Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. NOVEMBER 7., SZERDA Tavasz Vlagyimir Jukin alkotása A mozgalom szolgálatában Nem az irodalom állott érdeklődése középpontjában, mégis beírta nevét a hadifogságból kibontakozó szocialista költészet történetébe. Ligeti Károly ízig-vérig politikus alkat volt Meghatározó élménye a mozgalom. Aprócska gyermek, amikor még a múlt század kilencvenes éveiben — szeme előtt verik szét szülővárosában, Kiskőrösön az első május elsejei felvonulást, s ez az élmény egész életére meghatározó. A lobbanékony természetű ifjú már az iskolapadban arra készül, hogy egykor részese legyen annak a harcnak, amely jogot és szabadságot ad a kétkezi munkásoknak, s elsöpri azt a rendet amely szentesíti a kizsákmányolást. Csak természetes, hogy annyi más kortársához hasonlóan ő is versben ad hangot lázadó indulatainak: vihar szeretne lenni, „nagy romboló’’, sziklákat, falakat, tengereket felforgató. A magyar szabadságharc klasszikusának, Petőfinek a példája lebeg szeme előtt, s csikorgó sorokban ugyan, de valami egészen megdöbbentő előérzettel — már 18 évesen — versbe szedi egész jövendő sorsát* ... el innen, vészbe, zivatarba, ! Más vidékre, más népek közé, / Hol a kény az észt meg nem köté, / S forró lángok vihart gyújtanak. Amikor nyolc évvel később: 1916 őszén, a keleti fronton fogságba esik — már nagyjából kész fórra-, dalmár. Kijárta a Szociáldemokrata Párt iskoláját, s katonaként is — a szerbiai harcok során — gyakorló antámilitarista agitátorrá vált. Orosz földre kerülve már a legelső hónapokban fölérzi a forradalom akkor még alig észlelhető előrengéseit, s nyugtalan, kutató tekintettel keresi a lehetőségeket, hogy — ismét versben megszólalva — „nem fogyott hitével” végre ott legyen, ahol a „nyomorból jövő” s az új „Embert” megteremtő hadak felrobognak (Észalc fagyos szíve mellől). E kapcsolatot már 1917 elején megtalálja. Az ivanovovoznye- szenszki textilgyárban dolgozva megismeri a bolsevik párt programját, s magától értetődő gesztussal: fölvételét kéri. Megújult, kiteljesedett meggyőződését nem rejti véka alá. Az első szabad május elsején — a forradalmi érzelmű hadifoglyok nevében — a város teljes nyilvánossága előtt mond bátor, hitvalló beszédet. A hatás nem marad el... A hadifogolytábor monarchikus vezetősége Szibériába, Omszkba irányíttatja. A sors beteljesítéseképpen a megtorlás azonban éppen hogy „térhez”, minden eddiginél szélesebb lehetőségekhez juttatja. Tiszttársai ugyan itt is kitagadják, sőt „hősies” elpáholásától sem riadnak vissza. Ligeti azonban éppen ennek következtében lel végleges otthonra Szibéria legnagyobb, több mint huszonötezer főt számláló legénységi táborában, ahol közönséget és közösséget talál. Politikai köröket szervez, ismeretterjesztő munkát végez, s időnként még a versfaragásra is marad ideje. A kishitűekhez szólva arra biztatja „szolga nemzetéi”, hogy vesse le a „vén bilincseket”; Szegény testvérem, Kalányi János című költeményében pedig egy „kö- högős mellű, bús cigánykovács” társának állít emléket. Az októberi forradalom győzelmét követően felgyorsulnak az események. Ligeti életében a szervező munka kerül előtérbe. Megalakítja az omszki tábor bolsevik pártszervezetét, majd a város rendfenntartását ellátó nemzetközi Vörös Gárdát, s megindítja a földrész legelső magyar nyelvű kommunista sajtótermékét, a Forradalmat. A mindössze 15 számot megért (1918. február 10. — május 26.) hetilapban Ligeti immár megvalósíthatja álmait: nemcsak néhány tucatnyi honfitársához fordulhat, mint eddig, az élő szó erejével, hanem a betűk segítségével, amelyek megsokszorozzák szenvedélyes, agitatív mondatait, sok ezernyi olvasóhoz is .,, Ligeti jó agitátor, ért a legénységi táborok hangján, számos visszaemlékezés igazolja szuggesztív hatását, írásaiban mindvégig érezhető írójuk szilárd, majdhogynem konok meggyőződése és elszántsága. Ami végül is a Március! és a Május piros harangjai című lírai hangvételű — sőt némi szentimentalizmussal vegyített — írásaiban érvényesül a legtöret- lenebbül és a legszabadabban. Az irodalom emlékezetében Ligetit ■'mégsem publicisztikája, hanem egy költeménye őrzi. A legutolsó. Az, amit az ellenforradalmároktól megkínzottan, elítélten, s a kivégzésre várva írt 1919. június 2-án, málló vakolatú börtöne falára. A végső számvetéskor valószínűleg átfutottak emlékezetében élete döntő fordulatai: Omszk kétségbeesett védelme, az egyenlőtlen harc; a hosszú és kimerítő menekülés bátor feleségével az oldalán; az elfogatás, a fehérek szenvtelen kegyetlenkedése; az egy teljes évig elhúzódó raboskodás, s közben a hír: lánya született, s hogy neje, Szofja is szilárdan kitart. S természetesen felzsongtak benne az utóbbi hónapok biztató hírei is: közelednek a felmentő csapatok. Ám mégsem olyan gyorsan, hogy személyes sorsán már változtatni tudnának. Végrendelkeznie kell hát — álmádról, eszméiről, amelyekre már ifjúként feltette életét: Nem adják a vörös szabadságot olcsón; Ara könny és mártírvérfolyam. Aki hullik, az legyen százszor áldott, A gyávákon meg az ár átrohan... Ti még meglátjátok a vörös Budapestet: Tinéktak lesz még ölelés és virág... S ha visszanéztek, csodás nap- keletre: Míg telketekben egy szikra tűz fog égni, Addig mindig előre, vörös magyarok! S az eredményt ti is el fogjátok érni, Én is elérem, — habár meghalok. (Részlet a versből) BOTKA FERENC Dimitrij Szuharev: Barátomról szólok / Mikor is történt? Elfelejtettem — nincs mihez kapcsolni emlékeimet. A megmaradt levelekből ítélve, 67 őszét írhattuk, de melyik hónap volt? Arra sem emlékszem, hogy zöldellt-e még a város, vagy már havazott azon a napon Moszkvában. A nap úgy kezdődött, mint a többi — semmi nem történt, ezért nem emlékszem vissza rá. Az este azonban elevenen él bennem, az nevezetes maradt számomra. Ekkor ismerkedtem meg Váci Mihállyal, és azonnal össze is barátkoztunk. No, de nem erről van szó! Ennek a valóságos estének a története olyan valószínűtlen, mint egy mese. Pedig így volt, megtörtént! Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Tovább bent maradtam az intézetben, és egész nap nem értem rá enni (ez nálam szintén nem számít rendkívüli .eseménynek), ezután a legbanálisabb dolog történt: elindultam arra, amerre a gyomrom vezérelt. Nem a családi tűzhely felé — az ottani kilátásaim igen bizonytalanok voltak —, hanem az írók Klubjába. Ennyi az előtörténet. Ahogy határozott léptekkel átvágok az írók Házának haliján a büfé felé, egy csoport jön szembe velem. A csoport tagjainak csaknem a felét ismertem, moszkvai költő barátaim voltak. Merő kíváncsiságból megállítom Petya Vegint — hé, barátaim, hová készülődtök? Petya erre azt válaszolja, hogy a nagyteremben rögtön kezdődik a magyar költészet estje, felkisérik a vendégeket a színpadra, ők maguk pedig vers- fordításaikkal szerepelnek. Petya még hozzáfűzi: „Sajnos egyik magyar költő dolgát nem tudtuk elrendezni. Nincs, aki elmondja a versét oroszul, nincs meg a fordítása. Erre én — most már nem véletlenül —, megkérdeztem: Hogy hívják azt a költőt? — „Váci Mihály”. Te jó isten! Hátat fordítok a büfének, és indulok velük a színpadra. Megyek és örülök, hogy helyre tudom hozni ezt a kis malőrt, és egy kellemes meglepetéssel szolgálhatok Váci Mihálynak. Persze annak is örülök, hogy egész Moszkvában, sőt az egész világon nincs ember, aki itt és most meg tudná oldani ezt a dolgot. Csak én! Ki vezette az estet? Nem emlékszem. Túlságosan lekötötte figyelmemet az előttem álló szereplés, az a gond, hogy a fordításaim közül mit is adjak elő. Gondolatban fel- mondtam a verseket, majd az ülés elnökének egy cédulán elküldtem a javaslatomat, amit ő egy fejbólin- tással jóváhagyott. Csak Váci — aki tőlem távol, a színpad másik végében ült —, nem tudott semmiről: azt hitte, hogy neki versfordítás nélkül kell fellépnie. A többi már ment magától. Váci kiállt a mikrofon elé, és mindenre elszántan elmondott egy verset az anyanyelvén. A közönség — nem ismervén ezt a nyelvet —, udvarias tapssal köszöntötte. Ezután következtem én. A meglepetés sikerült. Váci csodálkozott — nem tudom, örült-e ... Ezután bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam, pedig nagyon szerettem azokat a verseket, amelyeket ezen az estén elszavaltam — a teremben izgalom támadt. A közönség reagálása, tapsa olyan szívélyes és forró volt, hogy Vácinak újra ki kellett mennie a mikrofonhoz. Megint elszavalt egy verset, én meg elmondtam a fordításomat. Itt, a mikrofon előtt, az írók Házának színpadán öleltem meg azt A mai szovjet irodalom néhány jelentős képviselőjének az írásával köszöntjük az olvasót. Természetesen teljes képet nem adhatunk arról a szellemi világról, mely ennek a hatalmas országnak a szocializmus építését sok fényben tükröző literatúráját jellemzi. Az újabb irodalom gyökerei Kardos László szavaival - mélyen és tágasan ágaznak el a tegnapok és a teg- napelőttök talajában . .. pontosan rámutathatnánk, hol kap ez az irodalom ihletést Gorkij Artamanovjaitól, Jeszenyin édesen feldaloló orosz tájaitól, Bábel merész korlátlanságától, Alexej Tolsztoj Golgotájának és Péterének egynéhány szabadabb fejezetétől, Ehrenburg Olvadásától, Fegyinnek akár már első regényétől, Pausz- tovszkij emlékezéseitől, Leonovtól és másoktól, például Tvardovszkijnak nemcsak Tyorkinjától, hanem, s tán még inkább Egyre messzebbjétől ... Nyikolaj Sztarsinov két verier Katona-anya Beleőszült az elválásba A nagy háború folyamán. Türelmes kezét tűz és munka Keresztelte, ő az anyám. Mily esztendők keserűsége! Harcba ment az egész család. Otthon pedig A harcos felesége, A mi katona-anyánk. A bajokat mind elviselte, Föl se vonva szemöldökét. Szántott, aratott Ifjúkoromban Egy pillanat alatt eliramlott Nem kiálthatsz iramára: Állj! Pedig ifjúkorom háborús volt, Nyugtalanság, vadság és homály. Nem találkozott a kényelemmel, Szülőházát mesze hagyva rég, Tábortüzek mellett hó-lepellel, Havas széllel fedte be az ég. Erdőn, hegyen, mocsáron keresztül, Véghetetlen éjszakákon át Vitte a géppuskát sose restül, Húzta vállát, verte oldalát. Az uráért, S idősebb fiáért S kis fiaiért. Üjra meg újra hittem benne: Minden levélben rálelek Anyai szavára, A szentre: Hazavárlak, eléd megyek! Tudtam e vad évek során át: A levélnek ahány szava, Mind vele írta Oroszország, Igen, Oroszország maga! Tűzbe ugrott, üszköt eltiporni, Réten aknát felszedve haladt, Tudott golyózáporban dalolni, Mert ennél jobb nem mindig akadt. Drágább még így sincs az ifjúkornál! Hogyha visszatérne valaha, Ismét így élném le hősi tornán, Enyhébb sorsot nem kérnék soha. WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSAI az embert, aki ekkortól a barátommá vált. A körülmények is elősegítették további közeledésünket. Váci Mihály és felesége, Juhász Mária irodalomtörténész, aki a szovjet irodalom szakértője, időről időre eljöttek Moszkvába, s itt már Marika teljesen átsegített bennünket a nyelvi nehézségeken. Én ezután is rendszeresen jártom Magyarországra dolgozni. Barátságunkra azonban nem sok idő — mindössze három év maradt. A Váci Mihállyal való találkozásra 1964 ősze óta készültem, amikor először töltöttem néhány hónapot Magyarországon. Biológus vagyok — Magyarországra is biológusként kerültem. Igaz, 1964 őszéig már két verseskötetem jelent meg, de az írószövetség nem tudott volna Magyarországra küldeni, az akadémiának viszont volt erre lehetősége. Saját intézetemben olyan témával foglalkoztam, amelyen magyar kollégákkal együtt dolgoztunk. Mi több, a „magyar ügyek miniszterének” tituláltak. így kerültem Tihanyba, a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóintézetébe. Esténként sokat énekelgettünk az intézeti szálláson, ahol a jó időre várva összegyűltek a tudósok hozzátartozói, felcsendült a dal akkor is, ha a tűz körül melegedve vastag kenyérszeletekre csepegtettük a szalonna zsírját. Nekem mindez nagyon tetszett, szerettem volna magyarul beszélni, és szerettem volna megtanulni minden dalt, amit ott énekeltünk. Megkérdeztem magyar barátaimat, melyik mai magyar költőt szeretik a legjobban? Annak a verseit én megkísérlem lefordítani. Váci Mihályt — mondták rövid tanácskozás után. Megőriztem • Veszprémi Napló 1964 október 11-i számát, amely a Szegények hatalma című Váci Mi- hály-kötetből négy verset közöl. Az egyik versben a költő azt a kérdést teszi fel, amely öröktől fogva foglalkoztatja a művészeket: mi marad utána a földön? A neve? A dicsőség? A Mint a példabeszédben című versében maga adja meg a választ: elmondja, milyen nyomot szeretne ő hagyni maga után. Én úgy szeretnék népem / mesélő emlékezetében / pár szóban megmaradni, / ahogy ma a beszédben / példa s bölcsesség-képpen / közmondást szoktak bólogatni. Ezzel a verssel kezdtem én — barátaim segítségével — Váci Mihályt fordítani. Kati, aki a moszkvai egyetem biológiai fakultásán diáktársam volt, elkészítette a nyersfordítást, és megtanított a magyar eredeti hangzásra, ő magyarázta el a gondolati árnyalatokat is. Amikor a következő évben dolgozni jöttem, Katika a költő/ vastag verseskötetével ajándékozott meg. „A magyar néptől — a magyar ügyek miniszterének. Tihany, 1965. június 15." — ezt írták biztatásul a könyv címoldalára. Köszönöm, barátaim! Azóta sajnos már húsz év telt el, s én vajmi keveset tettem azért, hogy megszolgáljam ezt a kedves ajándékot, és kiérdemeljem a beléírt nagyszerű ajánlást. Ebben a Tihanvból Moszkvába hozott könyvben jelölte meg Váci Mihály azokat a verseket, amelyeket érdemesnek ítélt arra, hogy lefordítsák. A kötet 140 verséből három mellé — a Kések között, a Paraszt-legenda és a Szelíden, mint a szél címűekhez —, tett keresztet. Ez pozitív minősítést jelentett, Váci még 25 vers mellé tett mínuszjelet, ezeknek szintén
