Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
1984. NOVEMBER 24., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Herceg rÁrpád■ Mérlegre tett évek Az évek vonulását ki állítja meg? Mézes Lajos tanár úr reszkető mutatóujja közel három óra hosszat sorjáz az egykori pedagógiai gimnázium — a „fiúképző” — harminc évvel ezelőtt érettségizett növendékeinek névsorán. Ök voltak azok, akik négyéves képzés után egy esztendőt „gyakbrlóéves tanítóként” dolgoztak valamelyik falusi iskolában, s csak azután tettek pedagógiai vizsgát, szereztek képesítést az általános iskola alsó tagozatában való oktatásra. — Mii voltunk azok, akik vállaltuk ezt a nehéz, de komoly és felemelő feladatot; s lám, mindannyian sokra vittük — mondja a tánctanár, feledve, hogy már az egykori értékelés is hangsúlyozta: a tanítójelöltek nem voltak kellően felkészülve, nem álltak helyt a várt mértékben. A-tól Z-ig hosszú a névsor, öt éve találkoztak legutóbb: van, aki harminc év után csak a mostani érettségi találkozóra jött el. Fél évtized vagy három — ugyanaz az izgalom, feszültség az arcokon; hogyan lehetne néhány percbe belesűríteni az eveket? Az óvónőképző intézet adjunktusa nem válaszolt a hívó levélre; nem volt bizonyos benné, hogy el tud jönni, hogy ideér az ország másik végéről. S most mégis itt van. Tíz mondat; ennyi jár neki, ennyi mindenkinek. Minden szó megfontolt és megszenvedett; egy zaklatott magán- és közélet állomásai; család,. válás, öngyilkossági kísérlet; huszonöt év nevelőtanároskodás egy szakmunkás- képző fiúkollégiumában; főiskola, egyetem, kitűnő vizsgák, de tanári katedra nem jutott neki; ebben a városban nem. Öt éve elhívták innét docensnek. Némileg kárpótolva érzi magát a süllyesztőben töltött két és fél évtizedért. A Közmű és Mélyépítő Vállalat mérnökével -csupán s annyi történt, hogy lánya mára másodikos gimnazista lett; ennyit tart fontosnak elmondani. '"'A'" neves1 győg’tíédágőgusból' ä szakma iránti rajongás beszél; legye- tekmagyobb figyelemmel a gyermeki lélek iránt! Magunk között szólva, rengeteg az emberi közömbösség által megfertőzött, tönkretett óvodás és kisiskolás; legyetek figyelemmel, legyetek figyelemmel. A plébános az egykori igazgatóhoz intézi szavait: emlékezem az igaz^ gató úr megdöbbent arcára, amikor közöltem, hogy papi szemináriumba iratkozom be; hallóim, tán még ma sem bocsátott meg nekem. Ne nyugodjék le a nap a te harag- vásöddal, mondja a volt igazgató; legtehetségesebb növendékem voltál, nagy dolgokra hivatott; mostanig alig hallottam sorsodról. . A szakközépiskolai kollégium igazgatója üdvözletét küldd: mondják, hogy pszichológus lett; bizonyára sajnálja azt a tíz percet) ami alatt közeli lakásáról idesétálna. Így van ezzel a szállítási vállalat osztályvezetője is; tán kétszáz méterre lakik ide; innét a harmadik ház, egészíti ki valaki; nagyon messze van, a világ vége. Kanada is messze van; a túristaút- levéllel távozott egykori gimnazista ezért maradt távol; ahogy a Svédországban élő, világhírű építészmérnök is. A római sebészprofesszor, neves orvostanár üzent: még ma telefonálni fog. (Nagy zsivány volt világéletében, mondja Mézes tanár úr; négyöt dolgozatot is diktált egy időben.) A hatvanból -vagy tizenöten nem jöttek el a találkozóra. Ki látta őket? Ki találkozott velük? Ki tud róluk? A bécsi vállalat személyzeti és oktatási osztályának vezetője keresi a szavakat; 1946-ban, amikor falusi gyerekként idekerültem, még kopaszon álltam itt; mára megkopaszodtam; köszönöm a levelet, amelyben csak ennyi állt: „ha időd engedi, gyere; meglátod, megéri.” Mézes tanár úr másik névre bök. Aztán újra másikra, és újra-és újra. Meghalt. Meghalt. Meghalt. Meghalt Születtek 1932-ben. Bepárásodnak a szemek; most melyikünk következik? Komorabb lesz mindenki ezután, megkeményednek az arcvonások. Több -szó esik -betegségről —- a kifáradt idegekről, a rakoncátlankodó gyomorról, légszomjról beszél az is, aki életében nem szívott cigarettát. Nagy szobrász az idő. Súlyosak a lélek legmélyén mérlegre tett évek. Ősz a Balatonparton Várfalvi Ottó festménye Varga S. József ■ A kérő A kérő este érkezett, s mint az árnyék, kicsi ajtónyitással lépett az almaillatú szobába. A neszre az ablak felé fordított fotelból habfehér hajú asszony állt fel, lesimította meggyűrődött pongyoláját, kezét előre nyújtotta, s úgy ment a férfi elé. — Isten hozta nálam, Sándor — sugárzott a szeme, s arcát mosoly lepte el. — Boldog vagyok, hogy újra látom. A férfi kezet csókolt, majd elgondolkodva sztjlt: — Hová gondol, kedves Anikóm? Mi boldogság lehet egy ilyen vénember érkezésén? — Bízza rám — kacsintott a nő. — Van benne boldogság. Elég biztosíték ez magának? — felvonta a szemöldökét. — Ha kegyed mondja — szólt az öregember bizonytalanul, s a nyugalmat árasztó cserépkályha mellé telepedett) Nagy nap a mai: asszonykérő. Lénykérőt nem mondhatunk, hol van itt hamvas arcú arának való? Mindketten özvegyek, öregek már, az asszony jóval túl a hetvenen, s a férfi alig innét a nyolcvanon. Egy hónapja ismerkedtek meg a nyugdíjasklubban, közös ismerősük hozta össze őket, s amint tekintetük találkozott, elfelejtettnek hitt fények gyúltak ki az öreg szemekben. Bemutatkozás után a férfi kezet csókolt, s a kézcsók űröket töltött meg, régi erzósöket keltett bennük. A klubfoglalkozáson már egymás mellett ültek, s azon az első estén a férfi en- gedelmet kért, hogy otthonáig kísérje a fehér hajú özvegyet. Nap nap után találkoztak, a férfi többnyire Virággal, vasárnaponként az első osztályú- cukrászdában vásárolt finom süteményekkel érkezett az almaillatú szobába. Képesek voltak . hosszú órákig,, csendben elüldögélni, hiába jött az alkonyat, villanyt sem gyújtottak, nem’ szóltak, emlékeiket morzsolgatták, -s nem győzték egymásnak' bizonygató}.; még értékezni is jobb, könnyebb, ha társat érez maga mellett az ember. Bölcsek voltak, amilyen bölcsek csak a sokat megéltek lehetnek, tudták, hogy Szepesi AttilaŐszét tánc lányok földig hajolnak fűbe horgad homlokuk ordas szélben egyikük táncba szökken kígyó-karja égre szálj talpa dobban farönkön üszkös farönk visszaszól széles szikla felfelel hallgasd évek zúgását pirul tested gyümölcse rózsaörvény elsodor érik arcod romlásba égen keselyű keringel horhón bömböl hiéna denevér-barlang megbolydul medve-szurdok visszhangzik táncoló lány aláhull társa szökken magasba szárnyak ívét idézi lángok iobogását röpte gyorsul pázsiton ág gyűl hegyorom feldobban csörren csörgődob haitik sikogó aranykürt fekete leány hollóként fehér leány zergeként sziklák körül elszökken kavicsot csördít patakba tűzimádók unokái hegyi sasok lányai messzi gongok bongásában szállnak sziklabércen futnak pezsgő hullámon vacogó lábuk megcsobban szalamandrák közt billegnek mohos kövön megállnak járják hűlt avar üszkében málló venyigén zöld havon tavaszváró táncukat csontok sárgult ívein Szokolay Zoltán: Senkiföldjén mert nincsenek vidékek már ahol a földobott kő híven visszahullna nem létezik olyan tájék sehol ahol a mondat nem záródna kulcsra megalvadó piros szökőkutak borospohárrá eltorzult karácsony s karambol van de nincsenek utak az arcon rács de nincsen rés a rácson > van még embernek égi páholya vannak hajfürtök büszkén ondoláliak jut még a szájra csóknyi áfonya de hét naponként nincsen már vasárnap vannak vidékek tudjuk nincsenek aláaknázott senkiföldjén járunk lődöznek ránk a gyarló istenek verejtékárban úszik hajlott hátunk Csanády János: Vállra vetem Vállra vetem viseltes ködmönöm. meleg terű hátamon a világ, mert bús az utca, zajlik már a jég az ég alatt, míg újra összeáll a pocsolya-tükör, sikos bakkancs a lábamon, mint lovak csánkjai bokám erős, cipőfűzőm kötőm, hó vattáz a sötét posztón, sebes, hideg szél lökdös haragos, láthatatlan hullámokban, a kő-templomtorony megáll még biztatón, mint jégbefagyott hajók árboca int, célom a tenger, hív a hó-határ köd-kavaró fekete madarak mezők, télbe-fagyott mezők sirályai » kiáltozzák az én dalom s magam. Iszlai Zoltán: Haza régen Anyám, ha elhívsz még haza, aludni nálatok fogok. (Tengerkútmély meg éjszaka és hajnalok, mint ballonok.) Gömböc-pufókan fújtatom dagadó lélegzetemet. (Visszafojtom a múltamat, hogy jövőm legyek. Veletek.) Olyankor jött az egyszerű, tüdőtágító pirkadás. (Fiatokat, a nagyszeműt, kirúzsozta a könnyű láz.) t Ilyenkor érkeznék haza, álomharmatos léghajón. (Tihozzátokig eljutna meghallhatatlan sóhajom.) Kiss Dénes: Haj sugár i A szívcsűcsok behavazódtak süvölt a lélekrengeteg Arcomon a véralvadó Nap szememben sugárdermedet Csak a vakok vigasztalódnak Mind elveszett és mind bolond aki tudja és' fáj neki hogy amit az ember elront isten se igazítja ki A fák közt hajsugár lombok árnyalják arcod ' Az idő egyetlenegy nyár és tenger tenger! Sehol a partok Csak roppant csillogású tér A pillanat hullámzik lustán Nincs mi ugyanoda ér Ne haragudj rám évekkel előre már nem tervezhetnek, mert ebben a korban minden nap, minden óra ajándék csupán, és tudták, sietni kell, egybe kell kelni mielőbb, s megosztani egymással a kenyeret arra az időre, ami még hátra van. Az asszony hellyel kínálta a kérőt, s a töpörödött, hajlott hátúvá zsugorodott férfi nehézkesen ereszkedett a fotel ölébe, salját js magán hagyta, hadd melegítse. Az asszony a hátát a cserép kályhának vetette, s úgy babrált egyik kezével a másikon, hogy jól lássák a három aranygyűrű; egy, amit még boldogult szüleitől lánykorában kapott, a másik, amit szegény anyjától örökölt, s a harmadik, amit régen elhalt férjétől kapott egy régi-régi születésnapon. Így adta * férfi tudtára, számára is nagy nap ez a mai: asszonykérő. Készültek rá, s gondolták, nem fosztják meg magukat a formaság, a házi szertárul* adta örömöktől. Csend. A férfi maga elé meredve Ült, gondolta, nem szól még, elvégre nem lehet ajtóstul rohanni a házba, hagyta, hogy múljon az idő. — Magára hagyom, Sándor. Melegedjen — szólt az asszony, s magát kihúzva, a konyha felé lépett, s ei- menőben mondta: — Megfőzöm a teát. Kér bele mézet? — Ha lehetséges. Huruttal küszködök, és arfa a méz kiváló orvosság. — Igen, biztosan az — helyeselt az asszony. — Megboldogult uram kimondottan mézpárti volt. Azt mondta, a méz csodaszer, erősíti a szivet, hála legyen érte a méhecskéknek. — Miben halt meg szegény? — A szive vitte el. — Szomorú az asszony mosolya. — De én azért hiszek a mézben. — Okosan. Nagyon okosan. A férfi bólogatott, az asszony meg kitipegett a konyhába, s csak szelíd konyhai zajok keringtek az öreg kérő körül. Micsoda nyugalom, micsoda békesség. Kellemes borzongások futottak át az öregemberen, s mintha mélységbe zuhanna, úgy szippantotta magába az álom. Az asszony tíz perc múltán gőzölgő teáskannával jött. Megszomori- totta, hogy kérőjét alva találta, de sebaj, úrrá lőtt rajta a lelkesedés, visszatért a konyhába, és sütőbe rakta a szendvicseiket. Odakint, várt, amíg megkészülnek. Arcán babrált a tükre előtt, hajába túrt, újra rúzsozta hervadt ajkait, s midőn mindennel elkészült, nyitott újra kérőjére. — Ébresztő, Sándor! Ébresztő! — csilingelt a hangja önfeledten. — Uzsonna. Nem jött felelet. IVfiVCtlC lépett a férfihoz, csontos kezét vállára tette, s újra szólította: — Sándor! Sándor, ejnye, de nagyon tud maga aludni. Hogy a kérő nem felelt, erősebben mozdított rajta, mire a madárköny- nyű test tehetetlenül előre bukott. Az asszony letérdelt, úgy nézett fel a férfi arcába, s nem volt benne rémület, amikor kiolvasta a félig nyitott szemekből: ahol ez az öregember jár, onnét nincs embernek többé visszatérés. A másik fotelhoz lépett, beléros- kadt, arcát két tenyerével fedte, s várta, hogy feltörjön belőle a zokogás. Nemcsak a vénembert siratta, önmagát is. Mert neki ez a kérő az utolsó kérője volt. Utolsó? A legutolsó.
