Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. NOVEMBER 17., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 \ \ \ Tóth-Aíáté Miklós: Az igazgató arca Boda István versei: Díszkíséret nélkül, bandukolva fekete-gyöngyük kristály-gyalogút jain: menedék készül. Ház az országúton Végvár, egyetlen strázsa. Vén baka gyalogol, bármikor hazatérhet, emlék és illat várja. Felhők a habos égen. Jegenyék talpig zöldben. Férfiak szívig gondban. Asszonyok feketében. Kredenc, feszület sorban. Elvásott ingek a szélben. Száradó verejték-álom árnyékra dől a fasorban. S bandukolva a tépett remények dac-sugarában, a lélek csakazértis itt lel már menedéket! Tépett takaró Kőre a szél. A füvekre dől az arany. A délutáni tájon omlik az inda füstje. Meddig? A múltam habja a számig elér. A fájdalmat az ember rejti és letagadja. Ingünk sója kiszáradt, mint a bőr meg a test. — De a dac, de a kin égeti most is a számat. Rajtam is mind ez a régi rettenet és menedék. Árnyékot ont a világ. Őszben a nő meg a férfi. Szép fejükön csoda hó az idő meg a lélek ezüstje. Pólyálj be szívig, állig hűség, te tépett takaró! — Rendesen. Csak rendesein, eny- nyi az egész. — Próbát tartunk — határozott a tanár. — Képzeljétek el, hogy most találkoztok először. Egy nyári táborban, a Balatonnál. A fiúk estére táncolni hívják a lányokat, a diszkóba. Persze, különböző szerepekben. Mint sportoló, zenész, sofőr, sőt külföldi turista. Mert ezek már saját nyelvet barkácsoltak, a tört magyart — keserűen, gúnyosan mosolygott. — A lányok pedig írják ie, mit szeretnének hallani. Mármint abban a helyzetben. Gondol- kozási idő két perc. — Mondhatom? — félig fölemelkedett a padban. —: Ha más nem vág neki — intett a tanár. De a sovány, szőke, művészhajlamú Korga Lajos, már nyújtotta is a kezét. — Zenész vagyok — kilépett a pádból, hanyag, fölényes tartással a falhoz támaszkodott. — Ná, bárány- káim, melyik tanyáról jöttetek? Láttatok-e élő gitárost? Jól nézzetek még — megveregette a szomszéd padban ülő lány vállát. — Ha ; kis okos leszel, este elsurranhatsz hozzám — a tanárra nézett. — Valahogy így fognék ki egyet a nyájból. • — Óriási! Lui, óriási voltál — ujjongott Szepesi Miska. — Ötös, fiacskám. Leülhetsz — folytatta el~ - változtatott hangon, mintegy a tanár nevében. — Ámen — a tanár beírta a jegyetA következő fiú külföldi turistát alakított. — Én olasz dígó, itáli — vontatottan, szándékosan idegen kiejtéssel beszélt. — Szí,-szí? Érteni? Én ván dollár, sok dollár. Te gyere! — lehajolt, megfogta az egyik lány kezét, kihúzta a pádból, tetőtől talpig végigmérte és megsímogatta a csípejét. — Ejnye! — a tanár indulatosan az asztalra csapott. — Azt hittem, hogy ez is a szerephez tartozik — védekezett a felelő, és leült. — Halljuk a lányokat — a tanár megbékélten hátradőlt a széken. Barta Ibolya, a lányok elfogadott szószólója jelentkezett. — Nem írtunk semmit, de szívesen közöljük a fiúkkal, hogy milyennek szeretnénk látni őket — a magas, barna lány elsimította a haját a homlokából. — Először is illik köszönni és bemutatkozni. Legfontosabb mégis, hogy adjanak indokot a megszólításra. Meg, persze, a meghívásra is. Mert különben olyan az egész, mintha kis senkinek, mintha utcanőnek néznének minket... Szepesi Miska felhördült. — Ki néz annak titeket? És hogy indokoljunk? Tudományosan? A lány elpirult. — Elég, ha azt mondjátok — zavartan megint elsimította a haját a homlokából —, elég az is, hogy szép a szemed, hogy csinos voltál a strandon — a pirulása fokozódott —, mit tudom én, valami, ami csak annak szól, akihez odamentek. „Ami csak annak szól" — ismételte magában a tanár, és arra a levélre gondolt, amit reggel írt, sebtében, a feleségének. Az asszony másik városban dolgozott, ahol laktak, és hetente, kéthetente találkoztak. Közben'csak levelet váltottak: többnyire a férfi írt, hogy mikor indul, mikor érkezik haza. Ez a levél is mindössze pár sorból állt. „Bárki küldhetné bárkinek” — állapította meg bosszúsan. Barta Ibolya még mindig beszélt. — Nem igaz, hogy a lányoknak imponál a nagyképűség. Nem igaz! Több fiú és lány kért szót. A tanár elhatározta, hogy a leve- let nem küldi el. Másikat ír. Reggel, borotválkozás közben, észrevette, hogy a szobájában az asztalra állított fénykép milyen különösnek mutatta a felesége szemét. Hold alakúnak, Erre most figyelt először. A levelet ezzel kezdi. — Sajnálom — az órájára nézett, fölállt, szorosabbra húzta a nyakkendőjét —, bárhogy sajnálom, a vitát be kell rekeszteni. Végül még hiányzik egy-két összefüggés és következtetés. Erre is kell idő. Az igazgató arca: a titkárnő. Róla minden pontosan leolvasható. Tóföldi belép az ajtón, köszön, és legszívesebben már hátrálna is kifelé. Az „igazgató arca” borús, mint egy novemberi reggel, a köszönést szórakozottan elfelejti viszonozni, és eimerülten babrál valamely papírokkal. Tóföldi leül a bőrfotel szélére, a lábát maga alá húzza, kezét az ölében pihenteti. Olyan pózban görbéd most, mint egy ottfelejtett sportszatyor. Csönd van, csak a papírok surrogása hallatszik, és valami átható parfümillat lengedez. — Panaszunk van magára — szólal meg az „igazgató arca” királyi többesben —, dühösek vagyunk ... — Miért? — Tóföldi szájából úgy vergődik elő a kérdés, mint a nagybeteg lélegzetvétele. — Nem mondhatok többet — jelenti ki nyomatékkai —, de rövidesen megtudja ... Mindjárt kijön Televényi, és akkor bemehet. Tóföldi agya lázasan dolgozik. Vajon mit követhetett el? Mi az. amiért hivatja az igazgató? Próbákról nem késett mostanában, a színpadon mondani sem mondott olyat, ami esetleg rossz színben tüntetheti fel. Vagy valaki mégis sustorgott volna...? De mikor? Tegnap este még barátságosan köszöntötték egymást az igazgatóval, sőt ő mondta meg neki a kihúzott lottószámokat. 4, 12, 16, 44, 53. Tehát este még nem. Akkor hát éjszaka vagy reggel? Sercegi...? Megszegte volna az egyezségüket, és mégis hátba fúrta? Ez bizony lehetséges ... Esetleg Televényi...? Televényivel két napja nem is találkozott. Persze attól még elejthetett egy megjegyzést, hiszen mindennap ^együtt ebédelnek az igazgatóval. De most még délelőtt tizenegy óra, még nem ebédelhettek együtt, a tegnapi étkezésnél meg nem mondhatott semmit, mert akkor az már este erződoít volna. Most áztatná bent? És az áztatási szünetben szólt ki az igazgató a titkárnőnek, hogy hívja be őt? Ez sem valószínű, mert már a portán várta az üzenet, reggel, amint bejött a színházba, hogy tizenegyre jöjjön az igazgatóhoz. Televényi hát mégsem lehet... Akkor hát kicsoda...? Nincs már idő sorra- venni mindenkit, legfeljebb találgathat. Vizekinek a tegnapi próbán panaszkodott a vérnyomására: „már megint lent van — mondta —, valószínűleg időváltozás lesz”. Lehet, hogy Vizeki igazgatóváltozásnak ferdítve fújta be? De mikor? Éjjel a klubban? Televényi lép ki a párnázott ajtón, az „igazgató arca” egyszerű derűs lesz, mint egy rózsaszín napernyő. — Szevasz — veti oda Televényi Tóföldinek, majd kivesz egy cukrot a kávéfőző mellett álló cukortartóból, feldobja, elkapja, bekapja. — Margitka, szépségből, mint mindig, most is kitűnő. Mikor jön velem nászútra? — Ne vicceljen, Televényi — csilingel —, figyelmen kívül hagyja, hogy férjnél vagyok? — Igen — mondja Televényi —, teljesen figyelmen kívül hagyom. Mert a szépség nem lehet egy ember sajátja. Ez törvény. Nem hallott még róla? Tóföldi a párnázott ajtót figyeli. Udvaronc — gondolja Televényiről, de különösebben nem érdeleid a AZ ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKBAN SZEREPLŐ SZERZŐK: BÉNYEI JÓZSEF — Sz.: 1$34, író, költő, újságíró. A Hajdú-bihari Napló főszerkesztője. Verseskötetei: Sugárverésben, A hétköznapok megtalálnak, Hajnali lovak. Irodalomtörténeti munkái: A Válasz repertóriuma, a Tovább, Magyar írók perei. Számos antológiát szerkesztett. BODA ISTVÁN — Sz.: 1928, író, költő, újságíró. A Hajdú-bihari Napló főszerkesztó-helyettese. Verseskötetei: Három költő, Féltem a világot, Mint a vándorló madarak, Tétova Ikaruszok. KISS TAMÁS — Sz.: 1912, író, költő, József Attila-díjas. Verseskötetei: Szembe a széllel. Régi reggelek, Férfitánc, Égi tűz, FÓgóddz a csillagokba, Mérleg hava, Holdkikötő, Hang és visszhang. Egyéb művei: Hajnal hasad (regenv), A lírai mű megközelítése. Arkádiáoan éltünk (tanulmányok), így élt Móricz Zsigmond. NIKLAI ADÁM — Sz.: 1924, író, költő. Verseskötetei: Hullámtörő, Szeretők, Előjelek. írt drámát, esztétikai és más tanulmányokat is. TAAR FERENC — Sz.: 1924, író, a Debreceni Városi Könyvtár igazgatóhelyettese. Megjelent könyvei: Tanyavilág — bomló világ (Mocsár Gáborral), A másik Hortobágy (szociográfia), Sírkő pántlikával (regény). Több drámáját játszották vidéki színházak (például: Aranygyűrű, Sírkő pántlikával, stb.). Közel 20 rádiójátékát mutatták be. SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON — Sz.: 1935, író, kritikus, tanár. Szociográfiai, irodalmi tanulmányai, kritikái, elbeszélései lapokban, folyóiratokban jelentek meg. Hajdú- böszörményben él. Több üzemtörténeti munkát írt. TÓTH-MATÉ MIKLÓS — Sz.: 1936, író. Megjelent kötetei: A csokornyakkendős (elbeszélések), Isten trombitája — megszámlálta futásodat (kisregények), Nábót szőlője (elbeszélések). Két nap az akácosban című drámáját Békéscsabán játszották, A fekete ember című drámáját most próbálja a debreceni Csokonai Színház. Az oldal illusztrációit Debrecenben élő képzőművészek alkotják. bugása. Már csak azért sem, mert a könyökén jön ki ez a szöveg. A múltkor a pénztárosnőnek mondta el ugyanezt a gázsifizetéskor, azelőtt meg a büfésnőnek. Sajnos, úgy adódott, hogy mindkétszer kénytelen volt végighallgatni. Most már nem. ö különben sincs itt. Csak ketten döngicsélnek a szobában, ő egyszerűen elpárolgott a tudatukból. Az „igazgató arca” még csak azt sem mondja, hogy menjen be. önmagától nem megy, azért sem. A párnázott ajtó újra megnyílik résnyire. Kovásznai kikukkant, körbenéz, észreveszi Tóföldit. — Rám vársz? — Igen. Hívattál. — Téged? — Az igazgató hangjában csodáikodás. — Margitka! ■pár szétrebben. Televényi győri „szérvusztók”-ikal távozik. — Mondja csak — nézi az „arcát” az igazgató —, nem történét valami félreértés? Ha jól emlékszem, Sercegivel lenne megbeszélésem. Az „igazgató arca” több színt is vált ezalatt, majd kiköt a fehérnél. — Elnézést — rebegi, míg nagyra tágult szemmel a naptárba mered —, csakugyan Sercegi van bejegyezve ... Nem is tudom, hogy történhetett... Azonnal intézkedem. Tárcsázik, hallózik, „kéretjük Ser- cegit” — mondja. És közben az igazgató felé is röppent egy felol- dozást kérő pillantást. Tóföldi sóhajt, kihúzza magát. Nem haragszik az „igazgató arcára”, inkább valami sajnálattal elegy kíváncsisággal tekint rá. Szeme mikroszkópja alá helyezi, akár valamely vírust. Mert ha haragot nem is. de mélységes megvetést azért érez iránta. Öt összetéveszteni Sercegivel? — Iszol egy kávét? — kérdezi a« igazgató, mire Tóföldi beleegyezően bólint: — Igen, hát hogyne, hiszen azért jött. — Margitka, két kávét legyen szíves — utasítja az igazgató, és leül a Tóföldiével szomszédos bőrfotelba. A zsebébe kotor. Kis fémszelencét vesz elő, feikattintja a fedelét — Mézcukorka. Jót tesz a hangszálaknak. Parancsolj. — Köszönöm — vesz ki egyet Tóföldi. — Sokáig szopogasd — mondja az igazgató —, úgy jobban hat — Szopogatom — mondja Tóföldi. — Vigyázz, ne nyeld le, mert úgy már nem ér semmit. — Nem nyelem le. Az igazgató visszateszi a szelencét. Hallgatnak. Tóföldi csöndesen szopogatja a cukrot. — Van egy hármasom — mondja az igazgató. — Igazán? Gratulálok. Mi jött be? — 4, 16, 44. És tudod mi a legbosszantóbb? — Micsoda? — Hogy a tizenhármasra tippeltem, és a tizenkettest húzták. Na, mit szólsz? Ha eltévesztem, van egy négyesem ... — Fantasztikus! — mondja Tóföldi, és valóban ügy is érzi. Hát nem az? Megint megúszott egy napot fúrás nélkül.
