Pest Megyei Hírlap, 1985. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-11 / 34. szám
IMI. FEBRÜÄR ll* HÉTFŐ resr MKCYB, Régi Pest megyések találkoztak Az újjáépítés bölcsőjénél Kellemes hangulatú találkozó színhelye volt az Építőművészek Szövetségének székháza. Egykori munkatársak adtak egymásnak randevút, olyanok, akik negyedszázaddal ezelőtt egyazon a helyen dolgoztak; a Pest megyei Tanács építési és közlekedési osztályán. Visszajött „az öreg" A történet kezdete az ötvenes évekre nyúlik vissza, amikor is létezett egy Város- és Községgazdálkodási Minisztérium, s ugyanilyen elnevezéssel a tanácsi hivatalokban osztályok látták el a településfejlesztésekkel kapcsolatos feladatokat. Az Építési és Városfejlesztési Minisztérium, majd a tanácsokon az építési és közlekedési osztályok létrejöttével Í975. február 16-án nevezték !$i a Pest megyei Tanács illetékes osztályvezetőjévé Otz Lo- tándot. Két helyettesével, Ra- dovits Józseffel és Hámor Ferenccel kezdte meg a munkát. Újjáépítés volt ez a javából, hiszen az ellenforradalom teljesen szétzilálta a megye iparát, közlekedését. Méghogy szétzilálta! A Pest megyei Víz- és Csatornamű Vállalat jogelődjénél, a Vízmű és Kút- karbahtartó Vállalatnál megjelent a régi tulajdonos, gondolván, hogy eljött az a nap, mikor visszaveheti egykori cégét. — Aztán lecsendesült az öreg Bázler Béla — meséli Radovits József. — Ott maradt a vízműnél, sőt onnan is ment nyugdíjba mint művezető. Az ilyen emlékek már valóban a múltat idézik, ma már sokaknak csak történelem ez: történelem, ami a találkozón részt vevők életének része volt. S míg mindenki el- az’ elválás óta élteit idő. eseményeit, az utóbbi negyedszázad stációi kezdtek kirajzolódni. Sokan azóta már nyugdíjban vannak, néhányan közülük Végig a tanácson dolgoztak. Ledényi Gusztáv még az, alispáni hivatalban kezdte pályafutását — iktatóként. Mikor az osztályra került, tarifaellenőr lett. Volt munka elég — ö koordinálta a megyei Szállításokat, ami nem kis feladat — emlékezik vissza Otz Loránd. Ebben az időszakban alakult meg a Kishajózási Vállalat. A szervezés Weszelits Gergely nevéhez fűződik. Vác, Szob, Ercsi átkelőforgalma ekkor indult meg menetrendszerűen. A nagy „produkciók” egyike az idegenforgalom megszervezése volt. Akkoriban még társadalmi munkában. Ordódi Györgyné neve fémjelezte ezt a tevékenységet; a Dunakanyar Intéző Bizottságot, a megyei Idegenforgalmi Hivatalt az ő irányításával szervezték meg. — Örülök, hogy ismét együtt vagyunk — mondta Otz Loránd —, jó csapat volt a miénk. Emlékeztek még a klubnapokra, amiket tartottunk? Mikor Fekete Lajos hegedült? Hogyne emlékeztek volna erre az egykori munkatársak, s hogy felejthették volna el a régi napokat! — Na és a földrengés? Taksony volt az epicentruma, de Dunaharasztiban is tönkrement rengeteg ház. Mennyi is? Háromszáz, ötszáz? Nem tudod pontosan, Gergely? — fordul Radovits József Weszelits Gergelyhez. — Háromszáz! Dehogyis! Hiszen csak Dunaharasztiban ezernégyszáz, ezerötszáz épület dőlt romba. S ott volt még Taksony és Öcsán is akadt munka elég! Repültek a papírok — Erről van egy jó kis történet — mondja Radovits József. — Földrengés után az OTP adott kölcsönt a helyre- állításokhoz. Aztán amikor jött ötvenhat októbere, novembere, az emberek bementek az OTP- be és az összes papírt szerteszét hordták, hogy ne maradjon okmány az adósságokról. Nem gondoltak arra, hogy mindennek megvan a másolata. • - -C Izgalmas idők voltak azok, s ilyen körülmények között kellett egy új gárdának dolgoznia, megszerveznie a közlekedést, az idegenforgalmat. A találkozón összegyűltek közül csak Szabadi Éva dolgozik ma a Pest megyei Tanácson, márciusban ő is nyugdíjba megy. S utána már nem lesz senki a régiek közül a Városház utcában. Vajon mikor fognak megint összejönni ezek az emberek, mikor idézik fel újra a negyedszázad történéseit? A kérdésre Otz Loránd azonnal megadta a választ: — Közkívánatra, néhány hónap múlva... Fiedler Anna Mária Tavasszal következnek a családi házak Pont kerülhet az ügy végére Mint annyi más helyen a megyékben, a Csepel-szige- ten is gondot okoz az egészséges ivóvíz hiánya. Berzenkedtek is a tököliek eleget miatta. Különösen azután, hogy a tanács határozott a vezetékes ivóvízrendszer kiépítéséről, s az elkészült költségvetés alapján a lakosok megkezdték a hozzájárulás havi részleteinek befizetését. — Ezt tessék megírni! — mondta felháborodva egy tököli asszony. — Több mint két esztendeje fizetjük minden hónapban a vízdíjat, s a víz még sehol. Ugyanúgy a ^ kútból kell húznunk, mint ^ anyáink, nagyanyáink ide- ^ jén, csak akkor nem kel- f. lett érte fizetni. Mi van a dolgok hátterében? Bizony, ha úgy fogja fel az ember, hogy már két esztendeje fizetnek hónapról hónapra a tököliek a vízért, s még most sincs az éltető nedűből a házakban, valamit sejt a dolgok mögött. Esetleg nyerészkedő hivatalnokokra gondol. A helyzet azonban ennél jóval egyszerűbb, mondhatni, prózaibb. Erről a tököli tanács vb-titkára, Szabóné dr. Huj- bert Anna a következőket mondta: — Több mint három éve alakult meg a vízműtársulat. A részletes költségvetés szerint az ingatlantulajdonosoknak tizennyolc-tizennyolcezer forinttal kell hozzájárulniuk a víz bevezetéséhez. Ezt ki-ki részletekben fizeti be, havonta, százhetven forintonként. Tehát nem megrövidíteni akarták ezzel a község lakóit a tanácsi szervek, hanem a mintegy húszezer forintos társulási díjat kezdték törleszteni a tököliek. Az már más kérdés, hogy előreláthatólag csak tavasszal vagy egy kicsit később jutnak vízhez a község lakói. Azonban egyik napról a másikra, különösen a jelenlegi gazdasági helyzetben nem lehet kiépíteni a vízvezetékrendszert. Hiába, az infrastruktúra fejlesztése még mindig a magyar építőipar gyengéje. Az okok régebbi keletűek A jelenlegi berzenkedés okai egyébként a társulat megalakulása előtti időszakra nyúlnak vissza. Nem fogadták egyértelmű lelkesedéssel a községbeliek a vezetékes vízhálózat kiépítését, hiszen mindenki tudta, hogy ez komoly anyagi áldozatot kíván az ingatlanok tulajdonosaitól, használóitól. Különböző ösz- szegekről volt szó kezdetben. Először tizenkétezerről beszéltek, utána tizenötezerről, s végeredménynek kijött a tizennyolcezer forint. Az összeg nagysága hidegzuhanyként ért sokakat Tökölön, annál is inkább, mivel sok a kisnyugdíjas a községben; nekik a havi százhetven forint kifizetése is komoly anyagi megterhelést jelent. Az erőn felüli áldozatot elkerülendő, a rászorulóknak három év halasztást adott a tanács, de számos helyen ennek meghosszabbítását kérték a lakók. — Nagyon sok kérelem érkezett hozzánk ez ügyben, de hangsúlyozom, csak nagyon indokolt esetben adunk haladékot. Ügy érzem, jóval egyszerűbb havonta nélkülözni százhetven forintot, mint később — esetleg — nagy tételben kifizetni a hozzájárulást. Olyan családoknál nem tudunk helyt adni a kérelmeknek, ahol tudjuk, hogy a gyermekek képesek támogatni a kisnyugdíjas szülőket — mondja a vb-titkár. Útépítés társadalmi segítséggel Mostanra azonban kezdenek lecsillapodni a kedélyek. Az utcák nagy részén már lefektették a vezetéket, és tavasszal megkezdik a családi házak rákapcsolását a rendszerre. Sok helyen látszik még a földmunkák nyoma, gyakran járnak sárban a tököllek. Lovász István, a Há- mán Kató utca egyik lakója elégedetlenül ingatta fejét: — Mi magunk hozattuk a salakot és raktuk le az utcában társadalmi munkában. Aztán egyszer csak jönnek, feltúrják az utat, s megint sárban járhatunk — mutat a lábikrájára. — De a lényeg, hogy már van víz az utcában, s nemsokára a házakban is lesz. Tököl vízgondjainak megoldódása egyben a Csepel-sziget égető vízhiányán is segít. A regionális vízmű a főváros hálózatának része, ehhez kapcsolódik Ráckeve és Szigetújfalu rendszere is. Nemrégiben adták át ünnepélyes keretek között a szolgáltatóépületet, melyben a nyomásfokozó kaTakács Tibor« ^Szentendrei tiicóLöm A mikor a múlt év őszén bezártuk a *•* Tyúkos-tetői ház ajtaját, valamikor november elején, s elbúcsúztunk tavaszig a kerttől, a virágoktól, amelyek még virítottak, hiszen utánunk integettek az őszirózsák; nem egyedül jöttünk haza. Hoztuk magunkkal a kert ajándékát: egy kis fekete tücsköt, amely bent rekedt a házban, már napok óta bent bújkált, jobban érezve magát odabent, mint a kert hűvösében. Sári találta meg: „Nézd csak, ne hagyjuk kint, szegény ártatlant”, ennyit mondott csak, s már hoztuk is haza a lakás melegébe. Ö is kapott lakást, egy dunsztosüve- get neveztünk ki a házának, kibéleltük, kapott ennivalót, s napokon át élvezettel figyeltük, persze nagyítón át, hogyan él, mászkál, eszik. Étrendje azóta sem változatos, kap egy-egy almaszeletet, ezt igen nagyon szereti, azután hébe-hóba friss salátalevelet, legutóbb banánt is kapott és igen szerette, de adtunk már neki parizert, kalácsmaradékot, mit tudván arról, hogy mit is szeret egy tücsök? A legnagyobb szenzációt a beszórt - kristálycukor jelentette, ezt élvezte a legjobban, olyan tobzódást csapott, amint csápjaival egyenként felszedte a kristály szemeket, hogy qsak álmélkodtunk. Ügy gondoltuk, hogy ingyen muzsikushoz jutunk, azt ugyanis olvastuk már valahol, hogy a kínaiak kis háncskalitkában tartják a tücsköket, s gyönyörködnek az énekükben. Hát a mienk bizony erről mit sem tudott, mert egy szót nem hallatott még, csak elfogadta az ennivalót. Ha látja, hogy figyeljük, produkálja magát, rátelepszik egy almaszeletre és megmutatja, hogy milyen élvezettel rágcsálja. Azt már a lexikonból tudom, a■ mindentudó Pailasból, hogy csak a hímek muzsikálnak: cir- pelnek, csicseregnek, pricskelnek, csűrölnek, trécselnek vagy hegedűinek. A mienk nyilván nőstény, s ezért némaságra van ítélve. Előbb arra gondoltunk, megtöltjük földdel félig az üveget, hadd fúrjon bele lyukat, mint azt a természetben is teszi, de aztán letettünk érről. Kapott homokot, de azt nem szerette, annyira nem, hogy mindig a salátaleveleken tanyázott. Hogy nagyobb legyen a mozgási területe, lefektettük az üveget, de az egyik nap háládaltanul visszaélt jóságunkkal, kirágta a celofánt és megszökött. Napokig sajnáltuk szegényt. Hiszen az volt a tervünk, hogy itt, nálunk átvészeli a telet, ha már nyilván erre készült a Tyúkos-tetőn is, s aztán tavasszal, amikor már élvezet lesz odakint sétálni a fűben, eleresztjük őkéimét, hadd menjen isten hírével, s terjessze jóságunkat a többi tücsök között. De hát ha búcsút sem mondva megszökött? Nagyon sajnáltuk, mert gondoltuk. ’ éhen hal, nem tudván azt, hogy egy tücsök meddig tud koplalni, s mivel az udvari szobában tervezte ki és hajtotta végre nagy szökését, itt még ennivalót sem talál, lévén, hogy mi mindig a matyószobában terítünk. És egy hét múlva majdnem ráléptem a belső, utcai szobában. Véletlenül vettem csak észre. Valahonnan ment valahová. Kényelmesen derítette fel a nagy lakást, a piros szőnyegen sétált, amikor rácsaptam. Nem tudom, haragudott-e, vagy örvendezett, mindenesetre este nagy lakomát csapott almából és salátából. Azóta újra őrizzük. És jobban, mint annákélőtte. Sétáljon csak körbe-körbe az üveg fenekén, lapuljon meg a salátalevelek alatt, heverjen az almahegy tetején, mert ezt nagyon szereti, s várja a tavaszt. Én is a tavaszt várom. Azt hiszem, egyképp gyűlöljük a telet. Én nagyon. Talán csak gyerekkoromban rajongtam a télért, amikor szánkóztam vagy korcsolyáztam. Mára alaposan meggyűlöltem a telet. Mostanában ráadásul mínusz 20 fokos hidegek járták, ültem a szobámban és dolgoztam, s csak muszájból hagytam el a lakást. De a tücsökkel várjuk a tavaszt. Mivel nekem nincs meg Pungur: „A magyarországi tücsökfélék természetrajza”, amely a legalapvetőbb munka a tücskökről, így aztán nem tudom, hogy a többiek alszanak-e ilyenkor vagy sem, gondolom, visszavonult mindegyik szentendrei tücsök a vackába, az elkészített, mély járatokba, s ott várják a tavaszt. fia eljön, mert már erősen készülő- dik a kertek alatt, egy jó hónap múlva már napozni fogok a teraszon, égetem a rossz szomszéd telkén megmaradt száraz, aranyszín árvalányhajat, s elengedem a tücskünket, hogy vezényelje majd azt a kórust, amelyet annyira szeretek. Te szentendrei tücsköm, bírd ki már ezt a néhány hetet. ígérem, visszaviszlek majd testvéreid közé, és akkor elmesélheted nagy kalandodat, amely Budán esett, az Vgocsa utcában. pott helyet. Innen kapja többek között a Csepel Autógyár, Szigetcsép, Szigethalom és Szi- getszentmiklós is a vizet majd. Szigetszentmiklóson most folynak az előkészületek, tavasszal pedig a szigetcsépi hálózat kialakítása kezdődik meg. A felsoroltak alapján úgy tűnik, végre megoldódik a szigeten élő sok-sok ezer ember vízgondja, s pont kerülhet egy régóta húzódó ügy végére. F. A. M. Ösztönzik a nyúltartást Élénkül a külföldi kereslet a nyúl iránt. Az exportáru- alap növelésére a Terimpex Nyúltermelési és Külkereskedelmi Társaság kedvezményekkel ösztönzi a termelőket a házinyúl tartására, hogy más, a nyúl értékesítésében részt vevő vállalatokkal együtt, teljesíteni tudja az ez évre tervezett 29 millió dolláros bevételt. Tavaly a társaság 33 ezer te- nyésznyulat biztosított díjmentesen, s az idén további 30 ezer anyanyúl és bak ingyenes, illetve mérsékelt árú kihelyezését szervezi meg. Bába Mihály: *3tt íidz adott A kétéltűek a településen cirkáltak. A víz még mindig percről-percre emelkedett. A hullámok mint faitörő kosok döntötték ki a kerítéseket, sodorták el az ólakat, a széna- és szalmaboglyákat. Felkapaszkodtak az ablakig, ostromolták, széttörték, elnyelték a szobákat. Törtek, zúztak mindent, ami útjukba került. Az egyik háztetőn macska nyávogott, a vízben úszó boglya tetején meg egy kutya lapult, majd vinnyogva körbe forgott és belevetette magát a kavargó hullámokba. Úszott, ahogy csak bírt, de a víz tovább sodorta. A kétéltűeken marcona, borostás arcú katonák és rendőrök, a fáradtságtól verítékben úszott homlokuk, arcuk. — Emberek! — hangzott fel néha-néha az elnyújtott kiáltás, aztán a házak ablakait, a padlásajtókat lesték, hogy hol jelenik meg egy-egy kétségbeesett arc. — Átkutatni minden házat, padlást! — mondta a tiszt. A kétéltűek háztól házig haladtak előre. Vízbefulladt jószágtetemek sodródtak az udvaron. A kis istálló beroklkant tetején ázott tyúkok lapultak, távolabb néhány liba, kacsa ült hintázva a víz tetején. A rendőrök és a katonák derékig érő vízben gázoltak be a házba; emberek után kutattak. Nyolc idős embert szedtek össze, nyolc embernek mentették így meg az életét — szinte az utolsó pillanatban. Az öregek féltették életük munkáját, makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy búvóhelyükön, a padláson maradjanak, amikor mások az árvízriadó után elmenekültek. Az önjáró kétéltűek tovább cirkáltak a település házai között. A katonák embereket, jószágot, bútort mentettek. - -•■Már'csafe-a-téglából^épü/lt'néhány ház állt szinte csupaszon, mert a vakolat átázott, omlott a vízbe. A sár- és a vályog falú házak.mint térdre rogyott, csákójukat pal- lossuj tóttá óriások törpültek beomolva a vízbe, s tehetetlenül tűrték, hogy az ár elsodorja szalmatetőj ükét, a cserepet, a letépett ajtót, s a szobából kiörvénylő bútordarabokat. A széles fal, mint egy homokvár fala omlott le, a gerendák egy pillanatra a levegőbe meredtek, aztán halk reccsenéssel utánabuktak, sodorva mindent, ami útjukba került. A tiszt rágyújtott. Mélyet szippantott cigarettájából. Sokáig a füstöt bámulta. — őrmester elvtárs, induljunk tovább. Itt már nincs, nem lehet élőlény! A deresedé hajú rendőr komoran körbekémlelt. Nem tudta leplezni nyugtalanságát. — Igen, itt már valószínűleg nincs élőlény — mondta mintegy önmagának. — Mehetünk is, csak... — Mi a baj? — kérdezte a tiszt. — Semmi... Csak nem fordulhatnánk arrafelé, ahol az a kémény áll? — Fordulhatunk — mondta a tiszt és mohón szívta tovább a cigarettáját. Az őrmester nekidűlt a kétéltű szélének. Jobbra tőlük egy gémeskút, káváját elnyelte a víz, a kölöncfa a víz tetején úszkált. „Az F. Nagyék háza állt itt” — jutott eszébe az őrmesternek. A kútágas, a kútostor maradt meg belőle, meg egy halom omladék. — Meddig menjünk? — kérdezte a tiszt. Hirtelen arra gondolt: itt találták meg a két elbújt öreget, akiket szép szóval nem lehetett rávenni arra, hogy a kétéltűbe üljenek, ölbe kellett őket vinni, mint a rúg dal ózó gyerekeket. Elhaladtak az összeomlott ház mellett. — Meddig menjünk? — kérdezte ismét a tiszt, amikor visszakapta tekintetét a vízből kiemelkedő omladékról. — ötven métert és'akkor már fordulhatunk — válaszolta az őrmester. — Még egy kicsit — tette hozzá —, csak egy cseppet lassítsunk. A tiszt bólintott. — őrmester, talán észrevett valamit? — fordult felé. — Nem, nem... — Rágyújt? — Köszönöm. Majd később. — De mégis úgy néz, mintha látna valamit. Figyelmesen követte az őrmester tekintetét, de a vízben nem észlelt semmi gyanúsat. — Bár látnék! — mondta az őrmester. — Mit? Hol? — Itt — nyújtotta ki kezét az őrmester jobbfelé. — Mert itt egy ház állott... — Ház? A tiszt gyanakodva pillantott az őrmesterre — hiába, a fáradtság, tűnődött. — Igen, ház. Az apám háza — mondta nagyon lassan és halkan az őrmester. — De most már fordulhatunk is vissza. Tudom, hogy ők elmentek, mert hírt kaptam róluk — Akkor megnyugodott, hogy nem esett bajuk. A katonatiszt hangjában együttérzés csendült. — Meg. Csak a házra voltam kíváncsi, hogy mi maradt meg belőle. A tiszt egy pillanatig szótlanul nézte a zavaros vizet, majd parancsot adott: teljes gázzal tovább! A kétéltű sebesen szelte a szennyes áradatot. Most már az őrmester is rágyújtott és azt mondta: — Most mit mondjak apáméknak, ha találkozunk?
