Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
1984. DECEMBER 31., HÉTFŐ PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 'Álarcosbál (részlet) D urkő Gábor grafikái a Móra Ferenc: Virágnyelven N em tudom, azok a csúnya destruktívok miért beszélnek mindig úgy, mintha minálunk mindenkit meg lehetne vásárolni. Hiszen a korrupció, a panama, a baksis csupa idegen szó, amely csak , indigenátust nyert nálunk, mint a magas arisztokráciához tartozó, nagy nevű famíliák. Az egyik latin, a másik indián,, a harmadik török, de egyik se szittya. Nyelvészeti alapon is bizonyítani tudom, hogy a törzsökös magyarnál nincs puritánabb náció. Hiszen szava nincsen ezekre a gonosz fogalmakra. Mert a' vesztegetés honi termék ugyan, de abban nincsen semmi rossz se. Az csak annyit jelent, hogy az embertől azt kívánják, maradjon veszteg, ne csináljon semmit. Márpedig, aki semmit se csinál, az nem csinál rosszat se, aki pedig nem csinál rosszat, az jó ember. Ez olyan kifogástalan szillogizmus, hogy még akkora filozófus is jóváhagyhatja, mint Kuna P. András. ■ Aztán' volna-még a kenés.“-"'Nem lehet letagadni, hogy ez magyar műszó, de ebben sincs semmi erkölcstelen. Ez orvosi kifejezés, amely talán még a turáni sámánok idejéből ered. Akinek valamije fáj, arra ma is ráolvasnak a javasasszonyok, és azon nincsen semmi kivetni való, mert a tűröm-olaj a kormány gyógyszerkönyvében is igen tekintélyes szerepet visz és nem is igen rendelnek mást. Egyformán jó lábtörésről, szívfájásról, atrocitásról, koronaromlásról, szanál ez mindent. Még a mondókájuk is az a szakállas javasasszonyoknak, mint a falusi ku- ruzslóknak., A Jézuska nevével kezdik, és azon végzik, hogy nyúl háj, daruháj, majd meggyógyul, ha nem fáj. (Legföljebb a honoráriumban van egy kis különbség. A ptesti doktor mindig drágább.) Egyszóval a kenés nem ti’.z’mas dolog, sőt nagyon is érdemes cselekedet, miért is ezt őseink is sűrűn gyakorolták, hol ők kenvén meg a konstantinápolyi basákat — azokat ugyan meg is' rakták néha, ha helyükbe jöttek —, hol ők kenetvén meg a felséges ausztriai ház által. („Az Isten se győzi az magyart urakat pénzzel” — sóhajtott föl Ferdinand, az első „magyar” Habsburg, mikor a szabadkirályválasztás kortesköltségeit ki kellett fizetni.) De panamáról, korrupcióról ki hallott minálunk a régi jó időkben! E gészen másképp csinálták azt akkor, mert akkor még tudtak szemérmet az emberek. A tanyai magyar, akit akkor még csak parasztnak hívtak, mindenféle ügyes-bajos dologban bekövetkezett a városba, és kinézelődvén magát a piacon, bekocogott a hivataítévő házba. Először is főbíró uramhoz ment igazságért, beáztatván előtte azt a pofcolbul szalajtott hátulsó szomszédot, aki már megint rábabonázott a tehenekre. — Értöm — eresztette vékonyan a szót a pipacsutora mellől a .hiva- tsltévő nagy úr, aki soha ítéletet alapos kifaggatás nélkül nem hozott. — Most már azt kérdőm-én kend- tűi. hogy honnan jön kend ide én- elébem ? — Hát a Szremác bótjábul. mert annak adtam el a korpát. - Osztén onnan mög bemöntem áldomást in ni a Pávába... Még azt is elmond ta volna, hogy a palánki templomba is be akart menni, ami ugyan nem volt igaz. de akkor se ártott az, ha istenfélő kegyes hírbe keveredett az ember — hanem ekkorára a főbíró közbeszólt. De olyan szigorúan ám. hogy még a pipacsutorát is kivette.a szájából. — No hát, ha igazságot keres kend, akkor máskor ne a Pávából gyüjjék kend, hanem hazulról gyüj- jék kend. Erii kend? Mehet kend Isten hírével. A magyar megkaparta az üstökét, billegette a nyakát jobb válláról a bal vállára, meg vissza, ami mind azt jelentette tanyai idiómában, hogy érti a fene. De akkor már taszította kifelé a főbíró huszárja az ajtón, úgyhogy a szemben lévő ajtón beesett a nótáriushoz. No, az se volt baj, mert ott is volt valami kis eligazítani valója. Még az azelőtt való esztendőben legelőt váltott a várostól a birkáinak, de a birkák eldöglöttpk. és most már az volt a kérdés, hogy ki legelje le a füvet, amelyikért előre ki van fizetve a fflbér? De itt még bele se kezdhetett a szíve szándékába, mikor a nótárius már rámorduit, füle mögé csapva a lúdtollat: — Honnan jön kend? A magyar most már óvatosabb" volt. Nem szólt se borról, se kocsmáról, se templomról, hanem megmondta úgy. ahogy volt: — Főbíró uram őkegyeimétől. — Úgy? — csapott az asztalra mérgesen a nótárius. — Hát akkor mönjön kend vissza őhozzá! Hát annyit se tud kend, hogy ha énve- lem van dolga kendnek, akkor hazulról gyüjjék kend! S amerre járt a város nagy házában, ott mindenütt ez volt a törvény. Utcakapitány, vásárbiztos, fertálymester, koncipista mind azzal utasította el, hogy ők nem állnak szóba az olyan emberrel, aki nem hazulról jött. Szomorúan lógatta a fejét szegény igazságkereső, mire leért a kapualjba, s ott nagyot rúgott a kerékvető kövön. — Vesszőn meg a gazdád a neve- napján! A hajdú, aki 4ott támogatta a nagy sárga falat, hogy ki ne dűljön, fölkapta a fejét a zok szóra: — Hát kendnek mi baja az én gazdámmal? — Nem ögyéb, mint hogy mög vannak háborodva az elméjökben. — Hogyhogy? — Mind azt parancsolják, hogy máskor hazulról gyüjjek. — Hát osztán? — Hát ez mán csak bolond beszéd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én honnan gyüvyk? — De nagyon is okos beszéd az, hanem kend tökfejű — kapta meg a hajdú a magyarnak a ködmön- gombját. — Mert ha kend nem hazulról gyün, akkor kend üres kézzel gyün, de ha kend hazulról gyün mán akkor csak nem gyün el Anélkül, hogy vagy egy pulykát ne fogna a hóna alá; vagy' égy malackát ne gurítana maga előtt, vagy egy-két kötés dohányt ne , gombolna a köd- mön alá, aszerint, hogy kinél keresi, kend az igazságot. — |gy mán értöm — fanyalódott nevetősre az ábrázata a magyarnak és hazasietett, hogy hazulról jöhessen a hivataltévő urak elébe. Közéjük számtíva a hajdút is, aki utána kurjantott: .— De ha be akar kend még egyszer jutni, akkor énhozzám is hazulról gvüjjék kend! ... Hála Istennek, most már nem ilyen szigorúak etikett dolgában az emberek. Dúsa Lajos: Újévi köszöntő Adjon az isten jó sokat, ki gazdag — legyen gazdagabb. Fondor szükségleteiből bár lelke szabadulna fői! Adjon az Isten — ami jut, szívünkhöz kislányt-kisfiút. Tyúkszárnyon, hurkán, halakon elleszünk mi is valahogy. Adjon az isten minden jót, jó vastag deszkakoporsót. Amíg e földön temetnek, irmag is marad helyetted. Tóth Endre: Koponyám röntgenképe Én már láttam magamat holtan, amilyen majd akkor leszek, mikor a hús lemáliik rólam, s nem marad, csak a csontkeret. Kezembe adták röntgenképem, s bámulhattam zavartalan, milyen koponyát hordok régen. Mint idegent láttam magam. Hosszú koponya, magas homlok és két kiálló poíacSont, köztük vonalak, erek, pontok, -r de hol a szellem, hol a gond? S riadt szemein kutatva nézte: hol az izmom, hol a szemem, s az agyvelőm, a tudat fészke, ahol a gondolat terem? . Kiss Ferencnek Ám csak az üres vázat láttam, kontúrokat s üregeket., * — Ennyi vagy hát a valóságban, ha burkodból kifejtenek, — szóltam magamhoz, leszámolva jövömmel, mi illúzió; s mintha létünk is csalás volna, egyként pusztul, mi rossz, mi jó.. S azóta azon kell töprengnem: én hordom-e csontvázamat, vagy a csontváz cipel engem? —■ s mikor jön el a pillanat, hogy lerakhassam önnön terhem, szétporladva, mint más anyag, s olyan alakot kell viselnem, milyet röntgenképem mutat? — Besze Imre: Szilveszter Szétrobbant hát ez az év is: szilánkjait magamban hordom, így van rendjén. így volna, mégis, mint szabó, részenként összetoldom a hetek, hónapok foltjait. Tarka ruhám lesz, díszes. Rajta nevek a gombok, csókok a fércek. Szép ruha ez: szeretőm varrta, s hiába rágják a molyok, a férgek — nyálas kezeknek ellenáll. A tűz sem bánthat, víz sem érhet, míg ez a tarka, foltos gúnya véd — várom az új, szilánkos évet. Testemben hordom kezed melegét, s úgy lépek át az ingó hídon. Megkeresem a folyó fenekén, s fölhozom a szivárványt zsebemben, vizjet, hogy ruhám fényesedben. Mint víz a követ szeretlek én szilánkos jövőmben is. Tamási István: A kirakat királynője... Talán nem is volt valami csodás, szemkápráztató anyag, de a kirakatban királynői fölénnyel s finomsággal uralkodott a nyiprintek, velúrok, selymek, kasmiretiek között. Büszke, talán kissé gőgös, arisztokratikus ára pedig végképp megigézte és béklyóba • vonszolta képzeletét. Aztán fájdalmas búcsúpillantást vetett, s igyekezett nem visszanézni. Ám a jerseykirálynő varázslata utána szállt, s megkínozta. Nem volt állótükör otthon, a szekrényajtó fénylő lapja elé állt, s magára képzelte égszínkék maxiként: csodás! De aztán szomorúan-savanyúan vonta fel ajkát és felpróbálta miniként, lágy ívelésű dekoltázzsal, karcsún, feszülő derékkal. Lépett-for- dult — így is gyönyörű! Tudta, hogy nem lehet, s tudta, hogy ez kell. Ez, és semmi más. Zsuzsának pompás divatlapjai voltak. Színes „külföldi” magazinok. Álomszép modellekkel, ruhákkal. Ezért is irigyelte Zsuzsát, és még sok másért. Neked — mérté végig egyszer Zsuzsa, bár tárgyilagosan hűvös volt a hangja, sóvárgó lemondás „rezdült” benne —, oly mindegy, milyen ruhát veszel fel, ha az jól szabott. — S legyintett: — Ha nekem is ilyen alakom lenne! Az alakom — nézegette magát a szekrénya.itón — valóban jó. És most egy kicsit sajnálta Zsuzsát. Késő este érkeztek haza a gyárból, délutánosok voltak ezen a héten. Elsőnek mindig a konyhába rnente-k, s előbb apu, aztán anyu tölt a kannából a fedőbe, s isznak; mohón, lélegzet nélkül, olykor kétszer is egymás után. Pokoli hőség van az üzemben, azt mondják, ő még nem járt ott, nem tudja. Néha megpróbálta elképzelni: a strandon perzselő napsugárra gondolt ilyenkor. Apja előtt nem mert szólni róla. Maj.d anyu. Ő lassanként csak-csak beléoltja; értsd meg, apu, kell! Ha már én nem hordhattam ilyeneket, ha már egyszer nekem nem jutott rá, legalább a lányom öltözzön csinosan! Vagy szégyenkezzen a többi előtt? Végighallgatta türelmesen a náp örömeit, bosszúságait, a méltatlan- kodásokat, a kis szenzációkat, s közben olykor a tenyerébe vágta a körmét. Lakk is kellene — gondolta —, rúzs is, szemhéjfesték! Ugyan nem, azt majd kölcsönözi Zsuzsától. Anyu ingerült, figyelte lopva — így nehezebb lesz. Hogy is kezdjen hozzá? Félrehívja? Kérje suttogva, rábeszélően, bizonykodva? Vagy követelőzőén, szemrehányóan, vádo- lóan: csak nekem nincs, meg hogy a többiek, és hogy ígérted?! Apu bement a szobába — anyu félrelegyezi: jó, majd megvesszük. Fáradtság, tompa mit tudom én, meg hagyj békén érződik szavából, s áz is, hogy mára már elég volt, és holnap is ráérünk megbeszélni. „Anyu — könyörög mégis —, tudod, hogy a jövő hónapra kész kell lennie. Azt akarom, azt szeretném, hogy ... hogy én legyek... hogy csinos legye«! Nem is olyan drága! — Aztán megmondja mennyi. — Mennyi?! Te nem vagy eszednél! Újra mondja az árát, de érzi ő is, hogy átbizsereg rajta a rettenet: nem, ez valóban lehetetlen. S látja anyja arcán a levertséget, a szomorúságot. — ígérted — próbál könyörögni is, követelni is —, hogy megkapom addigra a ruhát! — Bár, sejti előre a bekövetkező választ: — De nem ilyet, fiam. Tudod mennyibe kerülne az a megvarratással együtt? Tüdőd? Tudta. Többe, mint anyjának félhavi fizetése. Pedig most mi mindenre kellene még pénz! Hirtelen, mert a vágy, a türelmetlen, szívíáj- dító, álmot kergető vágy a hétköznapok értékrendjével mere tett, mérhetetlenül naggyá, súlyossá vált. Szeméből kibuggyant a könny, a kétségbeesésé, a tehetetiensegé. A tudott és a talán várt csalódás fájdalomködén hallotta ugyan anyjának mentegetőző, keserű-lemondó szavait, de nem értette, nem is akarta. A konyhaasztal kopottas lapját bámulta és gyűlölt mindent, mindenkit: azt is, hogy gerendás a mennyezet, s görbe a vályogfal, s azt is, hogy az egyetemen nem érti még mindig az idegen szavakat, hogy Zsuzsának miért vannak külföldi divatlapjai, és hogy Miklós miért hívta meg őt a születésnapjára, születésnapi estre? Akiire ő úgysem mehet el, most már végképp nem! Amikor kiléptek az üzletajtón, anyja cinkosan odasúgta: — El ne szóld magadat apád előtt, hogy mennyibe került! Bízd csak rám. így is haragudni fog egy kicsit, hát ha még tudná!... Végigsimogatta a kirakat királynőjét. Az övé! — gondolta, s a lélegzete is elakadt a tudattól. Arcához simította és csiklandósan, bor- zongó-boldogan felkacagott. „Tudod, anyu — mesélt hazafelé egész úton csapongva, az örömtől részegen —, Miklós minden évben megtartja a szülinapját. és azt mondják a lányok, hogy mindig klassz társaságot gyűjt össze”! Miklós csak egyszer szólt hozzá. Akkor amikor belépett égszínkék jerseyruhájában a puha, süppedő® szőnyegű, beszédszótól zsongó, diszkrét tánczenétől átitatott, színpompás tágas szobába. A kristálycsillár, mely vakítva-ragyogva ontotta a fényt, sápadttá, kislányossá, megilletődöt- té vetkőztette az arcát. Miklós udvariasan mosolygott: — örülök, hogy te is eljöttél — mondta. Aztán parókák, hajkoronák, talpig omló, lágyan zizzenő maxik, extramély dekoltázsok -forgatagába sodródott, csillogó kristály poharak imbolyogták körül, hatalmas ezüsttálcákon színes, általa sohasem látott szendvicsek, szendvicscsodák úsztak a‘ levegőben, parfüm és whisky szédítette. Tétován bolyongott: néha szóltak hozzá, ilyenkor ijedt, merev mosoly futott az arcára, s ha kérdezték, szorongva felelte: Miklós évfolyamtársa vagyok ... Nem mert magára nézni. Félt m sírni szeretett volna.
