Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

1984. NOVEMBER 10., SZOMBAT

PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZIN

Madarász Emil:

Emlékezem

EMLÉKEZEM melódiákra,

Miket nem játszott senkisem;

Eszmélek, látok új világot,

Milyen még nem volt sohasem.

Gyér édesem! A holnap érik,

Xavaszlő vágyat hoz nekünk; letartott lelkünk magra szomjas: tJj álmokat kell nemzenünk.

Állok az éjben és meredten Nézek el napkelet felé:

Jön-e már az a véres hajnal,

Jövendő szent, nagy harcoké?

1906

*100 éve, november 12-én született Madarász E fiatalkori versével emlékezünk rá

Emil.

Törő István:

Kamaszkoromban.

Mikor a világba lopóztam kitágult szempillárn kereste azt a sokat álmodott többet, nem kellett hitért sorba állnom, de testem táplálni mindennap, felrezzentem ha rám szóltak s röpködtek intő szavak — álmaimban asszonyokkal letaroltam minden ágyat — tudtam törvényeket, éltem romlások vérízű alkonyát, lábaim futottak hegyeket roggyantó kilométerkövek kandikáltak ki belőle, a fények elszégyellték magukat, de szakadt ruhámon át bőrömet simogatták.

Deák Mór:

Vársz valakit?

Palotás Dezső:

Szombati tréfa

Nem tudom már, melyikünk lehe- tetí.^akí' tnégefüéTte PFcífff' eSükffiját" és azt mondta neki: Túl vastag a bokád, kincsem. Arra viszont nagyon pontosan emlékszem, hogy Picuri ez alkalommal kissé elcsodálkozva megszemlélte fent említett testrészét, nézegette jobbról-balról, elölről-hátul- ról, majd egyetértőleg és kissé szégyenkezve bólogatott. Meg kell említenem, hogy a csülke valóban túlméretezett volt, viszont tökéletesen arányos is, ha figyelembe vesszük, hogy ő maga kilencvennyolc kilót nyomott, és egy csöppet sem volt kövér.

Figyelemre méltó még, hogy Picuri barátunk nem vette zokon a henye és némiképp sértő anatopizmust, illetve fel sem ötlött benne, hogy azt állították róla: elöl is hátsó lábakat visel, és hogy tulajdonképpen meg kellene sértődnie. Olyan volt, mint egy újfundlandi kutya: erős, nagy, félelmetes, nagyon jóindulatú, és éppen olyan értelmes is. No meg bájosan műveletlen, amit viszont ki is vett volna zokon egy ilyen tehetséges fes- totől? Mert kétségtelenül nagyon tehetséges volt. Ennek ellenkezőjéről még az sem tudott senkit meggyőzni, ha néha elmagyarázta képeit, vulgo: egetverő marhaságokat mondott valóban csodálatos vásznairól.

Jámborságával természetesen gyakran visszaéltünk; állandó volt a kísértés, hogy felültessük, falhoz állítsuk, csúfot űzzünk belőle.

Egyszer láttuk csak megvillanni a szemét, amikor azt mondtam neki: Tudod, mi vagy te? Tudod? Egy heteroszexuális!

Megfeszült az állkapcsa, nyelt néhányat, aztán odavágta: Te vagy heteroszexuális! — és megbántottan elfordult. Természetesen ezek után nem hagytuk békén, és addig kínoztuk, faggattuk, amíg ujjongva felismerhettük: Picuri szűz!

E felismerésből egyenesen következett gálád tervünk, öntudatlan eszköz volt a Kiss lány, városunk csodája, gyönyörű szőkeség, megközelíthetetlen, mint Artemisz; egy dober- ínanja is volt e szerepkörhöz. Magam is próbálkoztam nála, és e kísérletem csúfos kudarccal végződött — ideá- lisalanynak tűnt hát a lány. Az ő nevében epedő levelet irtunk Picurinak, s találkára invitáltuk egy szombat délutánra. Valamennyien a diákotthon közös szállójában gyűltünk ösz- sze abból az alkalomból, hogy. Picuri megkapta a billet doux-1. Szemünk sarkából lestük, amint többször is végigolvassa a levelet, aztán órájára pillant, és rohan mosakodni. Éppen a nyakkendőjét bontotta ki, hogy hetedszerre kösse újra, amikor végre "figyelemre méltattuk: ~v f __

— A napra lehet nézni, de rád nem érdemes! Elég lesz már, Picuri! Nern ér meg ennyit az a nő... ,

— Többet is megér — állította ő.

Szomorúan és tanácstalanul jött

vissza.

— Nem értem — mondogatta —, miért hívott, ha ő meg nem jött el? Ki érti ezt?

— Miért nem kérdezed meg tőle?

— Már miért ne kérdezném meg? Igazatok van. Megyek, és megkérdezem.

£s ment. Mint később megtudtuk, becsengetett, a lány előtt meglobogtatta a levelet, és szigorúan felelősségre vonta. A Kiss lány visított a gyönyörűségtől, majd a nyakába borult.

Két hónap múltán összeházasodtak. Picuri ma két gyermek atyja, és nagyon boldognak vallja magát.

Ha jól meggondolom, mindent nekünk köszönhet.

E

z az író nem szeretett írni. írókról, írásról írni meg különösképpen nem szeretett. Mivel azonban hónapok óta egy épkézláb sor nem sok, de annyi sem futotta tőle, győzködni kezdte magát; hátha...

Szerencsére azonban ez az irö még nem volt egészen író, így csak rágta, rágta a cigarettáját. De sajnos nem-író sem volt már egészen, így a toll is a keze ügyében várakozott

— Téhát egy íróról fogok írni — határozott az író. Ám mielőtt neki- duráita volna magát, akkurátusán ráhímezve nevét az üres papírra, újabb kétségei támadtak. Mielőtt azonban dolgozni kezdett volna, csengettek.

— Ördögfarok lógjon a homlokodba, bárki vagy is! — morogta az író, de azért ajtót nyitott. Hátha honorárium. Meg addig se kell írni, munkált benne az a valami, amit nem szívesen vallott volna be önmagának sem.

A küszöbön középkorú konfekció- férfi álldogált.

— Szervusz, Dávid — köszönt olyan természetességgel, mintha csak tegnap váltak volna el. Az író kellőképpen zavarba is jött, s észre sem, véve, hogy a másik színleli csupán a könnyedséget, krákogva beljebb invitálta a jövevényt.

— Hát te? — kérdezte aztán, hogy kérdezzen valamit.

. — Látom, írsz — bólogatott az idegen, amint tollat-papírt fogott a tekintete. — Aztán miről, miről?

Az író fölkapta a fejét. „Ez aztán már sok — gondolta —, idejön nekem egy légybajusz, és belepofát- lankodik a legszentebb dolgaimba”. Hangosan viszont annyit mondott:

— Firkálgatok, firkálgatok — hátha valami fejes az ürge, ki tudja, még az is lehet, hogy a Lakásosztályról, jobb elütni egyelőre a kérdéseit.”’"1 “ ................. ' .... 11

— Rólam persze nem — váltott

hangot az idegen, s számonkéröen meredt az íróra.

— Aztán mért is kéne írnom magáról? — kérdezte mézesmázosan.

— Ugyan, Dávid — ugrott ráncba a férfi homloka. — Jobban ismerjük egymást annál, hogysem ilyen játékokra lenne szükségünk. És ne kezelj úgy, mintha dilis lennék.

Oppá. Űj fejlemény, gondolta az író, de azért visszategezte a jövevényt :

— S ha szabad kérdeznem, honnan ismerjük egymást? Illetve, honnan ismersz?

Az idegen meglepetten kapta föl a fejét.

— Törő János vagyok — mondta oktató hangsúllyal, de a hangja remegett.

— Demény Dávid — felelte hasonló hangnemben az író.

— Most hülyéskedsz? — kérdezte Törő János.

Az író elcsodálkozott.

— Miért? Kéne?

— Kezdjük elölről — tagolta az idegen. — Törő János vagyok. — Már majdnem sírt.

Az író dühbe gurult.

— Hát idefigyelj, pajtás. Nem tudok írni már hónapok óta, az egy. Ezáltal a létem kérdőjeleződik meg, hogy nagy szavakat használjak, ez kettő. Erre te idejössz, és hülyítesz. Ráadásul akkor, amikor egyedül vagyok itthon, és talán végre dolgozni tudnék.

— Hát ez az — bólintott Törő János. — Ezért jöttem.

„Ez tényleg nem normális — gondolta az író. — Remélem, nem közveszélyes.”

— Te nem emlékszel rám — állapította meg Törő Janos. — De ha megengeded, folytatom.

Az író megadóan bólintott.

— Egyszer kitaláltál egy történetet — nézett maga elé Törő János. — Arról szólt, hogy két ember szereti egymást.

— Ne Sönd’d — Sóftáyfött az író:

A jövevény fölemelte a kezét

Hunyadi István:

A Farkas itt csahol

Hányán maradtunk magnak a vénség kaptatóin, a társak hova lettek? Nyirkos verembe estek az egykori menetből, kik ballagtak velünk. Szétszórta „Alma mater” harmincnégy diákját, remélték, beveszik egyetlen kardcsapással á térség csúcsait.

Ma lettünk tizenhármán és egy az Újvilágban. Feleljetek, ti, vének, hová lett bolló-fürtötök, nehéz út csente cl?

Fagyos telek megették, hajatok kicibálták?

Szálát fuvinta a szél! Bolygunk a mély felé, kérdjük, hát ez maradt a büszkén ballagókbói?

Hová lett Cájlik Jóska, hová tűnt Győrfy Jancsi, hová ment Grád Pali? Nagy-hírük merre leljük? Vad szél visong felettük.

Hol az a régi menet?

A Farkas itt csahol már a kert alatt, csattognak fogai!

ld. Kátai Mihály festménye

— Várj — mondta tompán. — Te vagy »a. író,-legalább hallgass végig.: A férfi elvált; albérleti lyukakban . tengeti egérszürke életét. Látod, emlékszem a jelzőre is: egérszürke. A nő kényszerűségből, hogy hazulról menekülni tudjon, férjhez ment* Férjhez? Egy részeg vadállathoz* aki rendszeresen veri — az idegen hangja úgy kifakult, mint az öltönye a térdén és a könyökén. — És ez a két ember egymással szemben ül le ebédelni egyszer, merő vélet- lenségből...

— No, ne hagyd abba — nógatta az író, amikor Törő János elhallgatott.

— Tulajdonképpen ennyi —^mondta szomorúan a konfekcióférfi. — Ennyi... nem merik megszólítani egymást. A szemük beszél helyettük,- elmond mindent, és... és szerelmet vall.

— Ami azonban nem teljesedik be — vette át a szót az író. — Pedig attól kezdve már mindig egymással szemben ülnek le ebédelni...

— Nem? — kérdezte riadtan Törő

János. , ... .

— Nem! — kapott elő egy üveget, és két poharat az író.

— Köszönöm, nem kérek — hárította el a vendég. — És te sé. igyál, Dávid, hiszen akkor nein tudsz írni.

— Ne is, törődj vele„. pajtás . mondta, boldogan az író, és .lerítt róla, hogy magában már a témát for- málgátja. — Csak nem képzeled,' ; hogy ’ elkezdek írni, amikor te itt vagy?

— Nyugodtan — szerénykedett ' Törő János. — Hiszen ezért jöttem. Csak,- tudod a hangja itt elcsuklott kicsit —, nagyon nehéz várni >,,

Az író nem. figyelt föl a másik reménykedő csendjére

— A nő kicsit félszeg, kicsit zavart — nézett a semmibe, elkalandozó gondolatai után —, már csak ezek az ebédek tartják benne a leiket. Szívesen biztatná a férfit, dé

,,nefn ‘-túdjá, hogyan. Persze, a férfi seni-tatálja a-helyér a nő közelében* '■ —^Ügyetlenkedik, izzad. És igen - a nő szemében bárányfelhők úsznak, hűs árnyat adva a férfinak, ne • legyen. melege. Megható, hogy két •meglett emoer milyen mamlasz tud lenni....

— Tovább? Hogy van tovább? — kérdezte a vendég. A tenyere izzadt.

— Tovább? — gondolkodott az író. — Még nem tudom... dé mondd csak pajtás — fordult hirtelen az elpiruló Törő Jánoshoz —, meg tudom én ezt írni?

Meg — bólintott biztatóan a férfi, és fellélegzett. — Egészen biztosan meg tudod — tette hozzá halkan, Önmagát is bátorítva.

— Maradt még bennem ennyi tisztáság? Ügy gondolod? — kér- ' dezte áz író, a jövevény kezét szorongatva. — Nem lettem túlságosan cinikus ehhez? Ügy látod?

— Akkor nem jöttem volna —* mondta lehajtott fejjel a vendég.

És nekem sincs más esélyem.

— fié az író riiár nem figyel rá.

— És a nő, aki régóta nem adott magára, újra szépítkezni kezd, fodrászhoz jár a férfi kedvéért. És a férfi, aki már régen nem tudott ilyesmit észrevenni, a szemével helyesel neki.

Törő János magába roskadva ült, hallgatott.

— És a szemük gyönyörű, mind a kettőnek gyönyörű. Annyira áttetsző, hogy nagyon mélyre le tudnak ereszkedni egymásba, a szívükig, nem, ez geil, a szavakig, amik valójában nem is hiányoznak, pedig nagyon mély mindkét szempár, a szenvedés kútásói Ingyen dolgoznák — szelleműit át az író, és már a* asztalnál ült, és már a kezében billegett a toll, és már elfelejtette* ho-v nem bízott eléggé magában.

C

sak a kulcszörgésre kanta föl a fejét. Addigra már leírta az utolsó mondatot is, s reszketve bámulta az előtte heverő kéziratot.

— Ment? — kérdezte reménykedve a belépő asszony. — Ment végre?

— Igen — felelte az írő, s nyelt egyet. — Igen. Azt hiszem, ment.

— Vársz valakit? — lépett melléje a felesége, s a poharakra mutatott. — Vagy meg akarod velem ün- neoelni a novelládat?

Az író megrázta fejét. „Rólam persze nem”, „emlékszem a jelzőbe is”, „Nem?”, „nehéz várni... „És nekem .sincs más. esélyem” — visszhangzott benne,

— Nincs mit. ünnepelni — mondta s a hangja fakó volt, mint írásainak szereplőié.

Téli reggel a tanyán