Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-04 / 260. szám

1984. NOVEMBER 4., VASÁRNAP Vendégszereplés Japán együttes A japán Tokai Daiyon fő­iskola rézfúvós együttese eu­rópai turnéja során, novem­ber 0-án Budapestre érkezik. A több mint 50 tagú, húsz esztendővel ezelőtt alakult együttes 1980-ban, 1983-ban és idén is elnyerte a japán rézfúvós együttesek versenyé­nek nagydíját. A zenekar no­vember 9-én, pénteken este hangversenyt ad a Fővárosi Operettszínházban. Műsoru­kon japán, amerikai és euró­pai szerzők művei szerepel­nek majd. R~ádiófigyft.ő' TANAKODÓ — az elvált szülők gyerekeiről. Gyámügyi csoportvezető, pedagógus, pszi­chológus, író próbált e műsor­ban súlyos, igazán jól meg sem oldható kérdésekre vá­laszt adni. Mindenekelőtt arra, hogy azok a felnőtt házastár­sak, akik már nem akarnak és nem is tudnak együtt élni, miként oldhatják meg úgy a válást, hogy gyermekeik a le­hető legkevesebb lelki sérü­léssel ússzák meg a dolgot. Senki sem vitatja, amit a műsor résztvevői többször is hangsúlyoztak, hogy a rossz Színes kavalkád a színpadon A barátság ritmusa A táncosok és a kórus a nyitóképben Erdősi Ágnes felvétele Színes kavalkád a színpa­don. A világ minden részének népviselete képviseltette ma­gát. Ismerős dallamokra rop­ták a táncot a lányok és a fiúk. Háttérben a kórus alá­festő zenéje. Felcsendült a vi- íágifjúsáig dala — hirdetve a közös éneklés szépségét, a művészet erejét Az NDK nemzeti néphad­serege Erich Weinert együtte­sének záróképe elkápráztatja a közönséget. Mindenki azzal a jóleső érzéssel indul haza, hogy élménybéft'Völf 'réSzél Immár harmadik alkalommal mutatkoztak be hazánkban az énekesek és táncosok. Leg­utoljára kilenc esztendeje jár­ták az országot műsorukkal. Most ismét megfordult a több műfajban járatos művész- együttes hazánk különböző részein. Pest megyében váci, szentendrei, majd a gödöllői zárófellépés következett egy­más után. Pénteken este a szentendrei művelődési köz­pont színpadán léptek fel. Több mint kétórás magas színvonalú műsorral érkezett az együttes hazánkba. A Ba­rátság ritmusa című összeállí­tás egyúttal a rendező, Jochen Winkler alezredes elképzelé­sét tükrözi. A hagyományos német művészeti ágak felvil­lantása mellett arra is vállal­koztak, hogy bemutassák a különböző népek dalait, tán­cait. A polka, az orosz nép­tánc után számunkra különö­sen kellemes gesztus volt a karádi nóták magyar nyelvű tolmácsolása, avagy a magyar táncok átkorcografált változa­ta. Az első részben az ének­kar és a balettosok — hol di­rekt módon, máskor szimbó’.i- kusan — a katonaélet min- aérMffjtit’ fcRrtfoftétfék ‘ fel. Kiemelkedett a táncszólisták lírai duettje, ahogyan Vivaldi Tavasz című művének gondo­latiságát közvetítették. A második rész egysége­sebb művészi elképzeléseket tükrözött. Népművészeti alko­tások és a klasszikusok meg­szólaltatása váltotta egymást jó ritmusban. A balettosok mesterségbeli tudása és mű­vészi kivitelezése különösen szépen bontakozott ki a népi- tánc-feldolgozásokban. Pon­tosság és részletes kidolgozott­ság, ezekkel a jelzőkkel illet­hetnénk leginkább a hazánk­ban vendégszereplő együttes színvonalas műsorát. Er. K. kapcsolatnál a búcsú, a válás is humánusabb dolog. Az sem kórdőjclezhető meg, hogy a sok viselkedési forma közül még mindig a legemberibb az őszinteség. Nagyjában és egé­szében ennyi falrengető igaz­sággal lehettünk okosabbak válás- és gyermekügyben. Sőt talán még ennyivel sem. A szakemberek ugyanis azt ja­vasolták — ha már válnunk kell —, mondjuk azt az érdek­lődő csemetének, hogy „anyu­kával (apukával) már nem értjük meg egymást — úgy, mint ahogy a barátok között is előfordul — ezért válunk el”. Magam ugyan válási tapasz­talatokkal nem rendelkezem, de férj és kétgyermekes atya va­gyok. Éppen ezért tudom, hogy úgy általában gyerek nem lé­tezik. Különböző korú, érett- ségű, gondolkodású gyerme­keim vannak nekem is. S ha akár csak a még az iskola pad­jait sem koptató kisebbik cse­metémnek is adnám el^ az olőbbi szöveget minden bi­zonnyal furcsállkodva fogad­ná, mert ő is tudja, hogy két felnőtt, különnemű ember kapcsolata ennél azért bonyo­lultabb dolog. S mit érnek az Ilyen és hasonló tanácsokkal azon családok felnőtt és gyer­mek tagjai, például ahol apu­ka részegen püföli anyukát. Jól tudom, e műsor résztve­vői hozzám hasonlóan tudják, hogy a társadalom válófélben levő vagy a procedúrán már túlesett tagjai nem viselked­nek mindig úgy, ahogy azt az angol lordok számára előírják. Csakhogy az élet bonyolult, és nem fér bele egy hatvanpar- ces rádióműsorba. IRÁNYTŰ. (Szórakoztató magazin világjáróknak és ott­honülőknek.) Ez az összeállítás nem akar más lenni, mint sa­ját maga. Mégis, időnként többre képes, mint amire szor­galmas hallgatója számíthat­na. Most, a jubileumi, tízéves évfordulón a szokásos úti él­ményeken, javaslatokon, hasz­nos tanácsokon kívül például a'ápos mérleget hallhattunk idegenforgalmunk tízéves fej­lődéséről. PÉNTEKTŐL PÉNTEKIG. Az új műsorrend adta lehető­séget kell dicsérnünk. A bő­vebb műsoridő nyugodtabb, alaposabb, kapkodás nélküli összeállításra ad lehetőséget szerkesztőinek és közreműkö­dőinek. Így történhetik, hogy nemcsak ajánlatokra, időtölté­si javaslatokra nyílik lehető­ség, hanem arra is, hogyepy- egy művész alaposabban be­mutatkozzon, megnyílhasson, kedvet csinálhasson — saját magához. Csulák András Tárlatvezetés a föld alatt Furcsa kis csapat ólálkodik a metró Élmunkás .téri állo­másán. A leszállási oldalon gyülekeznek, sejtelmesen te­kingetnek a sötét alagút fe­lé. Egy adó-vevővel felszerelt ember siet el mellettünk: lát­szik, hogy ő a főnök. Most kellene megszólítani — né­zünk egymásra a kollégám­mal. — Csak nem az Árpád- hídhoz készülnek, mert mi is oda tartanánk? — De igen, csak tessék, tessék — int az időközben begördült szerelvény felé. Külön vonattal Elindul a vonat a metró hamarosan átadásra kerülő új szakaszán. Átfutunk az el­ső állomáson, s csak a sze­münk sarkával kapjuk el Szász Endre ott díszelgő al­kotását. — Tegnap este rakták fel — mondja valaki mellettünk. — Ha láttátok volna, micso­da nyüzsgés volt, az öreg minden mozdulatát filmezték. Az Árpád-hídi állomáson, az aluljáróban nagy a sürgés- forgás^ a fölfordulás. Pallók, cementes zsákok, számunkra Ismeretlen anyagok, szerszá­mok hevernek szerteszét. Iszonyú a hangzavar: a már­ványborítás felerősítve vissz­hangozza, a fúró-, a csiszoló­gépek zaját. Egyenletes, két centiméter vastagságú, liszt­szerű porban lépkedünk. Már működik a mozgólépcső, las­san minden a helyére kerül. A munkások szótlanul teszik a dolgukat, az arcukra van írva: möstanában nem napi B azánk felszabadulásának negyve­nedik évfordulójának alkalmából a Kossuth Kiadó Négy évtized címmel sorozatot indított, amelynek egyik füzete Simon Péter A magyar pa­rasztság sorsfordulója című kötete. Az 1946—1949 alcímmel megjelent könyv azt mutatja meg. hogy miként zajlott le Magyarországon az 1945-ös demokrati­kus földreform, hogyan söpörte el a magyar falu feudális maradványait, s miként indult útjára a szövetkezeti­szocialista fejlődés. A szerző vázolja azokat a körülmé­nyeket. amelyek a földreform után ki­alakultak. amikor válaszút, elé került a magyar parasztság, amikor megkezdő­dött a közvetlen átmenet a szocializ­musba. Ennek feltételei különösen fa­lun nem voltak meg: korszerű, nagy­üzemi termelőeszközökkel, létesítmé­nyekkel még a régi nagybirtokok is csak nagyon korlátozott mértékben ren­delkeztek. A háború alatt még az is tönkrement vagy annyira megrongáló­dott, ami megvolt, hogy egyelőre hasz­nálhatatlanná vált. Ehhez járult, hogy csekély számú réteg kivételével a pa­rasztság valamennyi rétege elutasította a nagyüzemi gazdálkodást: a régi nagy­birtokrendszert gyűlölte, a szocialista nagyüzemi gazdálkodástól pedig — a Horthy-rendszer egykori kolhozellenes propagandája és egyéb okok következ­tében — félt. Ilyen körülmények között kellett kijelölni a parasztság jövendő útját. Simon Péter ismerteti az MKP 1945- öá agrárpolitikai tervét, amelv a belter­jes gazdálkodásban és a szövetkezésben jelölte meg a fejlődés útját. Ezt még abban az időben a földművesszövetke- zetek fejlesztésében látta a kommunista párt. Közben azonban a koalíciós kor­mányzásban éles ellentétek keletkeztek. Politikai könyvek A parasztság sorsfordulója majdnem mindegyik párt másképpen képzelte el a jövőt, a falu felemelkedé­sét. A gazdasági kapcsolatok lazultak, közben az országban a politikai küzde­lem viszont élesedett, s veszélybe került a földreform, így a kommunista párt a földreform védelmére kelt. Emléke­zetes az a plakátja, amelyen a mosoly­gós paraszt azt mondja: Enyém a föld, magamnak aratok!, vagy Földet vissza nem adunk! A Magyar Kommunista Párt 1946 őszén kiadta azt a jelszót, hogy nem a kapitalista fejlődés útját kell járnunk. Vagyis a népi demokráciát tartotta egyedüli lehetséges útnak. Ismerteti a szerző a párt III. kongresszusának ha­tározatait, amelyek a többi között a nagytőke államosítását, a külkereskede­lem állami ellenőrzését, a termelés és a hitel állami irányítását, s egyben a parasztság támogatását tűzte ki célul. A jóvátétel, az ország újjáépítése azonban nagy terheiket rótt az ország lakosságá­ra. a súlyos közterhek csak tetézték a bajokat. S ezután arról ír Simon Péter, hogy miként hatott az a váratlan bejelentés, amelyet Rákosi Mátyás tett Kecskemé­ten: kolhozositani kell. Leírja az első szövetkezeti csoportok megalakulását, azt. hogy az egységes falusi szövetke­zetekből nem lett semmi, mert az ár- tycl-típusú szövetkezet szervezése került előtérbe. Felállították rz állami gépállo­másokat. s átszervezték az állami gaz­daságokat. S aztán néhány év alatt át akarták szervezni az egész magyar me­zőgazdaságot. A könyvből világosan kitűnik, hogy a felszabadulás után. 1948-ig. az MKP fő irányvonala és taktikára általában vé­ve jól alkalmazkodott történelmi felté­teleinkhez, nemzeti sajátosságainkhoz, és ezzel együtt a szocializmust készítet­te elő, illetve megvalósítását kezdte meg. Viszont 1948 júniusa után a túlzott sietség, és a kommunisták számára megengedhetetlen módszerek, eszközök nagy hibákhoz vezettek. Rákosi Mátyás egyik jelszava — mintegy a gazdasági és politikai irányváltást igazolandó — így hangzott: Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján! Igaz, hogy ez szép jelszó volt. de ha­mis, alapja lett egy esztelen gazdaság­politikának, amely végzetesen megbon­tott a a népgazdasági ágazatok közötti egyensúlyt, megállította a dolgozók életszínvonalának növekedését, majd visszavetette. S aztán már ismert, hogy ez a poli­tika hová torkollott. Erről azon­ban már más könyvek szólnak. Si­mon Péter ezt a rövid időszakot dol­gozta fel. és nagyon okos érvekkel, a történelmi dokumentumok feldolgozásá­val írta meg az elemző írását, amely a negyven esztendő egy nagyon fontos korszakának keresztmetszetét adja. Iz­galmas, jó olvasmány, méltán illeszke­dik bele negyvenéves újkori történel­münk egyik fontos szakaszába. Gáli Sándor nyolc órát töltöttek itt. Kis csoportokba verődve tárgyal­nak, jegyzetelnek a beruhá­zó, kivitelező vália'.ato-k szakemberei. És persze, föl­bukkannak a jó szimaíú, kí­váncsiskodók is. Ügy tűnik, az jön be, aki akar, senkit sem állítanak meg. Megérke­zik Csavlek András, Munká- csy-díjas festőművész is, a szemközti falat borító tűzzo­mánc murália az ő munkája. Igyekszünk jó helyet keresni, ám ha távolról nézzük, egy szót sem hallani a zajtól, ha közelebb megyünk, akkor pedig nem látjuk be a teret. Végre, valahol középen meg­állapodunk. A majd 30 mé­ter hosszú, vörös, barna, mályva- és rózsaszínű tűzzo­mánc lapokból összeállított, plasztikus kompozíció meg­bontja a beton, a márvány ridegségét. A két oldalról in­duló, fémes csillogású drótkö­tél háromszöget alkotva, erőt sugározva feszül meg a kö­zéppontban. Nehéz leírni, ezt ’látni kell, de ‘bészélni lehet róla. ■ A daru dobja — Tulajdonképpen lehetett volna képeket is akasztani erre a falra, de ezúttal job­ban izgatott a tér, abból kel­lett kiindulni — avat be Csavlek András. — A másik szempont az volt, hogy olyan műalkotás kerüljön ide, amely jellemzi, jelképezi a környező városrészt. Talá­lomra elmentem az Óbudai Hajógyárba, hogy keressek egy olyan tárgyat, ami jó le­het fogódzónak, amelyről asz- szociálva kialakíthatok egy meghatározó formarendet. Az udvaron bóklászva, rá­akadtam két óriási öntöttvas kötéldobra, egy e’emésztődött úszódaru megmaradt alkatré­szeire. Hamar kiderült, hogy a darut a felszabadulás után készítették, és ott volt vala­mennyi dunai híd építésénél. Nem kellett tovább kutatni, megtaláltam, amit akartam. Most már másként nézzük az alkotást, s tényleg, mint­ha egy hídpillár emelkedne a kompozíció közepén, ahová a drótkötél fut. Ott, a szélén, az a plasztikus forma pedig egy emelőhöz kezd hasonlí­tani. — Ide nem lehetett volna semmiféle meditativ művet tervezni, mert az emberek nem bámészkodnak, hanem átsietnek az aluljárón — foly­tatja Csavlek András. — Vi­szont a térrel, a színekkel le­het úgy játszani, hogy ma­gukkal vigyenek egy érzést, élményt. Tovább barangolunk a föld alatti tárlaton. A peron jfö- lötti áthidalón Komáromi Györgyi ötvösművész hullám­verést idéző tűzzománca kö­szön ránk. A motívumréfftd- szer az előbbihöz hasonló, a színösszetétel más: a sárga, a narancs és a barna árnyala­tai olvadnak egymásba. ’ A mozgólépcső mentén újabb murália vezeti a szemet. Most illesztik a helyükre a vissza­fogott bézs- és világoskék .szí- nű zománclapokat, amelyek izgalmas körjátékot formáz­nak. Somogyi János elége­detten szemléli a munkáját. — Sokáig tartott a kísérle­tezés, de megérte, pontosan ilyet képzeltem — mondja fáradtan mosolyogva. — Alt­kor derült ki, hogyan mutat valójában, amikor itt, a hely­színen, ebben a megvilágítás­ban vehettük szemügyre. Va­lamelyik este megszólított egy morcos villanyszerelő: igazén érdekes, de mi a mondani­valója? Nem volt erőm vitat­kozni, hiszen akkor már több éjszakája dolgoztunk egyfoly­tában. Aztán, ahogy fölkerül­tek a lapok, megenyhült a hang is. Ez eolt az első zsű­ri. Utolsó pillanat Átmegyünk a túlsó oldalra, a vágányok fölött belátni a- egész teret. Megállapíthatják: Budapest egy újabb színfolt­tal lett gazdagabb. Lám, így is lehet, nem muszáj az ér­zelmeket elnyomó betonná 1 körülvenni magunkat. Pedig a tervezők ezúttal is majdnem elkövették a hibát, mert csak az utolsó pillanatban vonták be a művészeket. — Ezután másképp lesz, r metrószakasz meghosszabbí­tását tervező UVATERV mér­nökei már gondolnak erre is — mondja Csavlek András. Lehet, hogy akkor ezek nem csak metrónak, hanem a. köz­téri művészetnek is újabb ál­lomásai lesznek? Kövess László Somogyi János a mozgólépcső melletti borítást tervezte A mű és az alkotó. Csavlek András tűzzománc muráliája harminc méter hosszan húzódik az Arpád-hiűi aluljáróban (a cím fóliitt) Trencsényi Zoltán telvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents