Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1885. JANUÁR 12., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Koprivsicai tél Flamm János: Megy még vonat... Z. L. Bojadzsiev festménye A novellista az aluljáró utolsó lépcsőiről látta, hogy bezáródik a 6-os ajtaja, és elindul a villamos. Ha most azonnal feltűnne a távoli kanyarban a következő, akkor sem biztos, hogy elérné a 19.30-as vonatot. Végignézett az esőtől fényes síneken, de sehol semmi. Amikor kilépett a kórház kapuján, még csak szitált, szemetelt, de itt a megállóban alaposan rákezdett. Hiába tartotta a szél felé billentve esernyőjét, lábszárát, térdét verte az eső. Fehér kosztümös, vékony nő állt mellette, a többiek behúzódtak a lépcső aljára a beton tető alá. A szerkesztőnő. Legalább két éve nem látta. — Kezét csókolom! A nő kinézett az esernyő alól. Látszott, hogy nem ismeri fel, de azért visszaköszönt. A novellista elbátor- talanodott, hátrább lépett, és onnan figyelte az arcot. — Maga az?... Zoltán? Jólesett, hogy emlékszik a nevére. Most már folytathatta. — Nem siet — intett a sínek felé, de a szerkesztőnő félreértette. — De sietek, 7 óráig át kellett volna vennem a sajtójegyet, különben eladják. Aztán, ha megvan a jegy, várhatunk egy félórát is a kezdésig. A novellista az órájára pillantott. Hét múlt öt perccel. — Nálunk járt, Zoltán? — Nem. Az édesanyámat látogattam meg. — Beteg? — kérdezte a szerkesztőnő, és türelmetlenül előrehajolt. — Hát milyen legyen? — ingerülten csattant a hangja, aztán mintha bocsánatot akarna kérni, talán nem is a szerkesztőnőtől, hozzátette:: 72 éves. Hülyeséget mondtari), gondolta, ott flZ aSSZOny Sápadtan dőlt az ajtófélfának, és néhány percig a két lány kánonszerű szuszogását hallgatta. Lassan visszabotorkált a telefon mellé, és tovább virrasztott. — Nem leszek sokáig az utadban — hallotta Géza rekedtes hangját. Remegő kézzel rágyújtott. A felizzó parázs fényénél Géza karikás szemeit látta. » — Nektek nincs szükségetek rám — folytatta ugyanaz a hang —, csak útban vagyok. Az én idegeim már tönkrementek. — Miben mentek tönkre az idegei? — tűnődött az asszony. Megpróbálta tárgyilagosan végiggondolni az együtt leélt húsz évet, de az utóbbi két nap őrjítő percei, a felismerés, hogy Géza eltűnt, a rendőrség, a mentők, a telefonok, hátha tudnak valami biztatót mondani, teljesen mindegy, hogy mit, csak egy helyet, ahol Gézát megtalálja! — Ma már nem érkezett hozzánk több áru. Máshol keresse! — jutott eszébe a Bonctani Intézet iszonyú válasza. A férje, mint áru. Egy ember élve vagy halva, csak áru? — Egyelőre nem találjuk a férjét, de teljes erőbedobással keressük. Nyugodjon meg. asszonyom! Ha eszébe jutna valami a férjével kapcsolatban, valami utalásféle, hogy esetleg hová ... szóval hívjon minket bármikor, vagy hagyjon üzenetet a nevemre! — Valami utalásféle? — ismételgette az asszony a nyomozó szavait, és üveges szemekkel meredt a semmibe. — Egy idegbeteg öngyilkossági fenyegetéseit mondjam el? Ezt az érzelmi zsarolást?! Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Az asszony órákon át várt a hírre, mint egy görcsoldóra, hogy felszívódva a sejtjeiben, elernyedjen a bizonyosságban, hogy Géza megvan, hogy él. Nem is vette észre, hogy körülötte jönnek, mennek. Géza kollégája, aki titokban a főosztályvezetői székben érezte már magát, de kifelé ájtatos együttérző képpel sürgölődött. A szomszédok, ösz- szecsapva tenyerüket, meglepetést színlelve a váratlan tragédia felett, pedig a paoírfalakon keresztül mindent hallottak, Számukra a váratlan eseményt nem a férfi eltűnése, hanem az asszony viselkedése jelentette. A hajnali csendben az asszony feje egyre jobban fájt. szinte sister- gett. Nvugtatót akart bevenni, de ahhoz sem volt ereje, hogy feláll- jon egy pohár vízért. Inkább újabb Szűcs Mariann: A telefon cigarettát sodorgafott a kezében. Most, így utólag jött rá, hogy a lányai nélkül talán megbolondult volna. Este jött a hír, hogy Gézát megtalálták a Szabadság-szobor környékén. Fáradtan nézett a tükörbe. Ujjaival végigszántott az arcán. — En vagyok az oka — motyogta a tükörképnek —, sose vettem komolyan a fenyegetődzését. Ideges, hát ideges. Ki nem az? Hogy depresz- sziós? Mondta az orvos, tudomásul vettem. De pszichológus nem vagyok. Mondta az orvos, mondta, igen. Kíméljem, biztosítsak neki nyugalmat. És nekem ki biztosított? Hát én nem fáradhattam bele? Az örökös szekírozásba, hogy már megint elköltötted a pénzt, most miért ezt főztél, minden idegennel kedves vagy, csak velem nem, hogy tönkretetted az életemet. Belefáradtam, igaz. Cseléd voltam gyerekkoromban, cseléd lettem Géza mellett Is. Mindig cseléd. Emlékszem, Szentmi- hály napján minden évben kivitt anyám a cselédpiacra, és jöttek a csöpögő orrú kölkök, a vérpirosra kikent nagysága anyjukkal, az enyv- szagú iparosok, mind, mind, a fogaimat nézték, a karomat tapogatták. Tud-e húzni, mint egy barom? És úgy is lapogattak minket, mint a barmokat. Anyám pedig a kezét tördelte. Sajnált, de muszáj volt eladnia. Aztán fordult a világ. De a szegény ember csak szegény maradt. Hiszen a kutya is ott végzi a dolgát, ahová egyszer már tett. A pénz se terem másként. Anyám beszélt rá Gézára, hogy milyen okos ember, irodában dolgozik, művelt, ha hozzá megyek nem kell itthon a faluban a földet túrnom. És bementem a városba dolgozni. Géza szerzett helyet az egyik boltban. Micsoda esküvőnk volt! Égy félórára ké- redzkedtem el az üzletből. Géza kölcsönkért egy karikagyűrűt, mert csak egyet tudott venni, azt is a nővére szerezte feketézéssel. Háború után történt néhány héttel. Amikor a lányaimnak elmeséltem, szinte megelevenedtek. Milyen romantikus esküvő! Az. Hogyne! Én visszaro- hantam a,boltba dolgozni, az ifjú férj pedig elvonult két barátjával a kocsmába mulatni. És ez volt jellemző az egész házasságunkra. Nem az ivás, mert azt nem nagyon szerette, hanem az, hogy én állandóan dolgoztam, mint egy adat, o meg a rőtemül dnigaít. lViegis o ment tőnkre. Beiehabarodott egy kis tyúkba. Akkor kellett volna otthagynom, de hat a két gyerekkel hova menettem vonta! Akkor került először az idegosztályra. A saját hülyesége miatt. A nő megszökött egy másik alakkal, Géza pedig teljesen ósszeroppant. Az a majdnem ketmeteres ember, mint egy csecsemő zokogott nekem. A saját vereségét sose tudta elviselni. A másén persze jól szórakozott. Es én, a barom, csak bólogattam az orvos előtt, ho^y persze doktor úr, igen doktor úr, hogyne doktor úr, mindent megteszünk, én megbocsátottam neki, hiszen olyan gyönge nélkülem. Es ő úgy, ahogy meggyógyult, egy ideig rendben megvoltunk. Azt hiszem, neki kevés volt az, hogy én megbocsátottam. Saját magának sose tudott. Azt hiszem ebbe ment tönkre. Most, így utólag... de én is hibás vagyok. Sajnos. Elfogyott a türelmem. Együtt élni egy idegbeteggel, csak az tudja, aki végigcsinálta. Az utóbbi évben egyre többet marakodtunk, és egyre mélyebb sebeket ejtettünk. A csend hirtelen abbamaradt. Az utcáról a szemetes kocsi csikorgó nyeldeklése, a kukák tompa puffanása szűrődött be. — Hajnal. Üjabb hajnal. Az ablakhoz botorkált és'kinézett. A tejfölös ködben lassan kirajzolódott a Szabadság-szobor sziluettje. — Egy újabb hajnal — sóhajtott megint az asszony. — Ma kit fognak ott találni? Ki veti le magát a kilátóból? És hányán maradunk itt lent a városban? Hányán maradunk túlélők. akik elől menekülnek? Vdl3£Z helyett csak a telefon csör- rent meg. — Jó reggelt, asszonyom. Gondoltam, minél előbb tudja meg a hírt. Mór amennyire jónak nevezhetem, de megnyugtatóbb, mint a tegnapi telefonom. Az orvosszakértői jelentés alapján, nem öngyilkos lett a férje, hanem embóliát kapott. A magával vitt gyógyszerei hiánytalanul megvannak. A boncolás ... Az asszony már nem figyelte a nyomozót. A tükör előtt állt. — Embóh'a — móndta hang nélkül a száját formálva, mint aki egy süketnémával akar szót érteni. A tükörből pedig egy töppedt arc nézett rá, összehúzott szemekkel, millió ráncból összeszaladt gúnyos fintorral. — Na, most már megnyugodhatsz! van például Lujzi néni, naponta jő- gázik és Európa körüli társasutazásokon vesz részt. Az ő anyja sohasem jogázott, és ebben az évben harmadszor fekszik a klinikán, de mindezt nem mondhatja el. Azt sem, hogy ő most egyáltalán nem bánja ezt az esőt, hogy háromnegyed órát ült tehetetlenül anyja ágya mellett, és nem tudott semmi igazán biztatót mondani arra, hogy már hárman haltak meg a kórteremben, hogy az ott feküdt vele szemben két óra hosszat letakarva, mire elvitték, de az öt szál vörös szegfűt nem dobták ki utána, kivitte hát ő a virágot, és a folyosón beledobta a szemetesbe, de ez sem nyugtatta meg az anyját. Az ilyesmiről hallgatni kell. Ismét végighézett a sínek fölött, de az esőfüggönyön keresztül csak a jelzőlámpa pirosát, és a várakozó gépkocsikat látta. Most már bizonyos, hogy nem éri el a vonatot... — Különben írok. — Publicisztikát? — Azt is, és főleg novellát. A verset abbahagytam. A szerkesztőnő megnézte az óráját. A lábát emelgette, vékony talpú szandáljába elölről is, oldalról is befolyt a víz. Harisnyája bokán alul szürkére ázott. Délelőtt a napsütésben nem lehetett feltűnő, de most úgy virított a fehér kosztüm, mintha tulajdonosa véletlenül keveredett volna egy gyászoló menetbe. — Lehet, hogy nem is az volt a maga műfaja. Elfelejtette?! Az egyetlen versét mégis ő közölte. Sokadszorra járt nála akkor, és várta a szűk, udvari szerkesztőségi szobában. Abban megállapodtak, hogy nem kell a folyosón ácsorognia. Azon a napon sokat késett, s amikor belépett, úgy nézett rá, mint egy tapintatlan, tolakodó idegenre. Leejtette táskáját az összegyűlt posta- és folyóirathalmazra, leült és nem is neki, hanem az asztalnak mondta. „Ne haragudjon ... Zoltán ... az apám... ma reggel meghalt. Most nem ...” Ez után három héttel jelent meg a vers. Azóta nem találkoztak. Nem tudta, hogy kell egyszerre bocsánatot kérnie és megköszönni valamit. — És közlik is? — Igen. — Igaz is — válaszolt a szerkesztőnő —, olvastam valahol a nevét. — Arcán engedett a feszült figyelem, hátralépett. A villamos tömött volt. Becsukták az esernyőt, és mire felléphettek, arcukon csurgott végig a víz. Egymás mellett álltak szorosan az ajtó közelében. A kocsiban fülledt a levegő, esőázott ruhák, párolgó testek tapadtak össze. A novellista kinyújtott karját nekifeszítette a kapaszkodónak, hogy ne kelljen a szerkesztőnő hátára dőlnie. — Én is jókor vettem fel ezt a kosztümöt! Erre nem lehet mást mondani, mint hogy idei elé felsővezeték- szakadás miatt 40 percet várakoztak, s hogy bolond egy nap ez. S mintha igazolni akarná, vijjogás hallatszott, aztán feltűnt a mentőkocsi is, de hosszú másodpercekig képtelen volt elhúzni mellettük. Kétségbeesetten szirénázott, láthatták a vezetőjét, és hátul a tejüveg mögött valakinek, talán az ápolónak vagy a beteget kísérő hozzátartozónak az alakját. Végre utat kapott, és a novellista érezte, hogy a szerkesztőnő vele egyszerre engedi ki az önkéntelenül visszafojtott lélegzetet. A következő megállóban búcsúztak. Kézfogásra nem volt módjuk, a nőt szinte losodorták, de elválásuk kétségtelenül úgy hatott, mint jó ismerősöké. A pályaudvar homlokzati óráján még három perc hiányzott a fél nyolchoz. A novellista elsőként lépett le a peronról, lefutott a lépcsőkön, áttört a metró felől és felé igyekvőkön a bejárati kapuhoz. Ha a 10-esről indul, elérem, gondolta, de nem onnan indult, hanem a csarnokon kívül a kettesről. Hiába rohanna. A vágányok végén a nemrégiben felszerelt órák mindegyikén a hatosra fordult a nagymutató. Tehetetlenül állt a csarnokban s nem tudta, mit kezdjen ezzel a hirtelen rászakadt egyórányi szabadsággal. Nem látott ismerős arcot. Két rendőr közeledett lassú, kimért léptekkel, a félkarú vasutas levett egy fémlapot az információs tábláról, egy négy év körüli kislány elaludt anyja vállán, kezéből kiesni készült a félig kiivott műanyag üveg. E szébe jutott az anyja, a kidobott vörös szegfű, majd a szerkesztőnő. Nem tudta miért, de biztos volt benne, hogy ott toporog valahol a színház előcsarnokában átázott cipőben, meggyűrt fehér kosztümjében és vár. Talán eladták a jegyét, amit nem vehetett át hétig, vagy ha mégis, akkor késik az előadás kezdete, mindegy. Meggyőződése volt, hogy ha visszafordul, megtalálná, valakit, akit ismer, és tovább beszélgethetnének. El is indult, végigment az aluljáró lejtős járdáján, áttörte magát megint a tömegen, egészen a villamoshoz vezető lépcsőkig jutott, amikor hirtelen rádöbbent: azt sem tudja, melyik színházba szólt aznap este a szerkesztőnő sajtójegye. Mátyás Ferenc: Hogyha baj érne Hegyekbe viszlek, erdők zöldjébe, rádaggatom a csillagok csokrát, vízbe emellek, hab legyen szoknyád, hajnalba mártalak, friss iegven orcád, égbe doblak fel, szél legyen inged, borban fürösztiek, tűz legyen tested, úgy ölelhess meg. Hogyha baj érne, mint kutya kölykét, szájamban viszlek, ha elmész tőlem, nyomod követve én úgy kereslek, mint hívő az istent. Ha elmész tőlem, átvert szívemmel tűzben égek meg — mert tenélküled a halál is könnyebb. Subái Vál ■ Sursum corda Lyukas a menny, sorsunk csorba, röhög a kín, korpásodva szisszen hajunk le a porba, Csusszan fejünk le a gazba — tüskés inda ott befonja. Alszik a bölcs bolondgomba, ébredünk mi fuldokolva: mi az, ami mellünk nyomja, miért élünk ily szorongva, ' ennyi ember hova hull ma? A mindenség süket, néma, berekedt a jósok torka. Kiáltozok háborogva: ne fúljon a lét mocsokba. Föl a szívvel. sursum corda.
