Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
10 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. DECEMBER 24., HÉTFŐ Megint csendes a fenyves A Gerecse felől karcol a szél, kergeti a fenyves Illatat, Horgas ujjaival, legszívesebben belekapaszkodna a tűlevelekbe, de csak az asszonyok ruhájút lebbenti meg. A völgyre mosolygó decemberi napsütésben — hónaik még nyoma sem volt , fürdetlek a fák. sudáran, büszkén állják a természet megújuló rohamait. A szemközti tisztáson őzcsapat bóklászik, a vezér errefelé kémlel. Föiberreg a moto- rosfflrész, érzéketlen fogazatával egy pillanat alatt clnyisszantja a tehetetlen törzseket. Puhán földre billennek a valószí- nűtlenül zöld lombkoronák, és a suták elillannak az erdő oltalmában. Kesztyűbe bújtatott asszonykezek nyúlnak a fák után, megmérik, halomba kötik, a férfiak pedig megrakják a teherautót. A fenyő még ekkor sem adja meg magát, a tűlevelek odaszúmak a kesztyű és a felhúzódó kabátujj találkozásához. Puhán földrebillen a karácsonyi fenyő Válogatják, összekötik a formás fáltat Ez a szállítmány Budakeszire Indult Melegedés, faiaíorás közben Irencsényi Zoltán felvételei Mintha a szél most a gyenge pártjára állna: dermesztő kezével végigsimit a favágókon. Kora reggel még rosszabb kedveben volt, leszakította az erdei úton Imbolygó, az embereket szállító mikrobusz tetejét. Deltáiban fölenged a fagyos föld, elnehezednek a sárban cuppogó gumicsizmák. Jókora rögük tömik el a teherautó kerekeinek barázdáit, a Kamaz remegve süllyed a talajba. A kanyarban segitöité -zen pöfög a traktor, de most nincs szükség a beavatkozásra. Ez a szállítmány Budakeszire Indult, de innen, a Buda- vidéki Erdőgazdaság bajnak! keni-e vitték a formás fenyőket a megye más tájaira is. Ott pompáznak ma raár a lakásokban, tanúi lesznek örömünknek, a megajándékozás meghitt pillanatainak. Elkapják az elreb'oendő félszavakat, a gyerekek felcsillanó tekintetét, s az őket vigyázó szülök, nagyszülők elérzékenyü- lését. A völgyben pihenőt tart a kis csapat. Föllobban a tűz, sisteregve, pattogva égnek a fahasábok, s a szél, a nagy fújta, kékre színezi a límrot. Csipkebogyó-tea forr a bádogkannában, jókorát húznak belőle. Valahonnan előkerül egy kóbor ku- tya, odatelopszik a tűz. az emberek közeibe, beleszimatol a tölgy, a fenyő és a tea fűszerezte levegőbe. Eszünkbe jutna a tűzhely sütőjéből kiáramló illatok, a 'karácsonyi lakoma hangulata, a zizegőre —nényített abroszok. Aztán újra felbúg a fűrész, meeint lc- '• till egy korona. Mára csak az egészen snrók maradtak a völgyben, várják a jövő karácsonyt. S mi azekat is szeretnénk majd földíszíteni. KÖVESS LÁSZLÓ Ezer évig sem tudná elfelejteni Mi Begyújtotta a máglyát <5 Különös érzések kavarognak az európai emberben, ha a televízió képernyőjén az indiai máglyagyújtást látja. Legutóbb akkor vol- £ tunk szemtanúi a számunkra szokatlan jelenetnek, amikor Radzsiv ^ Gandhi lobbantotta fel a meggyilkolt édesanyja holttestét clliam- í vasztó lángokat. j Még a látvány hatása alatt álltunk, amikor egy véletlen folytán 'j megtudtuk, hogy a Pomázon élő Popper Lothar is kénytelen volt ^ meggyújtani egy ilyen halotthamvasztó máglyát az indiai Punjab ^ államban. S a lángok egy Pest megyei Kossuth-díjas mérnök holtai teste körül törtek a magasba. Az iparosítás hőskora Az esemény két évtizede történt, s hogy akkor nem kapott sajtónyilvánosságot, azt az aláboiak ismeretében aligha kell magyaráznunk. Kezdjük ott — mielőtt Popper Lotharnak átadnánk a szót —, hogy az árammérő óra világhírű feltalálójának, Bláthy Ottó Titusznak az egyik legtökéletesebb alkotása az Up jelű volt, ezt az amerikaiak is szívesen importálták. A második világháború idején azonban ennek a gyártmánynak a dokumentációja és gyártóeszközei éppen egy amerikai bombázástól keletkezett tűzvészben semmisültek meg Budán. A lelszaaaduias man Mondl Ferenc és Vecsei Géza készítettek el 1952-ben az NE jelű arammero prototípusát, s ez a gyártmány szerezte vissza külföldön a magyar árammé- rógyartás már megingott tekintélyét. A két kiváló mérnök akKor Kossutn- dijat kapott. ivlonai Ferenc azonban nemcsak kitűnő konstruktőr- volt. A Popper Lothar birtokában levő füzetéből láthatjuk, hogy feljegyzéseit hol magyarul, hol németül, hol angolul rótta a füzetlapokra, így aztán nem csoda, hogy eredményesen tudott tárgyalni üzletkötés ügyében Indiában is. A Ganz Árammérőgyár és a delhi Netar Krishna Saligais Private LTD pég között 1958-ban létrejött szerződés értelmében a gödöllői vállalat szerelvényeket és alkatrészeket szállít a Punjab állam., fővárosában, Chandigarhban épülő árammérőgyár részére, s ott az üzemindítást, a dolgozók betanítását, a kiszállított alkatrészek és részegységek késztermékké alakítását magyar szakemberek segítik. Popper Lothar kétszer dolgozott kint egy-egy évig abban az időszakban, amely az indiai iparosítás hőskorát jelentette. Visszaemlékezései szerint merész újításnak számított akkor, hogy fiúk és lányok egy teremben, közös munkapadnál dolgoztak. A gyártulajdonos a lányokat azért alkalmazta szívesen, mert nekik kevesebb bért kellett fizetnie, jóllehet nagyon ügyesen dolgoztak. Ha a helyi hagyományokkal dacoló eljárását indokolta, arra hivatkozott, hogy Hungaryban is sok lány és asz- szony dolgozik. Asszonyokat azonban akkor még az indiai gyárban nem alkalmaztak. Az építkezésen a férjük mellett dolgoztak viszont asszonyok is: a fejükön levő kis kerek párnára 8—10 téglát felpakoltak, s a keskeny pallókon vagy tyúklétrákon, a tűző nan hevével mit sem törődve, órákon át hordták a nagy terhet a második emeletre is. Daru vagy betonkeverő gén akkor még ismeretlen volt azon a környéken. Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert a mai fejlett iparral rendelkező Indiában — jórészt Indira Gandhi noh'tikájának jóvoltából — sok évszázados elmaradást pótoltak néhány évtized alatt. Halál a kiránduláson A chandighari gyár gyorsan fejlődött, 1963. novemberében egy magyar parlamenti küldöttség is meglátogatta. A gyárban akkor ott lakott Mondl Ferenc is a feleségével, s miként most Popper Lothar megindul- tan elmondja, Franci bácsi kiérdemelte az indiai munkatársak tiszte- •letét. — A megrázó események 1204. március 15-én, ezen a verőfényes vasárnapon kezdődtek — emlékezik a pomázi nyugdíjas. — Abban az évben akkor először nem dolgoztunk vasárnap, hanem autókirándulásra Indultunk a Chandigárhtól északra, a Himalája lábhegységében levő Kasauliba, amely kétezerszáz meter magasan terül el a tengerszint f'letí. Irdatlan ősfenyves veszi körül, látványa, klímája csodálatos. Reggel odalent már 30 fokos volt a hőség, odafönt délben 20 fokos levegő i' 'í- tett bennünket. Ebéd után a Hotel Alasia halijában ültünk, whyskit ittunk, amikor egyszer csak arra figyelek föl, hogy Mondl Ferenc szótlan lett. Kevés itt a levegő, mondja végül, menjünk sétálni. Alig teszünk azonban 20—25 lépést a gyönyörű sétányon, leül egy kőre mondván, hogy rettenetes fájdalmat érez a mellkasában. Hamarosan fulladozik, kékül, többször elalél. Egy fiatal szikh sofőrünk volt, rohant a kocsiért, befektettük a hátsó ülésre, s a rossz szerpentinen indultunk lefelé. Addigra ugyanis már kiderült: nemhogy kórház, de még orvos sincs gyorsan elérhető helyen. Sofőrünk azt mondja; elérkezünk egy szikh katonai táborhoz, ott kér segítséget. Elő is került egy szanitéc, aki a szívinfarktust megállapította, injekciót is adott, s egy kis szobát rendelt a beteg részére a barakkban, ahol egyetlen ágy volt minden berendezés. Feri bácsin, ilyen körülmények között már nem lehetett segíteni. Ősi szokás szerint A táborból telefonáltam a gyártulajdonosnak, mi pedig az özveggyel elindultunk lefelé. Félúton találkoztunk a megdöbbent Sahgal úrral, aki felment a táborba és lehozta kocsiján a holttestet. Jelentettem a szomorú eseményt gyárunk igazgatójának, aki utasított, hogy az özvegynek i^vekezzek a segítségére lenni. Másnap került sor a halottégetésre. A várostól néhány mérföldre egy kietlen vidéken kör alakú fal állott, egjtétldh béjárírttal. ide kísértük el Mondl Ferencet. Fgy dzsipp vont-. i utánfutón, magyar zászlóba burkolva, temérdek virággal elhalmozva feküdt a magyar mérnök, s mi, az özvegy, a Sahgal család, az indiai gyár összes dolgozója és en haladtunk utána. Az ott kötelező ősi szokás szerint történt minden. A kör alakú fal által határolt térség közepén már fahasábokkal megrakottan állt a máglya. Hatalmas kürtő magasodott föléje. A holttestet magyar és indiai zászlóba burkoltan feltették a fahasábokra, elhalmozták virággal és akkor a legközelebbi hozzátartozónak meg kellett gyújtania a máglyát. Az özvegy erre nem volt képes, ezért nekem kellett az odakészített gyúlékony anyagot lángra lobbantani. A helyi törvények szerint a hamvakat másnap a közeli folyóba kellett szórni. Mi természetesen ebbe nem akartunk beletörődni: ragaszkodtunk hozzá, hogy a hamvak hazakerüljenek Magyarországra. Érdeme: a szolgálat Megértette és méltányolta a gyár- tulajdonos az érzelmeinket, s megtalálta a módját, hogy mindenki kívánsága teljesüljön. A hamvak nagy részét egy urnába gyűjtette össze a lepénzelt őrökkel és a gyár irodaépületének előcsarnokáoan egy lánccal és virággal elkerített sarokban helyeztette el. Megjegyzem, ez nem kis bátorságra vallott. A hamvak többi részét, főleg az el nem égett üreges csontokat, a hivatalos temetés szertartásai szerint egy zsákból a hatóság embere a folyóba szórta. Éppen 20 éve sikerült az urnában levő hamvakat, diplomáciai segítséggel, hazaszállíttatni és az óbudai temetőben örök nyugalomra helyezni. A búcsúztató beszédben Mondl Ferenc érdemei között a magyar és az indiai iparnak tett szolgálatai egyaránt szerepeltek. A pomázi nyugdíjas kegyelettel őrzi azokat a műszaki és egyéb dokumentumokat, amelyek Mondl Fe- rencre emlékeztetik. Mint mondja, az a máglyagyújtás olyan megrázó élmény volt számára, hogy ha ezer évig élhetne, akkor sem felejtené el. CSERI SÁNDOR Dúsa Lajos: . Hol vagy, Éva? Van úgy, hogy engem megvadítasz ha nem vagy itt, s amikor itt vagy teljes valóddal — szomorúan látom, hogy hiába vadultam... Mert itt mi ketten árva testünk sorsáért ugyanúgy verekszünk; és minden megmérgezett jóban magam látom — elárvulóbban, mint Gábriel lángkardja előtt. — Hol vagy, Éva, s ti szép, lenge nők? Babits Mihály: Halavány téli rajz Miféle fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek, apró, jertek sűrű pillanatok pelyhe! jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk c csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
