Pest Megyei Hírlap, 1985. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1985. FEBRUAR 9.. SZOMBAT Színházt t.f.vpt Királyok és talicskázók Mire jó a tudománytörténet? Sok családnál — különösen ott, ahol gyerekek vannak —, ha nézik, ha nem, megy a televízió. Afféle háttérzajt szolgáltat az amúgy sem elhanyagolható lárma mellé. Egy ilyen alkalommal a szokásos „ereszd el a hajamat” hangzavar hirtelen elcsöndesedett. Ijedten csaptam le a mosogatószivacsot a konyhában, s már rohantam is a szoba felé — elkészülve a legrosszabbra. Am nyugodtnak éppenséggel nem mondható gyermekeim a legteljesebb egyetértésben meredtek a képernyőre, és meg- büvölten figyelték Gazda István tudománytörténész — egyébként valóban szellemes és még az ő számukra is világos — előadását, a Gólyavári esték éppen soros részében. Az egyszeri véletlen alkalomból rendszeresség és az adás idejére a felnőtt számára is elviselhető testvéri szeretet lett. Így duplán sajnálom, ha befejeződik a sorozat. Különcök, Elsőnek persze azt kellene megkérdezni az alább taglalandó két színházi előadás kapcsán: miért? Miért vesz elő a Madách Színház egy tizenhét éve írt angol darabot (melynek 1971 decemberében már tévéváltozatát sugározta a Magyar Televízió, Horváth Ádám rendezésében, Major Tamással és Tolnay Klárival a főszerepekben)? És miért ír ma drámát egy XVII. századi hírhedt asz- szonyszemélyről egy huszonnyolc éves fiatalember, aki mellesleg filozófus, Savonarola-kutató (kiről két könyvet is írt), és Lukács György fiatal éveiről írt regényt, Kedves Lukács címmel? Mitől aktuális színházi matéria az első esetben Tom Stoppard munkája, az íme, egy szabad ember, s a másodikban Nagy András műve, a Báthory Erzsébet? Érdekelni tud-e bennünket a két darabja révén — Rosenkrantz és Guildenstern halott, 1971, Nemzeti Színház, A nagy Szimat, 1970, Madách Kamara — nálunk is jól és előnyösen ismert Stoppard hőse, bizonyos George Riley, akinek fő tulajdonsága, hogy semmire se jó találmányokat ötöl ki, s az ezek köré hazudott siker légkörében él — illetve érdekes-e ma az a Báthory Erzsébet mint drámai hősnő, akiről a legenyhébb jelző is az, hogy szadista és szexuálisan aberrált volt? Lehet, hogy ezek után a fentebbi miért? álkérdésnek tűnik, hiszen elegendő válasz és indok a bemutatásra két ilyen drámai hős jelenléte a darabokban. De az első miért újabb kérdéseket vonz. S ezek még nyomosabbak és még kevésbé ólkérdések. Arról van ugyanis szó, hogy minden azon dől el: milyenek ezek a drámai figurák? Kik is ők valójában? És hogyan jelennek meg a színen, milyennek láttatja őket a szerző? Tud-e olyan konfliktust ábrázolni a történetükben, amely ma is élő, hiteles, figyelemünkre méltó, gondolkodásunkat megmozgató? V együk sorba a két darabot Stoppard színműve tehát egy kisemberről szól, aki életét a folytonos és folyamatos önbecsapásra építi. A haszontalan és csacska találmányok kiötlésével foglalkozó George tulajdonképpen menekül, anélkül, hogy maga ezt tudná. Menekül a sivár családi környezetből, melyben idegesítően jólelkű, jámbor és butuska felesége, s az életével mit kezdeni nem tudó lánya olyan légkört teremt, hogy abból valóban inkább csak menekülni lehet és kell. De menekül a világ harsánysága, erőszakossága, rideg értetlensége, a gyöngéket letaposó tempója elől is. George Riley többszörösen áldozat: áldozata a családjának, a társadalomnak, s áldozata önmaga természetének, életképtelenségének is. Hogy ez az életképtelenség menynyiben vele született adottság, s mennyiben a környezet, a viszonyok nyomása alatt kialakult tulajdonság, az más kérdés. Valószínűleg is — is; a kettő nincs egymás nélkül. Ez eddig tehát rendjén lenne: Stoppard, számos irodalmi {drámairodalmi) példa nyomán indulva, az élhetetlen, ámde jóindulatú, folyton lépre menő, ámde saj- nálatraméltó kisember figurájának újabb változatát írta meg. Ami kérdéses: van-e olyan érdekes, tartalmas figura ez a Riley meg a társai a színen, hogy majd’ két évtized után is elő kelljen venni (érdemes legyen elővenni) egy mai magyar színházban? A válasz: nem, nincsen. Stoppard darabja annyira az alapfigura és az alapszituáció sémáiban mozog, hogy semmi különös értéket (tartós, elévülhetetlen értéket) nem lehet felfedezni ebben a darabban. Ilyen Riley-típusú emberkéket, ilyen élhetetlenül ténfergő önámító figurákat tucatjával láttunk, láthatunk moziban, tévében, színpadon, olvashatunk róluk regényt, elbeszélést. Ami ma mégis indok lehet a darab felújítására, illetve színpadi bemutatására, az esetleg az, hogy jó színészi lehetőségeket kínál legalább két szerepben: Riley és felesége, Persephone alakjában. A Madách Kamara Színház, mely most színre vitte a darabot (a rendező Szirtes Tamás) Riley figuráját Sztankay Istvánra, a feleségéét Almási Évára bízta. Ez a következőt eredményezte: Sztankay, színészi lénye eredendő vonásait meg nem változtathatván, ebből a szerencsétlen, álmodozó, hazudozó, embernek is, erkölcsi bolondok lénynek is eléggé bizonytalan Georgeból egy kedvesen stemíl, rokonszenvesen korlátolt és aranyos élősdi figurát teremtett, — szép közönségsikert aratva, de távol maradva George igazi vonásaitól. Almási Éva viszont, eredendő színészi adottságait, előnyös női vonásait mintegy elrejtve, megteremtett egy halk szavú, csendes drámájú, áldozatkész és jólelkű asszonyt, aki mindent ért és mindent megért és ettől nagyon bölcs lesz. Furcsa ellentétet látunk tehát: George az eredeti alaknál sokkal csillogóbb és kellemesebb, Persephoné a megírt figuránál sokkal mélyebb, összetettebb lett. És ha a miért kérdését feszegetjük, én hajlok arra a válaszra, hogy ezt a darabot valószínűleg nem azért vették elő, hogy Almási Éva egy tőle szokatlan hangvételű alakítással rukkoljon ki benne — de mégis ez lett a végeredmény, s ezért érdemes megnézni az előadást. Ami pedig a másik darabot. Nagy András kétszemélyes drámáját illeti: ez a tavaly nyáron a gyulai Várszínházban már ugyanebben a felállásban — Báthory Erzsébet: Béres Ilona, Thurzó nádor: Avar István, a rendező: Sik Ferenc — bemutatott darab végül is a csak választ adja a miért?-re. A szerző ugyanis — bár érdekes formát választ: a darab két párhuzamos monológból épül, melyeket ügyesen és okosan vág össze úgy, mintha párbeszédet hallanánk, de valójában mindkét szereplő a magáét mondja — valahogy mindvégig kívül marad ezen az egész témán. Az egész mű sakkal inkább tűnik egy nagyon okos, nagyon olvasott, nagyon művelt, friss eszű filosz sajátos formában megírt pszichopatológiai elemző dolgozatának, semmint színpadi (drámai) műnek. Nem csal? az történik, hogy (amint mondani szokták) egymás mellett beszél el a két figura. Ez az egyszerűnek mondható drámaszerkesztési fogás arról is árulkodik, hogy . a szerzőnek igazából nincs semmi személyes indítéka a témaválasztást illetően, s ugyanezt az alapkonfliktust bármely más két alakkal is fel tudná rajzolni; akár nem történelmi nevek viselőivel is. Tehát azt mondhatjuk, ő is mintegy elbeszél a téma mellett, mely így nem egy igen karakterisztikus személyiség drámája lesz, hanem egy fikció színi formában történő megfogalmazása — törénete- sen egy ismert történelmi személyiség segítségével. N agy András azt próbálja kideríteni, miért lett Báthory Erzsébet olyanná, amilyenné lett? De bármily odaadással teremt is három- dimenziós figurát a darab intelligens kétdimenziósságából Béres Ilona, bármilyen látványosan dúsítja is fel az esszészöveget Sík Ferenc rendezése mindenféle (különleges tükrökkel, — ez a színpadi munka bizony inkább csak kuriózumnak tűnik, mely a Várszínházban éppenúgy nincs a neki megfelelő helyen, mint ahogyan nem volt (még sokkal kevésbé volt) otthon Gyulán az ottani még sokkal nagyobb színpadon és nézőtéren. Talán egy intim kamaraszínpad, egy kicsiny terem megfelelőbb megjelenési hely lett volna a Báthory Erzsébet számára. Vissza a forráshoz Most itt ül velem szemben a szerkesztőségi szobában Gazda István, az ELTE tudományos munkatársa és érdekes történeteivel, előadásával éppúgy elbűvöl, mint a Gólyavári estékben családom legifjabb tagjait. Miután az Eötvös Loránd Tudományegyetem áprilisban lesz 350 éves, jelenleg az egyetemtörténettel foglalkozó kutatócsoportban dolgozik. Emellett természetesen tanít is. Tantárgyának címe: Bevezetés a történettudományba. — Mit tanulnak az egyetemi hallgatók az ön óráin? — Forráskutatást és -kritikát, valamint könyvészetet. Ez annyit jelent, hogy megtanulja a történész, mihez nyúljon kutatásai során. Sajnos, a tárgyat nem oktatják komolyan, s nem is mindenütt, holott nincs olyan tudományág, ahol erre ne volna szükség. Magyarországon — elég hibásan —, mindenfajta tanítás egyedül csak a tankönyvekre, illetve az egyetemi jegyzetekre épül. A jelenlegi rendszerben 30 egyetemi és főiskolai jegyzetből diplomát lehet szerezni. — Miért jó az, ha valaki alaposan ismeri a forrásokat? — Hazánkban az igazán jó íor- rásismerők száma igen kicsiny, s ez különféle veszélyeket rejt magában. Így alakult ki például torz kép a köztudatban a Bach-korszakról: nem végeztek ugyanis levéltári kutatásokat az 1850—60-as évekről — inkább- elfogadták, a kortársak leírásait. A levéltári feljegyzések viszont világosan rámutatnak arra, hogy nem mindenben lett sikeres a 48-as polgári demokratikus forradalom utáni elmémetesítési tendencia. Ugyancsak levéltári búvárkodás közben akadtak rá arra az eredeti, a vasúttársaság által ^készített jegyzőkönyvre, amelynek tanúsága szerint József Attila nem lett öngyilkos; baleset történt, amit vigyázatlansága kozott, összegezve tehát: az ember bármilyen kutatással foglalkozik, mindig vissza kell mennie az első forráshoz. S az egyetemistának azt kell megtanulnia, hogy ezt hogyan keresse. Ha semmi mással, csak ezzel vannak tisztában, mire a diplomájukat kézhez kapják, már alkalmasak igényes tudományos munkára. S pont ebből az útravaló- ból nem jut semmi a diákoknak. így növekszik évről évre a félművelt, félig képzett diplomások száma. Rákóczi és a fizika — Ha jól értem, az a véleménye, hogy a tudományokat csak úgy lehet igazán megérteni és hasznosítani, ha ismerjük a történetüket. — Igen. A törvények felfedezésének és a kutatásnak mindig hasonló volt a logikája. Higgye el, sok régi eredmény értékes — még a természettudományokban is. S túl ezen, számos érdekes dolgot lehet megtudni. Hallott például valaha arról, mit csinált II. Rákóczi Ferenc, amikor éppen nem harcolt? Pedig a háborúzás nem töltötte ki élete minden percét. Szívesen járt a sárospataki református kollégiumba, fizikát tanulni. Hol olvashatunk arról, hogyan gyógyították a középkorban a sebesülteket? Vagy milyen trükkökkel védekeztek a múlt században, esetleg még előbb a parasztok az időjárás kellemetlen tréfái ellen? Lenne mit.tanulni tőlük ma is. Az sincs benne a történelemkönyvekben, hogyan élt régen az ember békeidőben. Erre mondta egy francia filozófus a 18. században, hogy azok, akiknek nem vágták le a fejét vagy nem vágattak le fejeket, a történelem hátterében maradtak. A tudománytörténet rendkívül kritikus — sokan ezért nem szeretik. A mi feladatunk az, hogy forrásokat hozzunk a felszínre. Bolyai János, a maga zseniálisan megírt 26 oldalával a világ tíz legnagyobb matematikusa közé került. De tudja, hogy tízezernél több oldalnyi kéziratát őrizzük és még senkinek sem jutott eszébe azt kiadni?Goethe valahol azt írta, hogy ahol a királyok építkeznek, ott a talicskázóknak is jut hely. A tudománytörténet ezekkel a talicskázókkal foglalkozik, hiszen rajtuk keresztül lehet igazán megismerni a királyokat is. — A tudományos kutatás alapja a bibliográfia, átfogó mű viszont igen kevés van. A hiány pótlására vállalkozott a Könyvért, amikor elkezdte a Tudománytár című sorozat kiadását, Gazda István szerkesztésében. Főként az egyetemistáknak és a könyvtárosoknak szántan. Eddig még nem jelent meg hazánkban ilyen tömör bibliográfiai és kézikönyvsoro- zat. — Nincs olyan sikere, mint gondoltuk. A diplomások, a könyvtárosok nem érzik igazán ennek a fontosságát. Pedig ahhoz, hogy újat leRADIÖSZÍNHAz. Nem panaszkodhattunk a héten: a Rádiószínház mintha a téli időszakhoz igazodott volna. Egymás utáni napokon válogathattunk a kiváló hangfelvételek között. Egy régebbi darab — Hubay Miklós rádiódrámája — és egy új bemutató — Serge Rezvani hangjátéka — ültette rádió mellé a hallgatót. (Ez utóbbinál a műsoridő-megválasztás lehetett csupán mindamy- nyiunk gondja: nem hiszem, hogy éppen a 17 órai kezdési idő az ideális egy hang játék sugárzására). A Magnificat, Hubay Miklós drámája kifejezetten rádiós műfaj. A történet elején a nászinduló hang- foszlányait halljuk, majd két ember beszélgetéséből sejtjük meg a tragédiát. A szereplők egyetlen éjszakán megjárják a poklok poklát. Az érzelmek hol elcsitulnak, hol magas hőfokon égnek. Ugyanis Hubay Miklós a valódi főhős helyett a hátteret mutatja be. A feleséget, az apát, a j barátokat, akiknek elbeszéléséből csupán érezzük: miért ítélték el Jánost. A háborúban az ellenállást választók egyéni sorsa a legtöbb esetben a lebukás. Csakhogy ebben a drámában éppen ő nem szólal meg. A siralomházi utolsó éjszaka kristálytisztán bontakozik ki előttünk. Péter, az apa — Básti Lajos nagyszerű játéka eleveníti meg — mondja el a többieknek a látogatásakor tapasztaltakat. Ilona, a feleség — Vas Éva árnyalt hanghordozása nagy élmény volt — perlekedése, diszkrét faggató szavai nyomán ismerhetjük meg igazán a főhőst, akit hajnalra kivégeznek. A bizonyságot a hóhér látogatása — Szirtes Adám kiváló alakítása — hozza, aki a járandóságát jött behajtani. Az amúgy is gyér cselekmény az író számára csupán ürügy, hogy bemutassa: a zavaros történeti helyzetekben milyen tragédiák és ármányok rontják ©1 a harmonikus emberi kapcsolatokat. hessen mondani, meg kell találni a korabeli bibliográfiát. Nincs becsületük a forrásoknak. Az emberek általában keveset és rosszat olvasnak. A tudományos könyvkiadás gerincét pedig a disszertációk jelentik. Hiányoznak ugyanakkor a lexikonok, a szótárak és a bibliográfiák. Nyitottan az újra — Gondolom, középiskolás korában nem készült tudománytörténésznek. Mi szeretett volna lenni? — Eredeti foglalkozásom, képzettségem szerint, fizikatanár vagyok, átomíizikát — elektrodinamikát, Einstein relativitáselméletét, a kvantum- mechanika alapjait — tanítottam a BME-n. Érdekelt szakterületem előtörténete, kutatgatni kezdtem, aztán teljesen megfertőződtem. A 19. századdal foglalkozom, a magyar eseményeket tanulmányozom, mindazt, ami a tudományhoz kapcsolható. Most a század második fele érdekel elsősorban. A magam kárán jöttem rá arra, milyen nehéz dolog kutatni. Ha egy-egy témakört feldolgoztam, akkor megírom. A forrás- és bibliográfiakutatás végtelen téma. Jó memória kell hozzá, különösen akkor, ha az ember nem cédulázik. Amit egyszer már megleltem, arra emlékeznem kell. Igyekszem a bibliográfiát egyszerűen összeállítani, hogy a kutató később könnyen használhassa. — Nem zavarja, ha végső soron más „villog”, más profitál az ön eredményeiből? — Egyáltalán nem. Nekem a bibliográfia a hobbim. Egy összeállításhoz Ötezer könyvet, folyóiratot kell átböngészni. Hiszi, nem hiszi, ez a kedvenc olvasmányom is. Egyébként csak olvasással napi hat órát töltök. Tudja, hiszek abban, hogy a tudománytörténet jelentőségét mind többen fölismerik Segítségével logi- kusabban lehetne tanítani -mindea^ tantárgyat. Hasznos az általános mű- ' veltség szélesítésében is: ki mennyire tud tájékozódni egy olyan anyagban, ami új. Növeli az új iránti nyitottságot. Ezt próbálja művelni a tudománytörténet. S bizonyítani, hogy nem kell félni a cáfolattól, mert nagy tudós, aki elméletet ír és még nagyobb, aki cáfolni tudja. KÖRMENDI ZSUZSA Az igaza pusztítást az emberi lélekben végzi a háború. Barlay Gusztáv rendezése éppen ezeket a motívumokat emeld ki a feszes drámából. Bizonyára nem véletlen, hogy a szerkesztők most tűzték műsorra a Hu- bay-életmű e jelentős alkotását. Párizs a színhelye a Rádiószínház csütörtöki bemutatójának. A mi kis szigetünk, Serge Rezvani hangjátéka napjainkban játszódik, egy régi bérház felső emeletén. A sziget lakója — mint az a kezdő hangfoszlányokból is kitűnik — egy szerelmespár. Párizs kis szigetén mégsem élnek egyedül: barátaik gyakorta meglátogatják őket. Egy ilyen alkalommal felemlegetik az 1968-as nagy diák- tüntetéseit eszméit. Eszme és forradalom, sziget és visszavonultság — ez az a vita, ami a mai értelmiség dilemmáját is tükrözi egyúttal. Hegyi Árpád Jutocsa rendező jó szereplőgárdát — Fodor Tamás, Csomós M„ri, Balkay Géza, Vajda László. Pogány György, Esztergályos Cecília — talalt a mondanivaló tolmácsolására. MUNKASMÜVELÖDÉS. Lehet-e a munkásművelődés lehetőségeiről jobo helyszínt taiélni, mint a nagy munkásvárost, Miskolcot? Nem véletlen, hogy a miskolci körzeti stúdió ezzel a témakörrel jelentkezett a Kossuth Rádióban. Jakab Mária és Tolnai Attila riporterek jó érzékkel válogatták meg riportalanyaikat. A különböző üzemek dolgozói, munkásszállások Lakói szóltak a kínálatról, s arról, ők maguk mit szeretnének. A rádióhallgató akkor kaphatta fél a fejét, amikor a kötetlen klubformákról — az informális társaságokról — esett szó. Űj forúm van kialakulóban, amely az ország minden részén érdekes. Kérdés, hogy ezek a csoportok valóban rálelnek-e öntevékeny programjaikra? ERDÖSI KATALIN Takács István --------------A Színház- és Filmművészeti Főiskola végzős hallgatói vizsgaelőadáson játsszák Mo- liére Mizantróp című színmüvét. Rendezőtanár Sík Ferenc. A képen; Magyar Tivadar és Sztárok Anna, az előadás főszereplői Rádiófigyelő
