Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-11 / 265. szám

Két nyelven Is innák Vékony. madárcscntű kis asszony Zóni Ferencné, fejken- dp.ie . árnyékai bújtatják 69 évének Táncait:' Meg á köny- nyeit is. Azért kopogtattam az aprócska monori ház ajtaján, hogy lejegyezzem emlékeit, nern sejtve, hogy olyan sebe­ket találok, amelyek gyógyítá- sábáti már nem is reményke­dik. Magánéletének erről a ré­széről ne írjak — kötötte szi­gorúan a telkemre, s meg kel­lett ígérnem. Nem is panasz­kodott. csak mintha önmaga teherbírásán is csodálkozna, mondta: •— Látja, és itt vagyok, né­ha nem is tudom, hogyan le­hetséges ez? ötvenkét fokos hideg volt. amikor a szibériai Verhna- ogyinszkban felsírt egy újszü­lött kislány. A Katyerina ne- vet.kapta. Cseperedett, tanulta az .első szavakat, aztán, mint minden gyerek, bebarangolta a várost, s úgy ismerte hamaro­san, mint a tenyérét. Sejtelme sem volt róla, hogy sok-sok éwe3 később. amikor . már Solti Katalinként Monoron él. egy Szibériából érkező ismerő­sétől kell megtudnia, hogy szü­lővárosát már Novoszibixszk- nok hívják, de ő még emléke­zetből le tudja rajzolni, ho­gyan kanyarogtak az utcák, hol volt a zsibvásár, a városi kapu. a börtön .. .• — Édesapám az első világ­háborúban meghalt, anyám mint hadiözvegy ismerkedett meg a hadifogoly S.olti János­sal, a nevelőapámmal. Hétéves voltam, amikor a szülőváro­somból Moszkvába költöztünk, s onnan fogolycsere útján ke­rültünk át Magyarországra. Anyámmal együtt sírtunk, és tanulgattuk a magyar szava­kat. Neki sosem sikerült iga­zán megtanulnia a nyelvet, én könnyebben bírtam vele. Itt. a monori katolikus iskolában az első esztendőben még kettest kaptam, de a következőkben már egyeseket, látja ___? Lá tom, mert előkerül az eső­mosdatta. lehullott falevél- színű elemi iskolai bizonyít­vány. aminek utolsó lapján — ez is a beilleszkedésről beszél — a kislány neve már így sze­repel: Solti Katica. — A nevelőapám, szegény. 1935-ban meghalt, 44 évesen. Mi már ide tartoztunk. Én el­végeztem a polgári iskolát, férjhez1 mentém, s honfitár­saimmal már csak a felszaba­duláskor találkoztam. Sosem felejtem el: azon az őszön, mint annyi monori, a Strázsa­Akikről keveset beszélünk Próféta a lazájában RÉGI EMLÉKKÉP jut az eszembe. Két évtizede is van már annak, hogy a , falusi dolgozók spartakiádjain a kisközség sportolói meglehe­tősen népes küldöttséggel képviseltették magukat. A sportolókat a tanácselnök kí­sérte mindig. Ha kellett buz- dítbtta, ha kellett vigasztalta őket. A sport szeretetét — ré­gebbi munkahelyén, a Sport- létesítmények Vállalatnál szívta 'magába id. Kalina Já­nos, aki csaknem negyedszá­zadig volt Péteri tanácselnö­ke. .... ____ — Amikor 1954-ben meg­választottak tanácselnöknek itt Péteriben, először arra gondoltam, jó tenne megdönt teni azt a bizonyos práféta- elméletet. Persze, jól tudtam, mindez nem tesz könnyű, hi­szen sok .a rokon, ismerős, jó barát a faluban. Negyed­század elteltével mégis el­mondhattam, tervem sikerült. Pedig nem volt könnyű, hi­szen erre az időszakra esett a. falu teljes villamosítása, a beszolgáltatások és tsz-szer- vezések időszaka és sok más — az embereket érzékenyen érintő — dolog. Szerencsém is volt, mert hamar sikerült olyan munkatársakat, tanács­tagokat szerezni, akik átsegí­tettek a kezdeti nehézsége­ken. — Kis lépésekkel ugyan, de mindig előre haladtunk. Ma is jói emlékszem a Hosszú­berekig vezető út kövezésére, és villamosítására, az óvoda- és iskolabővítésekre, a jár­daépítésekre. Egy-sgy munka során megmozdult szinte az egész falu, jöttek fiatalok és öregek. Nem keltett kétszer hívni senkit. Szinte önerőből építettük meg az orvosi ren­delőt, a vegyesboltot, a busz­fordulókat. Azt már csak ke­vesen kérdezték meg, hogyan csináljátok, hogy bírjátok. Természetesen segítséget mindig kaptunk, de a lakos­ság támogatása nélkül aligha jutottunk volna idáig. Ami mégis egy kicsit bánt, hogy nem tudtunk egy új iskolát és óvodát építeni Péteriben. Mesélik Péteriben, hogy amikor id. Kalina János ta­nácselnök volt a községben, mindig elkésett a munkahe­lyéről. Elindult ő ugyan ide­jében, de útközben annyian megállították, hogy nem te­hetett mást, meghallgatta a .pan aszókat, ..eitle teteti.. Sokan nem a hivatalában keresték fel, hanem a lakásán. És ő mindig szívesen fogadta a választó polgárokat, akár ma­gán-, akár közügyekről volt szó. — Én annak örültem, ha valakit boldognak láttam, ilyenkor én is boldognak éreztem magam. Szerencsére sok boldog, elégedett ember­rel találkoztam a huszonöt év alatt. Mostanában rakoncá'tlanko- dik a nyugdíjas tanácselnök szíve, a korábbi sok-sok ide­geskedés most jön ki rajta. Az embereknek soha nem mutatta meg, hogy tud ő mér­ges és ideges is lenni. Magá­ba fojtotta érzelmeit, de nem bánja egy cseppet sem. MA IS AKTÍV közéleti em­berként tartják őt számon. A községi pártvezetőség tag­ja, HNF-titkár, a helyi MFISZ- szervezet elnöke. Monoron a sportolók átigazolási bizott­ságának vezetője. —•' Aki egyszer eljegyezte magát a közéletiséggel, az örök szerelmesé marad. Nem lehet, nem szabad abbahagy­ni. Még akkor sem, ha a szí­ve figyelmezteti az embert: lassabban a. testtel, vegyél vissza kicsit a tempóból. Mit tegyek, én ilyen vagyok! Generációk neyefcdstek »ééSP Huszonnégy esztendővel ezelőtt kezdődött meg a tanítás a Jó­zsef Attila Gimnázium és Szakközépiskola képen látható épü­letében, Azóta, s ezután is generációk nevelődnek a falai kö­zött. Jelenleg az iskolának félezer tanulója van. hegyen kerestünk menedéket. Egy pincében aludtunk, szal­mán, amikor nagy kiabálást hallok: Kati, gyere, te tudsz velük beszélni! Ez a beszél­getés csak néhány szó volt. a katonák azt kérdezték, van-e itt német, én mondtam, hogy csak polgári lakosok ... De bár nap múlva, mikor már otthon voltunk, zörgették a kaput, kértek, menjek a katonai pa­rancsnokságra, tolmácsolni. *— Anyáin nem lehetett tol­mács, 'magyarul ő még akkor, sem tudott igazén, de mart se­gíteni akart, a konyhán dolgo­zott, s ment is velük tovább, Vecsésre. Egy évig . tolmács­kor! tani, a községházán még egy szobát is berendeztek, hogy, éjszaka is ott legyek, ha szük­ség van rám, — Derék. > szép szál emiber volt a parancsnok, mondogat­ta is nekem tréfásan: ejnye, csinos is vagyok, míxvelt is. de miért ilyen pici?! Csináltunk közös fényképet, rajta volt mindenki, aki akkor a pa­rancsnokságon dolgozott — kölcsön adtam egyszer a Mun­kásőr úti iskolának. Nem tu­dom. megvan-é még... ? Tenyerébe hajtja a fejét. Kint, az ajtó előtt rózsaszín krizantémok hajion, ganak, amikor a lugasról rájuk ooty- tyan egy-egy sárga szőlőtevéi. — Oroszul is. magyarul is átadódók mostanában. És már napok óta minden éjszaka az édesanyámmal, ptvenkét éves volt. amikor meghalt. Néha el­gondolkodom: boldog volt-e vajon ... ? Az én életem.... És félbemaradt a mondat. A PEST MEGYE! HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXVI. ÉVFOLYAM, 365. SZÁM 1984. NOVEMBER 11., VASÁRNAP A moggyc? mágia Az apákat a fiaik váltották Kopottas, öreg öngyújtó mutat Vámos Géza, a Veto mag Vállalat Pestvidéki Te rületi Központjának igazgató ja. A kis fémtárgy oldalár cirádás betűkkel a véset: „Monori Mag”. — Akkor kaptam, amikor kineveztek. Egy nagyon régi dolgozónké volt... De a leg­jobban akkor lepődtem és örültem meg, amikor Spa­nyolországban járva, egy jel­legzetes andalúziai kis falu fehér falán láttam virítani ugyanezt a feliratot. Hiszen hozzájuk csak alkalmanként exportálunk. A maggyár — ahogy masz- sze környéken ismerik — Ho­nor legrégibb, legpatinásabb üzeme. Alapításának éve 1908, az első hivatalos neve: Ma­gyar Mágtenyésztési Társulás RT. Cégjelzése körben sarló A jelen és a múlt. A régi Petkus tisztítógépeket sorban — a háttérben látható — Fortschritt K 590-esekke! váltják fel. Kezelőik: Baranyi István és Misán; i Károly Meghívó pontosan negyven évvel ■* ezelőtt szabadult fel Monor. Vörös csillagos ka­tonák, tankok hozták el azt. amire mindenki a leg­jobban várt: a békét. Az évforduló tiszteletére holnap 13 órától a művelő­dési központban ünnepi, nyilvános tanácsülést tarta­nak. A meghívás, amelyet ezúton tolmácsolunk, min­den monori. monori-erdei. Péteri lakosnak szól. Ünne­pi beszédet mond Rágyánsz- ki Pál tanácselnök, maid dr. Szászik Károllyal, a vá­rosi jogú nagyközségi párt­bizottság első titkárával emléklapokat adnak át negyven egykori és mai aktivistának. Az ünnepi ta­nácsülés első részét a gim­názium irodalmi színpadá­nak műsora zárja. A résztvevők 14.30-kor megkoszorúzzák — a ké­Ml pünkön látható — a fel- szabadulási emlékművet, s ott kerül sor a Battonyáról indított békelána fogadásá­ra. A program a művelődési központban kulturális mű­sorral folytatódik. volt, amelyen a Granarium szó díszelgett. Az évtizedek során sok minden változott, akadtak na­gyon keserves és rendkívül si­keres esztendők. Egyetlen jel­lemzője azonban az éhbáres időkben és az új társadalmi rendben is állandó maradt: a gyárban dinasztiák dolgoztak, az apákat a fiaik váltották. Nem volt ritka, hogy valaki egy emberöltőt dolgozott itt. Fogarasi László, a tisztító­üzeni jelenlegi vezetője sem dolgozott soha máshol. Ötven­egy esztendeje lépett be elő­ször a gyárkapun, s éppen tíz éve, nyugdíjasként jár vissza. “ —"Hogy mi változott?'— is­métli a kérdésem, -r- Ha a vasút felől nézzük a telepet, szinte semmi. Lehet, hogy ez meghökkentő, de éppen úgy nem nagy baj, mint az em­berek szintén változatlan szor­galma, a mindig erős össze­tartás, igyekezet. Ha a terme­lési adatokat nézzük, régeb­ben 250—300 vagon vetőmagot dolgoztunk fel évente, ma 600 —700 vagonnyit. — A gyártelep túlsó olda­lán korszerű irodaépület, szo­ciális helyiségek, étkező épült. A felszabadulás előtti évek­ben a Vasúti töltés melletti árokban ebédeltek az embe­rek. A monori maggyár jogelőd­jei fejletlen agrotechnikai módszerekkel, korszerűtlen tisztítógépekkel dolgoztak. Mi a szép, mi a megtartó erő a „maggyárban’’? — erről is faggattam beszélgetőpartne­reimet. A summázat nem le­het teljes, de jellemző, amit Fogarasi László és Hörömpy Jenő mondott. A tapasztalt szakember: — Én azt szeretem benne, hogy nem tehet odáig eljutni, bármikor is elmondhassam; mindent tudok. Hörömpő Jenő,, a gyár párt* titkára: — Minden reggel, amikor bejövök, élvezettel szippan­tom be ezt a csodálatos, ve­gyes magillatot. S azt sem szabad elfelejteni, hogy a ve­tőmag mindig biztos megél­hetést nyújtó, biztos üzlet., S végezetül álljon itt ® maggyár magjának — ők ne­vezik így — névsora: László Sándor, Burján Sándor, Bur­ján Sándorné, Szőnyi Gábor, Boda Istvánná, Burján István, Balthig Gerzson, Koblencz Mihály. Helytálltak bajban és békében. fk kezdet, $ nem n vég Ä rózsa tüskéié, meg a virágja Elmúltak már azok az idők, amikor tudta az ember, hogy ha Csuka Robertnét, Bajkai Marcsót keresi, holtbiztosán megtalálja a járási hivatalban. Olykor .mintha egyszerre lett volna mindenütt, hangját, ne­vetését, korholó hangsúlyait a földszinten, s az emeleten is felfedezhette az épületben já­ró ismerős. Most már otthoná­ban kell kopognia annak, aki keresi, ahol a terasz piros ten­gőhintája még a nyár színeit idézi, bent viszont csendesen duruzsol az olaj kályha. Csuka Róbertné nyugdíjas, egy esz­tendeje éppen. Már éppen szomorkásán készülők megál­lapítani magamban, hogy ez az egy év mintha megszelídí­tette volna a temperamentu­mát, amikor nagyot, jóízűt ne­vet és azt mondja: — Ismeri azt a közmondást, hogy dolgozónak az élő, nyug­díjasnak a holt a barátja..?! Nem ismerem, és ez szeren­csére nem is igaz, az ő eseté­ben sem. Mert bár kettesben él idős édesanyjával, ha csak egy nap nem látják .a tanács­nál, ha nem megy például az ebédért, már ketten is szalad­nak: történt valami, segíthet­nek? — Ugyan, mit lehet még ír­ni az én szürke, hétköznapi életemről...? — csóválja a fejét, aztán mesélni kezd, s már az első mondatokkal. megcáfolja a jelzőket. — Közhelynek látszik, ugye, ha azt mondom: az életem a felszabadulással kezdődött. A felnőtt életem. Előtte fejeztem be az iskolát, 16 évesén vár­tam otthon, hogy édesapám hazajöjjön. Ö akkor is te volt csukva, illegális munkája miatt. Éppen a születésnapo­mon, ’44 március 19-én vitték el, a nyáron rövid időre haza­engedték, aztán a Ság-hegyi kőbányába került megint. Ahogy később elmesélte, ott tudta meg, hogy Üllőn már bent vannak a szovjet csapa­tok, s azt hitte, Monor már felszabadult, hát megszökött. Tete környékén bujkálva vár­ta ki, amíg innen is elvonul­tak a németek, de november 13-án elvtársaival már hozzá- fegtak^párt megalakításához. Akkor aztán már mondhat­ta: kislányom, gyere közénk. Hiszen Marcsónak nem volt ismeretlen a pártmunka. A tizennyolcat sem töltötte még be, amikor a rendőrségnél, a polgárőrségnél éjfélig is verte az írógépet-, figyelt, tanult, dolgozott, míg azt nem mond­ta neki dr. Nagy Imre, az „el­ső demokratikus szolgabíró”,: — Te még mindig pénz nél­kül csinálsz mindent?- Állás kellene neked! S Marcsó ment „káderezés- re”, hogy kinevezéssel a köz­ségházára kerülhessen, dg mi­kor meghallották a nevét, mo­solyogtak: „no, ezt a kislányt nem kell káderezni.” Azóta tanácsi dolgozó. — Nem volt egyhangú az étet, nem! Sem a községnél, sem a járásnál. Ha a kezdeti időszakra visszagondolok ... Sokszor még ma is olyan jó­kat nevetünk Illanicz Gyu­rival (dr. Illanicz György, a városi jogú nagyközségi közös tanács vb-titkára), amikor szóba kerül, hogy mentünk a határba kollektiven betöm- ködni az ürgelyukakat! És aratáskor nem tudtuk megkü­lönböztetni a csumizt a gaz­tól... Jót mosolygunk most is egy fiókból előkerült csasztuskán, amelyet a begyűjtési terv ösz- szegezése ihletett, ■ s név sze­rint figurázza ki az elmara­dókat, dicséri az élenjárókat, akiknek fényképe ekkor a fő­téri népbolt kirakatában is ott díszelgett. Azt mondja a csasztuska, hogy „el is kezdem most a célom ezen a kis stró­fán, hogy mi újság házunk tá­ján, a monori portán...” S a refrén — az ugyan már alig­hanem célzatosság nélkül —, hogy „hej, élet, élet, betyár élet, ez aztán az élet.. És teltek az évek, Csukáné végigkóstolta a tanácsi mun­ka minden területének keser­veit és örömeit, magánéleté­nek töréseit is a munka, a hi­vatás szeretete segített össze- forrasztgatni. Kitüntették a Munka Érdemrend bronz fo­kozatával, kapott apróbb-na- gyobb sebeket is, amikre azt mondja: — Fájtak, hát fájtak, de hát a rózsa tüskéje is szúr, mégis szeretjük a virágát... Bejár a tanácsházára ma is. szívesen segít, bőven van ta­pasztalata. És pihen, mert már szüksége van rá, s mert szinte -minden embernek pánik nélkül keltene tudomá­sul vennie, ha mégarínyit dol­gozott is, hogy az ember nem­csak születik és meghal, hanem ,.. nyugdíjba is megy. S hogy bár ez egy életszakasz­nak a vége ugyan — egy má­siknak viszont éppenséggel a kezdete. Az oldalt írta és össze­állította: Gér József, Kob­lencz Zsuzsa, Vereszki £§» nos. Fényképezte; Mutné- falvy Zoltán. (ISSN 0133—2651 (Monorí Hírtap)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents