eh­hez az ügyhöz. Válóper, az asszony, aki válni akar, külföldi, két gyerekük van, de az anya csak az egyikre tart igényt, a fiúra, azt mondja, neki a lány nem kell. De szabad-e elválasz­tani a testvéreket, még ha különne- műek is, az apa viszont mindkettőt vállalná Arra is hivatkozik, a nagy­mama is be tudna segíteni a gyerme­kek nevelésébe. Bonyolult ügy, mor­mogja magában, lehet, hogy éppen ő az oka a fiatalok szétválásának, hiszen évekig egy fedél alatt laktak, és most is csak néhány lépcsőház vá­lasztja el őket egymástól. Szokatlan most ez a csend, Enikő sem motoz a játékaival az előszobá­ban. Ilyen csendben lehetne igazán jól dolgozni, de addig nem érdemes hozzákezdeni, amíg haza nem jön­nek, úgyis kizökkentenék a munká­ból. Körülnézett, mivel üthetné agyon a legfeljebb félórányi időt. Leviszem a szemetet, gondolta, azzal is előbbre leszek. Felkapta a mű­anyag vödröt, és a bejárati ajtó felé mozdult, de mielőtt léphetett volna, felcsörgött a telefon. A szemetesvö­dörrel a kezében visszafordult, meg­markolta a kagylót. Lajoskám, te vagy az, gügyögte egy női hang. Nem, mondta Tamás kimérten, de lehetnék az is. Most az vagy, vagy nem, mél­tatlankodott a nő. Ha maga fekete hajú, szép és okos, akkor nagyon ér­dekel, mondta a kagylóba, ugyanis olyan a feleségem. Hülye, válaszolta a nő, és letette a kagylót. Tehát egy válás, indult el benne az ügy, és mi legyen a gyerekekkel. Kilépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A pincében rothadó gyü­mölcs és valami nyomasztó penészil­lat fogaáta. Nyilván nem ürítik ki rendesen a kukákat. Most az övébe is beletapadt a szemét. Hozzáütögette a vödrét a nagy tároló konténerhez. Leoltotta a villanyt, és visszaindult, és egyszerre nyugtalanság szállta meg. Szabad kezével a zsebéhez ka­pott, a kulcs nincs a zsebében, való­színűleg a zárban maradt. A fene egye meg, morzsolta szét a szavakat a foga között, most kizártam magam. Néhány lépéssel felért az ajtóig. Va­lami csodában reménykedett. Hogy Edit közben hazajött, hogy az ajtó mégsem csapódott be, és csak meg kell lökni, máris feltárul. De hiába nyomta lágyabban, majd erőteljesebb lökésekkel az ajtót, a zár nyelve szi­lárdan őrizte pozícióját. Most mi lesz, töprengett magában. Nem hallott még ilyen helyzetről. Megvizesedett hátán az ing. Editnél van kulcs, biztatgatta magát. Rövi­desen itt lesznek, és megoldódik ez a hülye helyzet, hogy az ember nem tud bemenni a saját lakásába. Mert belül felejtette a kulcsát, kívül pe­dig nincs kilincs, csak egy gomb, amely tulajdonképpen semmire sem jó, pusztán arra, hogy annak a segít­ségévei be lehet csapni az ajtót. Ez tehát ezeknek a házgyári lakásoknak az egyik nagy hibája. Neki, legalább­is most ez. Letette a vödröt az ajtó elé, és lebotladozott a lépcsőn. Ki­ment a feljárati ajtó elé, innen leg­alább látóim őket. Ácsorgott néhány percig, de nem látta Edit és Enikő ismerős alakját. Emberek mentek el mellette közömbösen, talán a másik, vagy a harmadik lépcsőházban lak­nak, nem tudta. Rómlett, hogy egyi- küket-másikukat mintha látta volna már valahol, de ebben sem volt biz­tos. Ebben a lépcsőházban is har­minchárom család lakik, gondolta le- hangoltan, és talán néggyel, vagy öttel vagyunk köszönő viszonyban. Felemelte az arcát a tízemeletes épü­let tetejéig, egy félig nyitott ablak­ból a szemébe lövellt a fény. Mintha rám dőlne az épület, gondolta, és a mellén érezte a nagy szürke blokkok súlyát. Üjabb tíz perc múlt el, vagy talán tizenöt. Edit még mindig nem jött. Talán a szomszédnak kellene szólni, vagy a házmesternek, de az három lépcsőházzal odébb lakik, és lehet, hogy nincs is itthon. Újra felbakta­tott a lépcsőn, néhányszor megnyom­ta az ajtó melletti csengőt, de bentről nem jött válasz. Talán egy óra múl­va, gondolta lehangoltan, most in­dulnak vissza az emberek a munka­helyükről, kirajzanak az utcára, mint a hangyák, és ki-ki elindul a lakása felé, hogy ott élje tovább az életét, azt a félnapot, ami a munkaidőn kí­vül van. De ő nem élheti, mert fele­dékeny volt, szórakozott, figyelmet­len és becsapta az ajtót, a kulcs pe­dig belül maradt a zárban. Nyilván Edit nem állja meg szó nélkül, ha addig nem történik vala­mi. Alig várt újabb öt percet, egy ismerős arc bukkant elé, a hóna alatt Barátságnak mondjam-e Az olyat ami csak Addig tart, amíg funkciód van És fémjelzett a neved Amíg társ van melletted Személyünket a társasági listán Jegyezni kategorizálni lehet. Barátság-e az olyan Ami évtizedekig tart Es hirtelen megszakad Amikor hónapokig Elmennek melletted Nem kérdezik sorsodat. A mosolyok hamisak A szavak nem őszinték A szándék hazugság A meghívás formális letudás A telefonok elnémulnak Ha találkozunk azt mondják Te vagy a hibás! Megadom magam Vállalom Bűnös vagyok A baráti körből Érdemeim elismerésével Dúsa Lajos: Téli dal Saját kérésemre Kizártam magam. A társasjátékot egyedül Játszani nem tudom Az új társalgási nyelvet Beszélni nem tudom. Egy kicsit talán megfáradtam És társ nélkül vagyok Plusz egy fő A baráti körben Lenni nem akarok. Elnézést kérek mindenkitől örülök, hogy találkoztunk Hogy sok-sok évig Jóban rosszban Együtt voltunk. Kiléptem a sorból Mentségem csak egy lehet A bujócskázás közben Meglöktek, elestem. Hogy védekezzem Elkiáltottam magam Ne bántsatok! Nem ér a nevem! Pákolítz István: Botcsinálta Csontig szikárodnak a kertek, mindig a lányos asszonyarc, —■ Hazudd hát magad kevesebbnek, s fűts, ha megfagyni nem akarsz! Hogy kihűlt bennem Magyarország’ Roppan az almáskert-derű, reggelre kifagynak a rózsák, s orvosságszag lesz, keserű. Ez a tél teszi? Vagy csak Szatmár? — Mi ez a dermedt bénaság?! Görnyedt gondjaim asztalánál mit siratnak az éjszakák? Lassanként fölösleges lesz minden kendőző mozdulat Tekintetem ablakában tüntetve könyököl a biztos romlás Leglelkemben ugyan — hangtalan bár — botcsinálta bátorságom meg-megzsondul kih í vóan - vacogtató - gyönyörű zsoltára! „Nincs már szívem félelmére” táska. Ez valahol a negyediken vagy az ötödiken lakik, gondolta őrömmel, bár a nevét nem tudta. Köszöntek egymásnak, majd Tamás elhadarta, mi történt. Egyszer mi is jártunk így, válaszolta a könyvelő kinézetű. De ugye nincs bezárva. Nincs, nincs, bi­zonygatta Tamás, csak becsaptam. Hozok csavarhúzót, indult el a másik a lifthez. A könyvelő kinézetű rövide­sen visszatért, közben levetette a kabátját, és melegítőt vett fel. Ha szerencsénk van, makogta, akkor gyorsan meglesz. Tudja, attól függ, milyen erős a zár rugója. Nekifeszí­tette a vékonyka résnek a csavarhú­zót, és a nyelére aprókat ütött a franciakulccsal. De vagy a rugó volt túl erős, vagy nem találták el jól a nyelv magasságát, hiába nyomták, az ajtó nem engedett. Hát ez nem megy, ' mondta a másik lehangoltan, és ci­garettára gyújtott, hátha támad így egy jó ötlete az embernek. Közben a bejárat felől lépések hangzottak, egyszerre többen nyoma- kodtak fölfelé a lépcsőn, köztük a szomszéd is. Bentmaradt a kulcs a zárban, ugye, vélekedett szakérte­lemmel, s ettől Tamás megértette, ők is jártak már így. A mienk könnyen kipattant, mondta a szomszéd, hiszen akkora a hézag az ajtó meg a tok között, hogy majdnem belefér az ujjam. Letette a táskáját, és meg­vizsgálta az ajtót. Hát itt nincs ak­kora hézag. El van fordítva belüi a kulcs, Tamásikám? kérdezte a szom­széd. Ö eddig csak Török úrnak szó­lította. Nem tudom Tibor, vonta meg a vállát Tamás. Nem emlékszem. Csak amikor hazajöttem, és kinyi­tottam, ösztönösen belülre tettem a kulcsot. így csinál az ember. Mert ha nincs elfordítva, akkor az enyém­mel ki lehet lökni, vélekedett Tibor. Néhány másodpercig babrált, majd abbahagyta. Ez sajnos el van for­dítva. Tamás eddig nem is ügyeit rá, hogy kik vannak mögötte. A dolgozó alak hátát bámulta. Egyszerre csak meg­szólalt egy ismeretlen hang. Hoztam egy hosszabb csavarhúzót. Két mele- gítős alak állt mögöttük, nem emlé­kezett rá, hogy valaha is látta őket. De Török Tibort ismerték. Majd rö­videsen egy újabb jött, ő is melegítő­ben, segítőkészen, és csak a beszé­déből következtetett rá, hogy ő is itt lakik a lépcsőházban. Majd nemso­kára ott látta a házfelügyelőt is, aki rövidesen elment, majd egy fiatal­emberrel tért vissza. Ekkor ért a lépcsőfordulóba Edit is Enikővel. A fiatalembernek rövid bajuszkája volt, ő is szerszámokat szorongatott a ke­zében és egy zseblámpát. Arra kell vigyázni, mondta a bajuszos, hogy a borítólemezt ne feszítsék neki a zár­nak. Most ő vette birtokba a tere­pet, a többiek cigarettáztak, és kü­lönböző törtéheteket meséltek. Egyi­kük lehajolt Enikőhöz és a kezével árnyékfigurákat formált a gyér fényben. Még, mondta a kislány, még, másikat is, többet talán nem tudsz. Tamás közben a bajuszost figyel­te, aki szakértelemmel matatott a zá­ron. Az a baj, mondta az, félig hát­rafordulva, hogy nekinyomták a le­mezt a zár nyelvének, máskülönben már kipattant volna. Végnélküli percek múltak el, Edit szemrehányóan bámulta Tamást, amikor az ajtóból fémes kattanást hallottak, majd azt követve feltárult a fekete névtáblával ellátott bejárat. Hát ennyi volt, mondta a fiatalem­ber, és összeszedegette a szerszámait. Mondtam én, hogy Zoli majd meg­csinálja, dörmögött a házfelügyelő. A fiam ugyanis műszerész, és most katona. Tamás körülhordozta a te­kintetét a szűk lépcsőházban, hogy szemrevehesse az arcokat. Vagy tízen szorongtak már a falhoz lapulva, kü­lönféle szerszámokkal a kezükben. Tamás telisteli volt feszültséggel, de elnevette magát. Másik bezárt ajtóm nincs, mondta, majd sorban kezet fo­gott mindannyiukkal. Amazok is ke- zetfogtak egymással, az ismerősök is­merősökként köszöntek el egymástól, volt, aki a nevét mormogta, iegalább utólagos bemutatkozásképpen. Amikor elmentők, Tamás még egy­szer a szomszédja, Török Tibor felé fordult, aki továbbra is az ajtójánál állt. Hát köszönöm neked is, Tibor- kám, mondta és megvárta, hogy a szomszéd egy szervuszt köszönve, be­zárja az ajtaját. Ekkor ő is bement a még mindig nyitott ajtón. Rápil­lantott a zárra, amelyen bizony lát­szott a beavatkozás nyoma. Hát ezt valószínűleg ki kell cserélni, gondol­ta, és amíg becsukta maga mögött az ajtót, arra gondolt, ez a zárban felejtett kulcs most néhány félóra alatt közelebb hozta egymáshoz és őhozzá is a lépcsőházban élőket, mint az elmúlt öt esztendő, amióta itt lak­nak. Azután arra gondolt, vajon megismeri-e majd valamennyiüket az utcán is, hogy köszönni tudja­nak egymásnak.

Next

/
Thumbnails
Contents