Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-15 / 268. szám
4 iÉ^íífap 1984. NOVEMBER 15., CSÜTÖRTÖK Magyar expedíció Egyiptomban A harminckettes lajsfcrom- számmal jelölt thébai sír feltárásán dolgo-zó magyar tudósok, akik néhány napja láttak hozzá a helyszíni terepmunka második szakaszához, az expedíció vezetője szerint megint feltűnő eredményeket produkáltak. — Igen sokat tudtunk meg a három és fiái ezer éves sír történetéről, és tulajdonosának,. Dzsehutimesz királyi írnoknak életéről — mondotta Kákosy László professzor egy telefoninterjúban. Kákosy, aki a helyszínről, Gurna faluból beszélt, elmondotta: a régészeti expedíció most egyszerre két helyütt dolgozik a hatalmas méretű aknasírban: egyrészt a felső helyiségekben. másrészt mélyen a hegy belsejében, a sírkamrában. A felső traktusban újabb múmiák kerültek elő, majd' a sziklafalba vájt, régi, ragyogó színeit még mindig őrző fülke, benne három óegyiptomi istenség: Ozírisz, felesége: Izisz, és gyermekük, Hórusz szoborcsoportjával. Ez a szoborcsoport rongált állapotban van, de a rajzok és hieroglifák jól kivehetők: az is. hogy a sír tulajdonosa, Dzsehutimesz feltartott kezekkel imádkozik a három istenhez, és Ozirisztól. „ez északi szél édes fuvallatát kéri”. — A csütörtöki nap nagy eseménye volt számunkra — mondotta Kákosy —, hogy meglátogatták expedíciónkat az egyiptomi műemléki felügyelőség tudósai. Amikor ezt a leletet mutogattuk, a törmelékhalom alól úiabb kő bukkant elő hieroglifákkal. Percek múlva, az egyiptomi felügyelők szeme láttára, kiderült, hogy egy, az egyiptomi újbirodalom művészetének legmagasabb fokán készített, a kor műalkotásai között igen előkelő helyet elfoglaló újabb szoborcsoportot találtunk. — Ez immár a Dzsehutl- mesz-féle egész famíliát ábrázolja: a sír tulajdonosát, annak feleségét, akit Iszetnek hívtak. Iszet pedig átkarol egy. kisgyermeket. Azt, hogy ebben a családban gyermek is volt. eddig nem tudtuk. A szobor hátoldalán hosszú htieroglif- szövegek láthatók. Találtunk még egy mészkőszobrot, egy fiatal nőét. amelyet nyilván gyermeke emeltetett kegyeletből. De még nem tudjuk, hogyan került ez az idegen szobor DzsehutSmesznek, Ámen isten magtárfelügyelőjének. II. Ramszesz fáraó udvari írnokának sírjába. Egyéb érdekes leletek között egy madármúmiánk is van már a sírból. A expedíció kutatóit vendég- házban szállásolták el: itt lakott a legendás angol egyiptológus. Howard Carter restaurátor egykoron, maga Carter — a Tutenhaimon-sír szerencsés feltárója — pedig egy szomszédos házban. Mit lehetne kitalálni? í — A hét végén is otthon ülnek Az első busz fél négykor indul és néhány óra alatt kiürül Tóalmás. Kora délután támad újra mozgolódás, de most még délelőtt van. Alig járnak az utcán, lakóikra várnak a takaros házak. A művelődési otthon is csendes, az itteni életritmushoz igazodik a nyitva tartás. Szobóné Búzás Mária igazgatót a szomszédos szolgálati lakásban találom. Éppen kisgyermekét eteti, s hamar kiderül: egyelőre szülési szabadságon van. Azért nem gazdátlan az épület, hiszen naponta többször is odaszólítja a kötelesség, no és van egy segítség: Dobó Ilona, a községi könyvtár vezetője. Átballagunk a művelődési házba. Az előtérben büfé, üres üvegekkel teli rekeszek, mérhetetlen mennyiségű csikk eltaposva. A legutóbbi rendezvény maradványai. Az összekötő folyosó falán beázás nyomai, a klubhelyiségekben rend, tisztaság. Méhészek, nyulászok — Ráférne egy kis tatarozás, de nem .biztos, hogy attól tele lenne a ház — mondja az igazgató, miközben leülünk az iratokkal, szórólapokkal zsúfolt irodában. — Az itteni embereknek a munka, a gyarapodás az első. A fárasztó ingázás mellett a kertet művelik, állatokat tartanak. Nem csoda, hogy ezek után a televízió jelenti a szórakozást, ki- kapcsolódást. Azoknak a programoknak van a legnagyobb sikerük, amelyek a gazdálkodáshoz kapcsolódnak. Itt tartja foglalkozásait a kertbarátkor, a méhész, a nyulász szakcsoport. A nyugdíjasok Is bejárnak, de a középkorosztályt nem lehet otthonról kimozdítani,.— — Szerencsére azért a fiatalok mozgolódnak — folytatja az igazgató. Az ifjúsági klub vezetője a zsámbéki főiskolán tanul, de még így is összejönnek vagy húszán a hétvégeken. A tavalyi klubpályázaton nyertek 10 ezer forintot, vásároltak egy csomó játékot, vetélkedőket rendeznek és persze megy a diszkó. De az van a presszóban is, ami persze vonzóbb. — Nagyjából ez a helyzet — mondja búcsúzóul az igazgató. — De azt sém hallgathatom el, hogy mindössze egy éve vagyok itt, s még keveset tudtam tenni. Az a tervem, hogy a faluban kialakult baráti társaságokat valahogy becsalogatom a művelődési házba. A községi könyvtárban nincs egy teremtett lélek sem Dobó Ilona könyvtároson kívül. A tízezer kötetre tavaly 512 olvasó jutott, főleg a gyerekek köréből. — Amíg világos van, addig a kertben dolgoznak az emberek, a hét végén pedig örülnek, hogy élnek — mondja. — Ráadásul a művelődési házban sokáig nem történt semmi, mert az igazgatók .szinte évente váltották egymást. Olyan is akadt, aki alig három hónap múltán továbbállt. Ügy néz ki, hogy most már túl vagyunk a holtponton, a szerény eredményeknek is örülünk. Földest Ferenc tanácselnöknek kevés az ideje. A november 7-i ünnepségek után a község felszabadulására emlékezik a falu. Ma, csütörtökön ünnepi tanácsülés lesz. A szekrényből előkerül egy cirill betűs újság, a Pravda 1912. április 22-1 száma. Attól a szovjet pilótától kapták ajándékba, akinek alakulata részt vett a főváros környéki harcokban. Utoljára 1975-ben járt itt, akkor már mint a Komszomolszkaja Pravda rovatvezető szerkesztője. — Az ilyen kis faluban nehéz népművelőt találni — tér rá az eredeti témára a tanácselnök. — Mindössze 3500 forintot tudunk fizetni, s ennél még azok a falubeli asszonyok is többet keresnek, akik négyórás elfoglaltságot vállalnak valamelyik fővárosi takarító vállalatnál. Aki ilyen körülmények között tisztességesen csinálja, az nem pénzért dolgozik, hanem szívből. És persze mindenütt rohannak, igyekeznek az emberek. Nékem is van szőlőm, ott egye meg a fene. Annyi dolgom van vele, mégis csinálom. Én is, mások is. Csak a gyerekek Tóalmástól tíz perc alatt érünk át Tápiószecsőre autóval. A falu az előbbihez hasonló és a gondok is ugyanazok lehetnek. Az utca szintén kihalt, csupán a vendéglőben és a presszóban pezseg az élet. A művelődési ház ajtajában főkötős asszonyok álldogálnak, s ez nem szokatlan, hiszen'itt kapott helyet az öregek napközije. Az előtérben meglátszik a lehelet, dermesztő a hideg, csupán az igazgatói szobában ontja a meleget a duruzsoló olajkályha. A vitrinben serlegek, vázák, emléktárgyak sokasága, o helyi hagyományőrző népi együttes működéséA közösség éltető varázsa A világvárosok — Tokió, ** London, Moszkva — körül néhány évtizede gombamód szaporodnak az elővárosok. Vidékről felvándorló családok telepszenek meg itt, a munkahely viszonylagos közelében. E folyamat alól nem ki- I vétel Budapest és környéke sem. A szélrózsa minden irányában, az aprófalvak helyén községek nőnek. Jellemző példa lehet Budaörs, a városmagtól alig kőhaj ításnyirá, hiszen itt az évszázados parasztházaktól a panelápületekig a huszadik század építészetének minden eklektikus vonása föllelhető. A mellékutcák rusztikus hangulata percek alatt — amint a főútra érünk — kisvárosi nyüzsgésre vált. ízlés, hivalkodás és giccs furcsán keverednek. Tovább, a kopár hegyek ölelésében a lakótelep betonregetege mered az égnek. A kőerdő aszfaltgyepe mentén zörgő levelű csemetefák árválkodnak az őszben. Az építők óriásszikéie vágta föl a föld hasát: kábelek, csövek, csatornahálózat, az élet rejtett működtetői mint nyílt seb tátonganak a szemem előtt. Még épül az úi. de sokaknak már ez a lakónegyed az otthon. A gimnázium igazgatójától hallottam, hogy az ország kétszáznyolc településéről költöztek ide családok. Szinte hihetetlen méretű ez a honfoglalási hullám. De hogyan, mikor lesz belőlük közösség? Bizonnyal éveknek kell eltelnie, hogy úgy érezzék, nem csak laknak valahol. Közösséget teremteni, az élet Déva- várát felépíteni a legnehezebb, de az egyetlen esély arra, hogy otthon érezzük magunkat a világban, a mi világunkban. Ezt a kimondatlan igényt fogalmazták meg a gimnázium tanárai, akik az iskola fennállásának huszadik évfordulóján ünnepségre készülnek a növendékekkel. Kézfogásra, beszélgetésre visszavárják az öregdiákokat is. Mi lehetne alkalmasabb közeg a közösség- és haqvománvteremtésre. mint az iskola? Hiszen itt kötnek maradandó — és gyakran életre szóló — barátságot a fiatalok; a nevelés olthatia beléjük az egymáshoz tartozás vágyát. A lakótelepi kiscsalá- dok is az iskola révén, gyerekeik mindennapiaival kapcsolódhatnak a naavobb közösség éltető véráramába. Sok helyütt kihasználatlan még ez a lehetőség. Ma közfelfogás, hogy a tanulók ugyanúgy dolgozóba járnak az iskolába, mint szüleik az üzemekbe vagy intézményekbe. Kétségtelen, hogy a peremvárosokban élők napjai a legzsúfoltabbak: szabad idejükből gyakran órákat töltenek utazással, dolgoznak a munka helyükön, másodállásban, este rohannak a kicsinyekért, bevásárolnak, ellátják az otthoni teendőket. Mégis, nem ellentmondás ez, inkább csak dialektika: bennük van a leg nagyobb igény a rohanást feloldó kikapcsolódásra. Azt hiszem, érdemes volna élniük ezzel az iskola felkínálta lehetőséggel. Most ünnep van, ünnepeljenek velük, gimnazista gyerekeikkel, és a hétköznapokon ha kell, segítsenek. Van mit tenni még azért, ’ hogy az egy fedél alatt meghúzódó lakótelepi általános iskola és gimnázium ne csak dolgozó legyen. Régi tapasztalat, hogy a szívesen vállalt együttmunkálkodás a legjobb közösségformáló erő, a kaláka összehozza a barátokat. A gimnázium ezzel a nemes gesztussal új kaput nyit mindenkinek. Lépjenek be rajta azok, akik ma még idegenként mozognak új pátriájukban! Nagy Emőke nek dokumentumai. Az igazgatóra várni kell, a művészeti előadó sincs itt, csupán egy mosolygós fiatal lány ül az íróasztal mögött, ö az adminisztrátor. — Az öregek nem sokáig lesznek itt, mert épül az új napközi otthon — mondja, miközben egy idős, eleven szemű, pergő nyelvű néni nyit be a szobába. Te vagy az Berci? — kérdezi felém fordulva, majd rájön, hogy összekevert a művelődési ház előadójával. — Ne haragudj, fiam, de már nem látok jól, öreg vagyok. — Mi talán igen, de maga még jól tartja magát. — Ó, fiam, jobb lenne nekem már a temetőkertben. — Miért? — Nem kellene dolgozni. — Amilyen hírük van, maguk még ott sem tétlenkednének. — Hát volt mit csinálni, és most is van — mondja, s már kívül is kerül az ajtón. Kiderül, hogy az iménti asz- szony, Pásztor Sándorné munka után érdeklődött, mert takarítót keresnek a művelődési házba. Közben megérkezik Walter János igazgató. — Csak a gyerekekre számíthatunk hosszú távon, mert ők még nem dolgoznak. A tizenévesek is bejönnek, de ők meg nem tudják, hogy mit akarnak. Már a diszkó sem megy, pedig sokat költöttünk az ifjúsági klubra. Ügy van, hogy fölkapnak egy-egy helyet, aztán néhány hónap múlva ejtik. Korábban Tápióság- ra jártak át, aztán a tóalmási presszóba, most éppen Tápió- szentmártonba. A büfé ugyancsak csábítja őket, ami nálunk sajnos nincs. Egyébként a fiatalok is elmaradnak abban a pillanatban,, amint, családot alapítanak. — A klubok iránt szintén csökken az érdeklődés — folytatja az igazgató. — Még az operettestre is csak százan voltak kíváncsiak, pedig azt szeretik. Már rájöttünk, hogy csak decembertől márciusig szervezhetünk nagyobb rendezvényeket, mert akkor kevesebb a munka, nem dolgoznak annyit. Pedig mindig próbálkozunk valamivel: hamarosan megnvitjuk a kondíciótermet és helyet adunk a gimnazisták irodalmi színpadának. Másutt is... — Ez az állapot nemcsak a kisfalvakra jellemző — mondja Walter János. — Közművelődési szaktanfolyamra járok, ahol a többi kolléga hasonló taoasztalatokról számol be. Még ott is csak kisebb csoportok ragadnak meg, ahol vastagabb a pénztárca és be tudják vinni a házakba a videót, a számítógépeket. Beszélgetünk. sopánkodunk, tanácstalanul kérdezgetjük egymást, de nemigen tudunk a helyzeten változtatni. Kövess László Országos diákpályázat Eredményhirdetés A magyar kutatók szerepe a világ tudományos megismerésében címmel meghirdetett országos diákpályázat győzteseinek átadták a díjakat a du; naföldvári művelődési hájban A pályázatot Kalocsa város és Dunaföldvár nagyközség tanácsa, valamint a dünaföldvári Magyar László Gimnázium írta ki Magyar László Afrika- kutató halálának 120. évfordulója alkalmából. A beréke- zett huszonkilenc pályamű közül a zsűri Májer Rita hatvani, valamint Miskolczi Márta és Piszmann Judit dunaföld- vári gimnazisták munkáit találta legjobbnak. Az ünnepélyes díjátadásra egybegyűltek megkoszorúzták a neves világjáró egykori du- naföldvári iskolájának falán elhelyezett emléktáblát. Heti pilmtegyzet A nagyrozsdási eset Págcr Antal, A nagyrozsdási eset főszereplője A vidéki ellenőrző körútját ’ végző borellenőrt az egyik kisvárosban fontos embernek — egyenesen miniszternek — nézik. Szavai, személye és jelenléte egyszerre felbolydítják és elrendezik a városka életét izgalomban tartó gőzfürdő- és uszoda-ügyet. Az uszoda korrupt, basáskodó és tolvaj főnöke (s hasonszőrű társai) megszégyenülnek, a daliás ifjú masszőr és bájos kenyereslány arája viszont elnyerik jutalmukat: előbbi, mivel a vélt miniszter unokaöccsének vélik, a városka komoly társadalmi tényezője lesz, utóbbi pedig — a vélt miniszter vélt elvi segítségének köszönhetően — kivívja, hogy ezután a nők is látogathassák a városka gőzfürdőjét. A borellenőr pedig, bár be akarja vallani, hogy tévedés történt, a végén mégis meghagyja a városka lakóit abban a hitben, hogy egy valódi miniszter egyszer valóban elintézett valamit Ha a fenti történet Ismerősnek tűnik, nem kell túlságosan sokat kutatnunk az emlékezetünkben, honnan ez az érzés. Alaptörténet ez, legalábbis Gogol Revizor című vígjátékának megírása óta. A különbség csak annyi, hogy Gogolnál nem fordulnak jóra a dolgok, ebben a mostani történetben meg valami jó sül ki a félreértésekből, leleplezésekből. A film, mely e történetet meséli el, magyar alkotás. Gyárfás Miklós forgatókönyvéből Kalmár László rendezte. A városkát, ahol a történet játszódik, Nagyrozsdásnak hívják, a derék borellenőrt pedig Vargának. Hazai viszonyaink visszásságait pel- lengérezi hát ki e film, mely, mint a Revizor is, erősen szatirikus vonásokat mutat, méghozzá szellemesen, ötletesen, csípősen megírva, rendzve, eljátszva. Mulatságosak a figurák: a kisváros kéz-kezet- mos szemléletű kompániája, az önistenítő tanácselnök, akinek képe, szobra mindenhol ott található, a hiú és agresszív nőtanácsi elnöknő, a borkombinát borbarát borhamisítói meg a többiek. S enyhén túirajzolt a derék fiatal főhős és menyasszonya is, de a bonyodalmakat elindító borellenőr figurája is szatrrí- kus kontúrokat mutat. A film nézőjét azonban már a főcím láttán meglepetés éri. Megtudja ugyanis, hogy ez a kedvesen csipkelődő, el- gondolkodtatóan szórakozta-' tó film — 1957-ben készült, és most van a bemutatója. Nem elírás: bemutató, s nem felújítás. A nagyrozsdási eset ugyanis huszonhét évet várt arra, hogy a mozikba kerüljön. A cselekménye pedig nem napjainkban, hanem — . az első kockákon a képbe beúszó jókora számok is hangsúlyozzák — 1952-ben játszódik. A szereplőlistán is sajnos nagyon sok a már eltávozott színész: Tompa Sándor, Monyai Lajos, Rajz János, Pethes Sándor, Pethes Ferenc, Sze- methy Endre, Bikády György és mások. A többiek meg — a borellenőrt játszó Páger Antal, a derék masszőrt alakító Sinkovits Imre, a furfangos sofőr Zenthe Ferenc, a nőtanácselnök Sulyok Mária például — bizony alaposan érzik az eltelt majd’ három' évtized nyomát. A kérdés már most ází’ miért maradt ilyen sokáig dobozban ez a film? A válasz:'r ki tudja? Mert az még érthető -némiképp, hogy a készítés- ideje (mely nyilván még 1956-' ra nyúlik vissza) meg a téma, s olyan „finom” utalások, hogy a kiskirály tanácselnököt játszó Tompa Sándor fénylő kopasz feje és tömzsi. figurája az 50-es évek végén még „rázóssá” tette a filmet. De ez a rázósság is már bő két évtizede lejárt, — tehát nem indok a késlekedésre. Mint ahogyan az sem indok, hogy a film esetleg nagyon rossz volt, s ezért nem érdemelte meg a műsorra kerülést. Erről ugyanis szó sincs; ha leszámítjuk a huszonhét évnek betudható dramaturgiai és technikai egyenetlenségeket, 1 ez a film egyenesen jónak tekinthető. Sőt, még az elmúlt sok-sok év enyhítő körülményeire sincs szükség, ha azt mondjuk róla, nemcsak hogy nézhető, a nézőt lekötő film ez, hanem bizonyos gondolatai máig sem váltak időszerűtlenné. Én még azt az óhajomat is megkockáztatom: bér manapság készülne né- . hány ilyen sikerült szatirikus filmalkotás! Nem derül ki tehát, miért ez a kései premier — de legalább annak örülhetünk, hogy most láthatjuk a filmet. Twist Oliver Igen, így magyaros sorrendben, elöl a vezetéknévvel. Hiszen Charles Dickens — vagy ahogyan a múlt századi magyar kiadásokban regényei elején írták a fordítók: Dickens Károly — hiába volt ízig-vérig angol, kis hőse, a lelencgyerek Oliver Twist, Twist Olivér néven magyaro- sodott. De magyarosodott az író más hőse is: Nicholas Nickleby a régi kiadásokban csak Nickleby Miklós volt. David Copperfield pedig Copperfield Dávid. Nos, a mozikban most látható angol Twist Oliver film nem igazolja ugyan ezt a honosítási törekvést, hiszen mind a figurák, mind a környezet tökéletesen angolok, méghozzá a múlt század elejének pontosan rekonstruált tárgyi világában — maga a történet*viszont most sem téveszti hatását. A regényt feldolgozó forgatókönyvíró, James Goldman, s a rendező, Clive Donner, meglehetősen hűségesen követik Dickens művének cselekményét, figurarajzait, bár szükségszerűen rövidítenek, kihagynak. Ami talán megkülönbözteti ezt a filmet a többi, több mint tucatnyi Twist Oliver-megfil- mesítéstől, az annak a társadalmi osztálykülönbségnek az árnyaltabb rajza, melyet Dickens még csak ábrázolt, de nem elemzett, valamint az a törekvés, hogy még a legsötétebb figurákban is próbálják megkeresni az emberi indítékokat, a züllésben, a bűnben is a rossz útra kerülés okait, s az elesettségben is a reményt. Ez a változat nem olyan keményen és kegyetlenül drámai, mint az 1948-as feldolgozás, nem is oly érzelmes és szirupos, mint Lionel Bart OZiuer-musicaljének 1968-as filmváltozata (ezekét is láthatták a magyar nézők), de kiegyensúlyozott és tisztességes munka. Takács István
