Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
t PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 1984. DECEMBER 8., SZOMBAT Magányos fa Kuru.cz D. István festménye Asperján György: A nagykorúság eiső napja Tandori Dezső: Ötemeletes vadgesztenyefák Iáehallatszih ablakainkba ezeknek az ötemeletes vadgesztenyeíáknak minden zaja; szél, eső, madár, mondhatni: egyéb. Nekem: négy-öt évtizede; amióta itt élek. És főleg amióta a szemközti házakat lebontották. Bombatalálatos garniszállót, palotát, bérkaszámyát. A Duna látszik, és egyre jobban látszik a fák közt, mert a fák közül kipusztulgatnak fák. az új fák olyan csekélyek a régiek mellett. Átlátni a víz hajnali fémes felszínére, a madarak fémes zaja közepette, a víz esőverte színére a fák eső vert 3 zöld színén át, látni a vizet egyre jobban a lombokon is. táruló réseiken. Már júniusban elkezdenek kivörösödgetni a lombok, perzselten állnak a vaögesztenyefák, pergő kemény levelekkel. Azért, persze, vannak köztük ezek a nem-tudni-honnét és hogyan is erős példányok; se állat, se ember, se nem műalkotás egy ilyen fa, helyben folügyel, külön rá sincs bízva semmi; és egy költő azt mondta róluk: nem mennek sétára, tudják, hogy kell megkapaszkodni, s annyira elmondhatnák neki, az ő élete hogyan is legyen csinálva, A lebontott házak helyén focizós grundok lettek, aztán parkok, még a finn rokonság emlékjelével is, csavargóval, aki nyaranta is ip üldögél nagykabátban, prémsapkában, az én etctőpoharaimmal a bokrokon, példák park-e, vagy ' sem, gépkocsikkal, melyek ráhajtanak, éji nyughelyüket közelítve. Most a vizet nézom, egy hajó vándor V-jelét. A vadgesztenyék alatt autó- s buszparkoló lesz, s egyebek. Zelk Zoltán: Téli falevél Itt lengek, ringok, még a fán. Olykor még nap is süt reám. A 4 önkiszolgáló étteremben állva pacalpörköltét evett. Mellette magas, sovány férfi kanalazott valamit. Teli szájjal, mint. a csak magában beszélne, megkérdezte a fiatalembert: — Szereted a pacalpörköltet? A fiatalember felkapta a fejét, a férfira pillantott: — Hozzám szólt? — kérdezte. — Ügy látom, szereted, ha annyira p; r.VV rrl ' P 'V • ,— Megeszem — mondta a fiatalember, és magában arra gondolt: — A, fene egye meg, csak úgy fogja magát ez a ronda pasas, és letegez. Gyorsan bekapott még néhány falatot, de már elment az étvágya, és mintha a férfi ott se lenne, kiment a helyiségből. Szólni nem mert még kifelé jövet sem a barátkozni próbáló férfinak, de magában egyfolytában fiistölgött: bárki beletörölheti a lábát, és ő kénytelen az ilyen megaláztatásokat elviselni, mert nem elég erős, hogy az ilyen pasikat szájon vágja. .Korai volna lefeküdni — gondolta. Sétálgatott, nézegette a tarka, fénylő kirakatokat. Nyári este volt. Még viszonylag sokan jártak-keltek az utcán. De mindenki sietett, ment haza. Két feszülő trikójú lány jött vele szemben vihorászva. Megfordult, sokáig bámult utánuk. Minden fiatal lány tetszett neki, és nincs az az ér- ,ték vagy csoda, amit föl ne áldozna azért, hogy meztelen valójukban láthassa azokat a trikó alatt tüntető l.ánybüszkeségaket. De hát neki, az üzemben a legalacsonyabb bérű segédmunkásnak sem értéke, sem csodája nem volt. A Wesselényi utcánál befordult a Nemzeti Színház felé. Az utca homályosabb volt, mint a körút. Egy ortopéd üzlet kirakata előtt megállt. Sokáig nézte a gipszből öntött eltorzult lábfejeket. Különösek voltak. Inkább emlékeztettek tuskókra, mint emberi kjbak lenyomatára. — Ilyen lehet az én anyám lába is — gondolta. Az Almási téren leült a pádra. A szobor érdektelenül nézelődött az üres téren. Sok szerelmespárt láthatott már — tűnődött a fiatalember. Esténként sokszor gurnyasztott itt valamelyik pádon. Ha összemelegedett párocskát látott, hátat fordított nekik, nehogy azt higgyék, őket figyeli. Volt úgy, hogy éjfélig is elüldögélt, teljesen üresen. Most sem gondolt semmire, csak levegőzött. A szállását utálta. Ágyrajáró volt az egyik közeli utcában. A szoba- konyhás lakásban öten laktak. Az öregasszony a konyha végében aludt, nekik a Szobában vetett ágyat. A másik három szoba‘ársát alig ismerte. Ta'eh kétszer találkozott velük, amikor véletlenül korábban hazave- íődött. A többiek éjszakai bagolynak-- hívták. és különös, sötét fickónak tartották. Ök valamiképpen berendez- •kedtek a szálláshelyen. A konyhában mindegyiknek volt lábasa, a szekrényben rekesze, a szekrény tetején kofferja. Neki az égvilágon semmije, csak a rajta levő ruhája, meg néhány darab fehérneműje, amit az öregasszony mosott. Idegennek érezte magát itt a nagyvárosban. Annyira idegennek, hogy néha már fizikai fájdalmat érzett. Mégse ment volna haza. Özvegy anyja együtt élt öregiá ny nővérével. Nemrég a bátyja is hazaköltözött, miután eivált. Bánatában részeg,eskedett. Az anyja szidta, napirenden volt a veszékédés. A fiatalember szerette őket, de irtózott a marakodástól. I tt a városban sem találta a helyét. Bizalmatlan volt, nem tudott, nem mert barátkozni, oldódni. A munkahelyén is inkább az idősebb férfiakkal tudott jól elbeszélgetni, mint a vele Hasonszőrűekkel. Az éjszakai sétákat szerette. Senki nem szóit hozzá, ő se törődött senkivel, Néha ábrándozott. Arra gondolt, milyen jó voina, ha ideülne mellé a padra egy lány, és beszélgetnének. Elmondaná neki, mire gondol, mit érez. Biztos volt benne, hogy egyfolytában tudna beszélni, szavaival teljesen megszédítené a lányt. Máskor meg arra gondolt: meg se szólalna, csak nézné a lány két fénylő, nagy szemét, és boldog volna. Eiszundított. Léptekre riadt. — Jó estét — köszönt ra vaiaki. A rendőr voit. — Jó estét — köszönt vissza a fiatalember. — Mit csinál itt? Nincs lakása? — De van. — Hát akkor mért nem megy háza? — Nincs kedvem. Hárman vagyunk egy szobában — magyarázkodott a fiatalember —, és ha lefekszem, mindig olyan nehéznek érzem magam..., mintha rám ülne a ház. A rendőr iigyel-mesen megnézte. — Mit dolgozik maga? — Kőbányán vagyok segédmunkás. — Na, nekem mindegy. Van egy szál gyufája? A fiatalember megrázta a fejét. — Hát minden jót — mondta a rendőr, és kényelmes léptekkel elment. A fiatalember egy kicsit még üldögélt, aztán felállt, és elindult át a téren, haza, a gezarolszagú házba, a fülledt-büdös lakásba, ahol az irtószereket a poloskák már tápszer gyanánt fogyasztják. Az utcában, ahol lakott, az egyik ház pincéjében Patyolat-üzem dolgozott. Éjjel is ment a munka. Mindig megállt a kivilágított ablakok előtt és nézelődött. Az asszonyok gyors mozdulattal vasaltak. Párás, meleg levegő tódult ki a befelé nyíló ablakokon. Az egyiik nő észrevette az ácsorgó fiút. Nevetve kiáltott át munkatársnőjének: — Megjött az éjszakai látogatónk. Nevettek. — Nem jön be vasalni? — kérdezte az egyik. A fiatalember mosolygott. Az előbbi nő kiszólt: — Nézze már meg, hány óra van ... Olyan lassan telik az idő. A fiatalember feje fölött, vasgerendára szerelve, nagy óra világított. — Mindjárt fél egy — szólt le. — Én a maga helyében akkor már inkább durmolnék... Nem veri meg az anyja? ;A házmester dörmögve fogadta a köszönését. A fiatalember felcapla- tott a harmadik emeletre. Közben a villany kétszer is elaludt a nagyon takarékosra állított automatának köszönhetően. A hirtelen sötétben a következő emeletig a falat tapogatta. Óvatosan nyitotta ki a konyhaajtót. — Károly? — riadt fel az öregasz- szony. — Én vagyok. — Levele jött. Odatettem az ágyára. Ritkán kapott levelet. Feltépte a borítékot. Villanyt nem akart gyújtani, kihajolt az ablakon és a szomszéd lakás ablakából kiszűrődő fényben olvasta az anyja egyenetlen sorait: „Kedves fiam, mi jól vagyunk s azonképpen kívánjuk neked is. Tizennyolcadik születésnapod alkalmából azt kívánom, hogy legyél nagyon boldog. Gyere majd haza.” A fiatalember leült az ágyára. El is felejtette, hogy ma van a születésnapja. Hirtelen rádöbbent: mától fogva nagykorú. — Ha valamit cselekednék, már szigorúbban ítélnének meg — gondolta, és úgy érezte, nagyon fáradt. — Ez hát. a nagykorúság — suttogta K icsit hallgatódzott. A többiek egyenletesen szuszogtak.. . Emberek, akikkel együtt élek, de akikhez nincs közöm — gondolta. A házban is csendes volt minden. Gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Fekvőhelye az ablaknál volt. Bámulta az eget. Bejöttek hozzá a csillagok. A szomszéd lakásban kialudt a fény. j — Na, lefeküdt a pincér is — gondolta, és beletekergőzött a takaróba. Kényelmetlenül érezte magát. Rettenetesen szeretett volna most beszélgetni va'akivel. Elmondani, hogy csalódott a nagykorúság, a hivatalos felnőttség első napjában. Ha szél fúj, meg-megromegek s testvéreim, a levelek búsan repülnek már tova és vissza nem térnek soha. Már itt a tél, már itt a k£d s tán hó szitál a hegy fölött, de: még az ágon lengek én, magányosan, mint a remény ,.. (1934) — ------- '■-----A költő könyvben még meg nem jelent verse Bános János: Vacoghatnak Ha legördül a szél a szanatóriumból: csattogtatja a kifeszített vásznat a mosdatás után száradót — vacoghatnak a liliomok bonthatja kontyát csillogó mezőnek asztalomra a sírás: közelebb merészkedik a tél is közelebb a fehér árulás Behavazott falu Sszőnyi István rézkarca Rózsa Endre: Lélek-időm óraművé Mint cseppkő képzelt oszlopa az alsó és a felső kúp között — fájdalmaimban regen összenőtt a már nem és a még soha. E képzelt oszlop oly való; magát a hiányt méri; pereg-e? Homokóra, melynek nincs közepe, és vissza — nem fordítható! Böröndi Lajos: Fekete és feketea virágok torkából dől a vér múlt idő jele semmi babrál az arcokon fehéren fekete kivégzett körték hullanak hálóban pók sunyit tél jön fehérre festeni volt idő álmait
